Portfóliók
Litera
(Legény)búcsú a kabarétól
Legénytoll Kabaré, Spinoza Ház, 2005. január 24.
Szerző: Bárdos Deák Ágnes
[a]http://www.litera.hu/object.9904d55e-3117-4885-b427-0bf6f406501c.ivy[text]http://www.litera.hu/object.9904d55e-3117-4885-b427-0bf6f406501c.ivy[/a]
A régi héroszok és toposzok leporolása kényelmes stratégia, másfelől bosszantó a „márka” – pl. a kabaré elnevezés – indokolatlan felvétele. Hiába a naiv odaadás, ha visszaél egy jelentéssel, hiába a legjobb szándékok, ha megrongálnak egy jobb sorsra érdemes mítoszt… (A Legénytoll Kabarét a Spinoza Ház műsoron tartja.)
Ezen az estén a Spinozában a Dob utcai ételek egyike esett a legjobban, libaleves maceszgombóccal, többek közt azért, mert az volt, aminek ígérte magát. Nem úgy, mint az őt követő Ifjú jelesek irodalmi kabaréja.
Jókat nevettünk a színművészeti egyetem negyedéves musical-szakosaiból összeállt „társulat” játékán – de akkor sem kabaré volt, amit kaptunk, sőt. Persze nagy jóindulattal, a megzenésített irodalmi szövegeket lehetett kupléként, kabaréjelenetként hallgatni-nézni, de a megidézett műfaj legfőbb elemei – a konferanszié s vele a közéleti aktualitások személyes hangú kritikája – hiányoztak az eszköztárból. Volt színpad, és volt rajta játék, nem volt viszont rendező, mely hiányt a színészek szájába verseket válogató s a játékot instruáló Győrei Zsolt sem tudta pótolni.
Érdemes a kortárs szerzők névsorára klikkelni a Spinoza programajánlójában, ahol a harmincon nem sokkal inneniek és túliak listájáról hiányoznak a nőket jelölő betűsorok (ld. Legénytoll! – a szerk.), nem mintha ebben az életkori szórásban ne lenne kacagásra, sírásra és fergeteges játékra indító írása – üssünk a hasunkra -, mondjuk: Erdős Virágnak.
Más jelenség elemzése szempontjából említeném meg Keresztesi Józsefet, az egyik szerzőt, akit már ismerhetünk előadóként is a Bartha Bandikával* közös anarcho-pseudo-punk Szőranya zenekarból. Eleddig, és sajnos ritkán, a Szőranya szokott volt hátborzongatni minket Derrick és Harry, a két NSZK tv-zsaru eszement történetével, azon az eszement nyelven, amin keresztül a heroikus szőranyások, Józsi és Bandika, a nyilvánosság előtti izgatás művészi gesztusával kínálták fel a katarzist közönségüknek. A Legénytoll színészei viszont valahogy hiába szőr-anyáztak a Spinoza-pódium tisztes polgári biztonságot sugárzó melegéből, a hangulat a pikantéria mérsékelt izgalmi állapotának szintjén tetőzött. Kockázatmentes évődéssé lanyhult a szövegben közvetülni szándékolt provokatív gondolat, nemcsak a játék-, de a társadalmi miliő okán is. Nem mintha nem rejlenék a színészetben az a lehetőség, amivel túlmutathatna a színpad virtuális tér-idején, de e ritka tüneményhez olyan szuverén és kiérlelt tehetség kelletik, mint volt, például, Latinovits Zoltán.
A múlt idézése szimpla nosztalgiázássá fajult az újraértelmezés híján, többek közt, az említett Szőranya-dal kuplésításakor. A régi héroszok és toposzok leporolása kényelmes stratégia, másfelől bosszantó a „márka” – pl. a kabaré elnevezés – indokolatlan felvétele. Hiába a naiv odaadás, ha visszaél egy jelentéssel, hiába a legjobb szándékok, ha megrongálnak egy jobb sorsra érdemes mítoszt. (Nem mintha a mítoszrombolás tudatos művészi gesztusként nem lehetne a jövőbe mutató szellemi irány, csak az egy másik történet.)
Érzékeny pontja hullámzó kulturális kedélyállapotunknak a „pesti” kabaré hiánya, s épp, mert a kevés, jóféle hazai kommunikációs tradíciók egyikéről van szó, hiba lenne a szellemi folytonosságot garantáló minőségnek alámenni. Nem kéne valami egészen mást csinálni, ha már, beletrafálni, vagy éppen elhibázni – de legalább megpróbálni a keresést?!** Egy kockázatmentesnek tűnő jelentést recirkuláltatni – hozzáértés nélkül piacra dobni – gáz!
Egyenlegül maradt tehát egy közepesen szórakoztató este, válogatott irodalmi szövegek köré kanyarított lelkes zeneszerzői próbálkozásokkal és zsigerből jövő színészi megoldásokkal.
Az egy éve sikeresen futó Legénytoll színészeinek játékáról bővebben is lehetne szólni, többek közt figyelemfelhívásul a szakma fejvadászainak, akik, ha jó szemmel pásztáznak az ifjú tehetségek közt, világklasszisokra is lelhetnek az off-off kőszínházas estéken, a város médiacsöndes övezetében. Az Ifjú titánok… összjátéka jó ösztönnel a szakmai rutinok karikírozására épült, alig észrevehető koncepcióként mentve a menthetőt, az átfogóbb elképzelés híján meg-megbillenő produkció értékeit. A színművészeti akadémisták a pályakezdés előtti utolsó szabad lélegzetvétellel demonstrálták ars poeticájukat, megerősítve a közönséget abban a (naiv) hitében, hogy az igazi tehetség ellenállóképessé tesz a piac gerjesztette hígulási kényszerrel szemben.
Visszatérve még a Keresztesi József-féle Szőranyára: az Achilles utolsó szarása című mestermű a Spinoza-béli koncepciótlanságban fejét felütő decens tétovázás dacára némelyeket határozott állásfoglalásra sarkallt. Pontosabban: ketten, közepesen zajos kivonulással jelezték nemtetszésüket. Vagy: a pavlovi reflex késztetéseinek adták meg magukat, feltétel nélkül.
* író, a Gang című TV-s beszélgetőműsor moderátora, korábban a Szőranya énekese
** A Millenárison tavaly sikerrel játszott Szorongás Orfeum például komoly dramaturgiai és (elég komolyan vett) rendezői munkával próbálta újjáértelmezni a címben jelölt műfajt, amihez voltak bátrak hozzányúlni.
Legénytoll Kabaré – Ifjú jelesek irodalmi kabaréja
Cserna-Szabó András, Győrei Zsolt, Schlachtovszky Csaba, Havasi Attila, Keresztesi József, Kiss Ottó, Tasnádi István és Varró Dániel írásait Peller Anna, Tompos Katalin, Szemenyi János, Szőcs Artur és Zöld Csaba adja elő. Zene: Szemenyi János, Zöld Csaba. Szerkesztette: Győrei Zsolt, Schlachtovszky Csaba.
Legénytoll Kabaré, Spinoza Ház, 2005. január 24.
Szerző: Bárdos Deák Ágnes
[a]http://www.litera.hu/object.9904d55e-3117-4885-b427-0bf6f406501c.ivy[text]http://www.litera.hu/object.9904d55e-3117-4885-b427-0bf6f406501c.ivy[/a]
A régi héroszok és toposzok leporolása kényelmes stratégia, másfelől bosszantó a „márka” – pl. a kabaré elnevezés – indokolatlan felvétele. Hiába a naiv odaadás, ha visszaél egy jelentéssel, hiába a legjobb szándékok, ha megrongálnak egy jobb sorsra érdemes mítoszt… (A Legénytoll Kabarét a Spinoza Ház műsoron tartja.)
Ezen az estén a Spinozában a Dob utcai ételek egyike esett a legjobban, libaleves maceszgombóccal, többek közt azért, mert az volt, aminek ígérte magát. Nem úgy, mint az őt követő Ifjú jelesek irodalmi kabaréja.
Jókat nevettünk a színművészeti egyetem negyedéves musical-szakosaiból összeállt „társulat” játékán – de akkor sem kabaré volt, amit kaptunk, sőt. Persze nagy jóindulattal, a megzenésített irodalmi szövegeket lehetett kupléként, kabaréjelenetként hallgatni-nézni, de a megidézett műfaj legfőbb elemei – a konferanszié s vele a közéleti aktualitások személyes hangú kritikája – hiányoztak az eszköztárból. Volt színpad, és volt rajta játék, nem volt viszont rendező, mely hiányt a színészek szájába verseket válogató s a játékot instruáló Győrei Zsolt sem tudta pótolni.
Érdemes a kortárs szerzők névsorára klikkelni a Spinoza programajánlójában, ahol a harmincon nem sokkal inneniek és túliak listájáról hiányoznak a nőket jelölő betűsorok (ld. Legénytoll! – a szerk.), nem mintha ebben az életkori szórásban ne lenne kacagásra, sírásra és fergeteges játékra indító írása – üssünk a hasunkra -, mondjuk: Erdős Virágnak.
Más jelenség elemzése szempontjából említeném meg Keresztesi Józsefet, az egyik szerzőt, akit már ismerhetünk előadóként is a Bartha Bandikával* közös anarcho-pseudo-punk Szőranya zenekarból. Eleddig, és sajnos ritkán, a Szőranya szokott volt hátborzongatni minket Derrick és Harry, a két NSZK tv-zsaru eszement történetével, azon az eszement nyelven, amin keresztül a heroikus szőranyások, Józsi és Bandika, a nyilvánosság előtti izgatás művészi gesztusával kínálták fel a katarzist közönségüknek. A Legénytoll színészei viszont valahogy hiába szőr-anyáztak a Spinoza-pódium tisztes polgári biztonságot sugárzó melegéből, a hangulat a pikantéria mérsékelt izgalmi állapotának szintjén tetőzött. Kockázatmentes évődéssé lanyhult a szövegben közvetülni szándékolt provokatív gondolat, nemcsak a játék-, de a társadalmi miliő okán is. Nem mintha nem rejlenék a színészetben az a lehetőség, amivel túlmutathatna a színpad virtuális tér-idején, de e ritka tüneményhez olyan szuverén és kiérlelt tehetség kelletik, mint volt, például, Latinovits Zoltán.
A múlt idézése szimpla nosztalgiázássá fajult az újraértelmezés híján, többek közt, az említett Szőranya-dal kuplésításakor. A régi héroszok és toposzok leporolása kényelmes stratégia, másfelől bosszantó a „márka” – pl. a kabaré elnevezés – indokolatlan felvétele. Hiába a naiv odaadás, ha visszaél egy jelentéssel, hiába a legjobb szándékok, ha megrongálnak egy jobb sorsra érdemes mítoszt. (Nem mintha a mítoszrombolás tudatos művészi gesztusként nem lehetne a jövőbe mutató szellemi irány, csak az egy másik történet.)
Érzékeny pontja hullámzó kulturális kedélyállapotunknak a „pesti” kabaré hiánya, s épp, mert a kevés, jóféle hazai kommunikációs tradíciók egyikéről van szó, hiba lenne a szellemi folytonosságot garantáló minőségnek alámenni. Nem kéne valami egészen mást csinálni, ha már, beletrafálni, vagy éppen elhibázni – de legalább megpróbálni a keresést?!** Egy kockázatmentesnek tűnő jelentést recirkuláltatni – hozzáértés nélkül piacra dobni – gáz!
Egyenlegül maradt tehát egy közepesen szórakoztató este, válogatott irodalmi szövegek köré kanyarított lelkes zeneszerzői próbálkozásokkal és zsigerből jövő színészi megoldásokkal.
Az egy éve sikeresen futó Legénytoll színészeinek játékáról bővebben is lehetne szólni, többek közt figyelemfelhívásul a szakma fejvadászainak, akik, ha jó szemmel pásztáznak az ifjú tehetségek közt, világklasszisokra is lelhetnek az off-off kőszínházas estéken, a város médiacsöndes övezetében. Az Ifjú titánok… összjátéka jó ösztönnel a szakmai rutinok karikírozására épült, alig észrevehető koncepcióként mentve a menthetőt, az átfogóbb elképzelés híján meg-megbillenő produkció értékeit. A színművészeti akadémisták a pályakezdés előtti utolsó szabad lélegzetvétellel demonstrálták ars poeticájukat, megerősítve a közönséget abban a (naiv) hitében, hogy az igazi tehetség ellenállóképessé tesz a piac gerjesztette hígulási kényszerrel szemben.
Visszatérve még a Keresztesi József-féle Szőranyára: az Achilles utolsó szarása című mestermű a Spinoza-béli koncepciótlanságban fejét felütő decens tétovázás dacára némelyeket határozott állásfoglalásra sarkallt. Pontosabban: ketten, közepesen zajos kivonulással jelezték nemtetszésüket. Vagy: a pavlovi reflex késztetéseinek adták meg magukat, feltétel nélkül.
* író, a Gang című TV-s beszélgetőműsor moderátora, korábban a Szőranya énekese
** A Millenárison tavaly sikerrel játszott Szorongás Orfeum például komoly dramaturgiai és (elég komolyan vett) rendezői munkával próbálta újjáértelmezni a címben jelölt műfajt, amihez voltak bátrak hozzányúlni.
Legénytoll Kabaré – Ifjú jelesek irodalmi kabaréja
Cserna-Szabó András, Győrei Zsolt, Schlachtovszky Csaba, Havasi Attila, Keresztesi József, Kiss Ottó, Tasnádi István és Varró Dániel írásait Peller Anna, Tompos Katalin, Szemenyi János, Szőcs Artur és Zöld Csaba adja elő. Zene: Szemenyi János, Zöld Csaba. Szerkesztette: Győrei Zsolt, Schlachtovszky Csaba.
