Portfóliók
A romlatlan Molnár
Molnár Ferenc: Egy pesti lány története
Lazi Kiadó, Szeged,
2006
Nagy fogás a kötet, hisz 1916 óta kiadatlan. Molnár Ferenc egy kisregényét és három novelláját tartalmazza, ahogy a kiadó előszava írja:” a romlatlanság alaptételének és az életszerűség alaptételének ellentételének ütköztetéséből a szerelem sokszínű szintézisét tárja az olvasók elé.”
Molnár a Széntolvajokk-al, az Éhes város-sal, a Gőzoszlopp-al bizonyította, hogy érzi a lüktető nagyvárossá váló országközpont minden szociológiai, hangulati rezdülését. E kötetben szereplő írásai is felvillantják Molnár Ferenc legnagyobb erényeit: tiszta szerkezetű, villogó stílusú írások, melyek rendkívül hamar találkoztak az olvasók igényeivel. Naturalizmussal és némi költőiséggel keverte a kritikai realizmust. Világfi modora, szeszélyes magánélete nem tévesztette meg a recepciót: Ady a Vátesz mondta róla, hogy „ Molnárban nyolcvan író lakik”, s tegyük hozzá, hogy aki önkéntes haditudósítóként megy el írni az elsővilágháborús poklába-még nem ismerve azt a Hemingway idézetet, miszerint: Csak ostromlott szállodában lehet jól írni, amit bombáznak”, érezhette, hogy a lipótvárosi szenvelgések mellett az irodalom másról is szól. Krakélerként, bonvivánként, szerkesztőségi slapajként, két napig kártyázó bohém hírlapíróként a társadalom valamennyi rétegéről volt mondanivalója, holott nem ismerte egyformán tisztán őket. Egy balettpatkány közelebb állt hozzá, mint egy szénhordó. Vonzotta a siker, a hatásosság, mintsem a maradandó teljesítmény -olvasom róla a legmodernebb magyar Irodalmi kézikönyv, az Új Magyar Lexikon, noha a Pál utcai fiúkat az örökkévalóságnak írta, kerek száz évvel ezelőtt, majd minden évben elolvassa több százezer magyar, több filmváltozata is elkészült már, s ha csak magamra gondolok, álmomból felriasztva is fújom a Pál utcai fiúk Rácz tanár által elkobzott pecsétjét, amin ez áll:
„Rabok többé nem leszünk!
Budapest, 1873
Emberismerete, humanizmusa a gyengék és erősek kollíziójában találta meg adekvát megfogalmazását, mely- felhívom a figyelmet, minden könnyes szemű Molnár anekdotában, szerelmi, kisvárosi történetben éppúgy tetten érhető. Az egy pesti lány története olyasképp fordítja visszájára a számunkra természetesnek vett viszonyokat, ahogy arra csak Kóbor Tamás volt képes, megvillantva ezzel, hogy Molnár írásművészete egy bekezdésben belül tótágast képest állítani a világot, melyben egymáshoz közeledő bakfisok, uracsok, arszlánok vágyódnak a mozdulatlanság után, noha, s ezt Molnár tudta legjobban nem végleges, befejezett, hiszen: az Élet fejlődik, él.”
Hajnali két óra lehetett, csöndesen nyugodott szűz hóleple alatt az Andrássy út. Ilyenkor nincs kocsi, mely felhasítsa a fehér szőnyeget, ember is alig jár ott künn, a villák között. A liget felől, ahol egyszerre nagyon nagy lett a fehérség, szelíden derengett a hó. Általában édes, csöndes téli éjszaka volt, a sok ki villa aludt, a fenyőfákon is bóbiskoltak a kiskertekben hósipkáik alatt. Csupa csönd, csupa szűziesség, a világ legvégéig ugyanegy puha, fehér szőnyeg, a levegő kemény, hideg, tiszta, becsületes, továbbad minden kis zajt. Messziről, valahonnan az Oktogon felől, elhaló zörgéssel jelentkeztek a hóekék. Aztán ez a lárma is elmúlt, végig sugároztak a lámpák, hosszú ékbe futva össze valahol a távolban és teljes volt a csönd, a téli csönd, aludt az Andrássy út. Aztán egyszerre az egyik villa kapujában kattogott a kulcs, nyikorgott a zár. A melegről jövő emberek ijedezéseivel, vidám didergéssel tolakodott ki egy csoport lármás, nevetgélő vendég a kis, kopasz kerten át az utcára. A kapuban maradóknak hátrakiabáltak, hogy megfáznak, menjenek be, aztán örömmel néztek végig a szűz, hideg éjszakában, örültek a hónak. Leányok, asszonyok, fiúk-hamar párokba verődtek a gyalogjárón, ahogy befelé vették útjukat, és felkerekedtek az Andrássy útra. Nevetésük nyomán megrezzent a levegő, sikongó vidámságuk belecsattant ebbe a komoly alvásba, mintegy az ő kedvükért egy-két járókelő is előbújt a szomszéd utcákból, s végezetül hogy teljesen felébredt az utca, az Oktogon felől cammogva jött egy konfertábilis, döcögött, nyikorgott, nagy sávot vágott a hóba, és akkor már meg volt zavarva minden. Az utca rosszul teszi, ha elalszik, és azt álmodja, hogy ő a szűzi természet.
Innen folytatja Molnár a szerepcsere, a szerelem, a közeledés, játékait, melyek mindig ragyogni fognak, akár a Göncölszekér.
Molnár Ferenc: Egy pesti lány története
Lazi Kiadó, Szeged, Budapest, 2006
Molnár Ferencnek, a 20. század egyik legsikeresebb színmű- és prózaírójának e kötetével igazi irodalmi csemegét, a szépírás mesterének 1916 óta kiadatlan kisregényét kínáljuk az „embermesék” rajongóinak. A századelőn játszódó történet főhőse Elza, egy pesti középosztálybeli család eladósorban lévő leánya, aki a társadalmi elvárások ellen flörtökkel és merész olvasmányokkal lázadozik. Szertelen életében tolonganak az udvarlók és a kérők, őt azonban titkon hosszú évek óta az első szerelem tartja érzelmi fogságban. A regény feszültségét ennek a meghatározó érzelemnek a továbbélése biztosítja. A szerelmi házasság ideája – mint az emberi lélek romlatlansága – roppan össze a társadalmi konvenciók súlya alatt. Elza érdekházasságba kényszerül, megmentve ezzel a család és saját, kikezdett jó hírét. Az ara „hozománya” mindössze a remény, hogy megnyugvásra és boldogságra talál majd az őt rajongásig szerető férje oldalán, feledtetve ifjonti lángolását. Törvényszerűséget törvényszerűség ír fölül a regényben: hisz ahogy az első szerelmeknek nem házasság a sorsuk, úgy a kényszerházasságoké sem a töretlen hűség. Minden cselekményessége és párbeszédessége ellenére a történet egyetlen nagy, érzelmi monológ benyomását kelti az illúziók és illúzióvesztés, ártatlanság és csalás, önfeladás és érzelmi önmegvalósítás letisztult drámájában. A kisregény és a hozzá kapcsolt három novella a romlatlanság alaptételének és az életszerűség ellentételének ütköztetéséből a szerelem sokszínű szintézisét tárja az olvasó elé.
Kerekes Tamás
Lazi Kiadó, Szeged,
2006
Nagy fogás a kötet, hisz 1916 óta kiadatlan. Molnár Ferenc egy kisregényét és három novelláját tartalmazza, ahogy a kiadó előszava írja:” a romlatlanság alaptételének és az életszerűség alaptételének ellentételének ütköztetéséből a szerelem sokszínű szintézisét tárja az olvasók elé.”
Molnár a Széntolvajokk-al, az Éhes város-sal, a Gőzoszlopp-al bizonyította, hogy érzi a lüktető nagyvárossá váló országközpont minden szociológiai, hangulati rezdülését. E kötetben szereplő írásai is felvillantják Molnár Ferenc legnagyobb erényeit: tiszta szerkezetű, villogó stílusú írások, melyek rendkívül hamar találkoztak az olvasók igényeivel. Naturalizmussal és némi költőiséggel keverte a kritikai realizmust. Világfi modora, szeszélyes magánélete nem tévesztette meg a recepciót: Ady a Vátesz mondta róla, hogy „ Molnárban nyolcvan író lakik”, s tegyük hozzá, hogy aki önkéntes haditudósítóként megy el írni az elsővilágháborús poklába-még nem ismerve azt a Hemingway idézetet, miszerint: Csak ostromlott szállodában lehet jól írni, amit bombáznak”, érezhette, hogy a lipótvárosi szenvelgések mellett az irodalom másról is szól. Krakélerként, bonvivánként, szerkesztőségi slapajként, két napig kártyázó bohém hírlapíróként a társadalom valamennyi rétegéről volt mondanivalója, holott nem ismerte egyformán tisztán őket. Egy balettpatkány közelebb állt hozzá, mint egy szénhordó. Vonzotta a siker, a hatásosság, mintsem a maradandó teljesítmény -olvasom róla a legmodernebb magyar Irodalmi kézikönyv, az Új Magyar Lexikon, noha a Pál utcai fiúkat az örökkévalóságnak írta, kerek száz évvel ezelőtt, majd minden évben elolvassa több százezer magyar, több filmváltozata is elkészült már, s ha csak magamra gondolok, álmomból felriasztva is fújom a Pál utcai fiúk Rácz tanár által elkobzott pecsétjét, amin ez áll:
„Rabok többé nem leszünk!
Budapest, 1873
Emberismerete, humanizmusa a gyengék és erősek kollíziójában találta meg adekvát megfogalmazását, mely- felhívom a figyelmet, minden könnyes szemű Molnár anekdotában, szerelmi, kisvárosi történetben éppúgy tetten érhető. Az egy pesti lány története olyasképp fordítja visszájára a számunkra természetesnek vett viszonyokat, ahogy arra csak Kóbor Tamás volt képes, megvillantva ezzel, hogy Molnár írásművészete egy bekezdésben belül tótágast képest állítani a világot, melyben egymáshoz közeledő bakfisok, uracsok, arszlánok vágyódnak a mozdulatlanság után, noha, s ezt Molnár tudta legjobban nem végleges, befejezett, hiszen: az Élet fejlődik, él.”
Hajnali két óra lehetett, csöndesen nyugodott szűz hóleple alatt az Andrássy út. Ilyenkor nincs kocsi, mely felhasítsa a fehér szőnyeget, ember is alig jár ott künn, a villák között. A liget felől, ahol egyszerre nagyon nagy lett a fehérség, szelíden derengett a hó. Általában édes, csöndes téli éjszaka volt, a sok ki villa aludt, a fenyőfákon is bóbiskoltak a kiskertekben hósipkáik alatt. Csupa csönd, csupa szűziesség, a világ legvégéig ugyanegy puha, fehér szőnyeg, a levegő kemény, hideg, tiszta, becsületes, továbbad minden kis zajt. Messziről, valahonnan az Oktogon felől, elhaló zörgéssel jelentkeztek a hóekék. Aztán ez a lárma is elmúlt, végig sugároztak a lámpák, hosszú ékbe futva össze valahol a távolban és teljes volt a csönd, a téli csönd, aludt az Andrássy út. Aztán egyszerre az egyik villa kapujában kattogott a kulcs, nyikorgott a zár. A melegről jövő emberek ijedezéseivel, vidám didergéssel tolakodott ki egy csoport lármás, nevetgélő vendég a kis, kopasz kerten át az utcára. A kapuban maradóknak hátrakiabáltak, hogy megfáznak, menjenek be, aztán örömmel néztek végig a szűz, hideg éjszakában, örültek a hónak. Leányok, asszonyok, fiúk-hamar párokba verődtek a gyalogjárón, ahogy befelé vették útjukat, és felkerekedtek az Andrássy útra. Nevetésük nyomán megrezzent a levegő, sikongó vidámságuk belecsattant ebbe a komoly alvásba, mintegy az ő kedvükért egy-két járókelő is előbújt a szomszéd utcákból, s végezetül hogy teljesen felébredt az utca, az Oktogon felől cammogva jött egy konfertábilis, döcögött, nyikorgott, nagy sávot vágott a hóba, és akkor már meg volt zavarva minden. Az utca rosszul teszi, ha elalszik, és azt álmodja, hogy ő a szűzi természet.
Innen folytatja Molnár a szerepcsere, a szerelem, a közeledés, játékait, melyek mindig ragyogni fognak, akár a Göncölszekér.
Molnár Ferenc: Egy pesti lány története
Lazi Kiadó, Szeged, Budapest, 2006
Molnár Ferencnek, a 20. század egyik legsikeresebb színmű- és prózaírójának e kötetével igazi irodalmi csemegét, a szépírás mesterének 1916 óta kiadatlan kisregényét kínáljuk az „embermesék” rajongóinak. A századelőn játszódó történet főhőse Elza, egy pesti középosztálybeli család eladósorban lévő leánya, aki a társadalmi elvárások ellen flörtökkel és merész olvasmányokkal lázadozik. Szertelen életében tolonganak az udvarlók és a kérők, őt azonban titkon hosszú évek óta az első szerelem tartja érzelmi fogságban. A regény feszültségét ennek a meghatározó érzelemnek a továbbélése biztosítja. A szerelmi házasság ideája – mint az emberi lélek romlatlansága – roppan össze a társadalmi konvenciók súlya alatt. Elza érdekházasságba kényszerül, megmentve ezzel a család és saját, kikezdett jó hírét. Az ara „hozománya” mindössze a remény, hogy megnyugvásra és boldogságra talál majd az őt rajongásig szerető férje oldalán, feledtetve ifjonti lángolását. Törvényszerűséget törvényszerűség ír fölül a regényben: hisz ahogy az első szerelmeknek nem házasság a sorsuk, úgy a kényszerházasságoké sem a töretlen hűség. Minden cselekményessége és párbeszédessége ellenére a történet egyetlen nagy, érzelmi monológ benyomását kelti az illúziók és illúzióvesztés, ártatlanság és csalás, önfeladás és érzelmi önmegvalósítás letisztult drámájában. A kisregény és a hozzá kapcsolt három novella a romlatlanság alaptételének és az életszerűség ellentételének ütköztetéséből a szerelem sokszínű szintézisét tárja az olvasó elé.
Kerekes Tamás
