Portfóliók
Legyőztük a patkányokat
Legyőztük a patkányokat
A világunkat fenyegető természeti- gazdasági- társadalmi-ökológiai katasztrófáról a nyolcvanas években hallottam először, akkor született meg a Római Klub jelentése, ha jól tudom Aurelio Peccei szignatúrájával, aztán hallottam a kyotói és a riói egyezményről, s életem megélt harminc éve alatt ez ügyben nem történt semmi. Talán csak annyi, hogy a rendszerváltás évében, a Kosuth téren tüntetve zöld színek helyett akkor még kékkel látták el a környezetvédőket. Itt már nem segít a színváltozás, ha Hartmann professzor elemzéseire és konklúziójára gondolok, mely egybecseng az utolsó polihisztor, Stanislaw Lem elemzéseivel: az emberiség a végóráit éli.
1999-ben a Földön hatmilliárd ember élt, ekkor a teljes biomasszát tekintve elmondhattuk, hogy mi vagyunk a legnépesebb faj a Földön, ezt koronázta meg képzeletben a legnépesebb emlősnek járó diadém, s ezzel letaszítottuk a patkányokat a trónról. Ám ez a tendencia folyathatatlan, szegezi le Hartmann. Az emberiség teljes történelmének kevesebb mint egytized százaléka elég volt ahhoz, hogy a népesség több mint kilencven százalékkal gyarapodjon. Ha ez így folyatódna, akkor 2030-ra tíz milliárdan lennénk, 2070-re húsz milliárdan, 2150-re pedig nyolcvan milliárd fajtársunkkal kéne osztoznunk a Földön. Erre varrjon gombot Gyurcsány a Giddens-ből elcsent teóriáival, meg az ázsiai betelepülőkkel. Ám senki nem tételezi fel, hogy ez az ütem fenntartható lenne, egyszerűen képtelenség ennyi ennivalót termelni. Hartmann a bajok gyökerénél kezdi az elemzést: ezt a túlzsúfolt, velejéig kizsákmányolt világot azáltal teremtettük, hogy elkezdtünk ősi napfényt használni, amit ennivalóvá alakítottunk át, amely emberi hússá változott. Ősi napfény hiányában a Föld valószínűleg nem tudna egymilliárdnál több embert táplálni. Nagyjából ennyit tartott el a szén és az olaj felfedezése előtt. Tehát, ha ma fogynánk ki az ősi napfényből, akkor ötmilliárd ember éhezne. Azonban a huszonegyedik század beköszöntét már a túlélés ingatag talaján állva ünnepelte az emberiség. Az élet egyre jobban alárendelődött a raktáron levő napfénynek, melyet Hartmann az olajnak nevezett fosszilis tömeggel azonosít. A megmaradt olajtartalékokat jelenleg 1000 milliárd hordóra becsülik. Akik szeretnének leélni még néhány évtizedet vagy gyermekeiknek remélnek egy szebb jövőt, joggal eshetnek késégbe e számok hallatán. És ez az olajipar saját jóslata. A végkövetkeztetés igazi kataklizmát sejtet: mivel bolygónk fogyasztása jóval sebesebben növekszik, mint a jelenlegi fogyasztási ráta, készleteink nem tartanak ki 2050-ig. A bajt csak fokozza, hogy Hartmann elemzése elutasítja az eddigi megoldási alternatívákat és lehetőségeket. Azt állítja, hogy az alternatív energiaforrások, a hidegfúzió, vagy hidrogéncella, még akkor is, ha mindenki számára megfizethető lenne csak fölgyorsítaná Földünk rombolását és milliók halálát okozná. A gondolatgazdag, inspiráló, evokatív mű további részletekkel gazdagítja tudásunkat a katasztrófa felé vezető útról: évente átlagosan kilencezer új vegyszer készül, de kilencven százalékuk rákkeltő.
Az előszót író Joseph Pearce, az ötvenes évek sejtbiológusaira hivatkozva, azt állítja, hogy az emberi faj egy széles e Földön terjedő rákos megbetegedés. Az ötvenes években már látható volt, hogy a Föld és lakói szimbiózist alkotnak, s ez a rákos daganat hatalmasra duzzad, és járványszerűen elterjed. Majd így folytatja: Régóta várjuk már, hogy átüsse végre a fizikai világ szövetét egy praktikus, hathatós válasz, egy új nézőpont és szemléletmód, hogy kinyíljon végre a szemünk azokra a rikító tényekre, amelyeknek oly magától értetődőeknek kellene lennie. Nos, pontosan ez az, amit Thomas Hartmann elénk tár könyvében: nyilvánvalóvá teszi, hogy betegségünk gyökere az emberi szellem elszegényítésében és folyamatos hanyatlásában rejlik. Megmutatja, hogy ezek a gyökerek egyáltalán nem új keletűek, évezredek óta növekedtek már, és az egyetlen dolog, ami kihúzhat bennünket a mocsárból, az egy önmagunkról és az életről magáról alkotott új kulturális elképzelés.
A diagnózis után tehát következik az átgondoltan argumentált recept.
Mindehhez jó szórakozást kíván egy lelkes olvasó
Kerekes Tamás
Ez a könyv arról szól, merre tart a világ, és mi, a modern világ szülöttei mit tehetünk érte. Úgy éljük az életünket, hogy szinte nem is foglalkozunk mással, mint a megszokott életformánk fenntartásával. Pedig a Föld bajban van, a természet válságon megy keresztül, minden összeomlani látszik körülöttünk olajválság, természeti katasztrófák, globális felmelegedés, háborúk, a fajok rohamos kipusztulása, miközben az általunk okozott katasztrófák lavináját illetően alig teszünk valamit, ami megállíthatna bennünket a lejtőn. Ha vissza akarunk kerülni a helyes útra, gyökeresen meg kell változtatnunk szokásainkat, szervesen be kell illeszkednünk az élet körforgásába. A könyvben felvázolt változtatásokkal elültethetnénk egy új ökológia, egy új Föld magvait, mielőtt ez az életképtelen, kaotikus rendszer végleg megsemmisíti önmagát. A könyv segít megérteni és jobbá tenni viszonyunkat a világhoz, a természethez, természeti erőforrásainkhoz és nem utolsó sorban önmagunkhoz.
Kiadás éve: 2007
Oldalszám: 456
Thom Hartmann: Az ősi napfény utolsó órái
Tericum Kiadó
[a]http://www.tericum.hu[text]www.tericum.hu[/a]
sajto@tericum.hu
tericum@tericum.hu
info@tericum.hu
A világunkat fenyegető természeti- gazdasági- társadalmi-ökológiai katasztrófáról a nyolcvanas években hallottam először, akkor született meg a Római Klub jelentése, ha jól tudom Aurelio Peccei szignatúrájával, aztán hallottam a kyotói és a riói egyezményről, s életem megélt harminc éve alatt ez ügyben nem történt semmi. Talán csak annyi, hogy a rendszerváltás évében, a Kosuth téren tüntetve zöld színek helyett akkor még kékkel látták el a környezetvédőket. Itt már nem segít a színváltozás, ha Hartmann professzor elemzéseire és konklúziójára gondolok, mely egybecseng az utolsó polihisztor, Stanislaw Lem elemzéseivel: az emberiség a végóráit éli.
1999-ben a Földön hatmilliárd ember élt, ekkor a teljes biomasszát tekintve elmondhattuk, hogy mi vagyunk a legnépesebb faj a Földön, ezt koronázta meg képzeletben a legnépesebb emlősnek járó diadém, s ezzel letaszítottuk a patkányokat a trónról. Ám ez a tendencia folyathatatlan, szegezi le Hartmann. Az emberiség teljes történelmének kevesebb mint egytized százaléka elég volt ahhoz, hogy a népesség több mint kilencven százalékkal gyarapodjon. Ha ez így folyatódna, akkor 2030-ra tíz milliárdan lennénk, 2070-re húsz milliárdan, 2150-re pedig nyolcvan milliárd fajtársunkkal kéne osztoznunk a Földön. Erre varrjon gombot Gyurcsány a Giddens-ből elcsent teóriáival, meg az ázsiai betelepülőkkel. Ám senki nem tételezi fel, hogy ez az ütem fenntartható lenne, egyszerűen képtelenség ennyi ennivalót termelni. Hartmann a bajok gyökerénél kezdi az elemzést: ezt a túlzsúfolt, velejéig kizsákmányolt világot azáltal teremtettük, hogy elkezdtünk ősi napfényt használni, amit ennivalóvá alakítottunk át, amely emberi hússá változott. Ősi napfény hiányában a Föld valószínűleg nem tudna egymilliárdnál több embert táplálni. Nagyjából ennyit tartott el a szén és az olaj felfedezése előtt. Tehát, ha ma fogynánk ki az ősi napfényből, akkor ötmilliárd ember éhezne. Azonban a huszonegyedik század beköszöntét már a túlélés ingatag talaján állva ünnepelte az emberiség. Az élet egyre jobban alárendelődött a raktáron levő napfénynek, melyet Hartmann az olajnak nevezett fosszilis tömeggel azonosít. A megmaradt olajtartalékokat jelenleg 1000 milliárd hordóra becsülik. Akik szeretnének leélni még néhány évtizedet vagy gyermekeiknek remélnek egy szebb jövőt, joggal eshetnek késégbe e számok hallatán. És ez az olajipar saját jóslata. A végkövetkeztetés igazi kataklizmát sejtet: mivel bolygónk fogyasztása jóval sebesebben növekszik, mint a jelenlegi fogyasztási ráta, készleteink nem tartanak ki 2050-ig. A bajt csak fokozza, hogy Hartmann elemzése elutasítja az eddigi megoldási alternatívákat és lehetőségeket. Azt állítja, hogy az alternatív energiaforrások, a hidegfúzió, vagy hidrogéncella, még akkor is, ha mindenki számára megfizethető lenne csak fölgyorsítaná Földünk rombolását és milliók halálát okozná. A gondolatgazdag, inspiráló, evokatív mű további részletekkel gazdagítja tudásunkat a katasztrófa felé vezető útról: évente átlagosan kilencezer új vegyszer készül, de kilencven százalékuk rákkeltő.
Az előszót író Joseph Pearce, az ötvenes évek sejtbiológusaira hivatkozva, azt állítja, hogy az emberi faj egy széles e Földön terjedő rákos megbetegedés. Az ötvenes években már látható volt, hogy a Föld és lakói szimbiózist alkotnak, s ez a rákos daganat hatalmasra duzzad, és járványszerűen elterjed. Majd így folytatja: Régóta várjuk már, hogy átüsse végre a fizikai világ szövetét egy praktikus, hathatós válasz, egy új nézőpont és szemléletmód, hogy kinyíljon végre a szemünk azokra a rikító tényekre, amelyeknek oly magától értetődőeknek kellene lennie. Nos, pontosan ez az, amit Thomas Hartmann elénk tár könyvében: nyilvánvalóvá teszi, hogy betegségünk gyökere az emberi szellem elszegényítésében és folyamatos hanyatlásában rejlik. Megmutatja, hogy ezek a gyökerek egyáltalán nem új keletűek, évezredek óta növekedtek már, és az egyetlen dolog, ami kihúzhat bennünket a mocsárból, az egy önmagunkról és az életről magáról alkotott új kulturális elképzelés.
A diagnózis után tehát következik az átgondoltan argumentált recept.
Mindehhez jó szórakozást kíván egy lelkes olvasó
Kerekes Tamás
Ez a könyv arról szól, merre tart a világ, és mi, a modern világ szülöttei mit tehetünk érte. Úgy éljük az életünket, hogy szinte nem is foglalkozunk mással, mint a megszokott életformánk fenntartásával. Pedig a Föld bajban van, a természet válságon megy keresztül, minden összeomlani látszik körülöttünk olajválság, természeti katasztrófák, globális felmelegedés, háborúk, a fajok rohamos kipusztulása, miközben az általunk okozott katasztrófák lavináját illetően alig teszünk valamit, ami megállíthatna bennünket a lejtőn. Ha vissza akarunk kerülni a helyes útra, gyökeresen meg kell változtatnunk szokásainkat, szervesen be kell illeszkednünk az élet körforgásába. A könyvben felvázolt változtatásokkal elültethetnénk egy új ökológia, egy új Föld magvait, mielőtt ez az életképtelen, kaotikus rendszer végleg megsemmisíti önmagát. A könyv segít megérteni és jobbá tenni viszonyunkat a világhoz, a természethez, természeti erőforrásainkhoz és nem utolsó sorban önmagunkhoz.
Kiadás éve: 2007
Oldalszám: 456
Thom Hartmann: Az ősi napfény utolsó órái
Tericum Kiadó
[a]http://www.tericum.hu[text]www.tericum.hu[/a]
sajto@tericum.hu
tericum@tericum.hu
info@tericum.hu
