Portfóliók
Térey János költészete a Szétszóratástól A Nibelung-lakóparkig
„Megfogyatkozva és újrarajzolt vonásokkal / érkezem ide.” (Telemann partita)
Térey János első versesfüzete Szétszóratás címmel jelen meg, 1991-ben. Az akkor még csak huszonegy éves költő költeményei az azidőtájt legszínvonalasabb folyóiratok hasábjain (Holmi, 2000, Mozgó Világ, Magyar Napló, Hitel, Élet és Irodalom) jelentek meg korábban. A Szétszóratás felismerhetően Térey-könyv, költészetének alapvető jellemzői már jelen vannak. A változatos formavilág, az „elbeszélő-költészet” (Bérház) első darabjai, a ciklusokra osztott kötetkompozíció, a kérlelhetetlenül igényes szóhasználatra épülő sorok. Már ezekben a versekben is nehéz meghatározni a szövegek beszélőjének kilétét: egy várostörténész és egy hivatásos katona szókincsével (lefokozás, revízió) hoz létre egy akkoriban teljesen új hangvételű költői világot.
Ennek ellenére a bő évtizeddel későbbi válogatott versek (2003) közé alig kerül be néhány vers ebből a kötetből, s ezek is módosított szövegvariánsokként (Anzix, Debrecen/Anziksz, Debrecen; Az ittfelejtett, Perújrafelvétel/Perújrafölvétel). A válogatás nagy nyitóversében, a Nagypénteki beszédben az alábbi sorokkal indokolja a kirekesztés okát: „Elsőszülött fiam (fattyam!) szélnek eresztem, / S nyugtázom kurvaságát.”
A Szétszóratás egyenetlensége, helyenként József Attila-utórezgésekkel (Zarándok) és Juhász Gyula reminiszcenciákkal (A vonat megáll) dúsítottsága, esetenkénti kiforratlansága, kamaszos borongóssága ellenére átgondolt, sokszínű-sokhangú első kötet.
„Spongyát rá, szörnyü évek.” (A napórás ház)
A szakmai sikert és elismertséget meghozó A természetes arrogancia (1993) című kötet sokkal felszabadultabb nyelvezetű, átgondoltabb könyv. A versek hosszabbodnak, a ciklusokon belül is hosszabb, több részből álló darabok keletkeznek (Minden érvényes indulat). A kötetet záró kilenc szövegből álló ciklus, a Hedvig hagyományai pedig tematikailag összekapcsolódó, tulajdonképpen egy „szerelem” történetét elmesélő verssorozat, melyben szóhoz jut egy „szerepvers” erejéig a kapcsolat másik tagja, a nő (Szegény szivem) is. Térey költészetében nincs példa a nő-férfi viszonyban romantikus, de még csak kiegyensúlyozott párkapcsolat megjelenítésére sem. „Szerelmi költészete” élethalálharc, nélkülöz minden könnyedséget: az erőteljes szexualitás, az érzelmek feldolgozhatatlansága vagy a folytonos hatalmi vetélkedések, a véget nem érő „héjanászok” jellemzik minden idevonatkozó sorát (Mentelmi jog, Családi ügy).
A már említett Hedvig-ciklustól eltekintve csak nyomokban van jelen a későbbiekben oly jellemző kötet-, sőt költészetszervező erő és tudatosság, mely képes (visszamenőleg is) megteremteni azt az illúziót, hogy Térey János egy valaha nagytörténetként létező szövegvárost rekonstruál, épít újjá apró versrészletenként. Magától értetődő alapként a hadtörténelem és kultúrtörténet szolgál: a kötet legtöbb verse ezekbe hangsúlyos „helyszínekbe” ágyazódik bele (Ez a megszállás előtti hét, Minden érvényes indulat). Meghatározóvá válik Térey költészetében az a „kihagyásos” történetmesélés, mely markáns vonásokkal ugyan, de csak az adott történet kontúrját rajzolja meg, és az olvasóra bízza, hogy a hiányzó részeket pótolja (Elégtelen az apparátus).
Természetessé válik, hogy a (szöveg)város ezen erős téglái közé kevert habarcs a legmodernebb anyagokból áll: a budapesti szleng angol és francia jövevénymondatokkal keverve (Vidéki benyomások).
„Fölfeslik minden régi hímzés, elhasad/a függöny, nászruhám a padlóra kerül.” (A sirokkó ünneplése)
A valóságos Varsó (1995) ötvenkilenc (LIX) számozott versével vált nyilvánvalóvá, hogy Térey költészete meghatározóvá lesz a magyar ezredvég irodalmában. Varsó (mely egyszerre jelöl teret és időt, azaz valós és virtuális teret, illetve egykori várost és a jelen helyszínét) már A természetes arroganciában is feltűnik egy vers erejéig: Túlutazni Varsót címmel, mely átkerül ebbe a kötetbe is változtatás nélkül, az ajánlás elhagyásával. A valóságos Varsó című szonett kezdi felépíteni a kötet magánmitológiává növekvő világát: azaz megtörténik a teremtett világ felosztása, a szereplők osztályozása. Az ittmaradtak, a távollevők, a bentrekedtek, az emigránsok ellentéteken alapuló világában a Védőnő és a Védenc párosé a főszerep. A szonett megelőlegezi a kötet katonai-történelmi (emigránsok, küzdelem, fegyverhordozók, ellenség, vértanú, A hadnagyot beiskolázzák) és orvosi (medicina, éjszakás nővér, diagnoszta, Bonctani alapvetés, Gyógyászat és gyógyszerészet) szakszavaira épülő történetmesélését. Megjelenik az alteregó, Termann (Kópia) és vele az elbeszélő családtörténeti versei (A hátországi Termann, Borbála-nap).
A Bonctani alapvetés cím és az alatta futó szöveg az önirónia felbukkanásának legszebb példája. A cím alapján az orvosi tematikára készülő olvasó a „történelmi” regiszterben találja magát: a Szívhalászat elnevezésű egykori (századelő?) balatoni hajóverseny kiírásának szépen tagolt szövege áll ott verssé válva.
„Node mit tudtam akkor! / Mit tudtam akkor, de ha tudtam is!” (A hűlt hely)
Két évvel később, a Tulajdonosi szemlélet (1997) című Térey-kötet lesz a szerző „olvasóbarát” könyve. Az ismét ciklusokra tagolt kötet a Termann-ház történetét meséli tovább, a fiktív helyek és kétes időbeliség helyett konkrét helyeken és helyiségekben, múltban és jelenben (Nyugalmunk érdekében, Lámpaláz, Sütkérezés). Az elbeszélő-tulajdonos körüli szereplők mind családtagok, barátok vagy akként értelmeződnek: „Fényesség van, nem látom bátyámat,/ Bezzeg úrfit. Minden zaj ismerős, otthoni.” (Beharangozás). A Termann-ház szinte „lakható” lesz, rokonok, sorsok, emlékek közt él a jelenben Termann Dezső. A nyelvi archaizálás játékká válik, lelepleződik, az ódon szavak és a legfrissebb élmények elbeszélése összecsúsznak, ezzel véglegesítve Térey költészetének egyik legmarkánsabb jellemzőjét: „Káprázatos néném! Hajdan, fönt a Várban, / dzsentris, durva bálban, mákonyos tivornyán/láttalak kacagni: falfehérre váltan/gyönyörködtem benned, gyilkosnőm, gyehennám.” (Minden sodrás lelke).
A Haladékidő, mely valójában a záróvers (az utána következő Appendix rapszövegeket rejt) a kötet egyik ékköve: álommesélő-prózavers, mely az addigra bevett, a jól ismert kemény Térey-retorikát kerülve gördülékenyen, pátosz nélkül, felismerhetetlenül téreysen nyit kaput saját maga költői útjának folytatása előtt.
„Nyíltan akarok beszélni, mert émelyít a köntörfalazó kíméletesség.” (104.)
1997-ben jelenik meg a Termann hagyományai című könyve is, mely nem teremtett hagyományt Térey életművében: ez maradt azóta is az egyetlen prózakötete. A könyv hátoldalán rövid szöveg Nagy Atilla Edgár tollából: „A könyv műfaji megjelölése: Lábjegyzet. Hm. (…) Lábjegyzet? Mihez? Prózai adalékok a korábban megjelent négy verseskötethez? Felesleges szerénység volna ez, hiszen a lábjegyzet már csak topologice is a többi szöveg alatt keresendő. Ez nincs alatta. Mellette van.”
A könyvből választott idézet lehet a kulcsa a kötet létrejöttének, hiszen a lábjegyzet-kisregény tematikailag valóban szorosan kötődik a korábbi kötetekhez. Mintha az elbeszélö nyílt(abb)an, így részletesebben tárulkozna ki. Térey költészetét „titokzatosnak” tartják az irodalomtörténészek, az életrajzi történések nyilvánvaló jelenléte is csak homályos utalások rendszere lírájában. Kisregénye minden költőisége mellett egy csevegőbb, hőséröl jóval bőbeszédűbben mesélö szöveg: a hiányzó láncszem. Debrecen, Budapest, Varsó – azok a helyszínek, melyek eddigi köteteiben szövegképzö városok, sőt Varsó mint címadó jelenik meg. A természetes arrogancia utolsó ciklusa a Hedvig hagyományai címet viselte, ebből a hagyomány a címben, Hedvig a kisregényben szereplőként bukkan fel. Számos korábbi verssor válik prózamondattá új környezetében – az önéletrajzzá alakuló tizenkét fejezetben. Termann Dezső életútjának hol kínosan kronologikus, hol idősíkokat váltogató történetében a narráció sem állandó, mert hol E/3. személyként beszél Termannról, „Termann – mint hírlik – összeroppant.” (81.); hol E/1. személyű: „Termann én vagyok.” (38.).
Kerek, korrekt, kosztolányis mondatokkal indul a visszaemlékezés, a szöveg felénél a Próbaút fejezettől azonban megváltozik az elbeszélésmód. Szaggatottabban beszél a mesélő, rövidebb mondatokban, több önreflexív megjegyzéssel. A következő (A mézeshét, Délszak, Pánik) három fejezet pedig már fragmentumokra bomlik. A mézeshét például tizennégy részre és egy Epilógusra, és nyoma sincs benne kronológiának, hagyományos elbeszélésmódnak. Rövid, pattogó mondatokban eladdig ismeretlen szereplőkkel találkozunk, úgy fest, mint egy regényvázlat az önéletrajz lapjai közt. A helyszín ismerősnek tűnik: Varsó. Csak az a kérdés, melyik: „Háromféle Varsó létezik. Mindhárom bélyegen ugyanaz a szirénembléma. Csak a színük más.” (66.)
„Vezérmotívum a partra vetett hal.” (Szédülés)
Az ötödik verseskötet briliáns címe alapján az eddigieknél is „arrogánsabb” hangvételű szövegekre számít az olvasó. De a Térerő (1998) nem annyira a tér-erő, mint inkább a tér-erővesztettség könyve: Térmann—Ady épp „eseményekben gazdag héjanászá”-t (Önzés) próbálja túlélni. Az Elbocsátó, szép üzenet és a Valaki útravált belőlünk együttállásának (Veszett fejsze nyele, Az őszi időszámítás, A sárga irigység, Kánaán, Mátyásföld) stációin át haladnak a szövegek egészen az összeomlásig, majd az újjászületésig, mely a címben van elrejtve: „A keservit neki, olyan telem volt, / hogy csak hálni jártam az öreg Vág-mederbe, / s tavaszra leköszöntem a folyamőri posztról. / Elveszett horizontomról a szervező közép.” (Az acélt megedzik).
A fájdalmak, megaláztatások, felállni-próbálkozások kudarca, vagyis a meglehetősen nagy indulatokat kiváltó tematika ellenére szelídebb a szövegek retorikája, mint az előző kötetekben. Az önirónia veszi át leggyakrabban a helyét: „Elblicceltem a téli félévet a kánaáni/mesterkurzuson. Most íme, sorszámot osztok/ a kibukottaknak a lecövekelők oldalán.” (Kánaán)
Az „erőtlenség” azonban nem vonatkozik a szövegek stílusára. Térey továbbra is kijátssza azokat a nyelvi poénokat, amikoris egy agyonhasznált szókapcsolatot, trendi szófordulatot, közhelyet vagy szólásmondást hoz vershelyzetbe. „Fene fenét eszik,/megvirradok mással/elvégeztetik.” (Az őszi időszámítás); „A titok nyitja: ő is lassú víz, mint én, / lassú víz a változó mederben.” (A lassú víz)
„Helybenmaradás/és helyváltoztatás egyként értelmetlenek, …” (A Sztálingrád-hasonlat, avagy: miért emlegettem annyiszor a katonákat)
A Drezda februárban (2000) című kötet ismét a tér és az idő szoros kapcsolatának ígéretével alapozza meg a kötetet. A cím (hely és idő), majd a ciklusok címei dátumok (II.1., II.2., II.3., II.13.) szinte verses napló létrejöttét sugallják. Konkrétnak tűnő város, konkrétnak tűnő hónap, konkrét napok sora, egyre több verset tartalmazó ciklusok. (Egyébként II.2. a sztálingrádi kapituláció napja; II.13. Drezda szétbombázásának első napja.) A történelmi dátumok és a magánmitológia időrendje teljességgel összhangba hozható, mert Térey költészetének virtualitásában a Hollán Ernő utca Varsóban kezdődik és Drezdában ér véget.
Ami mégis sokkal többet mond el a kötetről: a Lukács evangéliumából (13:1-5.) választott mottó. Térey költészetében teret nyer a hitbéli kérdésekkel foglalkozó „elbeszélő”. Az eddig szinte csak szófordulatokban megjelenő transzcendencia, egyáltalán a vallásba/hitbe vetettség tematikailag is megjelenik. „Az érdekel, élvezi-e Isten / a csetlést meg a botlást a célegyenesben.” (Hogyan mozgat hátra és előre).
A „családi líra” erős dominanciája a második ciklusban, és az első kötet címének megidézése (Szétszóratás után) egyfajta szintetizáló igényt jelöl ki. Ráadásul felbukkan Paulus tábornok és a sztálingrádi kapituláció is, mely a következő könyv egyik témája lesz.
A kötet verseinek mindegyikében megneveződik egy konkrétnak látszó hely, vagy (idő)utazásra, tér- vagy időbeli elmozdulásra utaló sor, és többször mindkettő egy szövegen belül (Holland Ház, A két malomtól a Szent Annáig). Az Örs vezér téren, Drezdában, Sztálingrádban, Miskolcon, a debreceni Nagyerdőn, Zuglóban jön-megy, repül, hajóútra kel (A fedélzet) a lírai elbeszélő: egy kalandregényt megszégyenítő mozgalmasság hömpölyög ebben a kötetben. Mindez naplószerűen elmondva, epikus versmenetek sorára (Takarítás, Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig) építetten, megakasztva egy-egy gazdag leírással dúsított, lassúbb menetű, életképszerű, színes nominalitású leíró-verssel (Én, mint újjáépítési biztos).
„A paulusi paradigma
Mindig szenzációt mutat;
Körútjainkat alakítja,
És origónk: a fordulat.”
2001-ben jelenik meg Térey eleddig legnagyobb hatást és vitát kiváltó műve, a Paulus, mellyel nemcsak díjak sorát érdemelte ki, hanem megkerülhetetlenül beírta magát a magyar irodalomtörténetbe. A két szálon futó történetet egy harmadik vezérli, ha elbeszélés szintjén nincs is jelen a poémában: a bibliai Pálé. A másik két történet közül az egyik hőse egy 20. század végi budapesti hacker; a másik egy történelmi személy, Friedrich Paulus, a sztálingrádi csata vesztese. Az Anyegin-strófákba zárt elbeszélő költemény nemcsak formájában, hanem a fabula szintjén is Puskin művét követi. Paulus, a hacker életútja és szerelme, Ludovika kapcsolatának momentumai Anyegin és Tatjána sorsát követi. Újraíródnak a sorsfordító levelek, sajátos téreys stílusban, melyekben keveredik a hagyomány ereje az ezredvégi, pesti szleng frissességével és megkerülhetetlen fűszerezésként informatikai szakszavakkal. Így lesz Tatjána „Én írok levelet magának” sorából Ludovika tollából „Én postázok vírust magának”.
A Paulus további előzményeire elöször Korcsog Balázs hívta fel a figyelmet : „Puskin Anyeginje mellett Térey Paulusának azonban legalább még két fontos irodalmi/művészeti előképe van: az egyik Dante Isteni színjátéka, a másik pedig Wagner Ringje. A Divina Commedia hármas kompozíciója, a Pokol kilenc köre és a Paradicsom kilenc égöve megfelel(tethető) a Paulus kilenc fejezetének - még a kötet végén található három ábra is az Isteni színjáték Pokol- és Paradicsom-térképeit idézi. Wagner Ringjének hatása ugyancsak a mű koncentrikus körökből építkező, gyűrűs kompozíciójában tükröződik…”
Ahogy a Paulus kilenc fejezete – koncentrikus körökként – gyűrűzik, úgy van jelen Térey költészetének minden eddigi hangsúlyos jegye ebben a művében. Hullámokban árad szét és terjed tovább városfetisizmusa, történelem iránti fogékonysága, erőteljes szlenghasználata, perfekcionizmusa, a nőkhöz való fonák viszonya, kegyetlen iróniája, hiperérzékenysége, nyelvbe és kultúrába ágyazottsága.
„Mi, Isten kegyelméből másodszor-hamvasak
Táborozunk a puszta nagy fellege alatt.” (Nagypénteki beszéd)
Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig lett a címe a Térey János válogatott, 1988 és 2001 között keletkezett verseit összegyűjtő kötetnek, a Drezda februárban könyv egyik nagyszerű verse nyomán. A kritika jórészt értetlenül állt a válogatott versek megjelenése előtt, holott a harminchárom éves (!) költő hat verses-, egy prózakötet és a Paulus megjelenése után újrarendezte életművét, mintegy újraírta saját költészetét. Nemcsak versek hullottak ki a rostán, és került egy kisebb kötetnyi új anyag Platina címmel utolsó ciklusként a vaskos könyv végére, hanem eltűntek az eddigi cikluscímek és -határok, a versek sorrendje az egyes ciklusokká vált köteteken belül is felcserélődtek, a már korábban említett szövegvariánsok szervülése mellett.
A kötet nyitóverseként megszületett Térey önreflektív narrációjú „nagyverse”, a szinte már hagyományos ars poetica jellegű szöveg, a Nagypénteki beszéd, mely a legszebb kései Kosztolányi-versek elbeszélésmódját követve ad új olvasási szempontokat a válogatott versekhez.
A könyvet záró vers, Az Ikrek gyászbeszéde, egyrészt Térey költészetének egyetlen hagyományos értelemben vett „köztudat-aktuális” szövegeként a 2001. szeptember 11-ei terrorcselekmény következtében leomlott World Trade Center kettős tornyának döbbenetes élményének hatása alatt született („A tapasztalat tisztasága lep meg, / Hogy nincsenek végleges sziluettek.”); és mely mint kataklizma szimbóluma lesz a 2004-ben megjelenő A Nibelung-lakópark című drámatetralógiájának is.
„Nem vagyok ember,
Úgy nézz rám, ember: níbelung vagyok.“
A Nibelung-lakópark (2004) című drámai költemény a Nibelung-ének illetve az erre épülő Richard Wagner által átírt és újrakomponált apokalipszis-látomás (Az istenek alkonya). A Paulus után egy másik nagy történet újraírására válalkozott Térey János, létrehozva a magyar irodalom 21. századi monumentális drámakompozícióját. A műben az opera szereplői és a közöttük dúló hatalmi játszmák kerülnek a fogyasztói társadalom kulisszái közé: egy képzeletbeli, de nagyon is ismerős város lakóparkjába, ahol a Nibelungok és Gibichungok szeretnek és hatalmaskodnak, majd – miközben lebírja őket végzetük – elmondják újra a gyűrű vándorlásának útját, melynek felirata: Rajnai Ipar Nyereség Garantált, vagy Rajnai Ipar Nincs Garancia?
Mintha az ókori görög drámaversenyekre készült volna A Nibelung-lakópark: négy összefüggő darabból áll [Wotan kockázik (előjáték); Rajnapark (fekete komédia); Siegfried lakodalma (szertartásjáték); Hagen, avagy a gyűlöletbeszéd (katasztrófajáték)]. A cselekmény sem áll távol a görög mitológia alaptörténeteitől: családok szövevényes szerelmi és érdekviszonyai, ősök bűneinek visszahatása a jelen szereplőire. A drámák minden sorát színpadra állítva nagyjából egy teljes napot venne igénybe előadni. Így a mű a középkori színjátszás monumentalitását idézi, a misztériumjátékok esztétikumát. A szereplői jórészt reneszánsz figurák, tele szenvedéllyel és hedonizmussal. Legközelebb mégis az emberiségdrámákhoz áll, elsősorban a Fausthoz.
„Hogy tehet szert ennyi bájra / A gyűlölet fonetikája?”, kérdezi Térey drámájának egyik szereplője, Frei, a kíváncsi kertész, a mű egyik legemlékezetesebb figurája. Igen, a gyűlölet drámája ez, különösen a tetralógia negyedik része. De közben egy ragyogóra csiszolt, időnként kifejezetten mulattató színdarabról van szó, amelyben azonban a jó formaérzék egyáltalán nem gyengíti a feneketlen gyűlölködést. E műben szélsőségesek az indulatok, de közben mégis minden fegyelmezett. Líraiak a megszólalások, gyakran éppen akkor, amikor a legobszcénebbek. Ami határtalan, az ebben a tetralógiában a határokon belül morzsolja fel a világot. Nem csoda, hogy a végső pusztulás, amelybe e hatalmasra méretezett színdarab torkollik, nem robbanásra, hanem beomlásra emlékeztet. Explózió helyett implózió. Úgy, ahogyan a WTC ikertornyai is beomlottak, talán sokkal többet temetve maguk alá, mint azt sejteni véljük.” (Földényi F. László)
A drámaciklus harmadik részét, a Hagen, avagy a gyűlöletbeszéd címűt a Krétakör Színház bemutatta közvetlenül a kötet megjelenése után, 2004. októberében a Budavári Sziklakórházban, Mundruczó Kornél rendezésében.
Térey János 1970-ben született Debrecenben. 1989-től 1991-ig magyar nyelv és irodalmat, történelmet tanult a budapesti Tanárképző Főiskolán, majd az ELTE Bölcsészkarán. Hét éve szabadfoglalkozású író, költő, drámaszerző, műfordító (Verlaine: Szaturnuszi költemények; Puskin: Borisz Godunov). Hét verseskönyve és egy novelláskötete jelent meg. Legjelentősebb munkái a Paulus című verses regény, illetve drámatetralógiája, A Nibelung-lakópark. Az elmúlt bő évtizedben szinte minden létező irodalmi díjat kiérdemelt, többek közt: Soros-ösztöndíj (1994, 2000), Déry Tibor-jutalom (1995), Móricz Zsigmond-ösztöndíj (1995), NKA ösztöndíj (1996, 2004), Alföld-díj (2000), József Attila-díj (2001), Palladium-díj (2002), Az évad legjobb magyar drámája (2003), Szép Ernő-jutalom (2004).
„Térey János költészete kétségkívül a kilencvenes évek magyar költészetének legérdekesebb fejleményei közé tartozik. Nyelvteremtő ereje, versformáló tehetsége meggyőző, versvilága zárt, belülről fejlődő öntörvényű rendszer, amelyen belül az egyes művek úgy kapcsolódnak rendszerekké (tematikai, intonációs, motivikai ciklusokká, illetve kötetművekké), hogy ugyanakkor megőrzik műegész voltukat, makettviláguk egyszeriségét.” (Bodor Béla)
Felhasznált irodalom:
Bazsányi Sándor: A sulykolt hamis eredete. Jelenkor, 2001/2. 223—227.
Bengi lászló: Krónikás és filológus. Alföld, 1998/7.
Bodor Béla: A valóságos fikció. Holmi, 1995/12. 1780—11785.
Földényi F. László: A Gonosz keresztes háborúja. Élet és Irodalom, 2004/45. szám
Kálmán C. György: Tér-kép-töredékek. In: Mű- és valódi élvezetek. Jelenkor Kiadó, 2002. 97—103.
Keresztesi József: A nagy szabásminta. Jelenkor, 2003/1. 97—109.
Korcsog Balázs: A germán Godot. Élet és Irodalom, 2001/11/02.
Sütő Csaba András: Térey János. Szépirodalmi Figyelő, 2004/4. 126-132.
Szilágyi Ákos: De Paulibus. Élet és Irodalom, 2001/11/02.
Szilasi László: Te(rr)ore(szté)tika. In: A Kopereczky-effektus. Jelenkor Kiadó, 2000. 151—171.
Térey János első versesfüzete Szétszóratás címmel jelen meg, 1991-ben. Az akkor még csak huszonegy éves költő költeményei az azidőtájt legszínvonalasabb folyóiratok hasábjain (Holmi, 2000, Mozgó Világ, Magyar Napló, Hitel, Élet és Irodalom) jelentek meg korábban. A Szétszóratás felismerhetően Térey-könyv, költészetének alapvető jellemzői már jelen vannak. A változatos formavilág, az „elbeszélő-költészet” (Bérház) első darabjai, a ciklusokra osztott kötetkompozíció, a kérlelhetetlenül igényes szóhasználatra épülő sorok. Már ezekben a versekben is nehéz meghatározni a szövegek beszélőjének kilétét: egy várostörténész és egy hivatásos katona szókincsével (lefokozás, revízió) hoz létre egy akkoriban teljesen új hangvételű költői világot.
Ennek ellenére a bő évtizeddel későbbi válogatott versek (2003) közé alig kerül be néhány vers ebből a kötetből, s ezek is módosított szövegvariánsokként (Anzix, Debrecen/Anziksz, Debrecen; Az ittfelejtett, Perújrafelvétel/Perújrafölvétel). A válogatás nagy nyitóversében, a Nagypénteki beszédben az alábbi sorokkal indokolja a kirekesztés okát: „Elsőszülött fiam (fattyam!) szélnek eresztem, / S nyugtázom kurvaságát.”
A Szétszóratás egyenetlensége, helyenként József Attila-utórezgésekkel (Zarándok) és Juhász Gyula reminiszcenciákkal (A vonat megáll) dúsítottsága, esetenkénti kiforratlansága, kamaszos borongóssága ellenére átgondolt, sokszínű-sokhangú első kötet.
„Spongyát rá, szörnyü évek.” (A napórás ház)
A szakmai sikert és elismertséget meghozó A természetes arrogancia (1993) című kötet sokkal felszabadultabb nyelvezetű, átgondoltabb könyv. A versek hosszabbodnak, a ciklusokon belül is hosszabb, több részből álló darabok keletkeznek (Minden érvényes indulat). A kötetet záró kilenc szövegből álló ciklus, a Hedvig hagyományai pedig tematikailag összekapcsolódó, tulajdonképpen egy „szerelem” történetét elmesélő verssorozat, melyben szóhoz jut egy „szerepvers” erejéig a kapcsolat másik tagja, a nő (Szegény szivem) is. Térey költészetében nincs példa a nő-férfi viszonyban romantikus, de még csak kiegyensúlyozott párkapcsolat megjelenítésére sem. „Szerelmi költészete” élethalálharc, nélkülöz minden könnyedséget: az erőteljes szexualitás, az érzelmek feldolgozhatatlansága vagy a folytonos hatalmi vetélkedések, a véget nem érő „héjanászok” jellemzik minden idevonatkozó sorát (Mentelmi jog, Családi ügy).
A már említett Hedvig-ciklustól eltekintve csak nyomokban van jelen a későbbiekben oly jellemző kötet-, sőt költészetszervező erő és tudatosság, mely képes (visszamenőleg is) megteremteni azt az illúziót, hogy Térey János egy valaha nagytörténetként létező szövegvárost rekonstruál, épít újjá apró versrészletenként. Magától értetődő alapként a hadtörténelem és kultúrtörténet szolgál: a kötet legtöbb verse ezekbe hangsúlyos „helyszínekbe” ágyazódik bele (Ez a megszállás előtti hét, Minden érvényes indulat). Meghatározóvá válik Térey költészetében az a „kihagyásos” történetmesélés, mely markáns vonásokkal ugyan, de csak az adott történet kontúrját rajzolja meg, és az olvasóra bízza, hogy a hiányzó részeket pótolja (Elégtelen az apparátus).
Természetessé válik, hogy a (szöveg)város ezen erős téglái közé kevert habarcs a legmodernebb anyagokból áll: a budapesti szleng angol és francia jövevénymondatokkal keverve (Vidéki benyomások).
„Fölfeslik minden régi hímzés, elhasad/a függöny, nászruhám a padlóra kerül.” (A sirokkó ünneplése)
A valóságos Varsó (1995) ötvenkilenc (LIX) számozott versével vált nyilvánvalóvá, hogy Térey költészete meghatározóvá lesz a magyar ezredvég irodalmában. Varsó (mely egyszerre jelöl teret és időt, azaz valós és virtuális teret, illetve egykori várost és a jelen helyszínét) már A természetes arroganciában is feltűnik egy vers erejéig: Túlutazni Varsót címmel, mely átkerül ebbe a kötetbe is változtatás nélkül, az ajánlás elhagyásával. A valóságos Varsó című szonett kezdi felépíteni a kötet magánmitológiává növekvő világát: azaz megtörténik a teremtett világ felosztása, a szereplők osztályozása. Az ittmaradtak, a távollevők, a bentrekedtek, az emigránsok ellentéteken alapuló világában a Védőnő és a Védenc párosé a főszerep. A szonett megelőlegezi a kötet katonai-történelmi (emigránsok, küzdelem, fegyverhordozók, ellenség, vértanú, A hadnagyot beiskolázzák) és orvosi (medicina, éjszakás nővér, diagnoszta, Bonctani alapvetés, Gyógyászat és gyógyszerészet) szakszavaira épülő történetmesélését. Megjelenik az alteregó, Termann (Kópia) és vele az elbeszélő családtörténeti versei (A hátországi Termann, Borbála-nap).
A Bonctani alapvetés cím és az alatta futó szöveg az önirónia felbukkanásának legszebb példája. A cím alapján az orvosi tematikára készülő olvasó a „történelmi” regiszterben találja magát: a Szívhalászat elnevezésű egykori (századelő?) balatoni hajóverseny kiírásának szépen tagolt szövege áll ott verssé válva.
„Node mit tudtam akkor! / Mit tudtam akkor, de ha tudtam is!” (A hűlt hely)
Két évvel később, a Tulajdonosi szemlélet (1997) című Térey-kötet lesz a szerző „olvasóbarát” könyve. Az ismét ciklusokra tagolt kötet a Termann-ház történetét meséli tovább, a fiktív helyek és kétes időbeliség helyett konkrét helyeken és helyiségekben, múltban és jelenben (Nyugalmunk érdekében, Lámpaláz, Sütkérezés). Az elbeszélő-tulajdonos körüli szereplők mind családtagok, barátok vagy akként értelmeződnek: „Fényesség van, nem látom bátyámat,/ Bezzeg úrfit. Minden zaj ismerős, otthoni.” (Beharangozás). A Termann-ház szinte „lakható” lesz, rokonok, sorsok, emlékek közt él a jelenben Termann Dezső. A nyelvi archaizálás játékká válik, lelepleződik, az ódon szavak és a legfrissebb élmények elbeszélése összecsúsznak, ezzel véglegesítve Térey költészetének egyik legmarkánsabb jellemzőjét: „Káprázatos néném! Hajdan, fönt a Várban, / dzsentris, durva bálban, mákonyos tivornyán/láttalak kacagni: falfehérre váltan/gyönyörködtem benned, gyilkosnőm, gyehennám.” (Minden sodrás lelke).
A Haladékidő, mely valójában a záróvers (az utána következő Appendix rapszövegeket rejt) a kötet egyik ékköve: álommesélő-prózavers, mely az addigra bevett, a jól ismert kemény Térey-retorikát kerülve gördülékenyen, pátosz nélkül, felismerhetetlenül téreysen nyit kaput saját maga költői útjának folytatása előtt.
„Nyíltan akarok beszélni, mert émelyít a köntörfalazó kíméletesség.” (104.)
1997-ben jelenik meg a Termann hagyományai című könyve is, mely nem teremtett hagyományt Térey életművében: ez maradt azóta is az egyetlen prózakötete. A könyv hátoldalán rövid szöveg Nagy Atilla Edgár tollából: „A könyv műfaji megjelölése: Lábjegyzet. Hm. (…) Lábjegyzet? Mihez? Prózai adalékok a korábban megjelent négy verseskötethez? Felesleges szerénység volna ez, hiszen a lábjegyzet már csak topologice is a többi szöveg alatt keresendő. Ez nincs alatta. Mellette van.”
A könyvből választott idézet lehet a kulcsa a kötet létrejöttének, hiszen a lábjegyzet-kisregény tematikailag valóban szorosan kötődik a korábbi kötetekhez. Mintha az elbeszélö nyílt(abb)an, így részletesebben tárulkozna ki. Térey költészetét „titokzatosnak” tartják az irodalomtörténészek, az életrajzi történések nyilvánvaló jelenléte is csak homályos utalások rendszere lírájában. Kisregénye minden költőisége mellett egy csevegőbb, hőséröl jóval bőbeszédűbben mesélö szöveg: a hiányzó láncszem. Debrecen, Budapest, Varsó – azok a helyszínek, melyek eddigi köteteiben szövegképzö városok, sőt Varsó mint címadó jelenik meg. A természetes arrogancia utolsó ciklusa a Hedvig hagyományai címet viselte, ebből a hagyomány a címben, Hedvig a kisregényben szereplőként bukkan fel. Számos korábbi verssor válik prózamondattá új környezetében – az önéletrajzzá alakuló tizenkét fejezetben. Termann Dezső életútjának hol kínosan kronologikus, hol idősíkokat váltogató történetében a narráció sem állandó, mert hol E/3. személyként beszél Termannról, „Termann – mint hírlik – összeroppant.” (81.); hol E/1. személyű: „Termann én vagyok.” (38.).
Kerek, korrekt, kosztolányis mondatokkal indul a visszaemlékezés, a szöveg felénél a Próbaút fejezettől azonban megváltozik az elbeszélésmód. Szaggatottabban beszél a mesélő, rövidebb mondatokban, több önreflexív megjegyzéssel. A következő (A mézeshét, Délszak, Pánik) három fejezet pedig már fragmentumokra bomlik. A mézeshét például tizennégy részre és egy Epilógusra, és nyoma sincs benne kronológiának, hagyományos elbeszélésmódnak. Rövid, pattogó mondatokban eladdig ismeretlen szereplőkkel találkozunk, úgy fest, mint egy regényvázlat az önéletrajz lapjai közt. A helyszín ismerősnek tűnik: Varsó. Csak az a kérdés, melyik: „Háromféle Varsó létezik. Mindhárom bélyegen ugyanaz a szirénembléma. Csak a színük más.” (66.)
„Vezérmotívum a partra vetett hal.” (Szédülés)
Az ötödik verseskötet briliáns címe alapján az eddigieknél is „arrogánsabb” hangvételű szövegekre számít az olvasó. De a Térerő (1998) nem annyira a tér-erő, mint inkább a tér-erővesztettség könyve: Térmann—Ady épp „eseményekben gazdag héjanászá”-t (Önzés) próbálja túlélni. Az Elbocsátó, szép üzenet és a Valaki útravált belőlünk együttállásának (Veszett fejsze nyele, Az őszi időszámítás, A sárga irigység, Kánaán, Mátyásföld) stációin át haladnak a szövegek egészen az összeomlásig, majd az újjászületésig, mely a címben van elrejtve: „A keservit neki, olyan telem volt, / hogy csak hálni jártam az öreg Vág-mederbe, / s tavaszra leköszöntem a folyamőri posztról. / Elveszett horizontomról a szervező közép.” (Az acélt megedzik).
A fájdalmak, megaláztatások, felállni-próbálkozások kudarca, vagyis a meglehetősen nagy indulatokat kiváltó tematika ellenére szelídebb a szövegek retorikája, mint az előző kötetekben. Az önirónia veszi át leggyakrabban a helyét: „Elblicceltem a téli félévet a kánaáni/mesterkurzuson. Most íme, sorszámot osztok/ a kibukottaknak a lecövekelők oldalán.” (Kánaán)
Az „erőtlenség” azonban nem vonatkozik a szövegek stílusára. Térey továbbra is kijátssza azokat a nyelvi poénokat, amikoris egy agyonhasznált szókapcsolatot, trendi szófordulatot, közhelyet vagy szólásmondást hoz vershelyzetbe. „Fene fenét eszik,/megvirradok mással/elvégeztetik.” (Az őszi időszámítás); „A titok nyitja: ő is lassú víz, mint én, / lassú víz a változó mederben.” (A lassú víz)
„Helybenmaradás/és helyváltoztatás egyként értelmetlenek, …” (A Sztálingrád-hasonlat, avagy: miért emlegettem annyiszor a katonákat)
A Drezda februárban (2000) című kötet ismét a tér és az idő szoros kapcsolatának ígéretével alapozza meg a kötetet. A cím (hely és idő), majd a ciklusok címei dátumok (II.1., II.2., II.3., II.13.) szinte verses napló létrejöttét sugallják. Konkrétnak tűnő város, konkrétnak tűnő hónap, konkrét napok sora, egyre több verset tartalmazó ciklusok. (Egyébként II.2. a sztálingrádi kapituláció napja; II.13. Drezda szétbombázásának első napja.) A történelmi dátumok és a magánmitológia időrendje teljességgel összhangba hozható, mert Térey költészetének virtualitásában a Hollán Ernő utca Varsóban kezdődik és Drezdában ér véget.
Ami mégis sokkal többet mond el a kötetről: a Lukács evangéliumából (13:1-5.) választott mottó. Térey költészetében teret nyer a hitbéli kérdésekkel foglalkozó „elbeszélő”. Az eddig szinte csak szófordulatokban megjelenő transzcendencia, egyáltalán a vallásba/hitbe vetettség tematikailag is megjelenik. „Az érdekel, élvezi-e Isten / a csetlést meg a botlást a célegyenesben.” (Hogyan mozgat hátra és előre).
A „családi líra” erős dominanciája a második ciklusban, és az első kötet címének megidézése (Szétszóratás után) egyfajta szintetizáló igényt jelöl ki. Ráadásul felbukkan Paulus tábornok és a sztálingrádi kapituláció is, mely a következő könyv egyik témája lesz.
A kötet verseinek mindegyikében megneveződik egy konkrétnak látszó hely, vagy (idő)utazásra, tér- vagy időbeli elmozdulásra utaló sor, és többször mindkettő egy szövegen belül (Holland Ház, A két malomtól a Szent Annáig). Az Örs vezér téren, Drezdában, Sztálingrádban, Miskolcon, a debreceni Nagyerdőn, Zuglóban jön-megy, repül, hajóútra kel (A fedélzet) a lírai elbeszélő: egy kalandregényt megszégyenítő mozgalmasság hömpölyög ebben a kötetben. Mindez naplószerűen elmondva, epikus versmenetek sorára (Takarítás, Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig) építetten, megakasztva egy-egy gazdag leírással dúsított, lassúbb menetű, életképszerű, színes nominalitású leíró-verssel (Én, mint újjáépítési biztos).
„A paulusi paradigma
Mindig szenzációt mutat;
Körútjainkat alakítja,
És origónk: a fordulat.”
2001-ben jelenik meg Térey eleddig legnagyobb hatást és vitát kiváltó műve, a Paulus, mellyel nemcsak díjak sorát érdemelte ki, hanem megkerülhetetlenül beírta magát a magyar irodalomtörténetbe. A két szálon futó történetet egy harmadik vezérli, ha elbeszélés szintjén nincs is jelen a poémában: a bibliai Pálé. A másik két történet közül az egyik hőse egy 20. század végi budapesti hacker; a másik egy történelmi személy, Friedrich Paulus, a sztálingrádi csata vesztese. Az Anyegin-strófákba zárt elbeszélő költemény nemcsak formájában, hanem a fabula szintjén is Puskin művét követi. Paulus, a hacker életútja és szerelme, Ludovika kapcsolatának momentumai Anyegin és Tatjána sorsát követi. Újraíródnak a sorsfordító levelek, sajátos téreys stílusban, melyekben keveredik a hagyomány ereje az ezredvégi, pesti szleng frissességével és megkerülhetetlen fűszerezésként informatikai szakszavakkal. Így lesz Tatjána „Én írok levelet magának” sorából Ludovika tollából „Én postázok vírust magának”.
A Paulus további előzményeire elöször Korcsog Balázs hívta fel a figyelmet : „Puskin Anyeginje mellett Térey Paulusának azonban legalább még két fontos irodalmi/művészeti előképe van: az egyik Dante Isteni színjátéka, a másik pedig Wagner Ringje. A Divina Commedia hármas kompozíciója, a Pokol kilenc köre és a Paradicsom kilenc égöve megfelel(tethető) a Paulus kilenc fejezetének - még a kötet végén található három ábra is az Isteni színjáték Pokol- és Paradicsom-térképeit idézi. Wagner Ringjének hatása ugyancsak a mű koncentrikus körökből építkező, gyűrűs kompozíciójában tükröződik…”
Ahogy a Paulus kilenc fejezete – koncentrikus körökként – gyűrűzik, úgy van jelen Térey költészetének minden eddigi hangsúlyos jegye ebben a művében. Hullámokban árad szét és terjed tovább városfetisizmusa, történelem iránti fogékonysága, erőteljes szlenghasználata, perfekcionizmusa, a nőkhöz való fonák viszonya, kegyetlen iróniája, hiperérzékenysége, nyelvbe és kultúrába ágyazottsága.
„Mi, Isten kegyelméből másodszor-hamvasak
Táborozunk a puszta nagy fellege alatt.” (Nagypénteki beszéd)
Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig lett a címe a Térey János válogatott, 1988 és 2001 között keletkezett verseit összegyűjtő kötetnek, a Drezda februárban könyv egyik nagyszerű verse nyomán. A kritika jórészt értetlenül állt a válogatott versek megjelenése előtt, holott a harminchárom éves (!) költő hat verses-, egy prózakötet és a Paulus megjelenése után újrarendezte életművét, mintegy újraírta saját költészetét. Nemcsak versek hullottak ki a rostán, és került egy kisebb kötetnyi új anyag Platina címmel utolsó ciklusként a vaskos könyv végére, hanem eltűntek az eddigi cikluscímek és -határok, a versek sorrendje az egyes ciklusokká vált köteteken belül is felcserélődtek, a már korábban említett szövegvariánsok szervülése mellett.
A kötet nyitóverseként megszületett Térey önreflektív narrációjú „nagyverse”, a szinte már hagyományos ars poetica jellegű szöveg, a Nagypénteki beszéd, mely a legszebb kései Kosztolányi-versek elbeszélésmódját követve ad új olvasási szempontokat a válogatott versekhez.
A könyvet záró vers, Az Ikrek gyászbeszéde, egyrészt Térey költészetének egyetlen hagyományos értelemben vett „köztudat-aktuális” szövegeként a 2001. szeptember 11-ei terrorcselekmény következtében leomlott World Trade Center kettős tornyának döbbenetes élményének hatása alatt született („A tapasztalat tisztasága lep meg, / Hogy nincsenek végleges sziluettek.”); és mely mint kataklizma szimbóluma lesz a 2004-ben megjelenő A Nibelung-lakópark című drámatetralógiájának is.
„Nem vagyok ember,
Úgy nézz rám, ember: níbelung vagyok.“
A Nibelung-lakópark (2004) című drámai költemény a Nibelung-ének illetve az erre épülő Richard Wagner által átírt és újrakomponált apokalipszis-látomás (Az istenek alkonya). A Paulus után egy másik nagy történet újraírására válalkozott Térey János, létrehozva a magyar irodalom 21. századi monumentális drámakompozícióját. A műben az opera szereplői és a közöttük dúló hatalmi játszmák kerülnek a fogyasztói társadalom kulisszái közé: egy képzeletbeli, de nagyon is ismerős város lakóparkjába, ahol a Nibelungok és Gibichungok szeretnek és hatalmaskodnak, majd – miközben lebírja őket végzetük – elmondják újra a gyűrű vándorlásának útját, melynek felirata: Rajnai Ipar Nyereség Garantált, vagy Rajnai Ipar Nincs Garancia?
Mintha az ókori görög drámaversenyekre készült volna A Nibelung-lakópark: négy összefüggő darabból áll [Wotan kockázik (előjáték); Rajnapark (fekete komédia); Siegfried lakodalma (szertartásjáték); Hagen, avagy a gyűlöletbeszéd (katasztrófajáték)]. A cselekmény sem áll távol a görög mitológia alaptörténeteitől: családok szövevényes szerelmi és érdekviszonyai, ősök bűneinek visszahatása a jelen szereplőire. A drámák minden sorát színpadra állítva nagyjából egy teljes napot venne igénybe előadni. Így a mű a középkori színjátszás monumentalitását idézi, a misztériumjátékok esztétikumát. A szereplői jórészt reneszánsz figurák, tele szenvedéllyel és hedonizmussal. Legközelebb mégis az emberiségdrámákhoz áll, elsősorban a Fausthoz.
„Hogy tehet szert ennyi bájra / A gyűlölet fonetikája?”, kérdezi Térey drámájának egyik szereplője, Frei, a kíváncsi kertész, a mű egyik legemlékezetesebb figurája. Igen, a gyűlölet drámája ez, különösen a tetralógia negyedik része. De közben egy ragyogóra csiszolt, időnként kifejezetten mulattató színdarabról van szó, amelyben azonban a jó formaérzék egyáltalán nem gyengíti a feneketlen gyűlölködést. E műben szélsőségesek az indulatok, de közben mégis minden fegyelmezett. Líraiak a megszólalások, gyakran éppen akkor, amikor a legobszcénebbek. Ami határtalan, az ebben a tetralógiában a határokon belül morzsolja fel a világot. Nem csoda, hogy a végső pusztulás, amelybe e hatalmasra méretezett színdarab torkollik, nem robbanásra, hanem beomlásra emlékeztet. Explózió helyett implózió. Úgy, ahogyan a WTC ikertornyai is beomlottak, talán sokkal többet temetve maguk alá, mint azt sejteni véljük.” (Földényi F. László)
A drámaciklus harmadik részét, a Hagen, avagy a gyűlöletbeszéd címűt a Krétakör Színház bemutatta közvetlenül a kötet megjelenése után, 2004. októberében a Budavári Sziklakórházban, Mundruczó Kornél rendezésében.
Térey János 1970-ben született Debrecenben. 1989-től 1991-ig magyar nyelv és irodalmat, történelmet tanult a budapesti Tanárképző Főiskolán, majd az ELTE Bölcsészkarán. Hét éve szabadfoglalkozású író, költő, drámaszerző, műfordító (Verlaine: Szaturnuszi költemények; Puskin: Borisz Godunov). Hét verseskönyve és egy novelláskötete jelent meg. Legjelentősebb munkái a Paulus című verses regény, illetve drámatetralógiája, A Nibelung-lakópark. Az elmúlt bő évtizedben szinte minden létező irodalmi díjat kiérdemelt, többek közt: Soros-ösztöndíj (1994, 2000), Déry Tibor-jutalom (1995), Móricz Zsigmond-ösztöndíj (1995), NKA ösztöndíj (1996, 2004), Alföld-díj (2000), József Attila-díj (2001), Palladium-díj (2002), Az évad legjobb magyar drámája (2003), Szép Ernő-jutalom (2004).
„Térey János költészete kétségkívül a kilencvenes évek magyar költészetének legérdekesebb fejleményei közé tartozik. Nyelvteremtő ereje, versformáló tehetsége meggyőző, versvilága zárt, belülről fejlődő öntörvényű rendszer, amelyen belül az egyes művek úgy kapcsolódnak rendszerekké (tematikai, intonációs, motivikai ciklusokká, illetve kötetművekké), hogy ugyanakkor megőrzik műegész voltukat, makettviláguk egyszeriségét.” (Bodor Béla)
Felhasznált irodalom:
Bazsányi Sándor: A sulykolt hamis eredete. Jelenkor, 2001/2. 223—227.
Bengi lászló: Krónikás és filológus. Alföld, 1998/7.
Bodor Béla: A valóságos fikció. Holmi, 1995/12. 1780—11785.
Földényi F. László: A Gonosz keresztes háborúja. Élet és Irodalom, 2004/45. szám
Kálmán C. György: Tér-kép-töredékek. In: Mű- és valódi élvezetek. Jelenkor Kiadó, 2002. 97—103.
Keresztesi József: A nagy szabásminta. Jelenkor, 2003/1. 97—109.
Korcsog Balázs: A germán Godot. Élet és Irodalom, 2001/11/02.
Sütő Csaba András: Térey János. Szépirodalmi Figyelő, 2004/4. 126-132.
Szilágyi Ákos: De Paulibus. Élet és Irodalom, 2001/11/02.
Szilasi László: Te(rr)ore(szté)tika. In: A Kopereczky-effektus. Jelenkor Kiadó, 2000. 151—171.
