Portfóliók
A reinkarnáció első magyar regénye
Medveczky Balázs kitűnően megírt könyve leginkább Gárdonyi misztikumához hasonlóan áll hozzá a személyiség, a múlt, jövő kapcsolatához. A hipnotetikus regresszióról írt, vagy abban íródott regény eleddig hiányzott a magyar irodalomtörténetben. Medveczky Balázs valami hasonlóhoz állt hozzá a Bíbor Kiadónál megjelent Kettőnk könyve című regényében, mely történelmi regény is, de lélektani is, mint Babits Gólyakalifája, mely detektívregény is, de pszichohistória is.
A reinkarnációval Magyarországon már portál is foglalkozik: [a]http://reinkarnacio.lap.hu/[text]http://reinkarnacio.lap.hu/[/a]
, de Medveczky Balázs a lélektani sík és a történelem szakaszai közti összefüggést főleg az idősíkok váltásával éri el, a különböző regényidők szövődnek össze egy kollektív énben, ami a kitűnő történet magvát alkotja. Magam is mintha emlékeznék rá, hogy William Shakespeare néven néhány csinos drámát közzétettem egykoron.
A teremtett létben egyedül az ember van abban a kiemelt helyzetben, hogy megtapasztalhatja a halált, átélhet valamit, amit halálnak nevezünk. Ez az emberek világának kiváltsága. A halál megértéséhez tekintsünk először az ember négyes felépítésére! A legdurvább test a fizikai, az anyagi test, ennél valamivel finomabb az étertest, az élettest. Az étertest nagyon fontos a halál szempontjából. Minden, ami él, éteri testtel rendelkezik. Az ember életerőktől, életenergiáktól duzzadó étertesttel születik, s ahogy öregszik, és közeledik a halál felé, úgy lesz ez az étertest egyre energiaszegényebb. Amikor a halál bekövetkezik, az éteri burok, ami odáig a fizikai testet éltette, elhagyja azt.
Egy kiválóan megtalált gondolat találta meg a regényben kvalításos íróját. Széles látókörrel barangol térben és időben, gondosan megválasztva az ahhoz szükséges frazeológiát. Kitűnő szempont a könyvben a pszeudo Villon biográfia, mellyel nem lehet nehéz azonosulnunk, de az apja akarata ellen festővé váló művész portréja is sokat mond az emberré, vagy felnőtté válásról. Szenzációsnak, sőt egyedülállónak azt a gondolatát tartom, hogy a jövővel való kibékülés érdekében fel kell fedeznünk magunkat ősünkben, hogy a gyermekeink is „magukat” választhassák. Ezt magyar nyelven még nem írta meg senki. Medveczky Balázs kitűnő könyvére várt eddig ez a feladat, melyet a szerző jelesen abszolvált.
A szellemtudományi megközelítés szerint halálnak nevezhetjük azt az állapotot, amikor a szellem és a fizikai test kapcsolata végleg megszakad. Az ember egy olyan létező, akiről azt mondhatnánk, hogy egy testet öltött szellemi lény. Amikor az ember esténként lefekszik, akkor a szellem átmenetileg kilép a fizikai testből, de mégis egyfajta összeköttetés marad közöttük. Ezt az összeköttetést bizonyos szellemi tanításokban ezüstszálnak, ezüstfonálnak hívják, amelynek mentén a szellem visszatalál a fizikai testbe. Amikor esténként lefekszünk, és a szellem kilép a fizikai testből, abban az esetben is történik egyfajta szétválás, de ez nem végleges, reggel visszajön a szellem - optimális esetben - és az ember felébred. Ezért mondják az alvást a halál kistestvérének, vagy nevezik az elalvást kis halálnak is, ugyanis nagyon hasonló dolgon megyünk át minden egyes este, amikor lefekszünk, ahhoz, mint amikor meghalunk.
Ezen az élményen csak az ember megy keresztül, hiszen az ember alatti létezők - az állatvilág, a növényvilág és az ásványvilág - nem rendelkeznek egyedi szellemmel. A szellemi tanítások náluk csoportszellemről beszélnek. Hiába hasonlít például egy állat halála külsőleg egy ember halálához, szellemi szempontból teljesen más folyamatok zajlanak le. Míg, ha megvizsgáljuk az ember fölötti létezőket, tehát az angyalok, arkangyalok, és egyéb lények világát, azt tapasztaljuk, hogy ők nem rendelkeznek fizikai testtel. Ezért nem élhetik át a fizikai test és a szellem szétválását. Az egyes beavatási utakon és szellemi iskolákban pedig meg is tapasztalhatta a tanítvány a beavatás révén, hogy mi történik a halál után. A beavatás által - ami nagyon sok misztériumiskolában alapvető folyamat volt - az ember még életében képes abba a világba áttekinteni, ahová majd a halála után kerül. Azok az emberek, akik átmentek a beavatáson, megtapasztalták azt a világot, ahová halála után kerül az ember.
A XII-XIII. század körül kezdett kialakulni az a nézet, hogy a halál az életfolyamat végét jelenti. Ez az a korszak, amikor kezd egyre inkább elveszni a halhatatlanság tudata. Ez például megmutatkozott abban, hogy a halotti szertartások kezdtek erősen megváltozni. A holttestet minél előbb eltávolították a hozzátartozók szeme elől, vagy egyre trükkösebb eljárásokat találtak ki arra, hogy a holttestet úgy sminkeljék, úgy maszkírozzák, hogy egy minél fiatalabb, életerős ember benyomását keltse. A holttestet minél előbb leplekbe csavarták, varrták, azért, hogy minél kevésbé szembesüljön az ember a halállal. És a XIX. század az - ha a halál történelmét nézzük -, amikor odáig romlott az emberiség halállal való kapcsolata - főleg az európai és az amerikai földrészre gondolok, mert keleten még mindig más szemlélettel és lelkülettel állnak az ember halálához -, hogy a halál tabu téma lett. Társaságban már nem illett róla beszélni, és tovább materializálódtak a búcsúzási szertartások is. Szerencsére a XX. században megjelent ennek a folyamatnak az ellensúlyozására a Hospice mozgalom, ami ismét felkarolta a halált, a haldoklókat. A legfőbb célja ennek a mozgalomnak, hogy az embert felkészítsék a jó halálra, segítsék az átlépést, az eltávozást.
Mivel halála után az ember 40-50 napon át itt van közvetlenül a Föld közelében, nagyon sok eseményt nyomon követ, ami történik. S ami egy érdekes momentuma a halál utáni eseményeknek, hogy az ember általában részt vesz a saját temetésén. Ebben a 40-50 napban, ameddig optimális esetben halál után itt a Föld-szféra körül megtalálható az elhunyt lelke, szelleme, általában lezajlik a temetési szertartás. És mivel mindenkit izgat a saját temetése, végig is nézi azt. A halál után kitágulnak az ember érzékszervei, az elhunyt belelát az emberek lelkébe, gondolataiba. És nagyon sokszor egy ilyen temetési szertartáson derül ki, hogy kivel milyen volt valójában a viszonya. Életében becsaphatták, félrevezethették őt, de amikor meghal valaki, úgy kiélesednek az érzékszervei, hogy belelát az itt maradottak lelkébe, a gondolataiba, érzéseibe, és látja, hogy melyik emberben ő milyen érzéseket, emlékeket hív elő. Ez sok esetben nem túl kellemes, nagy csalódásokra ad lehetőséget, de ugyanakkor az őszinteség pillanata is. Megtudja az ember - legkésőbb halála után -, hogy kivel milyen volt a kapcsolata.
[a]http://www.napfenyes.hu/szellemi_tanitasok/a_halal_mint_szellemi_szuletes_kapcsolat_az_elhunytakkal.html[text]http://www.napfenyes.hu/szellemi_tanitasok/a_halal_mint_szellemi_szuletes_kapcsolat_az_elhunytakkal.html[/a]
Maga az alkotó így vall könyvéről
(forrás: uno.hu:
„Hisz Ön a lélekvándorlásban? Vagy már előző életében sem hitt az ilyen maszlagokban? De amikor anno először meglátta a szerelmét, ugye úgy érezte, mintha már ezer éve ismernék egymást? Bár józan ésszel valószínűbbnek tűnik, hogy az egész csak egyszerű kémia. Viszont a kis unokája szemében azért felvillan olykor a rég elhunyt nagypapája parázs tekintete? Lehet, hogy a jó öreg újra visszatért közénk?
Vagy csak a gének incselkednek ilyen huncutul? És az a probléma? Tudja, amelyik újra, meg újra piszkálja, kísérti Önt. Az is csak a véletlenek kegyetlen szövevénye? Pedig olyan következetesen kering Ön fölött, mintha tudatosan pécézte volna ki magának, hogy megkeserítse ezt az egyetlen életét. Akkor mégiscsak karmatikus teher lehet? Érvek és ellenérvek úgy kergetőznek a fejében, mint visongó gyermekek az óvoda kertjében? Mindegy, ne is morfondírozzunk rajtuk! A lényeg úgyis csak az, hogy Ön képes-e még hinni… Igen! Hogy képes-e hinni a szeretetben. Ja! És, hogy képes-e gyakorolni is azt.”
„Amikor nekiveselkedtem, hogy megírjam ezt a könyvet, titkon az is vezérelt, hogy ez által talán megválthatom magam. Mert a lelki üdvözülésemnek mindenképpen szerves része lenne a fiamhoz fűződő kapcsolatom rendezése – bár természetesen tudom, hogy a dolog néhány oldalnyi szöveggel nem intézhető el. Sem a megváltás, sem a viszonyunk felhőtlensége.”
A Kettőnk könyvét 2004 nyarán írtam, két hónap alatt, hajnalonként, hétvégenként. Bár írással foglalkozó emberek között nőttem fel, életem első 35 évében nem tápláltam hasonló ambíciókat. 18 éves korom óta dolgozom a Magyar Televízióban gyártási területen. Mindig racionálisan viszonyultam az élethez, sőt a mai napig szkeptikus vagyok mindennel szemben, ami nem bizonyított. A helyzet csupán annyit változott, hogy a szkepticizmusom kétirányúvá vált az elmúlt 3 évben.
15 esztendőn át volt egy súlyos betegségem, amivel a hagyományos orvostudomány nem tudott mit kezdeni. Ha most ki kellene nyomnom azt a gyógyszertömeget, amit belém diktáltak másfél évtized alatt, az felérne a súlyemelés világrekordjának megduplázásával. 2004-ben ismertem meg egy természetgyógyászt, aki felajánlotta, hogy kikezeli belőlem ezt a betegséget. Én meg minden mindegy alapon beleegyeztem a dologba, és leplezetlen cinizmussal tűrtem azt a hókuszpókuszt, amit művelt velem.
Gyógyszert nem láttam két éve, az utolsó vizsgálaton az orvos azt hitte, összekeverték a leleteimet egy egészségesével. A gyógyulást a természetgyógyász szerint az írás okozta. Ő vett rá, hogy kezdjek el írni, mondván, hogy ez egy olyan tevékenység, amit tudat alatt elnyomok magamban. Erre persze utólag azt válaszoltam neki, hogy minden betegség pszichés eredetű, és van, aki pszichológushoz megy, van, aki kiírja magából - nekem az utóbbi jött be. Mindenesetre annyit megtanultam a különféle ezoterikus dolgokkal kapcsolatban, hogy nem csak a létezésükre nincsen bizonyíték, de a nem létezésük sem állítható dogmatikusan. A kétirányú szkepticizmust így értem.
Kiadót úgy találtam, hogy ismeretlenül elküldtem tíz-tizenöt helyre a szöveget, és vártam. Azután jó sokára néhány helyről jöttek udvarias, elutasító válaszok, de leginkább semmi. Végül, mikor már el is felejtettem volna az egészet, felhívtak a miskolci Bíbor kiadótól, hogy ők megjelentetnék. Hálás vagyok, amiért ismeretlenül is bizalmat szavaztak nekem.
Ezután szállt meg engem a kiadást megelőző krónikus átírási kényszer, egészen addig, amíg a lektor rám nem szólt, hogy ne húzzam tovább a szöveget, mert egyszerre csak elfogy. Végül megjelent a könyv, és kezdtem úgy érezni, mintha nem is én írtam volna. Önálló lett, már nincs beleszólásom a sorsába. Nagy könnyebbség ez egyébként.
Többen azt mondják, hogy a könyvemben megnyilvánuló szókimondó őszinteséghez bátorság kell. Én nem vagyok benne biztos, hogy kitárulkozni bátor dolog. Az a típus vagyok, aki sokáig próbál diszkréten kezelni problémákat, aztán utólag mindig rájön, hogy kimondani jóval kevesebb energia, mint állandóan rettegve leplezni. Úgyhogy magamat nem bátornak, inkább csak lustának tartom.
A fiam egyébként az első oldal feléig olvasta el a könyvet, azután közölte velem, hogy ő ebből egy kukkot sem ért, és visszatért Harry Potterhez.
Kerekes Tamás
Medveczky Balázs: Kettőnk könyve
Bíbor Kiadó, Miskolc
Budapest, 2006
A reinkarnációval Magyarországon már portál is foglalkozik: [a]http://reinkarnacio.lap.hu/[text]http://reinkarnacio.lap.hu/[/a]
, de Medveczky Balázs a lélektani sík és a történelem szakaszai közti összefüggést főleg az idősíkok váltásával éri el, a különböző regényidők szövődnek össze egy kollektív énben, ami a kitűnő történet magvát alkotja. Magam is mintha emlékeznék rá, hogy William Shakespeare néven néhány csinos drámát közzétettem egykoron.
A teremtett létben egyedül az ember van abban a kiemelt helyzetben, hogy megtapasztalhatja a halált, átélhet valamit, amit halálnak nevezünk. Ez az emberek világának kiváltsága. A halál megértéséhez tekintsünk először az ember négyes felépítésére! A legdurvább test a fizikai, az anyagi test, ennél valamivel finomabb az étertest, az élettest. Az étertest nagyon fontos a halál szempontjából. Minden, ami él, éteri testtel rendelkezik. Az ember életerőktől, életenergiáktól duzzadó étertesttel születik, s ahogy öregszik, és közeledik a halál felé, úgy lesz ez az étertest egyre energiaszegényebb. Amikor a halál bekövetkezik, az éteri burok, ami odáig a fizikai testet éltette, elhagyja azt.
Egy kiválóan megtalált gondolat találta meg a regényben kvalításos íróját. Széles látókörrel barangol térben és időben, gondosan megválasztva az ahhoz szükséges frazeológiát. Kitűnő szempont a könyvben a pszeudo Villon biográfia, mellyel nem lehet nehéz azonosulnunk, de az apja akarata ellen festővé váló művész portréja is sokat mond az emberré, vagy felnőtté válásról. Szenzációsnak, sőt egyedülállónak azt a gondolatát tartom, hogy a jövővel való kibékülés érdekében fel kell fedeznünk magunkat ősünkben, hogy a gyermekeink is „magukat” választhassák. Ezt magyar nyelven még nem írta meg senki. Medveczky Balázs kitűnő könyvére várt eddig ez a feladat, melyet a szerző jelesen abszolvált.
A szellemtudományi megközelítés szerint halálnak nevezhetjük azt az állapotot, amikor a szellem és a fizikai test kapcsolata végleg megszakad. Az ember egy olyan létező, akiről azt mondhatnánk, hogy egy testet öltött szellemi lény. Amikor az ember esténként lefekszik, akkor a szellem átmenetileg kilép a fizikai testből, de mégis egyfajta összeköttetés marad közöttük. Ezt az összeköttetést bizonyos szellemi tanításokban ezüstszálnak, ezüstfonálnak hívják, amelynek mentén a szellem visszatalál a fizikai testbe. Amikor esténként lefekszünk, és a szellem kilép a fizikai testből, abban az esetben is történik egyfajta szétválás, de ez nem végleges, reggel visszajön a szellem - optimális esetben - és az ember felébred. Ezért mondják az alvást a halál kistestvérének, vagy nevezik az elalvást kis halálnak is, ugyanis nagyon hasonló dolgon megyünk át minden egyes este, amikor lefekszünk, ahhoz, mint amikor meghalunk.
Ezen az élményen csak az ember megy keresztül, hiszen az ember alatti létezők - az állatvilág, a növényvilág és az ásványvilág - nem rendelkeznek egyedi szellemmel. A szellemi tanítások náluk csoportszellemről beszélnek. Hiába hasonlít például egy állat halála külsőleg egy ember halálához, szellemi szempontból teljesen más folyamatok zajlanak le. Míg, ha megvizsgáljuk az ember fölötti létezőket, tehát az angyalok, arkangyalok, és egyéb lények világát, azt tapasztaljuk, hogy ők nem rendelkeznek fizikai testtel. Ezért nem élhetik át a fizikai test és a szellem szétválását. Az egyes beavatási utakon és szellemi iskolákban pedig meg is tapasztalhatta a tanítvány a beavatás révén, hogy mi történik a halál után. A beavatás által - ami nagyon sok misztériumiskolában alapvető folyamat volt - az ember még életében képes abba a világba áttekinteni, ahová majd a halála után kerül. Azok az emberek, akik átmentek a beavatáson, megtapasztalták azt a világot, ahová halála után kerül az ember.
A XII-XIII. század körül kezdett kialakulni az a nézet, hogy a halál az életfolyamat végét jelenti. Ez az a korszak, amikor kezd egyre inkább elveszni a halhatatlanság tudata. Ez például megmutatkozott abban, hogy a halotti szertartások kezdtek erősen megváltozni. A holttestet minél előbb eltávolították a hozzátartozók szeme elől, vagy egyre trükkösebb eljárásokat találtak ki arra, hogy a holttestet úgy sminkeljék, úgy maszkírozzák, hogy egy minél fiatalabb, életerős ember benyomását keltse. A holttestet minél előbb leplekbe csavarták, varrták, azért, hogy minél kevésbé szembesüljön az ember a halállal. És a XIX. század az - ha a halál történelmét nézzük -, amikor odáig romlott az emberiség halállal való kapcsolata - főleg az európai és az amerikai földrészre gondolok, mert keleten még mindig más szemlélettel és lelkülettel állnak az ember halálához -, hogy a halál tabu téma lett. Társaságban már nem illett róla beszélni, és tovább materializálódtak a búcsúzási szertartások is. Szerencsére a XX. században megjelent ennek a folyamatnak az ellensúlyozására a Hospice mozgalom, ami ismét felkarolta a halált, a haldoklókat. A legfőbb célja ennek a mozgalomnak, hogy az embert felkészítsék a jó halálra, segítsék az átlépést, az eltávozást.
Mivel halála után az ember 40-50 napon át itt van közvetlenül a Föld közelében, nagyon sok eseményt nyomon követ, ami történik. S ami egy érdekes momentuma a halál utáni eseményeknek, hogy az ember általában részt vesz a saját temetésén. Ebben a 40-50 napban, ameddig optimális esetben halál után itt a Föld-szféra körül megtalálható az elhunyt lelke, szelleme, általában lezajlik a temetési szertartás. És mivel mindenkit izgat a saját temetése, végig is nézi azt. A halál után kitágulnak az ember érzékszervei, az elhunyt belelát az emberek lelkébe, gondolataiba. És nagyon sokszor egy ilyen temetési szertartáson derül ki, hogy kivel milyen volt valójában a viszonya. Életében becsaphatták, félrevezethették őt, de amikor meghal valaki, úgy kiélesednek az érzékszervei, hogy belelát az itt maradottak lelkébe, a gondolataiba, érzéseibe, és látja, hogy melyik emberben ő milyen érzéseket, emlékeket hív elő. Ez sok esetben nem túl kellemes, nagy csalódásokra ad lehetőséget, de ugyanakkor az őszinteség pillanata is. Megtudja az ember - legkésőbb halála után -, hogy kivel milyen volt a kapcsolata.
[a]http://www.napfenyes.hu/szellemi_tanitasok/a_halal_mint_szellemi_szuletes_kapcsolat_az_elhunytakkal.html[text]http://www.napfenyes.hu/szellemi_tanitasok/a_halal_mint_szellemi_szuletes_kapcsolat_az_elhunytakkal.html[/a]
Maga az alkotó így vall könyvéről
(forrás: uno.hu:
„Hisz Ön a lélekvándorlásban? Vagy már előző életében sem hitt az ilyen maszlagokban? De amikor anno először meglátta a szerelmét, ugye úgy érezte, mintha már ezer éve ismernék egymást? Bár józan ésszel valószínűbbnek tűnik, hogy az egész csak egyszerű kémia. Viszont a kis unokája szemében azért felvillan olykor a rég elhunyt nagypapája parázs tekintete? Lehet, hogy a jó öreg újra visszatért közénk?
Vagy csak a gének incselkednek ilyen huncutul? És az a probléma? Tudja, amelyik újra, meg újra piszkálja, kísérti Önt. Az is csak a véletlenek kegyetlen szövevénye? Pedig olyan következetesen kering Ön fölött, mintha tudatosan pécézte volna ki magának, hogy megkeserítse ezt az egyetlen életét. Akkor mégiscsak karmatikus teher lehet? Érvek és ellenérvek úgy kergetőznek a fejében, mint visongó gyermekek az óvoda kertjében? Mindegy, ne is morfondírozzunk rajtuk! A lényeg úgyis csak az, hogy Ön képes-e még hinni… Igen! Hogy képes-e hinni a szeretetben. Ja! És, hogy képes-e gyakorolni is azt.”
„Amikor nekiveselkedtem, hogy megírjam ezt a könyvet, titkon az is vezérelt, hogy ez által talán megválthatom magam. Mert a lelki üdvözülésemnek mindenképpen szerves része lenne a fiamhoz fűződő kapcsolatom rendezése – bár természetesen tudom, hogy a dolog néhány oldalnyi szöveggel nem intézhető el. Sem a megváltás, sem a viszonyunk felhőtlensége.”
A Kettőnk könyvét 2004 nyarán írtam, két hónap alatt, hajnalonként, hétvégenként. Bár írással foglalkozó emberek között nőttem fel, életem első 35 évében nem tápláltam hasonló ambíciókat. 18 éves korom óta dolgozom a Magyar Televízióban gyártási területen. Mindig racionálisan viszonyultam az élethez, sőt a mai napig szkeptikus vagyok mindennel szemben, ami nem bizonyított. A helyzet csupán annyit változott, hogy a szkepticizmusom kétirányúvá vált az elmúlt 3 évben.
15 esztendőn át volt egy súlyos betegségem, amivel a hagyományos orvostudomány nem tudott mit kezdeni. Ha most ki kellene nyomnom azt a gyógyszertömeget, amit belém diktáltak másfél évtized alatt, az felérne a súlyemelés világrekordjának megduplázásával. 2004-ben ismertem meg egy természetgyógyászt, aki felajánlotta, hogy kikezeli belőlem ezt a betegséget. Én meg minden mindegy alapon beleegyeztem a dologba, és leplezetlen cinizmussal tűrtem azt a hókuszpókuszt, amit művelt velem.
Gyógyszert nem láttam két éve, az utolsó vizsgálaton az orvos azt hitte, összekeverték a leleteimet egy egészségesével. A gyógyulást a természetgyógyász szerint az írás okozta. Ő vett rá, hogy kezdjek el írni, mondván, hogy ez egy olyan tevékenység, amit tudat alatt elnyomok magamban. Erre persze utólag azt válaszoltam neki, hogy minden betegség pszichés eredetű, és van, aki pszichológushoz megy, van, aki kiírja magából - nekem az utóbbi jött be. Mindenesetre annyit megtanultam a különféle ezoterikus dolgokkal kapcsolatban, hogy nem csak a létezésükre nincsen bizonyíték, de a nem létezésük sem állítható dogmatikusan. A kétirányú szkepticizmust így értem.
Kiadót úgy találtam, hogy ismeretlenül elküldtem tíz-tizenöt helyre a szöveget, és vártam. Azután jó sokára néhány helyről jöttek udvarias, elutasító válaszok, de leginkább semmi. Végül, mikor már el is felejtettem volna az egészet, felhívtak a miskolci Bíbor kiadótól, hogy ők megjelentetnék. Hálás vagyok, amiért ismeretlenül is bizalmat szavaztak nekem.
Ezután szállt meg engem a kiadást megelőző krónikus átírási kényszer, egészen addig, amíg a lektor rám nem szólt, hogy ne húzzam tovább a szöveget, mert egyszerre csak elfogy. Végül megjelent a könyv, és kezdtem úgy érezni, mintha nem is én írtam volna. Önálló lett, már nincs beleszólásom a sorsába. Nagy könnyebbség ez egyébként.
Többen azt mondják, hogy a könyvemben megnyilvánuló szókimondó őszinteséghez bátorság kell. Én nem vagyok benne biztos, hogy kitárulkozni bátor dolog. Az a típus vagyok, aki sokáig próbál diszkréten kezelni problémákat, aztán utólag mindig rájön, hogy kimondani jóval kevesebb energia, mint állandóan rettegve leplezni. Úgyhogy magamat nem bátornak, inkább csak lustának tartom.
A fiam egyébként az első oldal feléig olvasta el a könyvet, azután közölte velem, hogy ő ebből egy kukkot sem ért, és visszatért Harry Potterhez.
Kerekes Tamás
Medveczky Balázs: Kettőnk könyve
Bíbor Kiadó, Miskolc
Budapest, 2006
