Portfóliók

A Bibliát, Gabi!

Gergely Tamás interjúja Cseke Gábor költõvel
Eredetileg megjelent az Irodalmi Jelen febrári számában

Páros versek vagy átírások…? Mi ez a "fontos" kötet? Kiindulópont a versíráshoz az a felekötet, ami nem a sajátod? Vagy éppen így sajátítod ki, teszed magadévá az idegen szövegeket?

- A kötet eredettörténete, ha tömören is, ott áll a vállalkozás élén. Eszerint, és ezt szó szerint elhiheti az olvasó, de te is, hogy kezdetben volt a magam templomi megvilágosodása, a felismerés, hogy az a telefoncsengéses élmény nem írható meg bűntelenül, ha elhallgatom Szőcs Kálmán sokak számára még emlékezetes istenes versét, az Istenem, telefonálj címűt. Így született a költői kalandot kiváltó, fat'lis verspár. Amitől akkor valami elégtétellel vegyes nyugtalanság fogott el, napokon át nem leltem a helyem, azon kapva magam, hogy mihelyt másnak a verse kerül a kezembe, mindegyre azon spekulálok, mennyire rezonál bennem. Az addigi ártalmatlan versolvasás önkéntelenül is kihívássá vált, s mikor már három-négy újabb költő esetében is figyelemre méltó "széljegyzet" született, lassan az ötlet is körvonalazódott bennem. A kedvére szabadon, találomra böngésző ember kiváncsiságával kezdtem belefeledkezni, jobbára általam könnyen elérhető magyar költők munkáiba. Azokéba, akik a polcaimról, lapgyűjteményekből, olykor az internet révén valósággal felkínálkoztak. Tehát valójában se páros versek, se átírások, se kiindulópont, hanem egyoldalú költői párbajok. Játék, mint az áriázás a fürdőszobában. Szellemi karaoke... és még annyi minden!

Kiket választottál... olyanokat, akikkel rokonságot érzel? Akikkel közös a sorsod? A legtöbb kisebbségben élő magyar költő, néhány magyarországi...

- Úgy van, legtöbbjük erdélyi, de a kör az egész magyar nyelvterületet, sőt az emigrációt is érinti. "Kihívottjaim" igazából nem tudnak az ellenük elkövetett "merényletről", és nem csak azok, akik már örök álmukat alusszák a beígért feltámadásig. Az is könnyen megtörténhet, hogy nem mindenkit lelkesít egy ilyen egyoldalú, formailag orv költői párbaj, az a mód, ahogy öntörvényű, szuverén művészi megnyilvánulásukat becserkészem, kapcsolatba hozom őket saját szándékaimmal, gondolataimmal. Jól tudom, ez vállalkozásom legkényesebb pontja, Achilleusz-sarka, és ha a személyiségi, a szerzői jogok oldaláról tekintjük a kérdést, az egész tulajdonképpen vitatható partizánakció. Ha viszont a költői szabadság irányából mérlegeljük a történteket, akkor a kötet talán még jócskán belül esik e szabadság érvényességi körén. Mindezt menet közben, s többnyire inkább az ösztönös megérzés szintjén mérlegelve, alakult a végül ötven főre rúgó szerzőgárda, beleértve e rendhagyó költői kaland kivitelezőjét. Szúrópróbaként, egy-egy aposztrofált költőtársat már megajándékoztam művének "ellenversével" és eddig egyikük sem emelt kifogást. Önként adódó kérdés: miért ötven? Miért nem hatvan vagy száz? A válasz egyszerű: a játékkal tudni kellett megállni. A kötéltánchoz hasonlítható mutatványról úgy tűnt, hogy az ötvenes szám után enyhén szólva öncélúvá válik...

Hogyan jutottál el a kötettel éppen az Irodalmi Jelen Könyvekhez?

- Egyszerűen. Mivel maga Böszörményi Zoltán is szerepelt az érintett költők között, még egy kezdeti szakaszban elküldtem neki a vele kapcsolatban írt “ellenverset”, s magyarázatként röviden vázoltam az ötletet. Nagy örömömre gyors és lakonikus választ kaptam küldeményemre: fantáziát lát az egészben, s ha pontot teszek a végére, kiadója számít rá. És ezzel minden ment a maga mentén...


"Egy kósza gond szívemre lépett"... Egybeolvasva bennetek – a te szövegeid a vendégszövegekkel, úgy tűnik, mintha alig lenne különbség, mintha mind, illetve így együtt a József Attila unokái lennétek... tévednék?

- Ami engem illet, biztosan nem tévedsz, mert ezt az unokaságot, ha akarnám sem tudnám már levetkőzni, de meg nem is akarom, jól érzem magam ott fészkelni szellemisége közelében. Kedvenc szobrom különben ott ül Budapesten, az Országház mögött, pontosabban a rakpartot fürkésző, örök tűnődésbe bronzolt József Attiláról van szó, s ahányszor arra járok, úgy láttam, mások is örömmel keresik föl. Ami az "együtt"-et illeti, hát abban is lehet valami, ha te így látod, és most már nem is lehet tudni, hogy ez engem vagy végső soron József Attilát igazolja.

Nem ez az első ikerkönyved – Szonda Szabolcs egy időben közel állt hozzád... Versben feleseltetek egymásnak...

- Szabolcshoz most is közel állok, talán még közelebb, mint korábban. Egyelőre azonban prózaibb dolgokban működünk együtt. De ikerkönyvünk is lényegesen más volt a mostaninál: az mindkét oldalról vállalt tudatos, időben majdnem szimultán feleselgetés. Meg ráadásnak még rejtezés is, mindenféle botcsinálta költői személyiségek bőrébe. Különben, ha már szóba hoztad: a kaland folytatását tervezgetjük valamilyen formában...

Románból fordítottál, ugyanaz lenne a cél – a társra találás?

- Egyszerűen jó felfedezni, hogy annyi, tőlünk oly sokban különböző ember képes megszólítani bennünket nem kósza szavai, hanem értékteremtő önmaga által. Minden fordítás, minden továbbgondolás az érintettség okán válik fontossá - és ennek semmi köze az angol fonthoz -, elsősorban az én számomra, s ha igyekezetem sikerül, olykor talán az olvasó számára is.

"Poharazgatok magammal" - írod egy helyütt, körülötted mindig nyüzsgés volt...

- Erre csak úgy válaszolhatok érthetően, ha kitágítom a kiragadott idézetet, eképpen:

egy végeérhetetlen szép estélyen
poharazgatok magammal mással
tudom hogy minden pohártól fogy a reményem
örökös alkut kötni az elmúlással

Így talán már az is világos, hogy a szép estélyek tumultusos magánya mennyire álságos tud lenni: azt hiszed, hogy csak nyüzsögnek körülötted az emberek, és kiderül, hogy nem sok közötök van egymáshoz, ha pedig úgy gondolod, hogy lakatlan sziget vagy egy társaságban, megtörténhet, hogy nagyon is szemmel tartanak...

"Vélt kalandjaim”-ról írsz a Böszörményi-átiradodban, úgy érzed, nem az igazi életed élted?

- Az idézett passzus a versben egy göcsörtös, gyermekkorba vesző, udvarunkon álló szilvafához kötődik, amely kalandos képzelgéseimnek egyetlen fő és univerzális díszlete volt. Természetesen egész életemben foglalkoztattak a kalandok , s mert millió és egy körülmény és gátlás, akadályoztatás miatt e törekvésemnek képtelen voltam eleget tenni, mindezt a képzelet síkjára mentettem át. Kimondottan kalandkereső kedvem vezetett el olyan emberek élettörténetét felgombolyítani, akik a maguk során képesek voltak végigvinni egy-egy valódi, élmény- és életszerű, sokszor egész életüket is felemésztő kalandot, ebből született az Álruhában című, Mai kalandok műfaj alá besorolt riportkönyvem, amely épp a 89-es rendszerváltás napjaiban került a könyvesboltokba a kolozsvári Dacia jóvoltából, s veszett nyoma, bár itt-ott ma még fellelhető, fillérekért, ilyen-olyan antikváriumokban. Nekem egyik igen kedves, bár póriasan igénytelen külsejű könyvem... De éppúgy kalandjaim sorát gyarapítja mostani beszélgetésünk tárgya, a Fontos versek is...

"Már rég a téves úton járva” - írod (Felvonulás)... Magadról beszélsz vagy a közösségről?

- De hát együtt meneteltünk, nem emlékszel? Hiszen ott nagyon, de nagyon sokan voltunk! Az, hogy ki-ki mit gondolt, amíg némán tartotta az ütemet, én nem tudhatom, bár néha összesúgtunk, jelt is adtunk egymásnak, vigyázva, hogy föl ne tűnjék éberéknek, és biztonságot, már-már védettséget nyújtott az az élmény, hogy együtt vagyunk, nem vagyunk egyedül, hogy akkor mindennek így kell lennie, és éppen ez volt az egészben a nagy tévedés, maga a téves út, hogy azt hittük, ki bevallottan, ki bevallatlanul: erőnk, biztonságunk, megmaradásunk a feltétlen hűség fegyelmében lakozik.

Hogyan magyaráznád ezt a sort: "menedék ma minden mi elmúlás" (Hűvös sivár cellában)?

- Éppen úgy, ahogy azt érteni lehet a vers logikája szerint: mármint hogy a nemlét sok esetben nyugalmas pontot tehet az egyén gyötrődéseire. De a versnek van egy utolsó sora is, ami nélkül az előzmények nem értelmezhetők: "és nincsen ennél nagyobb ámítás".

Mintha maga a közösség közösségként is pusztulásra ítéltetett volna: "vitorlabontás közben feltámadt a szél / kezünkből kitépett vásznat kötelet" (A vihar utasai)... Így érzed? Húsz évvel a diktatúra megdöntése után is így érzed?

- A valamikori közösségek már nem azok, új közösségek pedig nem léteznek. Érdekcsoportok, falkák vannak. A diktatúra megdöntése pedig, úgy látom és tudom, nem az igazi közösségek létrejöttét tűzte divatosan meglyuggatott lobogójára, csupán csak annyit: elég volt, így nem mehet tovább! De hogy és mint legyen? Arról egy szó se esik. Elég csak körbenézni... Mit tudunk ma magunkból, ellensúlyként hozzáadni a jelenlegi zűrzavarhoz, értékválsághoz? Sok esetben csak a magunkét...

Én úgy tudtam, az erdélyi közsségi ember, te meg ezt írod: “Az ember csak önmagában bízhat” (Hűvös sivár cellában). Elkurvult volna a székely?

- Nézd, én a székely(ek)ről így egy pillanatig sem fogalmaznék, s nem csak azért, mert az utóbbi években közöttük élek, elfogadták idegenségemet, másságomat, nem borulunk egymás nyakába, de legalább nem keserítjük egymás életét, és ez manapság nagy szó. Tény, hogy egész életem a tisztességbe és igaz eszményekbe vetett hitem megcsalatása, kiforgatása és jégre vitele jegyében telt el, amiben az én kezem is jócskán benne van, ehhez azonban nem elsősorban a székelyek szolgáltatták a fő muníciót. És itt megint megkérlek, hogy kontextusban értelmezd szavaimat. Ama versbeli cellában pontosan így fogalmazok: “az ember már csak önmagában bízhat / bár csalódások így is érhetik...” A hangsúly tehát azon van, hogy az ember már önmagában sem bízhat, erre kell igazából rádöbbenni...

Fennkölt és póri keveredik legjobb verseidben. Például: ”előttük a Nagy Erdélyi Tarság / Nép nyelvén szólva méginkább: szarság” (Iraki katonák a Tarságon)

- A nem éppen szalonképes szójáték szinte magától kínálkozott fel, kár lett volna földön heverni hagyni. Meg aztán, kijózanítóként kell néha egy-egy keresetlen otrombaság, mely ellentételezi az ember az iránti vágyát, hogy túlontúl eldobja magát. Olyan ez, mint az akasztófahumor: megóv a hamis hősiességtől és mindent az elviselhetőség, az át-, sőt a túléhetőség fényébe von.

Félek még megérteni is... te magad hogyan magyarázod: ”pusztulásunk maga a győzelem” (Mindenek és senkik)?

- Ez egy igen keserű, de reális helyzetdal: a nemzedékemé, azoké, akik még életben vannak belőle és egyszerűen nem hajlandók, mert nem tudják átfesteni magukat azzá, amik sose lehetnek és nem is akartak lenni. Valószínű, hogy ha rajtunk múlik, nem éppen ezt a sorsot szánjuk magunknak, mint amit megélnünk adatott, de igazából mi azokért felelünk, akiket magunk helyett tovább indítottunk, akik számára sorsot jelöltünk ki. Én úgy látom, hogy nemzedékem eltűnése-félreállítása-félreállása vagy besímulása a ma dzsungelébe valakiket a győzelem mámorával ajándékoz meg – váljék egészségükre!

”Szétfőtt a jó s a rossz összevegyülvén...” (Mi fő az álomfazékban?) Talán nem verseket kellene átírni, hanem új etikát írni, új Jézust találni, miért nem a Bibliát írod át, Gabi?

- Senkit nem akarok megsérteni, nekem a Biblia egy tiszteletre méltó kultúrtörténeti tett, amit, akárcsak a jó törvényeket, és ennyiben szentírásként is elfogadom, nem átírni, nem örökösen toldozni-foldozni, rágcsálni, idézni, kommentálni kell, hanem egész egyszerűen betartani.

És akkor most átírtad "önmagad"? Nem az utolsó poémára gondolok, melyet egy Cseke Gábor-vers váltott ki belőled, hanem a kötetre... Tíz-húsz évvel korábban született szövegeid dísztelenebbek, de kevésbé keserűek voltak... melyik változat az érvényes?

- A keserűséggel úgy van az ember, hogy az évek teltével-múltával bizonyos tapasztalatok – például: csalódások, pofonok, döbbenetek, belső leszámolások, meghasonlások stb. - lerakódnak a szervezetben, a tudat mélyén és egy idő után uralomra törnek bennünk. A velük való belső viaskodásban születnek a Fontos versek-hez hasonló szövegek. És ne feledd, a kötetnek van egy magyarázó mellékcíme is, az, hogy Lírai tőzsde. 49 más hang, másféle üzenet, tanulság van még jelen az enyéim mellett, amelyek mind-mind érvényesek és immanensek. Ami egyben válasz is arra, hogy “melyik változat az érvényes”. Piacgazdaság van, nem? Hát amit éppen jobban jegyeznek – ha jegyeznek...