Így kerültem fogdába…
Nem múló emlékeket hagyott bennünk a kötelező katonai szolgálat ideje. Az egyetemet, főiskolát végzett fiatalokat rövidített gyalogsági kiképzésben részesítették.
Már az egyetemi oktatás ideje alatt voltak úgynevezett „katonai napok”. Heti egyszer. Nyugdíjas katonagyógyszerész tartotta a sürgősségi kezelések elnevezésű előadásokat. A szimpatikus öregúr, lett légyen bármilyen betegségről szó, piramidont (amidopyrint - lázcsillapítót) javasolt.
El is neveztük Piramidon úrnak. Minden alkalommal, mikor sorolni kezdte egy adott kór gyógyszereit, kórusba kiáltottuk, hogy „és piramidon!” Erre elmosolyodott, bólintott és hozzá tette ő is, „és piramidon”. Látszott rajta, hogy elégedett a tanítványai tudásával.
A nyári szünidő egyik nagy elfoglaltsága a hathetes gyalogsági kiképzés volt. A hadsereg is kikérte részét a nyári időtöltésünk megszervezéséből. Az elsőt Nagyváradon végeztük. A Rulikovszki úti kaszárnyában.
Egyik oldalon voltak az oroszok kaszárnyái, másik oldalon a sorkatonaság egységei. A mi egységünk közöttük. Úgy szólítottak bennünket, „tanuló elvtárs”. Ott voltak a medikusokon kívül a tanárok, a mérnökhallgatók, a színi akadémia növendékei. Szigorú fegyelemre szorítottak: a fürdőbe, WC-be is csak kettős sorokban, parancsszóra mehettünk.
Igaz, az első alkalommal nevetségesben fulladt az esztelen fegyelem megkövetelése, amikor a hátsó sorokban vékony, magas hangon valaki felkiáltott:
- De nekem sürgős!
Egészséges humorral küzdve a „bunkósság” ellen, hamar eltelt az idő.
Végül azért az utolsó napot Gyuri barátommal fogdában töltöttük.
Vacsora közben a lekváros grízben (brr!) találtam egy fél egeret, Gyuri pedig bevitte a konyhába azzal a felkiáltással, hogy „kérem a másik felét!”
Nagy ribillió lett belőle hirtelen, de a rövidet mégis ő húzta, mert csúfot űzött a hadsereg élelmezéséből (!).
Bezárták a karcserbe. Az ablakán belestem, és láttam, hogy csak egy puszta vaságy van bent, se pokróc, se matrac. Persze a vacsora is elmaradt. Visszaosontam az étkezdébe, és elvettem négy, öt szelet kenyeret. Egy katona meglátott, kérdezi, mit akarok? Mondom, szeretnék egy szelet kenyeret kérni, mert még éhes vagyok. Adott és gyorsan elkergetett. A többi szelet a zubbonyom zsebében lapult.
Visszamentem a fogdához és beadtam az ablakon. A barátom egy pokrócot is kért, mert le se tudott feküdni az ágy vasrácsaira. A hálóból felpakoltam két pokrócot, és indultam, de az udvaron elkaptak.
Az ügyeletes tiszt elé vittek, és nem voltak boldogok, hogy pokrócot akartam a barátomnak vinni. Meg éppen nem vertek, de nagyon haragudtak. A tiszt arra ítélt, hogy menjek be én is a karcserbe a barátom mellé, ha már annyira a szívemen viselem a sorsát. Betessékeltek az a fogda ajtaján.
Gyuri kérdően nézett rám, hogy mi van?
- Hoztam a pokrócokat - mondtam.
- Köszönöm, nagyon rendes vagy! – örvendezett.
- De én is maradok – folytattam.
Így kerültem fogdába - egy napra.
Már az egyetemi oktatás ideje alatt voltak úgynevezett „katonai napok”. Heti egyszer. Nyugdíjas katonagyógyszerész tartotta a sürgősségi kezelések elnevezésű előadásokat. A szimpatikus öregúr, lett légyen bármilyen betegségről szó, piramidont (amidopyrint - lázcsillapítót) javasolt.
El is neveztük Piramidon úrnak. Minden alkalommal, mikor sorolni kezdte egy adott kór gyógyszereit, kórusba kiáltottuk, hogy „és piramidon!” Erre elmosolyodott, bólintott és hozzá tette ő is, „és piramidon”. Látszott rajta, hogy elégedett a tanítványai tudásával.
A nyári szünidő egyik nagy elfoglaltsága a hathetes gyalogsági kiképzés volt. A hadsereg is kikérte részét a nyári időtöltésünk megszervezéséből. Az elsőt Nagyváradon végeztük. A Rulikovszki úti kaszárnyában.
Egyik oldalon voltak az oroszok kaszárnyái, másik oldalon a sorkatonaság egységei. A mi egységünk közöttük. Úgy szólítottak bennünket, „tanuló elvtárs”. Ott voltak a medikusokon kívül a tanárok, a mérnökhallgatók, a színi akadémia növendékei. Szigorú fegyelemre szorítottak: a fürdőbe, WC-be is csak kettős sorokban, parancsszóra mehettünk.
Igaz, az első alkalommal nevetségesben fulladt az esztelen fegyelem megkövetelése, amikor a hátsó sorokban vékony, magas hangon valaki felkiáltott:
- De nekem sürgős!
Egészséges humorral küzdve a „bunkósság” ellen, hamar eltelt az idő.
Végül azért az utolsó napot Gyuri barátommal fogdában töltöttük.
Vacsora közben a lekváros grízben (brr!) találtam egy fél egeret, Gyuri pedig bevitte a konyhába azzal a felkiáltással, hogy „kérem a másik felét!”
Nagy ribillió lett belőle hirtelen, de a rövidet mégis ő húzta, mert csúfot űzött a hadsereg élelmezéséből (!).
Bezárták a karcserbe. Az ablakán belestem, és láttam, hogy csak egy puszta vaságy van bent, se pokróc, se matrac. Persze a vacsora is elmaradt. Visszaosontam az étkezdébe, és elvettem négy, öt szelet kenyeret. Egy katona meglátott, kérdezi, mit akarok? Mondom, szeretnék egy szelet kenyeret kérni, mert még éhes vagyok. Adott és gyorsan elkergetett. A többi szelet a zubbonyom zsebében lapult.
Visszamentem a fogdához és beadtam az ablakon. A barátom egy pokrócot is kért, mert le se tudott feküdni az ágy vasrácsaira. A hálóból felpakoltam két pokrócot, és indultam, de az udvaron elkaptak.
Az ügyeletes tiszt elé vittek, és nem voltak boldogok, hogy pokrócot akartam a barátomnak vinni. Meg éppen nem vertek, de nagyon haragudtak. A tiszt arra ítélt, hogy menjek be én is a karcserbe a barátom mellé, ha már annyira a szívemen viselem a sorsát. Betessékeltek az a fogda ajtaján.
Gyuri kérdően nézett rám, hogy mi van?
- Hoztam a pokrócokat - mondtam.
- Köszönöm, nagyon rendes vagy! – örvendezett.
- De én is maradok – folytattam.
Így kerültem fogdába - egy napra.