Portfóliók
Mi lesz a kompótbóL
A világ közepe
A legtöbb ember úgy érzi, ő a világ közepe, előtte és utána nem volt és nem lesz semmi. Hasonlóképpen a legtöbb ország azt képzeli, az ő történelme az egyetlen fontos történés-sorozat, s minden más csupán aljas ferdítés. Pedig hát az emberiség történelme azt mutatja, hogy az egyén igencsak pótolható, a népek háborúi pedig feledhetők: csak az együttműködés, a béke, a szolidaritás eseményei váltak ünneppé. A szeretet jó hírén kívül semmi sem maradt hírértékű, a legnagyobb birodalmak legnagyobb uralkodóira sem emlékszünk - jó, ha nevüket tudjuk még. Császárok, királyok, diktátorok, miniszterek - csak a történészek tartják számon őket, pedig egykor ők voltak a világ közepe. Élet és halál, rang és pénz urai- olvasom egy katolikus folyóiratban, ámbár én már metafizikusan és, ami még ennél is több: stilisztikailag is tudom, hogy a Varga Rudolf által ábrázolt Zábrácki-domb, Perecsi-patak, és Kransznoki-domb körül van. Valahol a Nagypart és Kistag tövén, annak a magyar írónak szívében, aki önzésből cselekszi a jót, Felsőmagyarország érzelmi geometriájában és szerelmes földrajzában, melyet a népi írók szociografikus pontosságával, egy publicista elkötelezettségével és egy modern próféta elkötelezettségével ábrázol, tehát vall is a magáénak, s csak az ábrázolás folyamatában teszi mindezt a mi részünké is. Ez az archimedesi biztos pont egy szív alakú völggyel kezdődik, ahol a vasárnapi ebéd is úgy nézett ki, mintha lakodalom lenne, fogalmazza evokatívan Varga Rudolf. Ám a változásról csak egy halott végső üzenete árulkodik, Veronka nénéi, ki rég földben nyugszik írta ki reszkető kézzel, hogy” a mezőn vagyok”, s a jelekből olvasó, a statisztikát szomorúan böngésző író számára hirtelen valósággá válik a számokból kiolvasott jövő; gyerekek híján elfogy a világ közepe, a falu. Egy pillanatra döbbentem szemlélem a bravúrt, miként válik a jelent megörökítő riportázs a jövő riasztó előképévé, cáfol rá műfaja saját törvényeire az igazságát magasabb régiókban kereső írástudó. A pusztuló szakmák( bányászat) persze pusztuló természetet is jelentenek, ezért a megörökített képek az elhagyott tárnákról az értékvesztés máig érvényes metaforái, hacsak az égre néző szobára gondolunk, ahol az ötgyermekes család feje fölött beomlott a mennyezet. A kötet jól ellenpontozott szerkezetét kiválóan mutatja a szénégető álma, a boksák lassan kihaló gazdája álmában nemcsak a Holdon jár, de kormányozza is magát, mintha világa már nem evilágról való lenne. A történelmet elsősorban az emberi sorsokon keresztül láttató író tudatja velünk, hogy az utolsó miskolci fiakkeres szerint a lova jobban tudta a KRESZT, mint ő, s ezt még a rendőrök is elismerték. Az író mindent átható, dermesztő éleslátásának szócsöve az egykoron jobb napokat megélt, fiakkeres, ki Hermann Ottót és Neményi Lilit is fuvarozta (igaz, akkor nyár volt) derűsen kommentál ötven évet: ”Az eredeti, fehér lovamat eladtam a háborúban. Én túljártam, a nyilasok, csendőrök eszén. Eladtam a lovat, tőlem nem vettek el semmit.” A szabadágunknak ilyeténképp sajátos árat szabó író hamar tudatja velünk, hogy aki csak tízéves korában tudja meg, hogy reggeli után tízórai van, és csak délután uzsonna, az hamar rájön, hogy nincs igazság. Noha Varga Rudolf riportjai a hetvenes- nyolcvanas évekből miniatűr képekből indulnak, mindig elemzésekké válnak, melyben az egyéni sors szeszélyesen kombinálódik a kollektív történelemmel, hol egy cigánygyermekeket oktató gyémántdiplomás néptanító alakjában, hol egy, az igazgatójával szemben a maga igazságát kereső, azt megszenvedő pedagógusnő formájában, de mindig etikai imperatívuszt hirdetnek. Ám otthonosan mozog a lassan modernizálódó, de motoregér kategóriában is versenyt hirdető kisfalvak világában is, s ez az otthonosság az általa magabiztosan kezelt különböző stílusrétegekre is érvényes, mellyel a Shell, a Coca-Cola, A Hófehérke, a csontváz emblémáival láttat egy fejben összezagyvált világot az őket hordó magyar „szelíd motorosok” fejében. A nyolcvanas években ritka személyesség riportjaiban a később divatossá váló gonzo- újságírást hordozzák magukban, mellyel a vidéki bálokat láttatja, egyszerre otthonosan, belülről és résztvevőként, másrészt felülnézetből, mint aki tudja, hogy mindez Az Empire State tetejéről már nem is látszik, sőt talán már valami más is. Nemcsak a szereplők szólalnak meg különböző hangfekvésben, modorban, ritmusban és modulációval, de az egyes riportok, „mozgó képek”, szociográfiák is. Hol a népies, Váci Mihályt, Serfőző Simont idéző stílusban, hol már szürrealista eszköztárral (Karnevál és utcabál).A rumosrobik és pipáspisták metaforái, egyéni szóképei varázsolják álomszerűvé az érthetetlenné váló jelent, amelyben a szürrealizmus jeleníti meg a realizmust nélkülöző szocreált, s máris van több okunk tisztelni benne egy modern klasszikust, mint egy holt posztmodernt. A szociológiából az egyéni sors érdekli, s hamar kiderül írásaiból a kádárizmus áldemokráciája, csakúgy, mint az egyéni akarat és a közjót hirdető kollektivizmus óhatatlan összeütközése. Egy-egy írása pusztán egy kezdőképet nagyít ki és kommentál, ránk hagyva a rádöbbenés szomorúságát, néhol a személyes vallomás torkollik a kor hibáit elítélő profetikus dühbe, ami a piac törvényeit már 1975-ben elítélő író esetében végzetszerű. Varga Rudolf írásai a nyolcvanas években jósolják meg a jövőt:
„Megállok egy nagy láda rohadt, miszlikre vagdosott alma előtt. Kérdezem: ”Hogy a rohadt alma kilója?”
-Nyolc forint lelkem, nyolc.
-És mire lehet felhasználni?
-Kompótba, szívecském, kompótba
„Nemhogy kompótba, de moslékba se nagyon” -gondolom magamban, miközben a néni utánam sipítja:
„A végén úgyiscsak szar lesz belőle, aranyoskám!”
Kerekes Tamás
Varga Rudolf: A világ közepe
Felsőmagyarországi Kiadó, 1998
A legtöbb ember úgy érzi, ő a világ közepe, előtte és utána nem volt és nem lesz semmi. Hasonlóképpen a legtöbb ország azt képzeli, az ő történelme az egyetlen fontos történés-sorozat, s minden más csupán aljas ferdítés. Pedig hát az emberiség történelme azt mutatja, hogy az egyén igencsak pótolható, a népek háborúi pedig feledhetők: csak az együttműködés, a béke, a szolidaritás eseményei váltak ünneppé. A szeretet jó hírén kívül semmi sem maradt hírértékű, a legnagyobb birodalmak legnagyobb uralkodóira sem emlékszünk - jó, ha nevüket tudjuk még. Császárok, királyok, diktátorok, miniszterek - csak a történészek tartják számon őket, pedig egykor ők voltak a világ közepe. Élet és halál, rang és pénz urai- olvasom egy katolikus folyóiratban, ámbár én már metafizikusan és, ami még ennél is több: stilisztikailag is tudom, hogy a Varga Rudolf által ábrázolt Zábrácki-domb, Perecsi-patak, és Kransznoki-domb körül van. Valahol a Nagypart és Kistag tövén, annak a magyar írónak szívében, aki önzésből cselekszi a jót, Felsőmagyarország érzelmi geometriájában és szerelmes földrajzában, melyet a népi írók szociografikus pontosságával, egy publicista elkötelezettségével és egy modern próféta elkötelezettségével ábrázol, tehát vall is a magáénak, s csak az ábrázolás folyamatában teszi mindezt a mi részünké is. Ez az archimedesi biztos pont egy szív alakú völggyel kezdődik, ahol a vasárnapi ebéd is úgy nézett ki, mintha lakodalom lenne, fogalmazza evokatívan Varga Rudolf. Ám a változásról csak egy halott végső üzenete árulkodik, Veronka nénéi, ki rég földben nyugszik írta ki reszkető kézzel, hogy” a mezőn vagyok”, s a jelekből olvasó, a statisztikát szomorúan böngésző író számára hirtelen valósággá válik a számokból kiolvasott jövő; gyerekek híján elfogy a világ közepe, a falu. Egy pillanatra döbbentem szemlélem a bravúrt, miként válik a jelent megörökítő riportázs a jövő riasztó előképévé, cáfol rá műfaja saját törvényeire az igazságát magasabb régiókban kereső írástudó. A pusztuló szakmák( bányászat) persze pusztuló természetet is jelentenek, ezért a megörökített képek az elhagyott tárnákról az értékvesztés máig érvényes metaforái, hacsak az égre néző szobára gondolunk, ahol az ötgyermekes család feje fölött beomlott a mennyezet. A kötet jól ellenpontozott szerkezetét kiválóan mutatja a szénégető álma, a boksák lassan kihaló gazdája álmában nemcsak a Holdon jár, de kormányozza is magát, mintha világa már nem evilágról való lenne. A történelmet elsősorban az emberi sorsokon keresztül láttató író tudatja velünk, hogy az utolsó miskolci fiakkeres szerint a lova jobban tudta a KRESZT, mint ő, s ezt még a rendőrök is elismerték. Az író mindent átható, dermesztő éleslátásának szócsöve az egykoron jobb napokat megélt, fiakkeres, ki Hermann Ottót és Neményi Lilit is fuvarozta (igaz, akkor nyár volt) derűsen kommentál ötven évet: ”Az eredeti, fehér lovamat eladtam a háborúban. Én túljártam, a nyilasok, csendőrök eszén. Eladtam a lovat, tőlem nem vettek el semmit.” A szabadágunknak ilyeténképp sajátos árat szabó író hamar tudatja velünk, hogy aki csak tízéves korában tudja meg, hogy reggeli után tízórai van, és csak délután uzsonna, az hamar rájön, hogy nincs igazság. Noha Varga Rudolf riportjai a hetvenes- nyolcvanas évekből miniatűr képekből indulnak, mindig elemzésekké válnak, melyben az egyéni sors szeszélyesen kombinálódik a kollektív történelemmel, hol egy cigánygyermekeket oktató gyémántdiplomás néptanító alakjában, hol egy, az igazgatójával szemben a maga igazságát kereső, azt megszenvedő pedagógusnő formájában, de mindig etikai imperatívuszt hirdetnek. Ám otthonosan mozog a lassan modernizálódó, de motoregér kategóriában is versenyt hirdető kisfalvak világában is, s ez az otthonosság az általa magabiztosan kezelt különböző stílusrétegekre is érvényes, mellyel a Shell, a Coca-Cola, A Hófehérke, a csontváz emblémáival láttat egy fejben összezagyvált világot az őket hordó magyar „szelíd motorosok” fejében. A nyolcvanas években ritka személyesség riportjaiban a később divatossá váló gonzo- újságírást hordozzák magukban, mellyel a vidéki bálokat láttatja, egyszerre otthonosan, belülről és résztvevőként, másrészt felülnézetből, mint aki tudja, hogy mindez Az Empire State tetejéről már nem is látszik, sőt talán már valami más is. Nemcsak a szereplők szólalnak meg különböző hangfekvésben, modorban, ritmusban és modulációval, de az egyes riportok, „mozgó képek”, szociográfiák is. Hol a népies, Váci Mihályt, Serfőző Simont idéző stílusban, hol már szürrealista eszköztárral (Karnevál és utcabál).A rumosrobik és pipáspisták metaforái, egyéni szóképei varázsolják álomszerűvé az érthetetlenné váló jelent, amelyben a szürrealizmus jeleníti meg a realizmust nélkülöző szocreált, s máris van több okunk tisztelni benne egy modern klasszikust, mint egy holt posztmodernt. A szociológiából az egyéni sors érdekli, s hamar kiderül írásaiból a kádárizmus áldemokráciája, csakúgy, mint az egyéni akarat és a közjót hirdető kollektivizmus óhatatlan összeütközése. Egy-egy írása pusztán egy kezdőképet nagyít ki és kommentál, ránk hagyva a rádöbbenés szomorúságát, néhol a személyes vallomás torkollik a kor hibáit elítélő profetikus dühbe, ami a piac törvényeit már 1975-ben elítélő író esetében végzetszerű. Varga Rudolf írásai a nyolcvanas években jósolják meg a jövőt:
„Megállok egy nagy láda rohadt, miszlikre vagdosott alma előtt. Kérdezem: ”Hogy a rohadt alma kilója?”
-Nyolc forint lelkem, nyolc.
-És mire lehet felhasználni?
-Kompótba, szívecském, kompótba
„Nemhogy kompótba, de moslékba se nagyon” -gondolom magamban, miközben a néni utánam sipítja:
„A végén úgyiscsak szar lesz belőle, aranyoskám!”
Kerekes Tamás
Varga Rudolf: A világ közepe
Felsőmagyarországi Kiadó, 1998
