Portfóliók

A vasárnapi ebéd mindig esemény számba ment. Ilyenkor, aki csak tehette megtisztelte jelenlétével a családi asztalt. Még Józsi is feljött vidékről, ahol gazdálkodott.
Az asztalfőn ült nagyapa, teljes táblabírói mivoltában. Gyermekei, unokái az asztal körül foglaltak helyet.
Csak nagymama nem ült le, mert a konyhát nem hagyta magára, hiába volt ott a szakácsnő.
- Berta, maga nem éhes? – kérdezte nagyapa.
- A háziasszony jól lakik az étel szagával – válaszolta – Majd leülök én is, ha látom, hogy minden rendben van.
Ezt a kis jelenetet eljátszották minden vasárnap, és nagyon élvezték. Volt benne egy kis bizalmas intimitás.
Az unokák között a legkisebb a négy éves Imike volt. Neki egy magasított gyerekszéket állítottak az asztal mellé.
Most ő volt a felnőttek céltáblája. Felváltva szólongatták nagynénik, nagybácsik. Anyuka szorongva hallgatott.
- Imike, ne hintázz!
- Imike, ne lökdössd az asztalt!
- Imike, ne morzsold a kenyeret!
Egyfolytában az ment, hogy Imike ezt ne csináld, Imike azt ne tedd, Imike így, Imike úgy. És egyre rosszabb lett a helyzet, mert a gyerek a sok szólongatástól még nyugtalanabb, még izgő-mozgóbb lett.
Józsi ott ült az asztal másik oldalán, szemben Imikével. Végül már ő unta meg az állandó rendre utasítást.
- Fiacskám, - szólalt meg arrább tolva tányérját – gyere csak ide Józsihoz. Katica, legyen szíves, vegye ki a gyereket a székből.
A gyerek megszeppenve oda somfordált a hatalmas termetű, szakállas nagybácsihoz.
- Így, ni! És most ülj ide az ölembe – vette fel a csöppséget – Figyelj ide, itt most azt teszel, amit akarsz. Józsi ölében minden meg van engedve. Itt nem bánt senki, itt nem szólongatnak.
- Értetted! – tette hozzá kissé hangosabban, hogy mindenki halja.
Imike felnézett a szakállas arcra, és megszólalt vékonyka gyermek hangján:
- Kérek leveskét.
Ketten szépen megették a levest. Nem csöpögtették le az abroszt.
Ettek sült húst, és nem kenték szét a szószt.
Piros vizet – málnaszörpöt – is ittak, és nem döntötték fel a poharat.
Mikor vége lett az ebédnek, mindeni megköszönte a háziasszonynak, a férfiak kezet is csókoltak neki, ő pedig illően szabadkozott, hogy nem volt semmi különleges, csak a szokásos vasárnapi ebéd.
Imike alig akar nagybátyja öléből leszállni. Nagy búzavirágkék szemeivel belenézett a Józsi szemébe, majd kicsi kezeivel megsimogatta a szakállas arcot.
- Szeretlek, Lózsi – mondta, s végül lecsusszant a földre, s már iramodott is kifele az udvarra a többi gyerek közzé.