Portfóliók
Kanonizáljunk!
Filmrendezőportrék
Tizenhét kortárs, külföldi filmrendezőről tizenhét magyar esztéta, kritikus tanulmánya olvasható a Filmrendezőportrék című kötetben. A szerkesztő, Zalán Vince, és az általa írt rövidke Utószó lett volna arra hivatva, hogy megindokolja: a hosszú, lehetséges névsorból miért pont erre a tizenhét rendezőre esett a választás. Szövegéből viszont az derül ki, hogy fordítva működött a dolog, a szerzők választottak egy-egy filmrendezőt, akinek eddigi életművét vizsgálták, ízlésük szerint. Így nem kapott helyet például Wim Wenders, Jim Jarmusch, Pedro Almodóvar, Atom Egoyan, de még Quentin Tarantino sem ebben a nagyon fontos, kánont teremtő könyvben. Vagyis pontosabb lenne a kötet címe, ha a Filmesztétaportrék egy-egy filmrendező művészete ürügyén címet kapta volna. Nem állítom, hogy a szerzők nem olyan rendezőket választottak, „ …akik önálló világot teremtenek a vásznon, és saját, karakteres nyelvükön szólnak a nézőkhöz” (372.). De meglepőnek találom, hogy az egyébként általam is nagyra becsült szerkesztő nem használta ki azt a ritka lehetőséget, hogy átgondolt, esetleg megvitatott koncepció igényével fogjon a kötet szerkesztéséhez, a szerzők felkéréséhez. És a már kötetbe felvett tanulmányok sorrendje is teljesen véletlenszerűnek tűnik fel, továbbra is kitérni próbálva az elől az elkerülhetetlen tény elől, hogy akkor is kanonizál ez a kötet, ha úgy teszünk, mintha nem tenné.
Abban viszont egyetértek Zalán Vincével, hogy a kötetnek nyilvánvalóan jót tett, hogy a szerzők saját maguk dönthettek arról, kiről is írtak. A legtöbb szöveg elmélyültségről, alaposságról, az adott filmrendező filmjeinek alapos ismeretéről és szeretetéről tanúskodik. Az egyetlen kivétel Kovács István írása, mely elveszik a politikai háttér felidézésének részleteiben, Kieslowski filmjei a perifériára kerülnek szövegében.
Nánay Bence szövege Peter Greenaway filmjeiről kissé átgondolatlan, csapongó. Már a tanulmány elején belegabalyodik a rendező filmjeinek narratív és nem-narratív struktúrájáról szóló fejtegetésébe: „ …ezekben a művekben két kompozíciós elem egyszerre érvényesül, a narratív és a nem-narratív struktúra egyaránt fontos, sőt a történet a nem-narratív struktúra szolgálatában áll” (124.). Ebben az esetben nem lehet egyaránt fontos a két kompozíciós elv, és nem elem. Egy másik érthetetlen hiányossága fejtegetéseinek, hogy miközben a nem-narratív struktúrák lényegének az ismétlést nevezi meg, és elhatárolja a variációtól, nem pontosítja az ismétlés jellegét halmozásként, pedig egyértelműen erről az alakzatról van szó pontosan, mind a filmekben, mind a szerző szövegében.
Jacques Rivette filmjeinek nagy része ismeretlen a magyar közönség előtt, ezekről ír Bikácsy Gergely a Bolond Pierrot moziba megy szubjektív filmtörténetéből már jól ismert könnyed modorában. Szövege jelen esetben viszont nehezen követhető, kissé szintén csapongó, mégis az egyik hiánypótló tanulmánya a kötetnek. Báron György esszészerű szövege Eric Rohmer filmjeiről elsősorban a rendező filmnyelvének egyediségét hangsúlyozza, és a filmek történetének visszatérő motívumait tipizálja. Röviden összehasonlítja Rohmer és Bresson filmjeit, ezzel részben pótolva a kötetből hiányzó Robert Bresson tanulmányt.
Schubert Gusztáv Ethan és Joel Coen filmjeit veszi sorra, és expresszív stílusában követi nyomon kronologikusan a testvérpár művészetének útját. Tanulmányának nyelvi színvonala, a szerző irodalomban, filozófiában való jártassága, és ismereteinek merész felhasználása a Coen-fivérek filmjeinek értelmezői kontextusában teszi dolgozatát a kötet egyik kiemelkedő tanulmányává. Gelencsér Gábor Aki Kaurismäki finn rendező filmjeiről írt tanulmányával (ismét) bebizonyítja, hogy a filmtörténetben való jártasságban és alaposságban verhetetlen.
Nagyszerű szöveg Stőhr Lóránt alapos, szakszerű átfogó és érzékeny tanulmánya Otar Joszeliani művészetéről; Pápai Zsolt informatív és szellemes stílusú dolgozata John Woo-ról, pedig a szerzőnek nem volt könnyű dolga, hiszen a hongkongi-amerikai rendező munkásságának a magyar nézők elsősorban a hollywoodi kényszerpályán mozgó opusait ismerhetik.
(Osiris Kiadó, Budapest, 2003.)
Tizenhét kortárs, külföldi filmrendezőről tizenhét magyar esztéta, kritikus tanulmánya olvasható a Filmrendezőportrék című kötetben. A szerkesztő, Zalán Vince, és az általa írt rövidke Utószó lett volna arra hivatva, hogy megindokolja: a hosszú, lehetséges névsorból miért pont erre a tizenhét rendezőre esett a választás. Szövegéből viszont az derül ki, hogy fordítva működött a dolog, a szerzők választottak egy-egy filmrendezőt, akinek eddigi életművét vizsgálták, ízlésük szerint. Így nem kapott helyet például Wim Wenders, Jim Jarmusch, Pedro Almodóvar, Atom Egoyan, de még Quentin Tarantino sem ebben a nagyon fontos, kánont teremtő könyvben. Vagyis pontosabb lenne a kötet címe, ha a Filmesztétaportrék egy-egy filmrendező művészete ürügyén címet kapta volna. Nem állítom, hogy a szerzők nem olyan rendezőket választottak, „ …akik önálló világot teremtenek a vásznon, és saját, karakteres nyelvükön szólnak a nézőkhöz” (372.). De meglepőnek találom, hogy az egyébként általam is nagyra becsült szerkesztő nem használta ki azt a ritka lehetőséget, hogy átgondolt, esetleg megvitatott koncepció igényével fogjon a kötet szerkesztéséhez, a szerzők felkéréséhez. És a már kötetbe felvett tanulmányok sorrendje is teljesen véletlenszerűnek tűnik fel, továbbra is kitérni próbálva az elől az elkerülhetetlen tény elől, hogy akkor is kanonizál ez a kötet, ha úgy teszünk, mintha nem tenné.
Abban viszont egyetértek Zalán Vincével, hogy a kötetnek nyilvánvalóan jót tett, hogy a szerzők saját maguk dönthettek arról, kiről is írtak. A legtöbb szöveg elmélyültségről, alaposságról, az adott filmrendező filmjeinek alapos ismeretéről és szeretetéről tanúskodik. Az egyetlen kivétel Kovács István írása, mely elveszik a politikai háttér felidézésének részleteiben, Kieslowski filmjei a perifériára kerülnek szövegében.
Nánay Bence szövege Peter Greenaway filmjeiről kissé átgondolatlan, csapongó. Már a tanulmány elején belegabalyodik a rendező filmjeinek narratív és nem-narratív struktúrájáról szóló fejtegetésébe: „ …ezekben a művekben két kompozíciós elem egyszerre érvényesül, a narratív és a nem-narratív struktúra egyaránt fontos, sőt a történet a nem-narratív struktúra szolgálatában áll” (124.). Ebben az esetben nem lehet egyaránt fontos a két kompozíciós elv, és nem elem. Egy másik érthetetlen hiányossága fejtegetéseinek, hogy miközben a nem-narratív struktúrák lényegének az ismétlést nevezi meg, és elhatárolja a variációtól, nem pontosítja az ismétlés jellegét halmozásként, pedig egyértelműen erről az alakzatról van szó pontosan, mind a filmekben, mind a szerző szövegében.
Jacques Rivette filmjeinek nagy része ismeretlen a magyar közönség előtt, ezekről ír Bikácsy Gergely a Bolond Pierrot moziba megy szubjektív filmtörténetéből már jól ismert könnyed modorában. Szövege jelen esetben viszont nehezen követhető, kissé szintén csapongó, mégis az egyik hiánypótló tanulmánya a kötetnek. Báron György esszészerű szövege Eric Rohmer filmjeiről elsősorban a rendező filmnyelvének egyediségét hangsúlyozza, és a filmek történetének visszatérő motívumait tipizálja. Röviden összehasonlítja Rohmer és Bresson filmjeit, ezzel részben pótolva a kötetből hiányzó Robert Bresson tanulmányt.
Schubert Gusztáv Ethan és Joel Coen filmjeit veszi sorra, és expresszív stílusában követi nyomon kronologikusan a testvérpár művészetének útját. Tanulmányának nyelvi színvonala, a szerző irodalomban, filozófiában való jártassága, és ismereteinek merész felhasználása a Coen-fivérek filmjeinek értelmezői kontextusában teszi dolgozatát a kötet egyik kiemelkedő tanulmányává. Gelencsér Gábor Aki Kaurismäki finn rendező filmjeiről írt tanulmányával (ismét) bebizonyítja, hogy a filmtörténetben való jártasságban és alaposságban verhetetlen.
Nagyszerű szöveg Stőhr Lóránt alapos, szakszerű átfogó és érzékeny tanulmánya Otar Joszeliani művészetéről; Pápai Zsolt informatív és szellemes stílusú dolgozata John Woo-ról, pedig a szerzőnek nem volt könnyű dolga, hiszen a hongkongi-amerikai rendező munkásságának a magyar nézők elsősorban a hollywoodi kényszerpályán mozgó opusait ismerhetik.
(Osiris Kiadó, Budapest, 2003.)
