Portfóliók
Köszöntünk, József!
Mottó: Együtt képesek vagyunk arra, amit egyedül nem tudunk megtenni.
Mikor beléptünk a terembe, már voltak húszan, harmincan a félkörbe rakott székeken ülve. A középen levő asztalnál egy kellemes arcú hölgy állt, mellette egy farmeres fiatal férfi. A fal mellett egy másik asztalon üdítő, sütemények, szendvics, feketekávés termosz. Mi is elhelyezkedtünk az üresen hagyott székeken.
- Üdvözöljétek a vendégeinket! – szólott a fiatal férfi.
- Köszöntünk! - mondták kórusban.
Az előttünk levő sorból felállt egy középkorú, őszes férfi. Modorosan begombolta a zakóját és megszólalt.
- József vagyok alkoholista – mondta egyszerűen.
- Szervusz, József! Köszöntünk, József! – mondták a többiek és odaadó figyelem ült a szemükben, meg még valami furcsa csillogás. Mintha büszkék lennének rá, hogy hallgathatják.
- Kilenc éves és 364 napos vagyok – válaszolt a köszöntésre.
Suttogva kérdeztem kísérőmet, mit jelent ez? „Csak azt, hogy azóta nem iszik.” jött ugyancsak suttogva a válasz.
- Isten éltessen! – hallottam a hallgatóság válaszát.
- Köszönöm. Szeretném nektek most elmondani, hogy ez alatt a tíz év alatt sok nehézséget kellett legyőznöm.
- Elmondom, - folytatta - hogy addig el sem indulhattam a gyógyulás útján, amíg le nem értem a gödör fenekére. Sokszor próbáltam legyőzni az alkohol uralmát, megszabadulni a szenvedélytől, de nem ment. Az elhatározás soha nem volt elég. Bárki mondhatja, „holnaptól nem iszom.” de ez nem igaz! Ezt nem lehet véghezvinni. Sokszor átmentem ezen, de mindig tovább ittam.
Pillanatnyi szünetet tartott szétnézve maga körül.
- A családom elhagyott. Nem bírták velem és nem bírtak velem. A munkahelyemen is baj volt. Kiraktak. Elbocsátottak. Nem lehetett velem dolgozni, és nem is dolgoztam, minden munkámat elhanyagoltam. Reggel az első dolgom az volt, hogy italt szerezzek. Ha többre nem is, de legalább egy üveg almaborravalót össze kell kaparni a fiókok mélyén! Az élelmiszerüzletben, szerencsére egy kisüveg pálinkát legtöbbször, sikerült észrevétlenül a zsebembe csúsztatni. Kukákból üvegeket szedegettem ki és beváltottam. Ebből is lehetett valamit venni. Nem szégyelltem bárkitől pénzt kérni, a legváltozatosabb okokból. Bármit megittam, ha alkohol tartalma volt. Ahogy mondják, még a ködöt is…
Újabb lélegzetvételnyi szünetet iktatott az elbeszélésébe, miközben hátra fordulva sorra szembe nézett a mögötte ülőknek is.
- Ha nem jutottam italhoz rettenetesen szenvedtem. Nyugtalanság gyötört, szédültem, gyengének éreztem magam, a legkisebb erőfeszítéstől is elöntött a verejték. Ebben az állapotban az utcára se tudtam lemenni. A szomszédot kértem meg, segítsen rajtam, hozzon egy üveg almabort, vagy amire jutott az összekaparászott pénzemből. Már annyira jutottam, hogy semmi szégyenérzet nem volt bennem. Amikor „kiütöttem magam”, akár a ligeti bokor tövében is lefeküdtem aludni. Ott találkoztam Mátéval, aki éppen olyan állapotban volt, mint én. Eleinte részeg makogással értekeztünk, aztán mikor a beszédünk valamelyest tisztult elpanaszoltuk egymásnak magányunkat, gyötrelmeinket.
- Nem tudom, hogy hogyan történt, de egyszer „begyűjtöttek”. Úgy tűnik, valakit kissé erőszakosabban akartam rávenni, hogy adjon egy sörre valót. Nem emlékszem tisztán, az egész olyan zavaros. Az őrszobán kezdett valami derengeni, tisztulni. Hallottam, ahogy az mondja valaki, „ezt kórházba kell vinni, nem zárkába”. Rémlett, hogy beültettek a mentőbe és bevittek egy kórházi osztályra. Levetkőztettek, pizsamát húztak rám, befektettek az ágyba. Mindez nem ment simán, mert végig tiltakoztam, ellenkeztem. Persze elég erőtlenül.
- Ott nem szenvedtem olyan nagyon. Adtak valamilyen gyógyszert, meg infúziókat. Fizikailag nagyon le vagyok gyengülve, mondták. Meg hogy beteg a májam, a szívem, meg az agyam, meg hogy azért dagadnak a lábaim, mert ki vagyok éhezve, mint egy szibériai fogoly.
Figyeltem a hallgatóságot. Mozdulatlanul várták a folytatást.
- A helyzet az, hogy ápoltak, meggyógyítottak és hazaengedtek, leszázalékoltak, besoroltak valamilyen utókezelő programba. Minden jól ment, jól éreztem magam, „minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve!” Egy fél évig. Közben is kóstolgattam, de egy fél év múlva újra ott voltam ahol a part szakad. Reggeli rosszullétek, kunyorálás, alvás a parki bokrok alatt. És újra összetalálkoztam Mátéval egy aluljáróban. Ettől kezdve együtt jártuk a kocsmákat, együtt osztottuk a semmit. Együtt mentünk el újabb kezelésre. Rábeszéltük egymást. Öt napig tartott. Hétvégére már ki is engedtek, vissza az ellenséges nagyvilágba.
Az eddigi monoton elbeszélő hangnem kissé megélénkült, mintegy jelezve, hogy valamilyen sorsdöntő rész következik.
- Mikor eljöttünk, a gondozóba irányítottak, de egy asszisztens azt tanácsolta, hogy keresselek titeket. Így jöttünk el ketten Mátéval, egymást bátorítva.
- Ahogy fogadtatok, ahogy mellénk álltatok, ahogy támogattatok, ahogy ráébresztettetek arra, hogy a bízzunk magunkban, a Fennvaló segítségében, azt nem lehet elfelejteni. Kimásztam a gödörből…
- Eleinte sokat gondoltam az italra, álmodtam róla. Álmodtam a füstös kocsmáról, a kóválygó cimborákról. Álmodtam a reggeli első korty zsongító élményéről. Álmodtam, hogy a csapos elibem teszi a tele poharat, ahogy lecsúszik a deci konyak a torkomon.
- Ilyenkor reggel izzadtan ébredtem, remegő végtagokkal és úgy kívántam egy kortyot! Csak egy kortyot! Arra gondoltam, hogy lemegyek az üzletbe és veszek egy icike-picike üveggel. Aztán mégis úgy döntöttem, hogy ma nem! Ma nem! Ma nem! Ezt ismételgettem, ameddig megnyugodtam.
- Összeszedtem magam és bementem a volt munkahelyemre. A volt főnökömhöz. Elmondtam neki, mi a helyzet, hogy nem iszom, járok egy közösségbe, ahol biztatnak és bíznak bennem. Nem kérem, hogy ő is bízzon bennem, csak adjon egy esélyt, szeretnék újra dolgozni. Nem a pénzért, hanem a lelki nyugalmamért, hogy legyen célom, legyen hova elmenni reggel, legyen egy hely ahol hasznomat veszik.
Hirtelen felforrósodott a hangja és mintha még mindig hihetetlennek tartaná, amit mond.
- Fantasztikus volt! Azt monda, jó! A kikötése csupán az volt, iratkozzam be egy főiskolába magántanulóként, mert amióta én kiszálltam, sokat haladt a „tudomány”, változott a világ, változtak a követelmények.
- A közgazdaságira jelentkeztem és csodák csodája felvettek. Döcögősen indult a tanulás, de ahogy jobban belemerültem, úgy kezdett egyre jobban érdekelni és a lidércnyomásos álmok is fokozatosan elmaradtak. A munkám, a tanulás, mind olyan kihívások, amik lekötöttek teljesen. Mégis volt időm barátokat szerezni, rendszeresen eljárni ide, még segíteni is a munkátokban.
- Azelőtt semmire nem volt időm, mindenről lekéstem, munkáim elmaradtak – már ameddig volt munkám.
- De erről már beszéltem. Inkább azzal folytatnám, hogy a tanulás ízét megízlelve, megszerettem. Szenvedélyemmé vált az újabb és újabb ismeretek megszerzése. A közgáz után beiratkoztam a jogra. Most vagyok negyedéves. Köszönöm. Ennyit akartam mondani.
- Veled örülünk, József! – tett pontot a beszámoló végére a közösség.
- És most mindenkit szívesen látunk egy kis falatozásra, üdítőre, vagy kávéra – mondta a ma esti összejövetel vezetője.
Mikor beléptünk a terembe, már voltak húszan, harmincan a félkörbe rakott székeken ülve. A középen levő asztalnál egy kellemes arcú hölgy állt, mellette egy farmeres fiatal férfi. A fal mellett egy másik asztalon üdítő, sütemények, szendvics, feketekávés termosz. Mi is elhelyezkedtünk az üresen hagyott székeken.
- Üdvözöljétek a vendégeinket! – szólott a fiatal férfi.
- Köszöntünk! - mondták kórusban.
Az előttünk levő sorból felállt egy középkorú, őszes férfi. Modorosan begombolta a zakóját és megszólalt.
- József vagyok alkoholista – mondta egyszerűen.
- Szervusz, József! Köszöntünk, József! – mondták a többiek és odaadó figyelem ült a szemükben, meg még valami furcsa csillogás. Mintha büszkék lennének rá, hogy hallgathatják.
- Kilenc éves és 364 napos vagyok – válaszolt a köszöntésre.
Suttogva kérdeztem kísérőmet, mit jelent ez? „Csak azt, hogy azóta nem iszik.” jött ugyancsak suttogva a válasz.
- Isten éltessen! – hallottam a hallgatóság válaszát.
- Köszönöm. Szeretném nektek most elmondani, hogy ez alatt a tíz év alatt sok nehézséget kellett legyőznöm.
- Elmondom, - folytatta - hogy addig el sem indulhattam a gyógyulás útján, amíg le nem értem a gödör fenekére. Sokszor próbáltam legyőzni az alkohol uralmát, megszabadulni a szenvedélytől, de nem ment. Az elhatározás soha nem volt elég. Bárki mondhatja, „holnaptól nem iszom.” de ez nem igaz! Ezt nem lehet véghezvinni. Sokszor átmentem ezen, de mindig tovább ittam.
Pillanatnyi szünetet tartott szétnézve maga körül.
- A családom elhagyott. Nem bírták velem és nem bírtak velem. A munkahelyemen is baj volt. Kiraktak. Elbocsátottak. Nem lehetett velem dolgozni, és nem is dolgoztam, minden munkámat elhanyagoltam. Reggel az első dolgom az volt, hogy italt szerezzek. Ha többre nem is, de legalább egy üveg almaborravalót össze kell kaparni a fiókok mélyén! Az élelmiszerüzletben, szerencsére egy kisüveg pálinkát legtöbbször, sikerült észrevétlenül a zsebembe csúsztatni. Kukákból üvegeket szedegettem ki és beváltottam. Ebből is lehetett valamit venni. Nem szégyelltem bárkitől pénzt kérni, a legváltozatosabb okokból. Bármit megittam, ha alkohol tartalma volt. Ahogy mondják, még a ködöt is…
Újabb lélegzetvételnyi szünetet iktatott az elbeszélésébe, miközben hátra fordulva sorra szembe nézett a mögötte ülőknek is.
- Ha nem jutottam italhoz rettenetesen szenvedtem. Nyugtalanság gyötört, szédültem, gyengének éreztem magam, a legkisebb erőfeszítéstől is elöntött a verejték. Ebben az állapotban az utcára se tudtam lemenni. A szomszédot kértem meg, segítsen rajtam, hozzon egy üveg almabort, vagy amire jutott az összekaparászott pénzemből. Már annyira jutottam, hogy semmi szégyenérzet nem volt bennem. Amikor „kiütöttem magam”, akár a ligeti bokor tövében is lefeküdtem aludni. Ott találkoztam Mátéval, aki éppen olyan állapotban volt, mint én. Eleinte részeg makogással értekeztünk, aztán mikor a beszédünk valamelyest tisztult elpanaszoltuk egymásnak magányunkat, gyötrelmeinket.
- Nem tudom, hogy hogyan történt, de egyszer „begyűjtöttek”. Úgy tűnik, valakit kissé erőszakosabban akartam rávenni, hogy adjon egy sörre valót. Nem emlékszem tisztán, az egész olyan zavaros. Az őrszobán kezdett valami derengeni, tisztulni. Hallottam, ahogy az mondja valaki, „ezt kórházba kell vinni, nem zárkába”. Rémlett, hogy beültettek a mentőbe és bevittek egy kórházi osztályra. Levetkőztettek, pizsamát húztak rám, befektettek az ágyba. Mindez nem ment simán, mert végig tiltakoztam, ellenkeztem. Persze elég erőtlenül.
- Ott nem szenvedtem olyan nagyon. Adtak valamilyen gyógyszert, meg infúziókat. Fizikailag nagyon le vagyok gyengülve, mondták. Meg hogy beteg a májam, a szívem, meg az agyam, meg hogy azért dagadnak a lábaim, mert ki vagyok éhezve, mint egy szibériai fogoly.
Figyeltem a hallgatóságot. Mozdulatlanul várták a folytatást.
- A helyzet az, hogy ápoltak, meggyógyítottak és hazaengedtek, leszázalékoltak, besoroltak valamilyen utókezelő programba. Minden jól ment, jól éreztem magam, „minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve!” Egy fél évig. Közben is kóstolgattam, de egy fél év múlva újra ott voltam ahol a part szakad. Reggeli rosszullétek, kunyorálás, alvás a parki bokrok alatt. És újra összetalálkoztam Mátéval egy aluljáróban. Ettől kezdve együtt jártuk a kocsmákat, együtt osztottuk a semmit. Együtt mentünk el újabb kezelésre. Rábeszéltük egymást. Öt napig tartott. Hétvégére már ki is engedtek, vissza az ellenséges nagyvilágba.
Az eddigi monoton elbeszélő hangnem kissé megélénkült, mintegy jelezve, hogy valamilyen sorsdöntő rész következik.
- Mikor eljöttünk, a gondozóba irányítottak, de egy asszisztens azt tanácsolta, hogy keresselek titeket. Így jöttünk el ketten Mátéval, egymást bátorítva.
- Ahogy fogadtatok, ahogy mellénk álltatok, ahogy támogattatok, ahogy ráébresztettetek arra, hogy a bízzunk magunkban, a Fennvaló segítségében, azt nem lehet elfelejteni. Kimásztam a gödörből…
- Eleinte sokat gondoltam az italra, álmodtam róla. Álmodtam a füstös kocsmáról, a kóválygó cimborákról. Álmodtam a reggeli első korty zsongító élményéről. Álmodtam, hogy a csapos elibem teszi a tele poharat, ahogy lecsúszik a deci konyak a torkomon.
- Ilyenkor reggel izzadtan ébredtem, remegő végtagokkal és úgy kívántam egy kortyot! Csak egy kortyot! Arra gondoltam, hogy lemegyek az üzletbe és veszek egy icike-picike üveggel. Aztán mégis úgy döntöttem, hogy ma nem! Ma nem! Ma nem! Ezt ismételgettem, ameddig megnyugodtam.
- Összeszedtem magam és bementem a volt munkahelyemre. A volt főnökömhöz. Elmondtam neki, mi a helyzet, hogy nem iszom, járok egy közösségbe, ahol biztatnak és bíznak bennem. Nem kérem, hogy ő is bízzon bennem, csak adjon egy esélyt, szeretnék újra dolgozni. Nem a pénzért, hanem a lelki nyugalmamért, hogy legyen célom, legyen hova elmenni reggel, legyen egy hely ahol hasznomat veszik.
Hirtelen felforrósodott a hangja és mintha még mindig hihetetlennek tartaná, amit mond.
- Fantasztikus volt! Azt monda, jó! A kikötése csupán az volt, iratkozzam be egy főiskolába magántanulóként, mert amióta én kiszálltam, sokat haladt a „tudomány”, változott a világ, változtak a követelmények.
- A közgazdaságira jelentkeztem és csodák csodája felvettek. Döcögősen indult a tanulás, de ahogy jobban belemerültem, úgy kezdett egyre jobban érdekelni és a lidércnyomásos álmok is fokozatosan elmaradtak. A munkám, a tanulás, mind olyan kihívások, amik lekötöttek teljesen. Mégis volt időm barátokat szerezni, rendszeresen eljárni ide, még segíteni is a munkátokban.
- Azelőtt semmire nem volt időm, mindenről lekéstem, munkáim elmaradtak – már ameddig volt munkám.
- De erről már beszéltem. Inkább azzal folytatnám, hogy a tanulás ízét megízlelve, megszerettem. Szenvedélyemmé vált az újabb és újabb ismeretek megszerzése. A közgáz után beiratkoztam a jogra. Most vagyok negyedéves. Köszönöm. Ennyit akartam mondani.
- Veled örülünk, József! – tett pontot a beszámoló végére a közösség.
- És most mindenkit szívesen látunk egy kis falatozásra, üdítőre, vagy kávéra – mondta a ma esti összejövetel vezetője.
