Portfóliók
Kalligram
Jánossy Gergely
Szelencék s ellen-kulcsok – az obszcén költészet hivatása
A középkori obszcén költészet antológiája: formabontó válogatás, A tavaszidő édessége c. szerelmi költészetet egybegyűjtő kötet folytatása. A szerkesztők, Bánki Éva (Az Esőváros és az Aranyhímzés című regények írója, a trubadúrköltészet kutatója, a Tavaszidő szerkesztője) és Szigeti Csaba (költői formákkal foglalkozó irodalomtörténész, a Hímfarkas bőre c. tanulmánykötet szerzője) markáns koncepcióval álltak elő a kötet összeállításánál. Nem csupán egy erotikus verseket témájuknál fogva összegereblyéző antológiáról van szó. A kötet főcíme („udvariatlan szerelem”) a leginkább közhelyekből ismert hagyományra utal, melyben a piedesztálra helyezett eszményi hölgynek kötött formájú és tartalmú dalokban udvarol a lovag. Az udvari szerelemről való éneklés-versírás a modern népnyelvű (azaz nem latin) nyelven írt európai költészet kezdetét jelenti, egészen máig minden nyugat-európai irodalom folytatja ezt a hagyományt valamilyen módon. Ehhez az udvarihoz képest az obszcén (udvariatlan) mint a konvencionális, emelkedett, szabályossal szemben (de vele egy időben!) fellépő populáris ellenkultúra, a középkori underground költészete, szintén a mai költészet eredetének tekinthető. Messze nagyobb itt a tét, mint a trágárság maga, hiszen a szabályok-formák, az „udvariasság” megszegése csak akkor lehet érvényes, ha van mit megszegni, és ilyen értelemben az obszcén egy olyan kivétel lesz, mely a szabályt, a szerzők hite szerint létező középkori eredetű, európai hagyományt erősíti.
Eddig a szándék, de vajon mi történik, ha hat-nyolcszáz éves szövegeket adunk a mai olvasó kezébe? Ha obszcénról van szó, gondolhatnánk, hogy nem maradt már ledöntésre váró tabu: a testi szerelemről szólva ugyan mi az, amit kisípolásra-kikockázásra ítélne a mai közbeszéd? Ennek ellenére mégis akad olyan téma, melyről nem píszí beszélni, és persze hallgatni sem lenne az, csak hát hallgatni mindig könnyebb. A galego-portugál csúfolódó dalok sokszor a nőgyűlöletről szólnak, és ezzel a mai fordítónak-szerkesztőnek szembesülnie kell. Kár, hogy a kísérő tanulmányokban erről kevés szó esik, maguk a fordított szövegek mégis reflektálnak a problémára. Ladányi-Turóczy Csilla, a nőket férfihangon becsmérlő csúfolódó dalok fordítása után közreadja e dalok kifordítását is, amikor viszont ugyanabban a műfajban épp az imént kicsúfolt apáca-kurva szólal meg: ezzel a gesztussal igazi feminista fordítóként viselkedik, aki – Barbara Godard szavaival – „büszkén mutogatja a szövegen elkövetett manipuláció jeleit”. A női-férfi szerepek hasonló kifordításával találkozunk Juan Ruiz hitai esperes serranillájában: a spanyol költő ugyanilyen ideológiailag tudatos fordítást művelt a saját korában: a kor (no melyik kor?) szokásaival ellentétben nem az utazó lovag erőszakolja meg a parasztlányt, hanem éppen fordítva. Vagy vegyük Marcabrut, aki a kifinomult szerelmet nem a szabad szerelem, hanem éppen a puritán, keresztény erkölcsök felől kritizálja: a szokásos megerőszakolós jelenet elmarad, és – a társadalom merev hatalmi viszonyait felborítva – a parasztlány ad szerelem- és illemtanból leckét a kéjsóvár lovagnak.
A fordításokat és a kötetszerkesztés szándékait tekintve ez a válogatás újabb példa arra a XX. század második felében lezajló szemléletváltásra, mely a műfordításokat az eredeti szövegek rangjára emeli, és ezzel az eredeti és másolat viszonyát teszi relatívvá. A kritika oldaláról nézve elmondhatjuk, hogy a fordított szövegek itt nem hű-hűtlen tolmácsolásai az eredetieknek, hanem azokkal szövegközi viszonyban álló önálló műalkotások. Polgár Anikó (Catullus noster) kategóriáit használva itt már nem a rekonstrukció paradigmája, tehát a szöveg értelmezésének eredeti, középkori értelmének (utópisztikus, eleve kudarcra ítélt) helyreállítása, hanem a mai irodalmi diskurzusba emelése, a szöveg alkalmazása (aplikációja) a cél. Az applikáció-paradigma pedig legékesebben a műfordítás és a költészet határán, a fiktív fordításoknál mutatható ki.
A Tavaszidő édessége kötettel (és megannyi más fordításantológiával) szemben itt nem száműzik a költő-fordítók átköltéseit, és hogy az irodalomtörténeti hűség mégse csorbuljon, ezek az alkotások a kötet végére, külön fejezetbe kerülnek. A versekhez mintegy bónusztrekként járnak az arabok által foglyul ejtett olasz származású (fiktív) költő eddig rejtve maradt versgyűjteményének álcázva. A fiktív fordítás, mint az irodalmi kánon bővítésének eszköze Faludy átköltései és Kovács András Ferenc Calvus-fordításai óta ismert, és az Udvariatlan szerelem folytatja e hagyományt: a kitalált szerző verscsokrához kitalált életrajz is tartozik, melynek még magyar szála is van: a balsorsára elhurcolt költő verseiből néhányat magyarra is fordítottak Balassi Bálint előtt a XVI. században – Győrei Zsolt valódi XXI. századi Balassi-strófáiban.
Hogy a nem-udvari szövegek eddigi recepciója olyan jelentéktelen volt, az annak is köszönhető, hogy a hagyományos, (késő-)nyugatos fordítói hagyomány nem lelt a megszólaltatásához alkalmas nyelvi rétegre. Az udvari költészet még rátalálhatott a babitsi emelkedett, kiművelt nyelvre, az udvari hagyománytól távolabb álló galego-portugál verseket a rájuk erőltetett népies(kedő) nyelv olvashatatlanná és érdektelenné tette (például a Hesperidák kertje verseiben). A Tavaszidő és az Udvariatlan szerelem fordítói ehhez képest a költői nyelvek szélesebb rétegét (XIX. századét, a mai szlenget, barokkét vagy éppen Balassi nyelvét) használják fel, és a költemények stílusa fordítóról-fordítóra is változik. Horváth Viktornál a természetesen odavetett trágárságok mellett például a szleng fordulatait találjuk: „az orrodba az orrom, / Marinka, tiszta horror, / kezem füledbe tömve, / szemem szemöldöködbe, / bizony, ez már nem álom, / pinád faszomra rántom”. Máskor meg éppen az emelkedett hangnem megtartása kelt érdekes kontraszthatást: „Apátné asszonyom, ha más / nem, ön minden jónak tudója, / s bölcs is, mint mondják (Isten óvja); / hallgasson meg, ki jó tanács / végett kegyed tán zaklatom:/ most házasodtam, s nem tudom, / hogy mi fán terem a baszás” (Havasi Attila fordítása).
A Tavaszidő és az Udvariatlan szerelem a költészet két alapvető magatartásformáját állítja szembe: a hagyomány megteremtését, és ugyanennek tagadását. Szigeti Csaba előszava ezt annyival árnyalja, hogy e kettő nem feltétlenül válik el egymástól, hiszen azonos időben, egyazon költők művelik az udvarit és az udvariatlant egyszerre. Aquitániai Vilmos, az első trubadúr verset költ a semmiről, ezzel a nonszensz-költészet alapítója: ellen-költészetet teremt, de eközben maga „a” költészet is nála kezdődik.
A fejezetek nyelvterületek szerint csoportosítják a költőket: provanszál, galego-portugál és spanyol, itáliai, francia, német, angol és latin, legvégül pedig az „pótlólag” megírt magyar versek. Mivel az udvari költészet nem mindenhol egyformán és egy időben jelenik meg, ezért az ellen-költészet sem lehet egyformán jelentős. Franciául és németül nem írtak olyan szókimondóan trágár verseket, mint okszitánul és galego-portugálul, angolul csak nem-udvari költészet születik, Itáliában pedig nincsenek királyi udvarok, tehát az udvari költészet is városi környezetbe kerül. Az okszitán költészetben figyelemre méltó, hogy a politikai szatíra és az obszcenitás közelebb áll egymáshoz, mint gondolnánk, és itt eszünkbe juthat Petri György ellen-ódája Brezsnyevről, aki „[n]em veszi elő többé / a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit”. A sirventesek (szatirikus költemények) máig élő allegorikus gondolatmenete ez: ha félredug a királyi pár, kiszárad és elsatnyul az ország. A szókimondó szatíra Bölcs Alfonznak sem derogál, Kasztília és León királya, átszellemült Mária-költészete mellett csúfolkodó verseket ír néven nevezett kortársaihoz.
Az okszitán nyelvű költészet hatása alatt álló német minnesang anyaga sokkal karcsúbb mint az eddigiek, nem véletlenül, hiszen ebből a tökéletességre törekvő költészetből hiányzik a vaskosság és az obszcén. A XIII. század első felében író Neidhart idilli és egyben buja falusi világot teremt, fordítója, Mohácsi Árpád pedig nem esik a hamis népiesség csapdájába: a szövegeken érződik, hogy egy szűk, főúri réteg költészetét olvassuk paraszti környezetbe helyezve: nyelve körmönfont, csaknem barokkosan emelkedett, és a tisztes megszólítás a szerelmeseknek a mezőn is kijár. „Hölgyem, hogy minél jobban / legyen nedves / és is ágaskodjam, / újra hadd tanítom mostan, / édes kedves!”. A kései Oswald von Wolkenstein hét bukolikus-erotikus versét Győrei Zsolt költő-műfordító tolmácsolja, kihasználva a zárt trubadúrformákat meghaladó versek változatos ritmusát-dallamát: „Szájon a szája, / nyelvhez a nyelv, / hasra hasacska feszüljön, a mellre kebel, / bőrhöz a bőr ér, pöndör szőrhöz a szőr – / édes kéj, örök-új, eleven, nem apad sosem el”. Az utolsó (átköltéseket tartalmazó) fejezetben pótlékként megírja a minnesangból hiányzó költészetet is. Példának álljon itt a jól ismert sláger, Walter von der Vogelweide Hársfaágak csendes árnyán vershelyzetének egy-két kanna bor utáni (ámde szigorúan formahű) előadása: „Hársfaágyat / Hiába raktam meg legott, / Amint keféltünk, / Hársfaágat, / Füvet, virágot szétnyomott.”
A kulcsok és ellenkulcsok együtt szerepeltetése nyitott szöveget teremt, telve vállalt ellentmondásokkal, hiányokkal és rejtélyekkel. Maguk az „eredeti” művek, az okszitán nyelvű nonszensz vagy a francia fatras (‘összevisszaság’) versek is már fordításai a normakövető, hivatalos költészetnek, és mint ilyenek magukon hordozzák a fordítottság jegyét, az „eltűnt jelentésesség kitörölhetetlen nyomát” (Riffaterre). Ha elfogadjuk, hogy a fordítás nem tartalmi-formai ekvivalenciát eredményező művelet, hanem inkább egyenrangú szövegek között fennálló viszony, akkor nyilvánvaló lesz, hogy a kötet mai fordítói valami nagyon hasonlót művelnek ahhoz, mint amit a középkori szerzők tettek, mikor saját műveiket írták: a fordítottság nem a (szükségképpen csak elképzelt) eredetinek való megfelelés kényszerét jelenti, hanem a szöveg alapvető tulajdonságát.
A szöveg például cseppet sem igyekszik palástolni, hogy ő egy fordítás, sőt inkább konkrét stilisztikai jegyekkel mutat erre rá. Egyik oldalon pinát látunk, a másikon puncit, és ezt a stiláris ellentmondást csak erősíti, hogy néhány vers több fordításban is szerepel. Az egyes szerzők eredeti stílusát nem igyekszik helyreállítani valamilyen szerkesztői irányelv, hanem a fordítók az átlag-olvasó számára tökéletesen ismeretlen szerzők szövegeihez egy-egy magyar hang rendelődik. Érthető ez a hozzáállás, gondoljunk csak utána, ki tudná azt megmondani, hogy az akkor beszélt nyelv pontosan melyik stílusrétegében szólal meg a XII. századi Adam de la Halle egyik rondójának sora. Fordíthatjuk így: „Futása könnyü, mint pehely hó! Hejhó!” de akár így is: „Finom-puhán üget, de laza! Vaze!”. A kérdés nyitva marad, hisz Győrei mindkét változata ott van egymás alatt.
Végül pedig önálló, a többihez nem illeszkedő egységet képez a népnyelvű költészet között a latin nyelvű vágánsköltészet fejezete, mely szinte kizárólag Csehy Zoltánnak, a Hárman az ágyban című erotikus válogatás szerzőjének műve. Az antik formákat használó, de az ókori műveltséget csak felületesen érintő költemények még távol állnak a humanizmustól, inkább egy korabeli graffiti-irodalmat képeznek: „Juj de sokan vannak, kik szidnak, hogy köcsögöltetsz, / zúdul az átkuk, míg maguk is párszor beakasztják”.
Az egyes nyelvekről szóló, gondos tanulmányokkal bevezetett fejezetek a középkorról kialakult túlzottan egységes, unalmas kép helyett egy sokféleségen alapuló, folyton változó és legfőképpen mai irodalmat tárnak elénk, mely a régiség múzeumi levegője helyett friss (letisztított) nyelven kíván megszólalni: „a fordítás egyenlő fürdetés”, ahogy Jeney Zoltán az utószóban írja. Bár szerinte a kötet nem jelent költői forradalmat, csupán „mindannyiunk által ismert modern magyar nyelv szólal meg itt költészet formájában”, meglátásom szerint ez talán understatement ahhoz képest, hogy a fordított szöveg olvasásának gyökeresen új modellje körvonalazódik ebben a gyűjteményben: e modell újszerűségét támasztja alá a párhuzamos fordításokat szerepeltető és szerzőket-fordítókat azonos rangra emelő szerkesztői szándék.
Az igényes tipográfiájú kötetet a Kossuth-díjas művész, Gyulai Líviusz grafikái díszítik: a kendőzetlenül ábrázolt pajzán jelenetekhez megkapóan naiv ábrázatú lovagok, úrnők, szerzetesek és apácák állnak modellt.
(Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költészet antológiája. Főszerkesztők: Bánki Éva és Szigeti Csaba. PRAE.HU, 2006.
Szelencék s ellen-kulcsok – az obszcén költészet hivatása
A középkori obszcén költészet antológiája: formabontó válogatás, A tavaszidő édessége c. szerelmi költészetet egybegyűjtő kötet folytatása. A szerkesztők, Bánki Éva (Az Esőváros és az Aranyhímzés című regények írója, a trubadúrköltészet kutatója, a Tavaszidő szerkesztője) és Szigeti Csaba (költői formákkal foglalkozó irodalomtörténész, a Hímfarkas bőre c. tanulmánykötet szerzője) markáns koncepcióval álltak elő a kötet összeállításánál. Nem csupán egy erotikus verseket témájuknál fogva összegereblyéző antológiáról van szó. A kötet főcíme („udvariatlan szerelem”) a leginkább közhelyekből ismert hagyományra utal, melyben a piedesztálra helyezett eszményi hölgynek kötött formájú és tartalmú dalokban udvarol a lovag. Az udvari szerelemről való éneklés-versírás a modern népnyelvű (azaz nem latin) nyelven írt európai költészet kezdetét jelenti, egészen máig minden nyugat-európai irodalom folytatja ezt a hagyományt valamilyen módon. Ehhez az udvarihoz képest az obszcén (udvariatlan) mint a konvencionális, emelkedett, szabályossal szemben (de vele egy időben!) fellépő populáris ellenkultúra, a középkori underground költészete, szintén a mai költészet eredetének tekinthető. Messze nagyobb itt a tét, mint a trágárság maga, hiszen a szabályok-formák, az „udvariasság” megszegése csak akkor lehet érvényes, ha van mit megszegni, és ilyen értelemben az obszcén egy olyan kivétel lesz, mely a szabályt, a szerzők hite szerint létező középkori eredetű, európai hagyományt erősíti.
Eddig a szándék, de vajon mi történik, ha hat-nyolcszáz éves szövegeket adunk a mai olvasó kezébe? Ha obszcénról van szó, gondolhatnánk, hogy nem maradt már ledöntésre váró tabu: a testi szerelemről szólva ugyan mi az, amit kisípolásra-kikockázásra ítélne a mai közbeszéd? Ennek ellenére mégis akad olyan téma, melyről nem píszí beszélni, és persze hallgatni sem lenne az, csak hát hallgatni mindig könnyebb. A galego-portugál csúfolódó dalok sokszor a nőgyűlöletről szólnak, és ezzel a mai fordítónak-szerkesztőnek szembesülnie kell. Kár, hogy a kísérő tanulmányokban erről kevés szó esik, maguk a fordított szövegek mégis reflektálnak a problémára. Ladányi-Turóczy Csilla, a nőket férfihangon becsmérlő csúfolódó dalok fordítása után közreadja e dalok kifordítását is, amikor viszont ugyanabban a műfajban épp az imént kicsúfolt apáca-kurva szólal meg: ezzel a gesztussal igazi feminista fordítóként viselkedik, aki – Barbara Godard szavaival – „büszkén mutogatja a szövegen elkövetett manipuláció jeleit”. A női-férfi szerepek hasonló kifordításával találkozunk Juan Ruiz hitai esperes serranillájában: a spanyol költő ugyanilyen ideológiailag tudatos fordítást művelt a saját korában: a kor (no melyik kor?) szokásaival ellentétben nem az utazó lovag erőszakolja meg a parasztlányt, hanem éppen fordítva. Vagy vegyük Marcabrut, aki a kifinomult szerelmet nem a szabad szerelem, hanem éppen a puritán, keresztény erkölcsök felől kritizálja: a szokásos megerőszakolós jelenet elmarad, és – a társadalom merev hatalmi viszonyait felborítva – a parasztlány ad szerelem- és illemtanból leckét a kéjsóvár lovagnak.
A fordításokat és a kötetszerkesztés szándékait tekintve ez a válogatás újabb példa arra a XX. század második felében lezajló szemléletváltásra, mely a műfordításokat az eredeti szövegek rangjára emeli, és ezzel az eredeti és másolat viszonyát teszi relatívvá. A kritika oldaláról nézve elmondhatjuk, hogy a fordított szövegek itt nem hű-hűtlen tolmácsolásai az eredetieknek, hanem azokkal szövegközi viszonyban álló önálló műalkotások. Polgár Anikó (Catullus noster) kategóriáit használva itt már nem a rekonstrukció paradigmája, tehát a szöveg értelmezésének eredeti, középkori értelmének (utópisztikus, eleve kudarcra ítélt) helyreállítása, hanem a mai irodalmi diskurzusba emelése, a szöveg alkalmazása (aplikációja) a cél. Az applikáció-paradigma pedig legékesebben a műfordítás és a költészet határán, a fiktív fordításoknál mutatható ki.
A Tavaszidő édessége kötettel (és megannyi más fordításantológiával) szemben itt nem száműzik a költő-fordítók átköltéseit, és hogy az irodalomtörténeti hűség mégse csorbuljon, ezek az alkotások a kötet végére, külön fejezetbe kerülnek. A versekhez mintegy bónusztrekként járnak az arabok által foglyul ejtett olasz származású (fiktív) költő eddig rejtve maradt versgyűjteményének álcázva. A fiktív fordítás, mint az irodalmi kánon bővítésének eszköze Faludy átköltései és Kovács András Ferenc Calvus-fordításai óta ismert, és az Udvariatlan szerelem folytatja e hagyományt: a kitalált szerző verscsokrához kitalált életrajz is tartozik, melynek még magyar szála is van: a balsorsára elhurcolt költő verseiből néhányat magyarra is fordítottak Balassi Bálint előtt a XVI. században – Győrei Zsolt valódi XXI. századi Balassi-strófáiban.
Hogy a nem-udvari szövegek eddigi recepciója olyan jelentéktelen volt, az annak is köszönhető, hogy a hagyományos, (késő-)nyugatos fordítói hagyomány nem lelt a megszólaltatásához alkalmas nyelvi rétegre. Az udvari költészet még rátalálhatott a babitsi emelkedett, kiművelt nyelvre, az udvari hagyománytól távolabb álló galego-portugál verseket a rájuk erőltetett népies(kedő) nyelv olvashatatlanná és érdektelenné tette (például a Hesperidák kertje verseiben). A Tavaszidő és az Udvariatlan szerelem fordítói ehhez képest a költői nyelvek szélesebb rétegét (XIX. századét, a mai szlenget, barokkét vagy éppen Balassi nyelvét) használják fel, és a költemények stílusa fordítóról-fordítóra is változik. Horváth Viktornál a természetesen odavetett trágárságok mellett például a szleng fordulatait találjuk: „az orrodba az orrom, / Marinka, tiszta horror, / kezem füledbe tömve, / szemem szemöldöködbe, / bizony, ez már nem álom, / pinád faszomra rántom”. Máskor meg éppen az emelkedett hangnem megtartása kelt érdekes kontraszthatást: „Apátné asszonyom, ha más / nem, ön minden jónak tudója, / s bölcs is, mint mondják (Isten óvja); / hallgasson meg, ki jó tanács / végett kegyed tán zaklatom:/ most házasodtam, s nem tudom, / hogy mi fán terem a baszás” (Havasi Attila fordítása).
A Tavaszidő és az Udvariatlan szerelem a költészet két alapvető magatartásformáját állítja szembe: a hagyomány megteremtését, és ugyanennek tagadását. Szigeti Csaba előszava ezt annyival árnyalja, hogy e kettő nem feltétlenül válik el egymástól, hiszen azonos időben, egyazon költők művelik az udvarit és az udvariatlant egyszerre. Aquitániai Vilmos, az első trubadúr verset költ a semmiről, ezzel a nonszensz-költészet alapítója: ellen-költészetet teremt, de eközben maga „a” költészet is nála kezdődik.
A fejezetek nyelvterületek szerint csoportosítják a költőket: provanszál, galego-portugál és spanyol, itáliai, francia, német, angol és latin, legvégül pedig az „pótlólag” megírt magyar versek. Mivel az udvari költészet nem mindenhol egyformán és egy időben jelenik meg, ezért az ellen-költészet sem lehet egyformán jelentős. Franciául és németül nem írtak olyan szókimondóan trágár verseket, mint okszitánul és galego-portugálul, angolul csak nem-udvari költészet születik, Itáliában pedig nincsenek királyi udvarok, tehát az udvari költészet is városi környezetbe kerül. Az okszitán költészetben figyelemre méltó, hogy a politikai szatíra és az obszcenitás közelebb áll egymáshoz, mint gondolnánk, és itt eszünkbe juthat Petri György ellen-ódája Brezsnyevről, aki „[n]em veszi elő többé / a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit”. A sirventesek (szatirikus költemények) máig élő allegorikus gondolatmenete ez: ha félredug a királyi pár, kiszárad és elsatnyul az ország. A szókimondó szatíra Bölcs Alfonznak sem derogál, Kasztília és León királya, átszellemült Mária-költészete mellett csúfolkodó verseket ír néven nevezett kortársaihoz.
Az okszitán nyelvű költészet hatása alatt álló német minnesang anyaga sokkal karcsúbb mint az eddigiek, nem véletlenül, hiszen ebből a tökéletességre törekvő költészetből hiányzik a vaskosság és az obszcén. A XIII. század első felében író Neidhart idilli és egyben buja falusi világot teremt, fordítója, Mohácsi Árpád pedig nem esik a hamis népiesség csapdájába: a szövegeken érződik, hogy egy szűk, főúri réteg költészetét olvassuk paraszti környezetbe helyezve: nyelve körmönfont, csaknem barokkosan emelkedett, és a tisztes megszólítás a szerelmeseknek a mezőn is kijár. „Hölgyem, hogy minél jobban / legyen nedves / és is ágaskodjam, / újra hadd tanítom mostan, / édes kedves!”. A kései Oswald von Wolkenstein hét bukolikus-erotikus versét Győrei Zsolt költő-műfordító tolmácsolja, kihasználva a zárt trubadúrformákat meghaladó versek változatos ritmusát-dallamát: „Szájon a szája, / nyelvhez a nyelv, / hasra hasacska feszüljön, a mellre kebel, / bőrhöz a bőr ér, pöndör szőrhöz a szőr – / édes kéj, örök-új, eleven, nem apad sosem el”. Az utolsó (átköltéseket tartalmazó) fejezetben pótlékként megírja a minnesangból hiányzó költészetet is. Példának álljon itt a jól ismert sláger, Walter von der Vogelweide Hársfaágak csendes árnyán vershelyzetének egy-két kanna bor utáni (ámde szigorúan formahű) előadása: „Hársfaágyat / Hiába raktam meg legott, / Amint keféltünk, / Hársfaágat, / Füvet, virágot szétnyomott.”
A kulcsok és ellenkulcsok együtt szerepeltetése nyitott szöveget teremt, telve vállalt ellentmondásokkal, hiányokkal és rejtélyekkel. Maguk az „eredeti” művek, az okszitán nyelvű nonszensz vagy a francia fatras (‘összevisszaság’) versek is már fordításai a normakövető, hivatalos költészetnek, és mint ilyenek magukon hordozzák a fordítottság jegyét, az „eltűnt jelentésesség kitörölhetetlen nyomát” (Riffaterre). Ha elfogadjuk, hogy a fordítás nem tartalmi-formai ekvivalenciát eredményező művelet, hanem inkább egyenrangú szövegek között fennálló viszony, akkor nyilvánvaló lesz, hogy a kötet mai fordítói valami nagyon hasonlót művelnek ahhoz, mint amit a középkori szerzők tettek, mikor saját műveiket írták: a fordítottság nem a (szükségképpen csak elképzelt) eredetinek való megfelelés kényszerét jelenti, hanem a szöveg alapvető tulajdonságát.
A szöveg például cseppet sem igyekszik palástolni, hogy ő egy fordítás, sőt inkább konkrét stilisztikai jegyekkel mutat erre rá. Egyik oldalon pinát látunk, a másikon puncit, és ezt a stiláris ellentmondást csak erősíti, hogy néhány vers több fordításban is szerepel. Az egyes szerzők eredeti stílusát nem igyekszik helyreállítani valamilyen szerkesztői irányelv, hanem a fordítók az átlag-olvasó számára tökéletesen ismeretlen szerzők szövegeihez egy-egy magyar hang rendelődik. Érthető ez a hozzáállás, gondoljunk csak utána, ki tudná azt megmondani, hogy az akkor beszélt nyelv pontosan melyik stílusrétegében szólal meg a XII. századi Adam de la Halle egyik rondójának sora. Fordíthatjuk így: „Futása könnyü, mint pehely hó! Hejhó!” de akár így is: „Finom-puhán üget, de laza! Vaze!”. A kérdés nyitva marad, hisz Győrei mindkét változata ott van egymás alatt.
Végül pedig önálló, a többihez nem illeszkedő egységet képez a népnyelvű költészet között a latin nyelvű vágánsköltészet fejezete, mely szinte kizárólag Csehy Zoltánnak, a Hárman az ágyban című erotikus válogatás szerzőjének műve. Az antik formákat használó, de az ókori műveltséget csak felületesen érintő költemények még távol állnak a humanizmustól, inkább egy korabeli graffiti-irodalmat képeznek: „Juj de sokan vannak, kik szidnak, hogy köcsögöltetsz, / zúdul az átkuk, míg maguk is párszor beakasztják”.
Az egyes nyelvekről szóló, gondos tanulmányokkal bevezetett fejezetek a középkorról kialakult túlzottan egységes, unalmas kép helyett egy sokféleségen alapuló, folyton változó és legfőképpen mai irodalmat tárnak elénk, mely a régiség múzeumi levegője helyett friss (letisztított) nyelven kíván megszólalni: „a fordítás egyenlő fürdetés”, ahogy Jeney Zoltán az utószóban írja. Bár szerinte a kötet nem jelent költői forradalmat, csupán „mindannyiunk által ismert modern magyar nyelv szólal meg itt költészet formájában”, meglátásom szerint ez talán understatement ahhoz képest, hogy a fordított szöveg olvasásának gyökeresen új modellje körvonalazódik ebben a gyűjteményben: e modell újszerűségét támasztja alá a párhuzamos fordításokat szerepeltető és szerzőket-fordítókat azonos rangra emelő szerkesztői szándék.
Az igényes tipográfiájú kötetet a Kossuth-díjas művész, Gyulai Líviusz grafikái díszítik: a kendőzetlenül ábrázolt pajzán jelenetekhez megkapóan naiv ábrázatú lovagok, úrnők, szerzetesek és apácák állnak modellt.
(Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költészet antológiája. Főszerkesztők: Bánki Éva és Szigeti Csaba. PRAE.HU, 2006.
