Portfóliók
MÚLT-KOR
Modortalan szerelem, avagy a trubadúrok másik oldala
A trubadúr szó hallatán egy szerelme után kétségbeesetten sóvárgó (fiatal)ember jut az eszünkbe, aki reménykedik a szíve hölgye által ledobott kötélhágcsóban. A PRAE.HU gondozásában megjelent kötetben azonban teljesen más világ tárul a szemünk elé: a szerkesztők ugyanis a középkori obszcén szerelmi költészet darabjait gyűjtötték színes csokorba.
[a]http://www.mult-kor.hu/cikk.php?article=16817&page=1[text]http://www.mult-kor.hu/cikk.php?article=16817&page=1[/a]
Szerelem kötöttségek nélkül
A lovagi-udvari szerelemben a nemes hölgy elérhetetlen eszménykép volt. A fiatal lovagok epekedve vártak valami jelet, egy huncut mosolyt vagy talán a keszkenő „véletlen” leejtését. A nőkhöz való ilyen jellegű hozzáállás azonban gátat szabott az egyéni vágyak zabolátlan kiélésének, az önmegtartóztatás pedig az egyház támogatását is elnyerte, mivel az erkölcsös élet az Utolsó Ítéletnél komolyan nyomott a latba.
Ugyanakkor a trubadúrköltészet szembeállította a szerelmet és a házasságot. Ez utóbbi megkötése ugyanis gyakran érdekből történt és a kölcsönös érzelmek ebben nem játszottak szerepet. Így tehát az imádott hölgy férje oldalán sokszor nem lehetett boldog. Ehhez társult még az is, hogy Andreas Capellanus 12. század végi álláspontja szerint vigyázni kellett a házasságon belüli gyönyörrel is, így aki házastársát bizonyos mértéken túli hevességgel szerette, az házasságtörőnek volt tekinthető.
Ha felütjük a kötetet, rögtön megérthetjük, hogy miért választották a találó Udvariatlan szerelem címet. A „lényeget” hangsúlyozó, sőt követelő versek, pajzán, már-már pornográf sorok az előjátékról, a vad aktusokról, a mindenre kapható urakról és hölgyekről, felszarvazott férjekről, kikapós asszonyokról szólnak. Úgy tűnik, hogy mintha mindenkinek egyfolytában csak „azon” járna az esze. A sorba beleértendők a különböző egyházi személyek (apácák, papok) is. A szerzők között, amint ez a kötet végén található életrajzi adatokból kiderül, találunk királyt, kanonokot, a francia királyi dinasztia oldalágának sarját, nemes urat, diplomatát, és persze számos trubadúrt.
Szigeti Csaba bevezető jellegű előszava az opus megszületését mutatja be. 2004 végén merült fel az ötlet, hogy érdemes lenne a trubadúr típusú középkori szerelmi költészet, a szerelem ellenpólusát bemutatni. A feladat nagy kihívást jelentett, mivel lehetetlenségnek tűnt a versek idő- és térbeli határainak a meghúzása, és maga a szakirodalom sem nyújtott mindig megfelelő kapaszkodókat. Felmerülhetett annak a lehetősége is, hogy ezek a költemények az udvari szokásokat, az udvari együttélés megkötéseit utasították el.
A versek zöme újlatin nyelven íródott. A sokfajta dialektus megfért egymás mellett, ugyanakkor a markáns különbségek nehézkessé tették a kommunikációt. A vulgáris vagy népnyelven írt költői munkák mindenesetre versenyre keltek a latin művekkel. A különböző régiók költészete sok érdekességet tartogat az olvasónak, a jobb eligazodást az egyes fejezetek előtti rövid összefoglaló segíti. A versek fordítóinak vagy inkább „szinkrontolmácsolóinak” nagy része a fiatalabb nemzedékhez tartozik. Hangvételük friss, a trágár szavak használata nem öncélú. Gyulai Líviusz bájos-szemléletes rajzai pedig még jobban feldobják a kötetet.
Mindenki másképp csinálta
A provanszál obszcén költészet első alakja Aquitániai Vilmos herceg, aki egyszerre ír udvari szellemű és trágár verseket, sőt ha kalandokról volt szó, nagynénjeit sem kíméli. A Montpellier környékéről származó Bieris de Romans szenvedélyes hangvételű verset intézett Mária nevű hölgy társához („ne férfit szeressen - én hű vagyok!”). Különösen szellemes az egyik szerző erotikus nyelvtana („hozom magam aktív alakra, s ragozom őt passzívba téve”). Peire Cardenal a papok erkölcstelen életmódját gúnyolta ki, nem titkolva, hogy verse talán célba talál.
Az Ibériai-félszigeten az ún. galego-portugál volt a költészet kitüntetett nyelve. Előszeretettel alkalmazták a csúfolódó, szatirikus sorokat a szerelmi dal ellenpólusaként. A terület verseit a sokszínűség jellemzi, olykor még az antik hagyományok felhasználása is tetten érhető. A verseket mindig zenei kísérettel adták elő, időnként női táncosok tették még vonzóbbá az előadást. A gúny tárgyává a politikai vagy szerelmi ellenfelek váltak, akiket homoszexualitással, túlzott nemi aktivitással vagy impotenciával egyaránt megvádolhattak. Afonso Eanes do Coton egy Maria Garcia nevű hölgy szemére hányta, hogy semmit sem fizetett neki „azért” cserébe. Bölcs Alfonz nem kímélte a cálizi esperest, aki speciálisan űzött ördögöt. Estevan da Guarda pedig bizalmasan figyelmeztette Foánt, hogy nem kellene saját anyjával birokra kelni.
A középkori Itália pajzánságát is rímekbe foglalták, de a trágár szavakból álló líra csak a 15-16. században vált általánossá. A nem-udvari költészet szoros összefüggésben állt a komikus-groteszk irodalommal. Az első (vad)hajtások Rustico Filippi és Cecco Angioleri munkásságához köthetők. (Ez utóbbi csak három dologra – nő, kocsma, kocka – vágyott.) A sienai és perugiai költőiskola szonettjei a homoszexualitás témájával foglalkoztak. A korai művek félreérthető (félreértendő) szimbólumokkal operáltak, a kertjébe virágot ültető férfi képét egy kis képzelőerővel mi is átformálhatjuk. A reneszánsz már sokkal szókimondóbban viszonyult a dolgokhoz, Pietro Aretino Parázna szonettjei a középkori obszcén irodalmat folytatták.
A franciák a 16. századig alapvetően prűdnek számítottak, a lovagi szerelem nagy népszerűségnek örvendett és követendő példának bizonyult. A 13. századig csak elvétve fordultak elő obszcén versikék, és azokat is bolond éneknek álcázták. Kilóg a sorból Fauvel regénye, amely a kerekasztal lovagjait figurázta ki. A 14. században már megjelentek a fülledt versek, Rutebeuf és Eustache Deschamps Villon előfutárainak tekinthetők. Deschamps „Szerelmemé a legszebb női termet” kezdetű verse nem várt fordulattal lepi meg az olvasót. Jean Molinet pedig már-már pedofiliával vádolható („Még leányka csak, keble zsengén feszül”).
A tökéletes nőt megformáló minnesang stílusvilágába azonban az erotikus felhang már nem fért bele. A hangsúlyt inkább a hölgy belső értékeire helyezték, a testi vonzalmat a szerzők csak finoman jelenítették meg. Persze a sorok között mindig lehetett olvasni. Egy ismeretlen szerző rétre ment virágot szedni, egy csintalan pedig „kehelybe vágyott”. Der Kol von Nuinzen szép hölgyéhez ült, „kedve ágaskodott”. Ulrich von Liechtenstein egy asszony és a kedvese bájos történetét énekelte meg. Oswald von Wolkenstein pedig egy füvészleánnyal keveredett kalandba.
A szerkesztők egy irodalmi „szenzációval” is megörvendeztették az érdeklődőket. Jakub al-Muhadzser gyűjteménye sokáig ismeretlen volt, és azt csak a közelmúltban fedezte fel Grob Lüger. A minden bizonnyal olasz származású Muhadzser Saint-Jean-d'Acre városában 1291-ben került muzulmán fogságba, majd a szultán udvarába került. A mameluk uralkodó súlyos problémával küzdött, nem érzett szerelmi vágyat és már számos csodaszert kipróbált. Megoldás gyanánt az európai költészet erotikus témájú versei is szóba kerültek, Muhadzser ezeket gyűjtötte össze. Kár, hogy mindez a szerkesztők leleménye. Pedig a Velemi Névtelent olvasva már kezdtük azt hinni, hogy a középkori Magyarországon is versbe öntötték az erotikát.
Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költészet antológiája. Főszerk.: Bánki Éva - Szigeti Gábor. Budapest, 2006. Prae.hu 320 p., 4990 Ft
A trubadúr szó hallatán egy szerelme után kétségbeesetten sóvárgó (fiatal)ember jut az eszünkbe, aki reménykedik a szíve hölgye által ledobott kötélhágcsóban. A PRAE.HU gondozásában megjelent kötetben azonban teljesen más világ tárul a szemünk elé: a szerkesztők ugyanis a középkori obszcén szerelmi költészet darabjait gyűjtötték színes csokorba.
[a]http://www.mult-kor.hu/cikk.php?article=16817&page=1[text]http://www.mult-kor.hu/cikk.php?article=16817&page=1[/a]
Szerelem kötöttségek nélkül
A lovagi-udvari szerelemben a nemes hölgy elérhetetlen eszménykép volt. A fiatal lovagok epekedve vártak valami jelet, egy huncut mosolyt vagy talán a keszkenő „véletlen” leejtését. A nőkhöz való ilyen jellegű hozzáállás azonban gátat szabott az egyéni vágyak zabolátlan kiélésének, az önmegtartóztatás pedig az egyház támogatását is elnyerte, mivel az erkölcsös élet az Utolsó Ítéletnél komolyan nyomott a latba.
Ugyanakkor a trubadúrköltészet szembeállította a szerelmet és a házasságot. Ez utóbbi megkötése ugyanis gyakran érdekből történt és a kölcsönös érzelmek ebben nem játszottak szerepet. Így tehát az imádott hölgy férje oldalán sokszor nem lehetett boldog. Ehhez társult még az is, hogy Andreas Capellanus 12. század végi álláspontja szerint vigyázni kellett a házasságon belüli gyönyörrel is, így aki házastársát bizonyos mértéken túli hevességgel szerette, az házasságtörőnek volt tekinthető.
Ha felütjük a kötetet, rögtön megérthetjük, hogy miért választották a találó Udvariatlan szerelem címet. A „lényeget” hangsúlyozó, sőt követelő versek, pajzán, már-már pornográf sorok az előjátékról, a vad aktusokról, a mindenre kapható urakról és hölgyekről, felszarvazott férjekről, kikapós asszonyokról szólnak. Úgy tűnik, hogy mintha mindenkinek egyfolytában csak „azon” járna az esze. A sorba beleértendők a különböző egyházi személyek (apácák, papok) is. A szerzők között, amint ez a kötet végén található életrajzi adatokból kiderül, találunk királyt, kanonokot, a francia királyi dinasztia oldalágának sarját, nemes urat, diplomatát, és persze számos trubadúrt.
Szigeti Csaba bevezető jellegű előszava az opus megszületését mutatja be. 2004 végén merült fel az ötlet, hogy érdemes lenne a trubadúr típusú középkori szerelmi költészet, a szerelem ellenpólusát bemutatni. A feladat nagy kihívást jelentett, mivel lehetetlenségnek tűnt a versek idő- és térbeli határainak a meghúzása, és maga a szakirodalom sem nyújtott mindig megfelelő kapaszkodókat. Felmerülhetett annak a lehetősége is, hogy ezek a költemények az udvari szokásokat, az udvari együttélés megkötéseit utasították el.
A versek zöme újlatin nyelven íródott. A sokfajta dialektus megfért egymás mellett, ugyanakkor a markáns különbségek nehézkessé tették a kommunikációt. A vulgáris vagy népnyelven írt költői munkák mindenesetre versenyre keltek a latin művekkel. A különböző régiók költészete sok érdekességet tartogat az olvasónak, a jobb eligazodást az egyes fejezetek előtti rövid összefoglaló segíti. A versek fordítóinak vagy inkább „szinkrontolmácsolóinak” nagy része a fiatalabb nemzedékhez tartozik. Hangvételük friss, a trágár szavak használata nem öncélú. Gyulai Líviusz bájos-szemléletes rajzai pedig még jobban feldobják a kötetet.
Mindenki másképp csinálta
A provanszál obszcén költészet első alakja Aquitániai Vilmos herceg, aki egyszerre ír udvari szellemű és trágár verseket, sőt ha kalandokról volt szó, nagynénjeit sem kíméli. A Montpellier környékéről származó Bieris de Romans szenvedélyes hangvételű verset intézett Mária nevű hölgy társához („ne férfit szeressen - én hű vagyok!”). Különösen szellemes az egyik szerző erotikus nyelvtana („hozom magam aktív alakra, s ragozom őt passzívba téve”). Peire Cardenal a papok erkölcstelen életmódját gúnyolta ki, nem titkolva, hogy verse talán célba talál.
Az Ibériai-félszigeten az ún. galego-portugál volt a költészet kitüntetett nyelve. Előszeretettel alkalmazták a csúfolódó, szatirikus sorokat a szerelmi dal ellenpólusaként. A terület verseit a sokszínűség jellemzi, olykor még az antik hagyományok felhasználása is tetten érhető. A verseket mindig zenei kísérettel adták elő, időnként női táncosok tették még vonzóbbá az előadást. A gúny tárgyává a politikai vagy szerelmi ellenfelek váltak, akiket homoszexualitással, túlzott nemi aktivitással vagy impotenciával egyaránt megvádolhattak. Afonso Eanes do Coton egy Maria Garcia nevű hölgy szemére hányta, hogy semmit sem fizetett neki „azért” cserébe. Bölcs Alfonz nem kímélte a cálizi esperest, aki speciálisan űzött ördögöt. Estevan da Guarda pedig bizalmasan figyelmeztette Foánt, hogy nem kellene saját anyjával birokra kelni.
A középkori Itália pajzánságát is rímekbe foglalták, de a trágár szavakból álló líra csak a 15-16. században vált általánossá. A nem-udvari költészet szoros összefüggésben állt a komikus-groteszk irodalommal. Az első (vad)hajtások Rustico Filippi és Cecco Angioleri munkásságához köthetők. (Ez utóbbi csak három dologra – nő, kocsma, kocka – vágyott.) A sienai és perugiai költőiskola szonettjei a homoszexualitás témájával foglalkoztak. A korai művek félreérthető (félreértendő) szimbólumokkal operáltak, a kertjébe virágot ültető férfi képét egy kis képzelőerővel mi is átformálhatjuk. A reneszánsz már sokkal szókimondóbban viszonyult a dolgokhoz, Pietro Aretino Parázna szonettjei a középkori obszcén irodalmat folytatták.
A franciák a 16. századig alapvetően prűdnek számítottak, a lovagi szerelem nagy népszerűségnek örvendett és követendő példának bizonyult. A 13. századig csak elvétve fordultak elő obszcén versikék, és azokat is bolond éneknek álcázták. Kilóg a sorból Fauvel regénye, amely a kerekasztal lovagjait figurázta ki. A 14. században már megjelentek a fülledt versek, Rutebeuf és Eustache Deschamps Villon előfutárainak tekinthetők. Deschamps „Szerelmemé a legszebb női termet” kezdetű verse nem várt fordulattal lepi meg az olvasót. Jean Molinet pedig már-már pedofiliával vádolható („Még leányka csak, keble zsengén feszül”).
A tökéletes nőt megformáló minnesang stílusvilágába azonban az erotikus felhang már nem fért bele. A hangsúlyt inkább a hölgy belső értékeire helyezték, a testi vonzalmat a szerzők csak finoman jelenítették meg. Persze a sorok között mindig lehetett olvasni. Egy ismeretlen szerző rétre ment virágot szedni, egy csintalan pedig „kehelybe vágyott”. Der Kol von Nuinzen szép hölgyéhez ült, „kedve ágaskodott”. Ulrich von Liechtenstein egy asszony és a kedvese bájos történetét énekelte meg. Oswald von Wolkenstein pedig egy füvészleánnyal keveredett kalandba.
A szerkesztők egy irodalmi „szenzációval” is megörvendeztették az érdeklődőket. Jakub al-Muhadzser gyűjteménye sokáig ismeretlen volt, és azt csak a közelmúltban fedezte fel Grob Lüger. A minden bizonnyal olasz származású Muhadzser Saint-Jean-d'Acre városában 1291-ben került muzulmán fogságba, majd a szultán udvarába került. A mameluk uralkodó súlyos problémával küzdött, nem érzett szerelmi vágyat és már számos csodaszert kipróbált. Megoldás gyanánt az európai költészet erotikus témájú versei is szóba kerültek, Muhadzser ezeket gyűjtötte össze. Kár, hogy mindez a szerkesztők leleménye. Pedig a Velemi Névtelent olvasva már kezdtük azt hinni, hogy a középkori Magyarországon is versbe öntötték az erotikát.
Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költészet antológiája. Főszerk.: Bánki Éva - Szigeti Gábor. Budapest, 2006. Prae.hu 320 p., 4990 Ft
