Portfóliók
Az azonistúlon innen
neksz tepp
Az azonistúlon innen
„Véreim a csavargásban,
vérkeringés, csavargások!
Ma már minden másmilyen.”
(Hajós János)
Amit nem csavarogsz el ma, az holnapra már más, előbb-utóbb mindenről lehull a tilos-ruha. Mi lehet azontúl, amit nem szabad? Biztos, hogy nagyon érdekes, ha már nem szabad, nem igaz?
Ahol lehet, hogy elvisz a cigány, a mumus. Vagy a kitudjami. A rézfaszú bagoly. A megmagyarázhatlan, a felfoghatatlan csak a nemértők számára érthetetlen, a megértéshez pedig csak a megismerés útja vezet. Időnként szerencsésnek mondom magam.
Hol volt, hol nem volt, amikor még a Traviata kizárólag azt a nagydarab, lemezjátszós rádiót jelentette a nappaliból. Szinte szekrény-méretű és zöld lámpácska gyúlt ki, ha bekapcsolták. Félig műanyag, félig fém gombokkal, tekerőkkel, kakaós tejbegrízszínű fényes fatestű lény.
Ha magamra maradtam otthon, le-leültem a rádió elé, megnyomtam, amit meg kellett, vártam, amíg kizöldült, bemelegedett, aztán kezdetét vette a csavargatás. Olyan jó nagy tekerőgombja volt neki, mint egy közepes kávéscsésze szinte.
Főleg azt a hullámot lovagoltam, amin minden olyan érthetetlen, tehát titokzatos volt, mint mondjuk a Bagdad Hangja. Recsegésekkel, sípolásokkal, s egyébb megfejthetet-lenségekkel. Ki, azaz le az udvarra, a tömbház elé, nemigen kívánkoztam. Sok volt a tabu meg az egyébb veszély.
Az első bozgorozásra még visszabozgorozással feleltem és nem értettem, miért röhögnek. Azt hittem olyan, mintha lehülyéznek, én meg vissza, s minden rendben. A te anyád. Akit lebozgoroztam, sülvefőtt erős, és nálom sokkal nagyobb román, tán már kilenc éves is lehetett, én meg úgy vagy öt, szakadt meg úgy röhögött.
Az első emlékezetes „csavargásom”, amikor átmentem a Búdán. Nagy és hősi cselekedet volt, igaz, hogy egy kicsit beleestem jövet, és bőgve, meg büdösen tértem meg a szülői fészekbe. Tudni illik, az a bizonyos Búda hajdani patakocskából lett szenyvízcsatorna és nagyrészt födetlenül maradt.
A túlsó parton, a nem-szabadban egy mesekunyhó-szerű épületecske, életem első nagy csalódása.
Hogy mire szolgált, vagy mi célból épült, azóta se tudom. Teteje csúcsos, alapja kör alakú, derűs-barna festett téglákból, mindenestől öt-hat méter se.
Hosszú és veszélyes út vezetett odáig. Előszöris át kellett haladni a játszótéren, utána következett a parkoló, ami azért nem volt jó, mert mindig akadt valami felnőttféle aki visszakanyarított, ha mégis sikerült lelépni a homokozoból. A parkolón túl pedig ellenséges gyerekcsoport felségterületén kellett áthaladni, ahhoz hogy a tornyocska-kunyhó elérhetővé váljon.
Vagy pedig átmenni a büdös Búdán, amiben híg szar folyt és döglött macskák.
Ama nagybetűs napon, amikor összejött a nagy kaland, nem voltak magamkorú szövetségesek az udvaron, úgyhogy, amint túl voltam a parkolón, rövid, ám alapos megfontolás után úgy döntöttem, hogy a szar fölött fogom megközelíteni a titokzatos házikót. Három ugrásból odaát voltam, büszkén, lám, megtettem én is, amit a nagyok, és izgatottan, hogy mindjárt megtudom, mi van odabent.
Virágok, madarak, mező, kunyhó. Ajtó nem volt, de nemigen lehetett belátni, mert töksötét volt odabenn, kint meg vakító fény. Beléptem.
Félhomály és bűz. És sok-sok szar, amibe beleléptem. Futott macska, futott patkány. Aztán én is, lélekszakadva, rémülten, kiábrándultan. A Búdánál se álltam meg méricskélni, hova, mit hogyan, hanem csak úgy nekifutásból ugrottam egyet, kettőt, aztán a harmadiknál nyakig sülyedtem és ordítottam. De nem adtam fel, saját erőmből másztam ki a hazai partra, nem vártam szomszédot, se nénit, se bácsit. Könnyesen, taknyosan és szarosan ért véget az első felfedezőutam, ami csavargásnak minősült, mert hogy-hogy elmentem megnézni, mi van a kunyhóban, ismerjem be, hogy elcsavarogtam és kész. És piff-puff, még ki is kaptam.
Ahhoz, hogy lakótelepi portyázásaim ilyen hamar és ilyen dícstelenül értek véget, az is hozzájárulhatott, hogy közben megtanultam olvasni, s azontúl erőszakkal kellett engem játszani küldeni.
És, és. Volt még egy gyanús esetecske, a cigánymumusssal. Az a ha nem leszel jó, ha elcsavarogsz elvisz a cigány, berak az átlvetőbe, s azzal annyi.
Úgy a Búdás-kaland idejében történhetett ez is, tébláboltam ezt-azt az udvaron, amikor jönni láttam a cigánynékat a zsákokkal,
A kortorárok, markolt szívembe a rémület.
Gyorsan be a lépcsőházba. Onnan néztem végig, ahogy egy toporzékoló kisgyereket hurcoltak magukkal azok a rettenetes emberek. És nem volt kegyelem, még nevettek is, amikor a kislány látványosan oda-odaverte magát a földhöz.
Engem is elvihettek volna, eresztette belém gyökerét a rémisztő gondolat. És nem lehetett cigánygyerek, nem úgy volt öltöztetve, hanem, mint a szomszéd kislányok!
Tehát mégiscsak igaz, mégiscsak elviszik a kortorárok a gyerekeket! És, hogy a rémületesség teljes legyen, pár napra rá megint láttam őket, a kislányt is, ezúttal cigányruhában.
Mert az történt, mi más, hogy valamelyik kegyes lelkületű asszony a másik tömbházból, leánykája kinőtt ruháit rátukmálta a cigányokra, azzal a feltétellel, hogy mindjárt át is öltöztetik, nehogy eladják, mámint a ruhát. A ráadás még ment, hanem amikor el kellett indulni, akkor kezdődött a probléma, az övék meg az enyém. A kis romamazona ugyanis kikérte magának, hogy ilyen antigádzsós cuccba lássa őt a világ, és ordítva tépdeste le testéről a ruhákat, és verte magát földhöz. Ezért, nem másért.
Igen, de ezt én csak sokkal később bogoztam ki, ajaj, hosszú-hosszú hónapokig rettegtem, hogy jön a kortorár, aztán bé a zsákba, s azzal nekem annyi.
Mit számított, hogy kicsit koszosan, de mindig füligérő szájjal láttam viszont az áldozatot, a meghamisíthatatlan corpus delictijét annak, hogy a mumus, ez esetben a kortorár jöhet és elvihet. Furcsálottam, minek vigyorog ez, mikor elvitték, de azért lelkiismeretesen féltem tovább, hogy nehogy.
Később jöttek a könyvek, s a továbbiakban beálltam könyvmolynak, Winnetou meg a testőrök, Gyula bátyánk rejtélyes utazásai, no meg el is költöztünk egy újabb, s vadabb lakótelepre, ahol sokat kellett volna verkednem, ahhoz, hogy méltó rangot viselhessek valamely bandában. Inkább a szégyen futás, de hasznos taktikát fejlesztettem tökélyre.
Mígnem egyszer, amikor éppen meglátogatták Sanyikát, a tizennyolcasból, az unokatestvéréék, Öcsiék faluról, kihasználtam az alkalmat, és egy este sorra vettük, meggyámbászás céljából a banda-főket, egyiket erőteljesen meg is dögönyöztem, hogy tudják milyen respektus jár a kicsi bozgornak. Tulajdonképpen segítség sem kellett, már attól beszartak, hogy Öcsi megszólalt. Kilóra is mégegyszer annyi volt, mint egy átlag városi bandafőnököcske, s olyan vérszomjasan magyaros románsággal kérdezte, hogy melyiknek mi baja, hogy szinte önpofozást végeztek, nehogy Öcsi hozzájuk nyúljon. S ha nem többen ugrottak, én is tudtam egy-két fogást, elintéztem a dolgot szépen, úgyhogy békén hagytak a továbbiakban.
Öcsinek meg csak annyit kellett ígérnem, hogy aztán a legközelebbi nyárivakációban őt is bevesszük.
A bandánkba, mibe.
Mert bizony mondom, amilyen anyámasszony katonája voltam a városban, kitaszított, űzött bandátlan lélek, éppen csak a szemüveg hiányzott az orromról, hogy rajzolni se lehessen könyvmolyabbat nálam, mihelyt kidobolták a nyarat s a szünidőt, olyan hétpróbás csibész lettem, de olyan, hogy csak Zoli volt még olyanabb, aki nagyanyámékkal szembe lakott, Vasék harmadszülötteként.
Tulajdonképpen még banda se kellett nekünk, csak időnként, ha valami nagyobb tréfába vágtuk a fejszénket. Meg- megszerveztünk egy-egy csoportot, de aztán hamar ráuntunk a dologra és szélnek eresztettük őket. Persze, bosszúból ellenünk fordultak, ám a harcok mindig azzal végződtek, hogy ők jöttek, ne haragudjunk többet, kössünk békét.
Sikereink titka a gerillataktikában, meg a diplomáciában rejlett. Előbb-utóbb elkaptuk valamelyiket egymagában, netán másodmagával, minket viszont külön-külön sose, sülve-főve együtt voltunk, már bilibeszarós korunkba egyszerre jött ránk, futhatott nagyanyám, vagy Magdi néni, a bili után, át az úton, attól függően, hogy éppen melyikük szomszédolt velünk, mert, mondanom sem kell, hogy kizárólag a saját bilinkbe voltuk hajlandók belekakkintani.
Le se ment a reggeli a torkomon, már léptem is ki a kapun, hogy megyek megnézem Zoli felkelt-e. Ő ritkán költött, főleg vadhajnalban, hosszabb portyázások alkalmával, amúgy meg hétalvó volt, akárcsak családja.
A családfő, Ödön bácsi, csúfnevén Bakknyúl, elismert halász-vadász- madarász. Hurkok, csapdák, mindenféle hálók sorakoztak a padláson, ahova rendszeresen följártunk csodálni, nézegetni, mert hozzányúlni fővesztés terhe alatt tilos volt. Ha valaki a faluból tudta, hogy merre járnak leginkább az őzek, szarvasok, s egyébb erdei vadak, hol vannak a halászó, gombászó helyek, hát akkor ő volt az. No meg a fia, a kicsi Bakknyúl, az én legjobb barátom.
Eme csöpppet sem mellékes körülmény rendkívül fontos volt hadászati, azaz diplomáciai szempontból. Amikor már nem győztük élelmességgel a túlerőt, megkörnyékeztünk valakit az ellenséges haderőből, azzal a szöveggel, hogy jobban jár, ha velünk jár, több okból is, egy, nem verjük meg ott hirtelen, kettő, másnap sem verjük meg, amikor a boltba küldik kenyérért, három, ezentúl velünk jöhet halászni, meg az erdőre.
Általában sikererrel győzködtük az illetőt, a problémák abból adódtak, hogy ugye nem baszakodunk vele, mint a múltkor.
Egyszer elindultunk megkeresni a világ végét. Kukkától tudtuk, hogy van ilyen, gondoltuk mi is megnézzük, ha ő megtalálta, mi miért ne?
Kukka amolyan falubolondjaként tengette napjait pókos, gyér sörényű fogatlan gebéjével egy födél alatt. Suhanckorában fejreesett a háztetőről, olyan szerencsétlenül, hogy fél napig meg se moccant, mentő nem volt divat akkoriban, a vén Jutkaberta térítette magához különféle füvekkel, húgyos borogatásokkal.
Az újjáélesztésnek annyi szépséghibája volt, hogy attól kezdve Kukka beszédében három-négy mondatonként lehetett egy értelmes szót fölfedezni és többször is letolta a gatyáját a templomban.
Amúgy teljesen veszélytelen volt, és úgy dolgozott, ahogy nem sokan, még a leghíresebb kaszások is alig bírták az iramát.
Esős napokon be-beültünk hozzá, és meséltettük. Neki szivarat, lovának egy-egy marék cukrot loptunk otthonról, aztán hallgattuk az esőt meg Kukka összefüggéstelen dadogásait, amibe időnként belefingott Kossuth, (becsszóra így hívták a lovát).
A kevéske szóból ami a halandzsanyelvből megértettünk, vagy megérteni véltünk, összeraktuk a képet, hogy Kukka bácsi járt a világ végén és lelógatta a lábait.
- Te, menjünk el mi is.- fogalmazódott meg hangosan a vágy.
- A világ végire?
- Oda.
- Azt se tudjuk hol van.
- Megkérdezzük Kukkát.
- S hogyha nem értjük meg?
- Valahogy csak lesz. Apám is ezt mondja anyámnak, amikor cirkuszol, hogy mi lesz, ha egyszer elkapják a csapdáival.
Nota bene, sose kapták el, hanem a világ végére mi mégiscsak elindultunk.
Mit számított, hogy a nagyok hangosan röhögték a láblelógatós sztorit.
- Aztán mit láttál a világ végén Kukka?
- Mitmitmimit, semmit, ha egyszer vége van, akkor vége van, vége van. És nincsen semmi.- ezt úgy húsz bonyolultan bővített mondatban magyarázta el Kukka annak, akinek volt türelme végighallgatni, de általában nem volt.
Az otthoniaknak azt hazudtuk, hogy Lajos bátyámékhoz megyünk megnézni a vadmalacot. Jó messzire laktak, két óránál is többe telt volna hiányunk fölfedzése, ha netán nem járjuk meg azalatt a világ végét.
- Zoli.
- Mi van?
- Biztos neked is mondta a tanítónéni...- elsősök lehettünk.
- Mit?
- Há’, hogy izé, a Föld kerek.
- Sakkó?
- Lehet, hogy nincsen vége...
- Az eszed tokja, mindennek van vége. Mielőtt megjöttél volna a városból, megjártuk apámmal a Kerekerdőt, még ki is mentünk belőle, a szélén fordultunk meg a szekérrel. Az is kerek, s mégis vége volt...
Mentünk, mendegéltünk, persze a kertek alatt, nehogy valaki meglásson. Ki is értünk a faluból, baj nélkül, hanem aztán összefutottunk Fütyökkel, a kedvenc traktoristánkkal, aki, ha jókedve támadt beültetett maga mellé a fülkébe, még a kormányt is szabad volt tekergetni.
- Hová indultatok úgy neki kicsi kollégák?
Összenéztünk, ez barát, ennek megmondhatjuk. De ígérje meg, hogy nem mondja el senkinek. Megígérte.
- Traktorista becsületszavadra?
- Traktorista becsületszavamra.
- Megyünk világ végére!- jelentette ki ünnepélyesen Zoli barátom.
- Ammá igen.- csettintett traktoristásan Fütyök.- Osztán mit akartok ott csinálni?
- Lelógatjuk a lábunkat és megnézzük a semmit.- ezt én szóltam, a nagybarátunk pedig szakadt meg a röhögéstől.
Gyanút fogtunk, nem tetszett nekünk ez a fordulat, indultunk volna tovább.
- Várjatok, kicsi kollégák, hát én azon kacagok, hogy rossz irányba indultatok... Megjártam én is amikor akkora voltam, mint ti, hát csak tudom, hogy merre van.
Természetesen ő úgy tudta, hogy visszafele és elkísért egy darabon.
Amíg a házunk elé nem értünk, ahol átadott bennünket a már jajistenemező asszonyanyáinknak, mert közben a vadmalacos nagybácsim vadmalacostól bejött nagyanyámhoz, hogy hol vannak a lurkók, nézzék meg a vaddisznópalántát.
- Jajj, kicsi drágák, azt hittük elvesztetek, hát hol voltatok?- így mámám, aki nagyanyám.
- Megállj csak, kicsi úrfi, ha megjön az apád szíjjat hasít a hátadból!- így Magdi néni, Zolinak az anyja.
- Mit jajgatnak, velem voltak, sétáltunk egyet a világ végén, igaz-e?- kacsintott rám Fütyök, mert Zoli már a diófa tetején csücsült, ahova hátszíjjhasító-gyanús helyzetekben szokott felmászni, s addig le nem jött, amíg meg nem esküdtek neki, hogy nem bántják.
Így volt, igaz volt, mint az is, hogy aratásig nem barátkoztunk többet Fütyökkel, amiért ilyen csúnyán elbánt velünk. Aratáskor azonban fel lehetett ülni a kombájnba, ami rettenetesen érdekes volt, fácánfiakat lehetett fogni és szőrnyűlködni, ha a gépóriás szétmorzsolt egy-egy fészekaljnyi csirkét, nyúlcsaládot. Egyszer sikerült kimenteni, féllába árán egy kiskorú tapsifülest, s a traktoristánk tiszteletére Fütyöknek kereszteltük, én voltam a pap, Zoli a kántor. Fütyököcske harmadnapra megdöglött, hanem azontúl engem Nyúlpapnak, Zolit pedigTapsikántornak csúfolták.
Nyáridőnk nagyrészét azonban a patak mellett töltöttük.
- Mámám, mü mönyünk a patakra.
A csűrből mindig visszakiabáltunk, hogy visszük a kosarat, mert halászunk is egyet.
- Jajj, ne vigyétek, elhagyjátok, mint a másikat!
- Dehogy, hagyjuk, vigyázunk...
- Igen, igen, mint a az a drágalátos Lajos fiam, négy kosarat vettem pityókáért a tavasszal a cigányoktól, már csak ez az egy maradt.- ez igaz volt, de a mi számlánkat csak az egyik terhelte, a többi a kedvenc nagybácsikámét.
Szintén övé a mesteri dícsőség, hogy a horgászbotos, kölyköknek való pecázási formáról áttértünk a kombinált, kézzel és kosárral történő halászatra. Nagy, főleg laposkövek alatt, ahova mindenféle vájatokat mosott a patak, meg lehetett szorítani a halat kézzel, a kosárnak a mélyebb vizek szélén láttuk hasznát, valamelyikünk benyúlt a tömésbe, ezt általában valami kivénült fa vízbenyúló gyökerei jelképezték, a másik pedig a folyás irányában helyezte el a kosarat, úgy hogy a tömésből kizavart halak a „belefussanak”. Nagy szakértelmet és kézérzékeny-séget ígényelt e művelet, mert a kosárfogónak érzékelnie kellett azt a pillanatot, amikor a hal nekiütődött a kosár aljának, ilyenkor gyorsan, ám nem hirtelen ki kellett emelni a kosarat, óvatosan, nem akárhogyan.
- Hű, mekkorát érzek! Úejj!
- Úej, én is!
- A faszomba, elment... Uejj, mekkora volt!– ilyeneket kellett mondogatni közben, meghogy- A picsába, uej, megint itt van, rakd vissza gyorsan a kosarat! – hogy aztán kiugorjon, a kosárból egy nagy, meredt szemű varasbéka.
Természetesen az erdőt sem hagytuk ki a buliból. Ha másért nem, hát azért, hogy ne lássanak szivarozni. Az első úrvacsorázás kutyafasza se volt áhítatban mérve ahhoz képest, amit az első füstök szívásakor éreztünk. Hánytunk vagy kettőt, de mit számított. Tíz- tizenegy éves lehettem amikor először tüdőre szívtam a cigarettafüstöt. Ajajj!
Az igazi a patak volt mégis.
Zoli talált rá.
Frissiben érkezhettem, még be se vették a Lőrincék házánál a kanyart apámék a sárgadácsiánkkal, már jött. Kövér-verejtékes júliusi délután járta éppen.
- Fürdőgatyát, s gyere.- intett a kék szemével.
- Hova?
- A patakra, hova.
- Új fürdőhely?
Kicsi, makrancos patak a szóbanforgó, talán még ma is keresné a helyét, ha nem betonozták volna agyon a medrét. Megtörtént, hogy ahol egyik évben még a nyakigérőnél is mélyebb víz, úgynevezett fürdőhely volt, ugyanott a következő évben térdig se ért.
- Afféle . –titokzatoskodott tovább Zoli barátom.
- Van szivarad?
- Te hoztál?
- Zefirt. Mentolosat.
- A jó. Nekem van egy söröm.
- Hol?
- Ott.
- S az hol van?
- Majd meglátod, ha meg nem vakulsz.
Többet az istennek se akart mondani. A kerten mentünk hátra, egyenesen a patakra.
A szemétdomboknál sem álltunk, pedig máskor mindig elturkáltunk. Gilisztáért, szinesdrótért, ezért-azért.
A patakpartra egy kis vasúti híd alatt lehetett kijutni, ez is mindig tele volt szarral, mélyet szippantva futottunk neki, s lélegzetvétel nélkül trappoltunk át a hűvös, betonviszhangos alagúton. Balra, felfelé tértünk. Ott álltunk meg, a legkövesebb, legsziklásabb részén a pataknak. A drótplászáknál. A vasúti töltést védte a pataktól valami acélhálós, köves rendszer.
- Na itt vagyunk.- állt meg a legvadabb helyen.
- Itt?- néztem meg jobban.
Ismertem a helyet, halásztunk ott is, mint mindenütt. Zoli pont ott kezdett vetkőzni, ahol egy szinte szabályos kétszer két méteres kis medence képződött, mint egy kis tengerszem, olyan volt. Ha érintettük talpunkkal az alját, felnyújtott kezünk nem látszott ki, olyan mély volt.
- Ez köves.- mondtam csalódottan, de ő csak vigyorgott.
- Fogadjunk, hogy többet ülök a víz alatt, mint te.
Nyíltabban nem is provokálhatott volna, a szuszogás nélküli vízalatti többszörös bajnokának mondta ezt, amikor nekem.
- Az baszik, s nyöszörög.- köptem félre hegyesen.
- Fogadjunk! – heccelt tovább.- Neked adom a bicskámat...A halnyelűt.
Hopp! Bűzlik itt valami, gondoltam magamban. A bicskájától nem vált volna meg, a világ minden kincséért se. Minimum egy biciklit kért, hát hogyne, ő egy trakorkerékbelsőt adott érte, szinte vadonatújon, alig öt folttal, amiből csak kettő saját foltozás, de egyáltalán nem szelelt. Hátsókerék, valóságos luxus. Képzelhetni, hogy milyen lehetett az a bicska.
- Na? Fogadunk?
- Fogd a farkad, s lovazzunk.- próbáltam tréfával húzni az időt.
- Bétojtunk vagy mi van?- ezt már vizből pancsolta ki.
- Nem adod te csak úgy a bicskádat...- adtam fel végképp.- Meleg?- nyúltam bele én is a patakba.
- Mint a pisi.- fröcskölt Tapsikántor barátom. – Innál egy korty sört?
- Kettőt is, de honnan?
- Ahonnan van...Számolj!- s azzal alámerült.
Százharminckilencig számoltam, ami azt jelentette, hogy a száztizenöt másodperces, előző évben felállított rekordom szét volt verve.
Erőlködésnek semmi nyoma, teljesen szabályosan lélegezve, körbefülig szájjal bukkant fel.
- Mit szólsz? Hát ehhez? -emelkedett ki vizből egy üveg sörrel a balkezében.
- Basszam...- teljesen meg voltam mattolva.- Hozzá se tudok matatni!- fejeztem ki mélységes tiszteletemet.- Hogy csináltad?
Sütettük a hasunkat a lemenésre készülő nappal, ittuk a sört, szivaroztunk, s Zoli elmagyarázta.
Hogy emlékszem-e amikor tavaly annyit hajkurásztuk azt a nagyhalat itt a drótplászáknál. Ő már idén is szorongatta, hanem aztán mégsem kapta el a kopoltyúját. De...
Teljesen véletlenül kimozdított egy követ úgy, hogy még vagy három utánaesett. Szabályos kis barlangocska van odabent, ketten is elférünk, ha éppen úgy akarjuk.
- És nem tudja senki!
Szűk kürtőn lehetett bejutni, éppen hogy csak elfértünk egyenként. Odabent nyakig vízben, sötétben könyököltünk a köveken. Rettenetesen izgalmas, borzongató érzés volt, fölöttünk kattogó vonatok, a tompítva behallatszó patakcsobogás...
Rájöttünk hamar, hogyan lehet bent cigizni. Műanyag-zacskóban beszállítottuk a kellékeket, s kész.
Veszélytelennek se lehetett mondani, bármikor a nyakunkba zúdulhattak volna a kövek, futballabdányi darabok is akadtak szép számmal, arról nem beszéve, hogy Zoli szinte megfulladt feltalálás közben, az volt a szerencséje, hogy nem próbált a keskeny kürtőben megfordulni, amikor kezdett kifogyni a levegőből, hanem folytatta a légszomjpánikos előrenyomulást, kapálózást, amíg ki nem tapogatta a levegőt.
Hihetetlenül nagy mázlista volt, nem úgy mint szegény Öcsi, aki lassú észjárása miatt is a balek szerepére kényszerült.
Bukott egy évet még elemiben, s a tanítónéninek arra a kérdésére, hogy miért nem tanulsz Öcsi, miért, azt felelte rá, hogy azért tanítónéni, mert tetszik tudni, apám Rákoson sef. Sef de ekipö, azaz csoportvezető az alsórákosi kőbányánál.
Azon a nyáron különösképpen sokat szívattuk. Még a kecskeszart is megetettük vele, azzal bíztatva, hogy attól elmúlik a szuszoghatnékja, s akkor ő is addig bírja a víz alatt, mint mi, akik hosszú tízpercekre buktunk alá. A titkot persze nem árultuk el, még azután sem, hogy megmutatta nekünk a csórékat.
A csórék valami városi nudisták voltak, ott szoktak fürödni hétvégeken ahol a „mü” patakunk összefolyt a százkézdivel. Fűzfák, bokrok védték a helyet az avatatlan szemektől.
Akkoriban kezdtünk rájönni arra, hogy mit kell tenni, ha már nagyon meredezik az addig csak pisilésre használt szerszámunk, úgyhogy aranyat ért Öcsi felfedezése. Meg is tanítottuk szivarozni cserébe, hanem a hosszú vízalattizások mikéntjéről hallgattunk.
Elégszer megbántunk utólag, de késő bánat, köpönyeg.
Aznap mi vittük ki Zolival az ebédet nagyapámnak, aki az Élikén kaszált. Nem az úton mentünk, hogy nézett volna az ki, hanem a meredek erdei úton. Közben keserűgombát szedtünk, aztán szivarat kunyeráltunk nagyapámtól, s megfürödtünk az esővizes tócsákban, amikből annyi akadt a hepehupás, helyenként mocsaras kaszálónkon. Rendesen elmulattuk az időt, visszaúton még a Zádogosban is megálltunk, meginspiciálni az almafákat, s még kitudjamit. Szabályos késődélután kerekedett mire hazaértünk, nagyapám már rég otthon volt.
- Hol tekeregtetek, az anyátok istenit, sírba teszitek az embert!- osztotta párosával nagyanyám a nyakleveseket.
Azt se tudtuk hirtelen hány óra van. Megijedtünk, rájöttek borlopásra, vagy arra, hogy mi törtük be Ilus néni ablakát. Vagy... Gondolkoztunk erősen, mit csinálhattunk még, de arra ami valójában történt, egyikünk se várt.
Öcsi meghalt. Megfulladt. A drótplászáknál. Hiába voltak ott Pál Déncsiék, úgy beszorult valahova, hogy már rég késő volt, mire kiemelték a víz alól, ezt nagyanyám mondta el egyszuszra, úgy menjünk ezután a patakra, hogy letöri a lábunkat.
Végigbőgtük Öcsi temetését. A végén megdícsért a pap és vígasztalt, a barátunkból angyalka lett a mennyországban, onnan nézz minket.
Soha senkinek se mondtuk el, hogy valójában mi is történt, de tudtuk, bűnösök voltunk. Vagyunk.
Nehezen, komoran múlt el a nyár hátralévő része. Kerülni kezdtük egymást Zolival, befellegesedett a barátságunk.
Közénk állt Öcsi árnyéka az azontúlról, megkeseredtek a csavargásaink.
Minden olyan másmilyen lett.
Ha nagyritkán még a falu felé vetődök, s összeülünk, egy- egy sör fölött, mint a néhai Nyúlpap és Tapsikántor, az első kortyot mindig kiöntjük.
Sosem ejtjük ki a nevét, valahogy még mindig nehéz, még rággondolni is.
Hogy mibe került volna szólni Öcsinek a titokról.
Az azonistúlon innen
„Véreim a csavargásban,
vérkeringés, csavargások!
Ma már minden másmilyen.”
(Hajós János)
Amit nem csavarogsz el ma, az holnapra már más, előbb-utóbb mindenről lehull a tilos-ruha. Mi lehet azontúl, amit nem szabad? Biztos, hogy nagyon érdekes, ha már nem szabad, nem igaz?
Ahol lehet, hogy elvisz a cigány, a mumus. Vagy a kitudjami. A rézfaszú bagoly. A megmagyarázhatlan, a felfoghatatlan csak a nemértők számára érthetetlen, a megértéshez pedig csak a megismerés útja vezet. Időnként szerencsésnek mondom magam.
Hol volt, hol nem volt, amikor még a Traviata kizárólag azt a nagydarab, lemezjátszós rádiót jelentette a nappaliból. Szinte szekrény-méretű és zöld lámpácska gyúlt ki, ha bekapcsolták. Félig műanyag, félig fém gombokkal, tekerőkkel, kakaós tejbegrízszínű fényes fatestű lény.
Ha magamra maradtam otthon, le-leültem a rádió elé, megnyomtam, amit meg kellett, vártam, amíg kizöldült, bemelegedett, aztán kezdetét vette a csavargatás. Olyan jó nagy tekerőgombja volt neki, mint egy közepes kávéscsésze szinte.
Főleg azt a hullámot lovagoltam, amin minden olyan érthetetlen, tehát titokzatos volt, mint mondjuk a Bagdad Hangja. Recsegésekkel, sípolásokkal, s egyébb megfejthetet-lenségekkel. Ki, azaz le az udvarra, a tömbház elé, nemigen kívánkoztam. Sok volt a tabu meg az egyébb veszély.
Az első bozgorozásra még visszabozgorozással feleltem és nem értettem, miért röhögnek. Azt hittem olyan, mintha lehülyéznek, én meg vissza, s minden rendben. A te anyád. Akit lebozgoroztam, sülvefőtt erős, és nálom sokkal nagyobb román, tán már kilenc éves is lehetett, én meg úgy vagy öt, szakadt meg úgy röhögött.
Az első emlékezetes „csavargásom”, amikor átmentem a Búdán. Nagy és hősi cselekedet volt, igaz, hogy egy kicsit beleestem jövet, és bőgve, meg büdösen tértem meg a szülői fészekbe. Tudni illik, az a bizonyos Búda hajdani patakocskából lett szenyvízcsatorna és nagyrészt födetlenül maradt.
A túlsó parton, a nem-szabadban egy mesekunyhó-szerű épületecske, életem első nagy csalódása.
Hogy mire szolgált, vagy mi célból épült, azóta se tudom. Teteje csúcsos, alapja kör alakú, derűs-barna festett téglákból, mindenestől öt-hat méter se.
Hosszú és veszélyes út vezetett odáig. Előszöris át kellett haladni a játszótéren, utána következett a parkoló, ami azért nem volt jó, mert mindig akadt valami felnőttféle aki visszakanyarított, ha mégis sikerült lelépni a homokozoból. A parkolón túl pedig ellenséges gyerekcsoport felségterületén kellett áthaladni, ahhoz hogy a tornyocska-kunyhó elérhetővé váljon.
Vagy pedig átmenni a büdös Búdán, amiben híg szar folyt és döglött macskák.
Ama nagybetűs napon, amikor összejött a nagy kaland, nem voltak magamkorú szövetségesek az udvaron, úgyhogy, amint túl voltam a parkolón, rövid, ám alapos megfontolás után úgy döntöttem, hogy a szar fölött fogom megközelíteni a titokzatos házikót. Három ugrásból odaát voltam, büszkén, lám, megtettem én is, amit a nagyok, és izgatottan, hogy mindjárt megtudom, mi van odabent.
Virágok, madarak, mező, kunyhó. Ajtó nem volt, de nemigen lehetett belátni, mert töksötét volt odabenn, kint meg vakító fény. Beléptem.
Félhomály és bűz. És sok-sok szar, amibe beleléptem. Futott macska, futott patkány. Aztán én is, lélekszakadva, rémülten, kiábrándultan. A Búdánál se álltam meg méricskélni, hova, mit hogyan, hanem csak úgy nekifutásból ugrottam egyet, kettőt, aztán a harmadiknál nyakig sülyedtem és ordítottam. De nem adtam fel, saját erőmből másztam ki a hazai partra, nem vártam szomszédot, se nénit, se bácsit. Könnyesen, taknyosan és szarosan ért véget az első felfedezőutam, ami csavargásnak minősült, mert hogy-hogy elmentem megnézni, mi van a kunyhóban, ismerjem be, hogy elcsavarogtam és kész. És piff-puff, még ki is kaptam.
Ahhoz, hogy lakótelepi portyázásaim ilyen hamar és ilyen dícstelenül értek véget, az is hozzájárulhatott, hogy közben megtanultam olvasni, s azontúl erőszakkal kellett engem játszani küldeni.
És, és. Volt még egy gyanús esetecske, a cigánymumusssal. Az a ha nem leszel jó, ha elcsavarogsz elvisz a cigány, berak az átlvetőbe, s azzal annyi.
Úgy a Búdás-kaland idejében történhetett ez is, tébláboltam ezt-azt az udvaron, amikor jönni láttam a cigánynékat a zsákokkal,
A kortorárok, markolt szívembe a rémület.
Gyorsan be a lépcsőházba. Onnan néztem végig, ahogy egy toporzékoló kisgyereket hurcoltak magukkal azok a rettenetes emberek. És nem volt kegyelem, még nevettek is, amikor a kislány látványosan oda-odaverte magát a földhöz.
Engem is elvihettek volna, eresztette belém gyökerét a rémisztő gondolat. És nem lehetett cigánygyerek, nem úgy volt öltöztetve, hanem, mint a szomszéd kislányok!
Tehát mégiscsak igaz, mégiscsak elviszik a kortorárok a gyerekeket! És, hogy a rémületesség teljes legyen, pár napra rá megint láttam őket, a kislányt is, ezúttal cigányruhában.
Mert az történt, mi más, hogy valamelyik kegyes lelkületű asszony a másik tömbházból, leánykája kinőtt ruháit rátukmálta a cigányokra, azzal a feltétellel, hogy mindjárt át is öltöztetik, nehogy eladják, mámint a ruhát. A ráadás még ment, hanem amikor el kellett indulni, akkor kezdődött a probléma, az övék meg az enyém. A kis romamazona ugyanis kikérte magának, hogy ilyen antigádzsós cuccba lássa őt a világ, és ordítva tépdeste le testéről a ruhákat, és verte magát földhöz. Ezért, nem másért.
Igen, de ezt én csak sokkal később bogoztam ki, ajaj, hosszú-hosszú hónapokig rettegtem, hogy jön a kortorár, aztán bé a zsákba, s azzal nekem annyi.
Mit számított, hogy kicsit koszosan, de mindig füligérő szájjal láttam viszont az áldozatot, a meghamisíthatatlan corpus delictijét annak, hogy a mumus, ez esetben a kortorár jöhet és elvihet. Furcsálottam, minek vigyorog ez, mikor elvitték, de azért lelkiismeretesen féltem tovább, hogy nehogy.
Később jöttek a könyvek, s a továbbiakban beálltam könyvmolynak, Winnetou meg a testőrök, Gyula bátyánk rejtélyes utazásai, no meg el is költöztünk egy újabb, s vadabb lakótelepre, ahol sokat kellett volna verkednem, ahhoz, hogy méltó rangot viselhessek valamely bandában. Inkább a szégyen futás, de hasznos taktikát fejlesztettem tökélyre.
Mígnem egyszer, amikor éppen meglátogatták Sanyikát, a tizennyolcasból, az unokatestvéréék, Öcsiék faluról, kihasználtam az alkalmat, és egy este sorra vettük, meggyámbászás céljából a banda-főket, egyiket erőteljesen meg is dögönyöztem, hogy tudják milyen respektus jár a kicsi bozgornak. Tulajdonképpen segítség sem kellett, már attól beszartak, hogy Öcsi megszólalt. Kilóra is mégegyszer annyi volt, mint egy átlag városi bandafőnököcske, s olyan vérszomjasan magyaros románsággal kérdezte, hogy melyiknek mi baja, hogy szinte önpofozást végeztek, nehogy Öcsi hozzájuk nyúljon. S ha nem többen ugrottak, én is tudtam egy-két fogást, elintéztem a dolgot szépen, úgyhogy békén hagytak a továbbiakban.
Öcsinek meg csak annyit kellett ígérnem, hogy aztán a legközelebbi nyárivakációban őt is bevesszük.
A bandánkba, mibe.
Mert bizony mondom, amilyen anyámasszony katonája voltam a városban, kitaszított, űzött bandátlan lélek, éppen csak a szemüveg hiányzott az orromról, hogy rajzolni se lehessen könyvmolyabbat nálam, mihelyt kidobolták a nyarat s a szünidőt, olyan hétpróbás csibész lettem, de olyan, hogy csak Zoli volt még olyanabb, aki nagyanyámékkal szembe lakott, Vasék harmadszülötteként.
Tulajdonképpen még banda se kellett nekünk, csak időnként, ha valami nagyobb tréfába vágtuk a fejszénket. Meg- megszerveztünk egy-egy csoportot, de aztán hamar ráuntunk a dologra és szélnek eresztettük őket. Persze, bosszúból ellenünk fordultak, ám a harcok mindig azzal végződtek, hogy ők jöttek, ne haragudjunk többet, kössünk békét.
Sikereink titka a gerillataktikában, meg a diplomáciában rejlett. Előbb-utóbb elkaptuk valamelyiket egymagában, netán másodmagával, minket viszont külön-külön sose, sülve-főve együtt voltunk, már bilibeszarós korunkba egyszerre jött ránk, futhatott nagyanyám, vagy Magdi néni, a bili után, át az úton, attól függően, hogy éppen melyikük szomszédolt velünk, mert, mondanom sem kell, hogy kizárólag a saját bilinkbe voltuk hajlandók belekakkintani.
Le se ment a reggeli a torkomon, már léptem is ki a kapun, hogy megyek megnézem Zoli felkelt-e. Ő ritkán költött, főleg vadhajnalban, hosszabb portyázások alkalmával, amúgy meg hétalvó volt, akárcsak családja.
A családfő, Ödön bácsi, csúfnevén Bakknyúl, elismert halász-vadász- madarász. Hurkok, csapdák, mindenféle hálók sorakoztak a padláson, ahova rendszeresen följártunk csodálni, nézegetni, mert hozzányúlni fővesztés terhe alatt tilos volt. Ha valaki a faluból tudta, hogy merre járnak leginkább az őzek, szarvasok, s egyébb erdei vadak, hol vannak a halászó, gombászó helyek, hát akkor ő volt az. No meg a fia, a kicsi Bakknyúl, az én legjobb barátom.
Eme csöpppet sem mellékes körülmény rendkívül fontos volt hadászati, azaz diplomáciai szempontból. Amikor már nem győztük élelmességgel a túlerőt, megkörnyékeztünk valakit az ellenséges haderőből, azzal a szöveggel, hogy jobban jár, ha velünk jár, több okból is, egy, nem verjük meg ott hirtelen, kettő, másnap sem verjük meg, amikor a boltba küldik kenyérért, három, ezentúl velünk jöhet halászni, meg az erdőre.
Általában sikererrel győzködtük az illetőt, a problémák abból adódtak, hogy ugye nem baszakodunk vele, mint a múltkor.
Egyszer elindultunk megkeresni a világ végét. Kukkától tudtuk, hogy van ilyen, gondoltuk mi is megnézzük, ha ő megtalálta, mi miért ne?
Kukka amolyan falubolondjaként tengette napjait pókos, gyér sörényű fogatlan gebéjével egy födél alatt. Suhanckorában fejreesett a háztetőről, olyan szerencsétlenül, hogy fél napig meg se moccant, mentő nem volt divat akkoriban, a vén Jutkaberta térítette magához különféle füvekkel, húgyos borogatásokkal.
Az újjáélesztésnek annyi szépséghibája volt, hogy attól kezdve Kukka beszédében három-négy mondatonként lehetett egy értelmes szót fölfedezni és többször is letolta a gatyáját a templomban.
Amúgy teljesen veszélytelen volt, és úgy dolgozott, ahogy nem sokan, még a leghíresebb kaszások is alig bírták az iramát.
Esős napokon be-beültünk hozzá, és meséltettük. Neki szivarat, lovának egy-egy marék cukrot loptunk otthonról, aztán hallgattuk az esőt meg Kukka összefüggéstelen dadogásait, amibe időnként belefingott Kossuth, (becsszóra így hívták a lovát).
A kevéske szóból ami a halandzsanyelvből megértettünk, vagy megérteni véltünk, összeraktuk a képet, hogy Kukka bácsi járt a világ végén és lelógatta a lábait.
- Te, menjünk el mi is.- fogalmazódott meg hangosan a vágy.
- A világ végire?
- Oda.
- Azt se tudjuk hol van.
- Megkérdezzük Kukkát.
- S hogyha nem értjük meg?
- Valahogy csak lesz. Apám is ezt mondja anyámnak, amikor cirkuszol, hogy mi lesz, ha egyszer elkapják a csapdáival.
Nota bene, sose kapták el, hanem a világ végére mi mégiscsak elindultunk.
Mit számított, hogy a nagyok hangosan röhögték a láblelógatós sztorit.
- Aztán mit láttál a világ végén Kukka?
- Mitmitmimit, semmit, ha egyszer vége van, akkor vége van, vége van. És nincsen semmi.- ezt úgy húsz bonyolultan bővített mondatban magyarázta el Kukka annak, akinek volt türelme végighallgatni, de általában nem volt.
Az otthoniaknak azt hazudtuk, hogy Lajos bátyámékhoz megyünk megnézni a vadmalacot. Jó messzire laktak, két óránál is többe telt volna hiányunk fölfedzése, ha netán nem járjuk meg azalatt a világ végét.
- Zoli.
- Mi van?
- Biztos neked is mondta a tanítónéni...- elsősök lehettünk.
- Mit?
- Há’, hogy izé, a Föld kerek.
- Sakkó?
- Lehet, hogy nincsen vége...
- Az eszed tokja, mindennek van vége. Mielőtt megjöttél volna a városból, megjártuk apámmal a Kerekerdőt, még ki is mentünk belőle, a szélén fordultunk meg a szekérrel. Az is kerek, s mégis vége volt...
Mentünk, mendegéltünk, persze a kertek alatt, nehogy valaki meglásson. Ki is értünk a faluból, baj nélkül, hanem aztán összefutottunk Fütyökkel, a kedvenc traktoristánkkal, aki, ha jókedve támadt beültetett maga mellé a fülkébe, még a kormányt is szabad volt tekergetni.
- Hová indultatok úgy neki kicsi kollégák?
Összenéztünk, ez barát, ennek megmondhatjuk. De ígérje meg, hogy nem mondja el senkinek. Megígérte.
- Traktorista becsületszavadra?
- Traktorista becsületszavamra.
- Megyünk világ végére!- jelentette ki ünnepélyesen Zoli barátom.
- Ammá igen.- csettintett traktoristásan Fütyök.- Osztán mit akartok ott csinálni?
- Lelógatjuk a lábunkat és megnézzük a semmit.- ezt én szóltam, a nagybarátunk pedig szakadt meg a röhögéstől.
Gyanút fogtunk, nem tetszett nekünk ez a fordulat, indultunk volna tovább.
- Várjatok, kicsi kollégák, hát én azon kacagok, hogy rossz irányba indultatok... Megjártam én is amikor akkora voltam, mint ti, hát csak tudom, hogy merre van.
Természetesen ő úgy tudta, hogy visszafele és elkísért egy darabon.
Amíg a házunk elé nem értünk, ahol átadott bennünket a már jajistenemező asszonyanyáinknak, mert közben a vadmalacos nagybácsim vadmalacostól bejött nagyanyámhoz, hogy hol vannak a lurkók, nézzék meg a vaddisznópalántát.
- Jajj, kicsi drágák, azt hittük elvesztetek, hát hol voltatok?- így mámám, aki nagyanyám.
- Megállj csak, kicsi úrfi, ha megjön az apád szíjjat hasít a hátadból!- így Magdi néni, Zolinak az anyja.
- Mit jajgatnak, velem voltak, sétáltunk egyet a világ végén, igaz-e?- kacsintott rám Fütyök, mert Zoli már a diófa tetején csücsült, ahova hátszíjjhasító-gyanús helyzetekben szokott felmászni, s addig le nem jött, amíg meg nem esküdtek neki, hogy nem bántják.
Így volt, igaz volt, mint az is, hogy aratásig nem barátkoztunk többet Fütyökkel, amiért ilyen csúnyán elbánt velünk. Aratáskor azonban fel lehetett ülni a kombájnba, ami rettenetesen érdekes volt, fácánfiakat lehetett fogni és szőrnyűlködni, ha a gépóriás szétmorzsolt egy-egy fészekaljnyi csirkét, nyúlcsaládot. Egyszer sikerült kimenteni, féllába árán egy kiskorú tapsifülest, s a traktoristánk tiszteletére Fütyöknek kereszteltük, én voltam a pap, Zoli a kántor. Fütyököcske harmadnapra megdöglött, hanem azontúl engem Nyúlpapnak, Zolit pedigTapsikántornak csúfolták.
Nyáridőnk nagyrészét azonban a patak mellett töltöttük.
- Mámám, mü mönyünk a patakra.
A csűrből mindig visszakiabáltunk, hogy visszük a kosarat, mert halászunk is egyet.
- Jajj, ne vigyétek, elhagyjátok, mint a másikat!
- Dehogy, hagyjuk, vigyázunk...
- Igen, igen, mint a az a drágalátos Lajos fiam, négy kosarat vettem pityókáért a tavasszal a cigányoktól, már csak ez az egy maradt.- ez igaz volt, de a mi számlánkat csak az egyik terhelte, a többi a kedvenc nagybácsikámét.
Szintén övé a mesteri dícsőség, hogy a horgászbotos, kölyköknek való pecázási formáról áttértünk a kombinált, kézzel és kosárral történő halászatra. Nagy, főleg laposkövek alatt, ahova mindenféle vájatokat mosott a patak, meg lehetett szorítani a halat kézzel, a kosárnak a mélyebb vizek szélén láttuk hasznát, valamelyikünk benyúlt a tömésbe, ezt általában valami kivénült fa vízbenyúló gyökerei jelképezték, a másik pedig a folyás irányában helyezte el a kosarat, úgy hogy a tömésből kizavart halak a „belefussanak”. Nagy szakértelmet és kézérzékeny-séget ígényelt e művelet, mert a kosárfogónak érzékelnie kellett azt a pillanatot, amikor a hal nekiütődött a kosár aljának, ilyenkor gyorsan, ám nem hirtelen ki kellett emelni a kosarat, óvatosan, nem akárhogyan.
- Hű, mekkorát érzek! Úejj!
- Úej, én is!
- A faszomba, elment... Uejj, mekkora volt!– ilyeneket kellett mondogatni közben, meghogy- A picsába, uej, megint itt van, rakd vissza gyorsan a kosarat! – hogy aztán kiugorjon, a kosárból egy nagy, meredt szemű varasbéka.
Természetesen az erdőt sem hagytuk ki a buliból. Ha másért nem, hát azért, hogy ne lássanak szivarozni. Az első úrvacsorázás kutyafasza se volt áhítatban mérve ahhoz képest, amit az első füstök szívásakor éreztünk. Hánytunk vagy kettőt, de mit számított. Tíz- tizenegy éves lehettem amikor először tüdőre szívtam a cigarettafüstöt. Ajajj!
Az igazi a patak volt mégis.
Zoli talált rá.
Frissiben érkezhettem, még be se vették a Lőrincék házánál a kanyart apámék a sárgadácsiánkkal, már jött. Kövér-verejtékes júliusi délután járta éppen.
- Fürdőgatyát, s gyere.- intett a kék szemével.
- Hova?
- A patakra, hova.
- Új fürdőhely?
Kicsi, makrancos patak a szóbanforgó, talán még ma is keresné a helyét, ha nem betonozták volna agyon a medrét. Megtörtént, hogy ahol egyik évben még a nyakigérőnél is mélyebb víz, úgynevezett fürdőhely volt, ugyanott a következő évben térdig se ért.
- Afféle . –titokzatoskodott tovább Zoli barátom.
- Van szivarad?
- Te hoztál?
- Zefirt. Mentolosat.
- A jó. Nekem van egy söröm.
- Hol?
- Ott.
- S az hol van?
- Majd meglátod, ha meg nem vakulsz.
Többet az istennek se akart mondani. A kerten mentünk hátra, egyenesen a patakra.
A szemétdomboknál sem álltunk, pedig máskor mindig elturkáltunk. Gilisztáért, szinesdrótért, ezért-azért.
A patakpartra egy kis vasúti híd alatt lehetett kijutni, ez is mindig tele volt szarral, mélyet szippantva futottunk neki, s lélegzetvétel nélkül trappoltunk át a hűvös, betonviszhangos alagúton. Balra, felfelé tértünk. Ott álltunk meg, a legkövesebb, legsziklásabb részén a pataknak. A drótplászáknál. A vasúti töltést védte a pataktól valami acélhálós, köves rendszer.
- Na itt vagyunk.- állt meg a legvadabb helyen.
- Itt?- néztem meg jobban.
Ismertem a helyet, halásztunk ott is, mint mindenütt. Zoli pont ott kezdett vetkőzni, ahol egy szinte szabályos kétszer két méteres kis medence képződött, mint egy kis tengerszem, olyan volt. Ha érintettük talpunkkal az alját, felnyújtott kezünk nem látszott ki, olyan mély volt.
- Ez köves.- mondtam csalódottan, de ő csak vigyorgott.
- Fogadjunk, hogy többet ülök a víz alatt, mint te.
Nyíltabban nem is provokálhatott volna, a szuszogás nélküli vízalatti többszörös bajnokának mondta ezt, amikor nekem.
- Az baszik, s nyöszörög.- köptem félre hegyesen.
- Fogadjunk! – heccelt tovább.- Neked adom a bicskámat...A halnyelűt.
Hopp! Bűzlik itt valami, gondoltam magamban. A bicskájától nem vált volna meg, a világ minden kincséért se. Minimum egy biciklit kért, hát hogyne, ő egy trakorkerékbelsőt adott érte, szinte vadonatújon, alig öt folttal, amiből csak kettő saját foltozás, de egyáltalán nem szelelt. Hátsókerék, valóságos luxus. Képzelhetni, hogy milyen lehetett az a bicska.
- Na? Fogadunk?
- Fogd a farkad, s lovazzunk.- próbáltam tréfával húzni az időt.
- Bétojtunk vagy mi van?- ezt már vizből pancsolta ki.
- Nem adod te csak úgy a bicskádat...- adtam fel végképp.- Meleg?- nyúltam bele én is a patakba.
- Mint a pisi.- fröcskölt Tapsikántor barátom. – Innál egy korty sört?
- Kettőt is, de honnan?
- Ahonnan van...Számolj!- s azzal alámerült.
Százharminckilencig számoltam, ami azt jelentette, hogy a száztizenöt másodperces, előző évben felállított rekordom szét volt verve.
Erőlködésnek semmi nyoma, teljesen szabályosan lélegezve, körbefülig szájjal bukkant fel.
- Mit szólsz? Hát ehhez? -emelkedett ki vizből egy üveg sörrel a balkezében.
- Basszam...- teljesen meg voltam mattolva.- Hozzá se tudok matatni!- fejeztem ki mélységes tiszteletemet.- Hogy csináltad?
Sütettük a hasunkat a lemenésre készülő nappal, ittuk a sört, szivaroztunk, s Zoli elmagyarázta.
Hogy emlékszem-e amikor tavaly annyit hajkurásztuk azt a nagyhalat itt a drótplászáknál. Ő már idén is szorongatta, hanem aztán mégsem kapta el a kopoltyúját. De...
Teljesen véletlenül kimozdított egy követ úgy, hogy még vagy három utánaesett. Szabályos kis barlangocska van odabent, ketten is elférünk, ha éppen úgy akarjuk.
- És nem tudja senki!
Szűk kürtőn lehetett bejutni, éppen hogy csak elfértünk egyenként. Odabent nyakig vízben, sötétben könyököltünk a köveken. Rettenetesen izgalmas, borzongató érzés volt, fölöttünk kattogó vonatok, a tompítva behallatszó patakcsobogás...
Rájöttünk hamar, hogyan lehet bent cigizni. Műanyag-zacskóban beszállítottuk a kellékeket, s kész.
Veszélytelennek se lehetett mondani, bármikor a nyakunkba zúdulhattak volna a kövek, futballabdányi darabok is akadtak szép számmal, arról nem beszéve, hogy Zoli szinte megfulladt feltalálás közben, az volt a szerencséje, hogy nem próbált a keskeny kürtőben megfordulni, amikor kezdett kifogyni a levegőből, hanem folytatta a légszomjpánikos előrenyomulást, kapálózást, amíg ki nem tapogatta a levegőt.
Hihetetlenül nagy mázlista volt, nem úgy mint szegény Öcsi, aki lassú észjárása miatt is a balek szerepére kényszerült.
Bukott egy évet még elemiben, s a tanítónéninek arra a kérdésére, hogy miért nem tanulsz Öcsi, miért, azt felelte rá, hogy azért tanítónéni, mert tetszik tudni, apám Rákoson sef. Sef de ekipö, azaz csoportvezető az alsórákosi kőbányánál.
Azon a nyáron különösképpen sokat szívattuk. Még a kecskeszart is megetettük vele, azzal bíztatva, hogy attól elmúlik a szuszoghatnékja, s akkor ő is addig bírja a víz alatt, mint mi, akik hosszú tízpercekre buktunk alá. A titkot persze nem árultuk el, még azután sem, hogy megmutatta nekünk a csórékat.
A csórék valami városi nudisták voltak, ott szoktak fürödni hétvégeken ahol a „mü” patakunk összefolyt a százkézdivel. Fűzfák, bokrok védték a helyet az avatatlan szemektől.
Akkoriban kezdtünk rájönni arra, hogy mit kell tenni, ha már nagyon meredezik az addig csak pisilésre használt szerszámunk, úgyhogy aranyat ért Öcsi felfedezése. Meg is tanítottuk szivarozni cserébe, hanem a hosszú vízalattizások mikéntjéről hallgattunk.
Elégszer megbántunk utólag, de késő bánat, köpönyeg.
Aznap mi vittük ki Zolival az ebédet nagyapámnak, aki az Élikén kaszált. Nem az úton mentünk, hogy nézett volna az ki, hanem a meredek erdei úton. Közben keserűgombát szedtünk, aztán szivarat kunyeráltunk nagyapámtól, s megfürödtünk az esővizes tócsákban, amikből annyi akadt a hepehupás, helyenként mocsaras kaszálónkon. Rendesen elmulattuk az időt, visszaúton még a Zádogosban is megálltunk, meginspiciálni az almafákat, s még kitudjamit. Szabályos késődélután kerekedett mire hazaértünk, nagyapám már rég otthon volt.
- Hol tekeregtetek, az anyátok istenit, sírba teszitek az embert!- osztotta párosával nagyanyám a nyakleveseket.
Azt se tudtuk hirtelen hány óra van. Megijedtünk, rájöttek borlopásra, vagy arra, hogy mi törtük be Ilus néni ablakát. Vagy... Gondolkoztunk erősen, mit csinálhattunk még, de arra ami valójában történt, egyikünk se várt.
Öcsi meghalt. Megfulladt. A drótplászáknál. Hiába voltak ott Pál Déncsiék, úgy beszorult valahova, hogy már rég késő volt, mire kiemelték a víz alól, ezt nagyanyám mondta el egyszuszra, úgy menjünk ezután a patakra, hogy letöri a lábunkat.
Végigbőgtük Öcsi temetését. A végén megdícsért a pap és vígasztalt, a barátunkból angyalka lett a mennyországban, onnan nézz minket.
Soha senkinek se mondtuk el, hogy valójában mi is történt, de tudtuk, bűnösök voltunk. Vagyunk.
Nehezen, komoran múlt el a nyár hátralévő része. Kerülni kezdtük egymást Zolival, befellegesedett a barátságunk.
Közénk állt Öcsi árnyéka az azontúlról, megkeseredtek a csavargásaink.
Minden olyan másmilyen lett.
Ha nagyritkán még a falu felé vetődök, s összeülünk, egy- egy sör fölött, mint a néhai Nyúlpap és Tapsikántor, az első kortyot mindig kiöntjük.
Sosem ejtjük ki a nevét, valahogy még mindig nehéz, még rággondolni is.
Hogy mibe került volna szólni Öcsinek a titokról.
