Portfóliók
Gilbert Edit: Fogalom
V. Gilbert Edit
GYAKORLÓ NYELVTAN LAIKUSOKNAK ÉS TEORETIKUSOKNAK
Pollágh Péter második könyve nehéz és tiszta olvasmány. Figyelemre érdemes, elmélyülést követelő, többrétegű szövegekből és e szövegek közti, gyakran jelölt, szoros kapcsolatokból áll össze új kötete, a Fogalom. Írni róla különösen kényes feladat, minthogy vizsgálatának a tárgya éppen a nyelv, az értés, a közhelyektől történő elmozdulás, a jelentését elérő mondat. (Méri, mérlegeli, képletekbe vonva, a szavakat, súlyozva értékeli, formalizálja kapcsolataikat, teszi mérlegre hatásukat.)
Olvasni sem egyszerű. Helyenként mintha egyből megragadhatnánk, amit nyújt – bár a címmel együtt értve ezekben az opusokban is ott a többlet –, másutt eltolódva, hullámban érik egymást a megértés ívei. Általában egy-egy központi helyzetű szó több értelmének nyomában tolulnak fel. Többek közt a száj hangképző szervei (nyelv, fog) konkrét és az általuk adott illetve belőlük képezhető elvont jelentések szemantikai tartományait nyitja össze előre- és visszautalásaival, cím- és szövegrész-ismétlő, többszöröző számozásával, módszertanával a könyv. Átfordulnak egymásba a matematikai, etikai, filozófiai dimenziók és a test, lélek érzetei: az élő világ vágyai, fájdalmai, reményei:
„KIK VAGYUNK MI, HOGY MINDENT ÉRTSÜNK?
[...]
Kerek az erdő,
mint a fájdalom,
s az ember fáj az őznek.
Az őz foga
embernél szebbre fáj.
Az őz foga
a nyelvre fáj.”
Ez a Tóth Krisztina-mottót tartalmazó vers is prezentálja, hogy szerzője előszeretettel, tudatosan alkalmazza a kortárs lírában jelenlévő, így a nevezett költőtárstól is jól ismert fogást, a költészet alig megkerülhető elemét: azaz hogy a szavak sokasága többjelentésű vagy azonos alakú, s P. P. maximálisan kiaknázza az ebből adódó lehetőségeket szólás-változatok, szólásjátékok életre keltésével, azzal, hogy utánuk megy, hogy hagyja magát a nyelv sugallataitól feléjük vezetni. Hol testetlen, szikár, elvi várakozással, hol szinte szerelmi hevületű szenvedéllyel („A FÓBIÁT KI HORDTA FEL?”) jár a tárgyak régi tövének a nyomában. Ebben a versben felteszi alapvető kérdéseit, rákérdez a lét esztétikai vetületű alapszerkezetére:
„Megmásított annyi tárgy –,
a tárgy módja az én módom már.
[...]
„A tiszta ész mélypontján
képzeltem ezerszer: leérek,
leérek a radixig, hol a
tárgytő már – akárha szótő...
[...]
„Lehetek-e kész ennyire közel?
Egy lépés, és benne vagyok. –
De elbűvöl-e a hasonlóság,
s a bűvöletben mást mondok-e
arra, ami? Mást mondok-e?
Lefekszem-e egy nyelvjátékért,
lefekszem-e?”
Ez a kérdés.
Számomra ez P. P. könyvének a kérdése. S bár közel áll hozzám e verse, a végén megfogalmazott dilemma nyelvi megfogalmazódását közhelyesnek vélem, még ha éppen e regisztert kívánja is játékba hozni. A képi helyzet irányultsága, a lefekvés mozzanata és konceptusa még indokolható, a frazeologizmus kollokvialitása kevésbé – esetleg ha önmagával utal az olcsó megoldásra.
Az én kérdésem, az általam kihallott kánonelméleti kérdés itt az (még ha nem csak így érthető is a versszak): másképp mondjam-e a felismert ugyanazt? Másképp, ha mondhatnám ugyanúgy is? S mi végre hajszolom akkor az új formát, ha felismerem a teljességgel megfelelő régit?
(A létezés módozataira és a megismerés mikéntjére egyaránt vonatkozó esztétikai kérdésfelvetés egy másik irányba is nyit: a szellemesség felé. Hogy nem szellemeskedés, olcsó, visszautasítani nem tudott poén-e egy-egy kínálkozó, jól hangzó fordulat? Nem üres stílusfitogtatás, formajáték, különcködés-e csupán?)
Hangsúlyozott hagyományellenességének előterében a fenti kérdés élre állítása még nagyobb tett.
Versei másutt (talán még a kivételhez tartozik a POKOL:
„Külön örömök –
külön szavak történnek.
Külön a kéj –
és külön a szó töve.
Pokol ez.
Pokol, mert külön.”)
ugyanis a különbözés nyomatékos apoteózisai, a mester- és normakövetés sorozatos elvetései, a másság, az eltérés deklarációi. Túl gyakran is... A nyájszellem, az egyformaság sokadszori dühödt elutasítása nem tesz jót a következő versszaknak a NEM JÖTTEM EL / (EGYEDÜL: [NY]ELVTUDATOS HELYZET) című versben:
„...hol a normakövetést úgy hívják:
„tehetség” – hibázni ott kitüntetés.
Hátrálnod nincs miért.”
Ezután viszont eredetibbé lesz a hang:
„Teutánad ki hisz majd nekem?
Fogalmaid hisznek benned!
Ha hisznek is... eljövendő hibáknak ki ad nevet?
Szövegek közt nőttél föl,
de mércéinkből végre kiöltöztél:
ismered a nyelved.
Ne mutasd meg másnak.
Ugyanolyan lettél háttal, mint szemben.
Egyedül kell nevet adnod
a hibáknak.”
P. P. kérdez, mérlegel: kifejez-e bármit egy kiásott, feltárt szokatlan nyelvi hely(zet), mond-e valamit két hangsor együtt. Hogy hiba-e valahol valami, avagy egy új, rejtett, még nem volt jelentés teste. A választ, a nyelvi tény hatását egyéni hallásunk szavatolja. E kritika írójának fülét néhol sértették egyes megoldásai, ld. fent (lefekszem-e) vagy: lóláb/lóláb A MONDAT címűben. Másutt a költői ökonómia, jó ízlés példáira lelhetünk, ahogyan például kikerüli, kihagyja a kínálkozó közhelyeket, nem veszi elő a „nyel”-t a „nyal” után A HAZA 3 (MUSZÁJ KAPCSOLÓDNI?)-ban. Igaz, a vers egészét a kötetnek arra a pontjára már jócskán kiírt szenvedély mozgatja, dühödten.
Ismétlései néhol monotóniát eredményeznek, költői etimologizációi (fogalom) viszont bizarr, emlékezetes, különös hatást váltanak ki. Tiszteletet parancsol elszánt következetessége, mellyel a kísérletet folytatja, módszere, mellyel mögé néz a szavaknak, eredeti töveikhez és új mondatokba kívánván eljuttatni őket, s keresi e közösségek mélyén a fogalmat. Felülvizsgáló, tisztító, fenomenológiai attitűdje meglehetősen radikális. Dekonstruktív, újrakérdező- és újraállító hevülete mélyén mindemellett morális alapú konzervativizmus sejlik fel. A rossz hagyomány elhagyása az új mondat találása jegyében a tiszta hagyományhoz közelíti, amely éppen ezt vallja. Ahhoz hűséges.
S ezzel függhet össze, hogy bár a még-nem-volt megoldást keresi, feltűnően sok nála a vendégbeszéd. Számos hivatkozási pontot jelölnek ki a többféleképpen tagoló mottók, ajánlások. Erősen jelentéses helyre, első oldalra teszi például a klasszicizálás elleni Barthes- s a szellemességgel szembeni Kertész Imre-állásfoglalást. Mivel a fő helyre történő emelés beszédes programhirdetés, nem tehetünk mást: ádázul figyeljük megvalósulását a költő saját szövegeiben.
Kertész Imrének címezi:
„AUSCHWITZ
[...]
Állok – gerinctelen szél(b)en:
a bű mint mű,
és én – összetörtem.
ragyog minden gombom
a legnagyobb tényben.”
A különbözés és a közhely kerülésének vágyát esetenként megragadóan fejezi ki:
„KOAN (EZ IS):
Jelentem a hazát –,
jelentek ádázul, de
ugyanazt (én) nem jelentem.”
Remek aforizmákat hoz létre:
„NYITOTT MONDAT
Halála után az ember
vagy mondatba,
vagy egzisztenciába jut.”
„ETIKA
Minden bűntudat:
történni is csak bűntudatban –,
nem követve el annak értelmét!”
„A NYELV ELŐVÁROSA
Egyszerre történik két test.”
A mottókat követő szövegekben is megnyilvánul tehát, hogy Pollágh Péter a nyelvfilozófia és a kortárs magyar líra felé tájékozódik –, igazolódni látszik a Kukorelly-ajánlásban említett Pilinszky-jelenlét is. Érdekes, hogy nem kerül viszont szóba az ugyancsak mondat-imádó Esterházy. Az ősnyelvet tételező orosz formalisták, futuristák, szimbolisták sem (de ez csak egy másféle olvasóban merül fel, hiszen ők nincsenek előtérben a mai magyar horizonton). A „bábel” előtti állapot gyakori emlegetésében mindenestre látensen megidéződnek. P.P. ősnyelve, alapnyelve viszont jobbára steril marad, attitűdje kérdező. Nem kreál, nem teremt (pl. az oroszok tanítványa, Szilágyi Ákos módjára) „eredeti” szavakat – a meglévőket tagolja.
Ez által is nyelvi gesztust tesz. Finom, elegáns, kérlelhetetlen, teoretikus kijelentései, kérdései vannak a dolgokról, szenvedélye elvi, mélyre ható (ld. a TESTÜLETI ÉSZ bizarr, hátborzongató, nyelvtani inkvizíciós hitvita-dialógusát...). Játékának a tétje a fogalmi réteg alatt pulzáló képi jelentés közti oszcilláció, e köztesség mibenléte érdeklődésének a tárgya. A nyelv elmozdulásának nyomában járó szenvedélye reményekre és újabb utak kipróbálására jogosít. A nyelvi jel motiváltságáról szóló strukturalista-szemiotikus irányzat (Potebnya, Lotman, Starobinski) tovább viheti ennek az útnak más csapásain, sokrétű kísérletekre csábíthatja. Lepárolt, hermetikus, fogalmi kötete után eljuthat a nyelvileg, stilisztikailag kevésbé steril mezőkre. A Fogalom is rálép a kötet felétől az érzékek útjára a színeknek, ízeknek a FOGALMI RÓZSASZÍN előrajzolta útján – a materiálisabb lírába. S innen a keresés áldozatait mentő „fogalom-kórház” gyógyító hajlékába.
A szerző nagy ugrásokra, váltásokra kész (ld. útját első kötetének egyenetlenségeitől, a testiség kimondásának fegyelmezetlen, kamaszosan nyers tabuhágásától), fejlődőképes alkotó. Tájékozottsága, műveltség-vágya, igényessége, alapossága, munkabírása szembetűnő. Érdeklik mások írásai. Az irodalmi közéletet érintő megnyilatkozásai, s megnyilvánulásai egyéb, pl. a kritikai és a tudományos regiszterekben mind azt sejtetik: fogunk még találkozni vele különböző fórumokon, formákban, nyelveken.
PRAE, 2005 / 6.
GYAKORLÓ NYELVTAN LAIKUSOKNAK ÉS TEORETIKUSOKNAK
Pollágh Péter második könyve nehéz és tiszta olvasmány. Figyelemre érdemes, elmélyülést követelő, többrétegű szövegekből és e szövegek közti, gyakran jelölt, szoros kapcsolatokból áll össze új kötete, a Fogalom. Írni róla különösen kényes feladat, minthogy vizsgálatának a tárgya éppen a nyelv, az értés, a közhelyektől történő elmozdulás, a jelentését elérő mondat. (Méri, mérlegeli, képletekbe vonva, a szavakat, súlyozva értékeli, formalizálja kapcsolataikat, teszi mérlegre hatásukat.)
Olvasni sem egyszerű. Helyenként mintha egyből megragadhatnánk, amit nyújt – bár a címmel együtt értve ezekben az opusokban is ott a többlet –, másutt eltolódva, hullámban érik egymást a megértés ívei. Általában egy-egy központi helyzetű szó több értelmének nyomában tolulnak fel. Többek közt a száj hangképző szervei (nyelv, fog) konkrét és az általuk adott illetve belőlük képezhető elvont jelentések szemantikai tartományait nyitja össze előre- és visszautalásaival, cím- és szövegrész-ismétlő, többszöröző számozásával, módszertanával a könyv. Átfordulnak egymásba a matematikai, etikai, filozófiai dimenziók és a test, lélek érzetei: az élő világ vágyai, fájdalmai, reményei:
„KIK VAGYUNK MI, HOGY MINDENT ÉRTSÜNK?
[...]
Kerek az erdő,
mint a fájdalom,
s az ember fáj az őznek.
Az őz foga
embernél szebbre fáj.
Az őz foga
a nyelvre fáj.”
Ez a Tóth Krisztina-mottót tartalmazó vers is prezentálja, hogy szerzője előszeretettel, tudatosan alkalmazza a kortárs lírában jelenlévő, így a nevezett költőtárstól is jól ismert fogást, a költészet alig megkerülhető elemét: azaz hogy a szavak sokasága többjelentésű vagy azonos alakú, s P. P. maximálisan kiaknázza az ebből adódó lehetőségeket szólás-változatok, szólásjátékok életre keltésével, azzal, hogy utánuk megy, hogy hagyja magát a nyelv sugallataitól feléjük vezetni. Hol testetlen, szikár, elvi várakozással, hol szinte szerelmi hevületű szenvedéllyel („A FÓBIÁT KI HORDTA FEL?”) jár a tárgyak régi tövének a nyomában. Ebben a versben felteszi alapvető kérdéseit, rákérdez a lét esztétikai vetületű alapszerkezetére:
„Megmásított annyi tárgy –,
a tárgy módja az én módom már.
[...]
„A tiszta ész mélypontján
képzeltem ezerszer: leérek,
leérek a radixig, hol a
tárgytő már – akárha szótő...
[...]
„Lehetek-e kész ennyire közel?
Egy lépés, és benne vagyok. –
De elbűvöl-e a hasonlóság,
s a bűvöletben mást mondok-e
arra, ami? Mást mondok-e?
Lefekszem-e egy nyelvjátékért,
lefekszem-e?”
Ez a kérdés.
Számomra ez P. P. könyvének a kérdése. S bár közel áll hozzám e verse, a végén megfogalmazott dilemma nyelvi megfogalmazódását közhelyesnek vélem, még ha éppen e regisztert kívánja is játékba hozni. A képi helyzet irányultsága, a lefekvés mozzanata és konceptusa még indokolható, a frazeologizmus kollokvialitása kevésbé – esetleg ha önmagával utal az olcsó megoldásra.
Az én kérdésem, az általam kihallott kánonelméleti kérdés itt az (még ha nem csak így érthető is a versszak): másképp mondjam-e a felismert ugyanazt? Másképp, ha mondhatnám ugyanúgy is? S mi végre hajszolom akkor az új formát, ha felismerem a teljességgel megfelelő régit?
(A létezés módozataira és a megismerés mikéntjére egyaránt vonatkozó esztétikai kérdésfelvetés egy másik irányba is nyit: a szellemesség felé. Hogy nem szellemeskedés, olcsó, visszautasítani nem tudott poén-e egy-egy kínálkozó, jól hangzó fordulat? Nem üres stílusfitogtatás, formajáték, különcködés-e csupán?)
Hangsúlyozott hagyományellenességének előterében a fenti kérdés élre állítása még nagyobb tett.
Versei másutt (talán még a kivételhez tartozik a POKOL:
„Külön örömök –
külön szavak történnek.
Külön a kéj –
és külön a szó töve.
Pokol ez.
Pokol, mert külön.”)
ugyanis a különbözés nyomatékos apoteózisai, a mester- és normakövetés sorozatos elvetései, a másság, az eltérés deklarációi. Túl gyakran is... A nyájszellem, az egyformaság sokadszori dühödt elutasítása nem tesz jót a következő versszaknak a NEM JÖTTEM EL / (EGYEDÜL: [NY]ELVTUDATOS HELYZET) című versben:
„...hol a normakövetést úgy hívják:
„tehetség” – hibázni ott kitüntetés.
Hátrálnod nincs miért.”
Ezután viszont eredetibbé lesz a hang:
„Teutánad ki hisz majd nekem?
Fogalmaid hisznek benned!
Ha hisznek is... eljövendő hibáknak ki ad nevet?
Szövegek közt nőttél föl,
de mércéinkből végre kiöltöztél:
ismered a nyelved.
Ne mutasd meg másnak.
Ugyanolyan lettél háttal, mint szemben.
Egyedül kell nevet adnod
a hibáknak.”
P. P. kérdez, mérlegel: kifejez-e bármit egy kiásott, feltárt szokatlan nyelvi hely(zet), mond-e valamit két hangsor együtt. Hogy hiba-e valahol valami, avagy egy új, rejtett, még nem volt jelentés teste. A választ, a nyelvi tény hatását egyéni hallásunk szavatolja. E kritika írójának fülét néhol sértették egyes megoldásai, ld. fent (lefekszem-e) vagy: lóláb/lóláb A MONDAT címűben. Másutt a költői ökonómia, jó ízlés példáira lelhetünk, ahogyan például kikerüli, kihagyja a kínálkozó közhelyeket, nem veszi elő a „nyel”-t a „nyal” után A HAZA 3 (MUSZÁJ KAPCSOLÓDNI?)-ban. Igaz, a vers egészét a kötetnek arra a pontjára már jócskán kiírt szenvedély mozgatja, dühödten.
Ismétlései néhol monotóniát eredményeznek, költői etimologizációi (fogalom) viszont bizarr, emlékezetes, különös hatást váltanak ki. Tiszteletet parancsol elszánt következetessége, mellyel a kísérletet folytatja, módszere, mellyel mögé néz a szavaknak, eredeti töveikhez és új mondatokba kívánván eljuttatni őket, s keresi e közösségek mélyén a fogalmat. Felülvizsgáló, tisztító, fenomenológiai attitűdje meglehetősen radikális. Dekonstruktív, újrakérdező- és újraállító hevülete mélyén mindemellett morális alapú konzervativizmus sejlik fel. A rossz hagyomány elhagyása az új mondat találása jegyében a tiszta hagyományhoz közelíti, amely éppen ezt vallja. Ahhoz hűséges.
S ezzel függhet össze, hogy bár a még-nem-volt megoldást keresi, feltűnően sok nála a vendégbeszéd. Számos hivatkozási pontot jelölnek ki a többféleképpen tagoló mottók, ajánlások. Erősen jelentéses helyre, első oldalra teszi például a klasszicizálás elleni Barthes- s a szellemességgel szembeni Kertész Imre-állásfoglalást. Mivel a fő helyre történő emelés beszédes programhirdetés, nem tehetünk mást: ádázul figyeljük megvalósulását a költő saját szövegeiben.
Kertész Imrének címezi:
„AUSCHWITZ
[...]
Állok – gerinctelen szél(b)en:
a bű mint mű,
és én – összetörtem.
ragyog minden gombom
a legnagyobb tényben.”
A különbözés és a közhely kerülésének vágyát esetenként megragadóan fejezi ki:
„KOAN (EZ IS):
Jelentem a hazát –,
jelentek ádázul, de
ugyanazt (én) nem jelentem.”
Remek aforizmákat hoz létre:
„NYITOTT MONDAT
Halála után az ember
vagy mondatba,
vagy egzisztenciába jut.”
„ETIKA
Minden bűntudat:
történni is csak bűntudatban –,
nem követve el annak értelmét!”
„A NYELV ELŐVÁROSA
Egyszerre történik két test.”
A mottókat követő szövegekben is megnyilvánul tehát, hogy Pollágh Péter a nyelvfilozófia és a kortárs magyar líra felé tájékozódik –, igazolódni látszik a Kukorelly-ajánlásban említett Pilinszky-jelenlét is. Érdekes, hogy nem kerül viszont szóba az ugyancsak mondat-imádó Esterházy. Az ősnyelvet tételező orosz formalisták, futuristák, szimbolisták sem (de ez csak egy másféle olvasóban merül fel, hiszen ők nincsenek előtérben a mai magyar horizonton). A „bábel” előtti állapot gyakori emlegetésében mindenestre látensen megidéződnek. P.P. ősnyelve, alapnyelve viszont jobbára steril marad, attitűdje kérdező. Nem kreál, nem teremt (pl. az oroszok tanítványa, Szilágyi Ákos módjára) „eredeti” szavakat – a meglévőket tagolja.
Ez által is nyelvi gesztust tesz. Finom, elegáns, kérlelhetetlen, teoretikus kijelentései, kérdései vannak a dolgokról, szenvedélye elvi, mélyre ható (ld. a TESTÜLETI ÉSZ bizarr, hátborzongató, nyelvtani inkvizíciós hitvita-dialógusát...). Játékának a tétje a fogalmi réteg alatt pulzáló képi jelentés közti oszcilláció, e köztesség mibenléte érdeklődésének a tárgya. A nyelv elmozdulásának nyomában járó szenvedélye reményekre és újabb utak kipróbálására jogosít. A nyelvi jel motiváltságáról szóló strukturalista-szemiotikus irányzat (Potebnya, Lotman, Starobinski) tovább viheti ennek az útnak más csapásain, sokrétű kísérletekre csábíthatja. Lepárolt, hermetikus, fogalmi kötete után eljuthat a nyelvileg, stilisztikailag kevésbé steril mezőkre. A Fogalom is rálép a kötet felétől az érzékek útjára a színeknek, ízeknek a FOGALMI RÓZSASZÍN előrajzolta útján – a materiálisabb lírába. S innen a keresés áldozatait mentő „fogalom-kórház” gyógyító hajlékába.
A szerző nagy ugrásokra, váltásokra kész (ld. útját első kötetének egyenetlenségeitől, a testiség kimondásának fegyelmezetlen, kamaszosan nyers tabuhágásától), fejlődőképes alkotó. Tájékozottsága, műveltség-vágya, igényessége, alapossága, munkabírása szembetűnő. Érdeklik mások írásai. Az irodalmi közéletet érintő megnyilatkozásai, s megnyilvánulásai egyéb, pl. a kritikai és a tudományos regiszterekben mind azt sejtetik: fogunk még találkozni vele különböző fórumokon, formákban, nyelveken.
PRAE, 2005 / 6.
