Portfóliók
A friss Nobel díjas író új regénye: Pamuk: A fehér vár
Orhan Pamuk: A fehér vár
„Korunk betegsége, hogy mindent mindennel összefüggőnek látunk. A könyvet azért adtam ki, mert engem is elkapott ez a betegség.”
Az idei Nobel- díjas sűrűn él az irodalmi misztifikáció eszközeivel, amelyben alighanem a nagy argentin, Borges volt a mestere. A történelemelemzésben követi őt, akikor előszavában megjegyzi, hogy a talált történetben felbukkanó események nem felelnek meg pontosan a valóságnak, ami egybevág Pamuk azon gondolatával, hogy a szimbolikus értéke a könyvnek pontosabban fogja értelmezni a valóságot, mint eddig. Ám Pamuk céljait az írással kapcsolatban, számomra, pontosabban reprodukálja a Stockhoimban élő Gergely tamás cikke:”
Nobel végrendelete előírja, hogy az irodalmi Nobel-díjas a díj kiosztása meg a bankett előtt beszédet mond az Akadémia stockholmi székhelyén – válogatott hallgatóság előtt. Van, aki betegsége miatt nem tudja felolvasni, vagy nem vesz részt, és akkor mások felolvassák. Pinter előrehaladott kora meg betegsége, Jelinek tömegiszonya miatt nem vett részt, Pamuk viszont annál inkább élvezte a közönség jelenlétét, ő megjelent. Őszintén bevallotta, hogy örvend a figyelemnek, ami körülveszi – a Börze épületében is, ahol beszélt meg mindenkor.
Megpróbálom röviden összefoglalni az egyéb „miért”-eket (miért ír az író, miért ír Pamuk), akinek ez nem elég, a beszéd teljes szövegét megtalálja az Akadémia honoldalán, mely angolul is tud. Azt kell választani – ott is Pamuk lapját. Ha valaki törökül nem beszélne, megkapja angolul, franciául meg németül.
A beszéd címe magyarítva Apám utazótáskája lenne, és ez a táska illetve a köré kerekített személyes történet a keret. Amit Pamuk annak ürügyén elmond – kettő. Egyrészt milyen nagy hatással volt rá az apja, másrészt, hogy ő maga miért ír. Szerinte az író megfigyeli magán, megtalálja saját magában a sebeket. Az író feladata megírni azt, amit mindenki érez, anélkül, hogy tudna róla. Az igazi irodalom alapja az a gyermeki hit, hogy az emberek hasonlítanak egymásra. Pamuk az egyén félelmét írja meg – a különbözőség szülte kívülállóságtól, hogy értéktelennek tartja a közösség, amelyben él, hogy megalázza. Törökország, mint két világ közötti ütközőpont, hol ide, hol oda tartozik. A félem, az, hogy mindeniktől különbözik, ezért ide sem, oda sem számítják, egy egész közösség lelkén sebet ejt. (Gergely Tamás)
A hasonlóság vágya a kötetben
„Akkoriban más ember voltam, akit anyja, jegyese, barátai egy másik néven szólítottak. Néha álmodom erről a személyről, aki én voltam, vagy, akiről azt hiszem, hogy én voltam, s ilyenkor verítékben ébredek.”
Az egybemosódás motívuma más helyen is felszínre bukkan: „A foglyok között csak az egyik keltette fel az érdeklődésemet. Fél karját elvesztette ugyan, de bizakodó volt. Elmesélte, hogy egyik őse ,aki ugyanilyen kalandokon keresztül esett át, megmenekült és megmaradt karjával egy lovagregényt írt.; ő maga is hitte, hogy, azért fog kiszabadulni, hogy felmenője nyomdokába léphessen. Később, amikor abból éltem, hogy történeteket találjak ki, eszembe jutott ez az ember, aki úgy képzeli, hogy azért él, hogy történeteket találhasson ki.”
A török Orhan Pamuknak ítélte oda az idei irodalmi Nobel-díjat a svéd királyi akadémia Stockholmban. Az 1962-ben született író műveiben „szülővárosa melankolikus lelke után kutatva új szimbólumokat alkotott meg a kultúrák ütközésének és egymásba fonódásainak leírására.” az akadémia indoklása szerint.
A 10 millió svéd koronával járó díjat tavaly Harold Pinter angol drámaíró kapta. Pamuk a török posztmodern irodalom emblematikus alakja, könyveiben rendszerint az Európa és az iszlám világ között rekedt Törökország identitászavarait mutatja be; eddig megjelent műveit több mint negyven nyelvre fordították le.
Orhan Pamuk 1952-ben született Isztambulban. Három évig New Yorkban élt, élete többi részét Isztambulban töltötte. Építészi, majd újságírói diplomát szerzett. 1974-ben kezdett írni, már első regényével – Cevdet Bey ve Ogullari [Cevdet bej és fiai] – elnyerte a Milliyet Press könyvpályázatának első díját (1982). Műveit több mint 40 nyelvre fordították le. Franciaországban 1991-ben és 2002-ben is Pamuk kapta a Legjobb külföldi könyv díját az Ulpius-ház kiadásában magyarul is megjelent A fehér kastély, illetve a többek között francia angol és német nyelven is kiadott, Benim Adim Kirmiz [A nevem: Vörös] című regényeiért. Egy másik, magyarul is olvasható Pamuk-regény – Az új élet – szintén világszerte ismert az angol, német és francia nyelvű fordításoknak köszönhetően. Az 1990-ben publikált Kara Kitap [A fekete könyv] című Pamuk-regény alapján készült filmet a neves török rendező, Omer Kavur jegyezte.
1983-ban elnyerte az Orhan Kemalról elnevezett regényeknek járó díjat, 1984-ben a Madarali-díjat, 2003-ban az Impac díját. Idén a Nobel-díj melletti talán legrangosabb díjat, a német Béke-díjat is neki ítélték, melyet 2004-ben Esterházy Péter vehetett át.
A török író politikai nézetiről is ismertté vált: támogatja a kurd nép küzdelmét, s ő volt az első muzulmán értelmiségi, aki annak idején kiállt a fatwával sújtott Salman Rushdie mellett. Utoljára egy 2005 februári interjúja miatt került a nemzetközi érdeklődés középpontjába, hiszen az interjúban elmondottakért hazájában büntető-eljárást indítottak ellene, s három év szabadságvesztéssel sújthatják, ha bűnösnek találják decemberi tárgyalásán.
2005 október elején Olli Rehn, az Európai Unió bővítési biztosa figyelmeztette Törökországot, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága alapvető érték az EU számára, és minden csatlakozni szándékozó országnak tiszteletben kell tartania ezt a szabadságjogot, majd Isztambulban személyesen is találkozott Orhan Pamukkal. A másfél órás beszélgetés során azonban inkább az irodalomról és az emberi jogok törökországi helyzetéről beszélgettek, mintsem az író ellen hazájában egy februárban Svájcban adott interjúja miatt folyó büntetőeljárásról. Október 6-án, találkozójuk előtti napon hat hónap felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek egy törökországi örmény újságírót, Hrant Dinket Törökország megsértésének vádjával. Kevéssé ígéretes e helyzet Pamuk számára, hiszen a vádat képviselő ügyész nyilatkozataiban azt is kifejezésre juttatta, hogy valószínűleg az uniós csatlakozás miatt hozott a bíró ennyire visszafogottan kedvező ítéletet. ó
Törökország az Európai Uniós csatlakozások miatt egyébként is a nemzetközi sajtófigyelem középpontjában állt egy ideje, az ezzel kapcsolatos félreértések tisztázásához, félelmek eloszlatásához pedig az olyan döntések is hozzájárulhatnak, mint ez a mostani: hiszen Pamuk politikai szerepvállalásával éppen a török nép kulturális és történelmi emlékezetének amnéziától fagyott területeit igyekszik valamiképpen felmelegíteni.
[a]http://onagy.zoltan.terasz.hu/index.php?id=2872[text]http://onagy.zoltan.terasz.hu/index.php?id=2872[/a]
Valljuk be, nekünk Törökországról először a gonosz Jumurdzsák, a gólerős Hakan Sükür, meg a Hungária együttes Isztambulja ugrik be, s ha foglalkozunk a globalizáció kríziseivel, esetleg még a nemzetközileg démonizált iszlám, az örmény népirtás és a kurd kérdés is szóba jöhet. De mert tavaly októberben Orhan Pamuk kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, így talán változhat a helyzet..........
A török irodalom és művészet fehér folt a magyar kultúrafogyasztó közönség agyvelejében. Én magam sem olvastam soha török lírát vagy regényeket. A filmművészet kivétel lehetne, mert például 1982-ben Arany Pálmát kapott Cannes-ban Yilmaz Güney Az út című filmje, ám eltekintve néhány török filmhéttől Budapesten, a magyar könyvkiadás és filmforgalmazás máig adósa a félholdas nemzet irodalmának és mozgóképének. Még talán Németországból, az ottani török populáció mindennapjaiból érkezhetnek benyomások, legutóbb például Fatih Akin Fallal szemben című remekműve. Ennél többre azonban nem is számíthatunk, noha a zseniális Jorge Luis Borges megállapítása nemcsak ránk, hanem a török kultúrára is érvényes lehet. Nevezetesen, az öreg argentin azt írta egy ízben: „a maláj vagy a magyar irodalmat például egyáltalán nem ismerem, mégis biztosra veszem, ha módot adna rá az idő, hogy tanulmányozzam őket, meglelnék bennük minden szükséges lelki táplálékot". Nyilván így lehet ez a török irodalommal is.
Onagy Zoltán megközelítése szerint első körben Orhan Pamuk neve sem írói pályája révén jutott el a magyar nagyközönséghez, hanem a híradókból. Volt egy művész, aki két éve Európában nyilvánosan elismerte a török történelem súlyos bűntettét. Az örmények elleni népirtás a szultán ellen harcoló ifjútörök mozgalom nevéhez fűződik. 1915 tavaszán az ifjútörökök, fegyveres erőik felügyeletével a keresztény örmény férfiakat munkaszolgálatra hívták be, s szisztematikusan megölték őket. Az otthon maradottakat pedig koncentrációs táborokba hajtották a sivatagba, ahol éhen haltak, majd javaikat elkobozták. Bár milliók estek áldozatul, a hivatalos török szervek mégsem nevezik genocídiumnak az örmények elleni népirtást. Megtette helyettük Pamuk, aki akkor már Amerikában és Európában is komoly sikereket ért el, nem utolsó sorban Beyaz Kale, azaz A fehér vár című 1985-ben írott regényével. Az Ulpius-ház kiadó ezt a könyvét pár éve megjelentette Komáromy Rudolf fordításában, A fehér kastély címmel. A fordító akkor még közvetítő nyelvből, angolból ültette át magyarra, a Nobel-díj hozadékaként karácsonyra azonban az eredeti török szöveget alapul véve Csirkés Ferenc jóvoltából megjelent újra, az eredeti szövegváltozatot szem előtt tartva, ezúttal A fehér vár címmel. Pamuk könyve a tizenhetedik századi Konstantinápolyban játszódik. Egy török bárka foglyul ejt egy velencei ifjút a tengeren, aki mint gyaur, hosszú évtizedeket kényszerül eltölteni az oszmán birodalom túszaként, egy hodzsa társaságában. Eközben bejáratos lesz a szultán palotájába, politikai tanácsadóvá válik, és különféle tudományos kísérleteket végez, átvészel egy pestisjárványt, végül pedig a segítségével és a hodzsával közösen létrehoznak egy fegyvermonstrumot, egy különleges ágyúgépezetet, amit egy lengyelországi hadjárat során vetnek be. Pamuk regénye mégsem szokványos kalandregény, hanem inkább a török nemzeti identitást és az Európához való viszonyt vizsgáló posztmodern próza, amely búvópatakszerűen tartalmaz filozófiai gondolatokat is. Szokás hasonlítani Garcia Marquez mágikus realizmusához, annál azonban jóval sterilebb, kevésbé mesés és izgalmas, kimódolt hangú, szinte száraz szöveg, s mint ilyen, nehezebben élvezhető a dél-amerikai történetszövésnél. Kafka neve is szóba került már a kötettel kapcsolatban, hozzá képest viszont nem eléggé nyugtalanító, talányos és félelmetes. A fehér vár inkább e két irodalmi közeg súlytalan ötvözete, miközben túlságosan is érezni benne a török versus európai tudat ütközetét. A regény narrátora ugyanis legnagyobb harcát a saját identitásával vívja: éveken keresztül önmaga tükreként tekint társára, a hodzsára, s ez a skizoid vonás akár úgy is értelmezhető, mintha az elbeszélőnek kettős tudata volna, ami végső soron nem jelenthet mást, mint a török és a nyugati kultúra ezredvégi konfliktusát. Orhan Pamuk betöltötte azt a hiányzó szerepet, amelyre évtizedek óta szüksége volt Törökországnak az Európához vezető úton: kapcsolódásokat keres és talál a két világ között, az európai kontinens részévé kívánja tenni hazája kultúráját. Nagy kár, hogy szemlátomást a török társadalom ezt még nem értette meg, s Nobel-díját kizárólag politikai dimenziója mentén próbálják értelmezni. Bár A fehér vár számomra nem jelentett akkora befogadói élményt, mint néhány korábbi díjazott művei (pl. Coetzee vagy Jelinek), bizonyára más regényeit is érdemes elolvasni, bár hozzáteszem, szorgalmaznám az eredeti török nyelvből átültetett fordításokat. Nem hallgathatom el viszont, hogy a máskor precíz és minőségi Ulpius-ház kiadó ezúttal kontár munkát végzett. A díj hatására kapkodva nyomta ki újra az eddig megjelent Pamuk-műveket, amelynek következménye az lett, hogy olvasáskor a ragasztott kötetek lapjaira hullanak. Ha giccshatáron egyensúlyozó regények megérdemelnek keménytáblás, fűzött kiadást, egy friss irodalmi Nobel-díjast is részesíthetnének ebben a máskor természetes kitüntetésben (Novics János)
Legeza Ilona értelmezésében:
FEHÉR KASTÉLY
A tizenhetedik századi Oszmán Birodalomban játszódik Orhan Pamuk regénye, ám a mű miben sem hasonlít a "szabályos" történelmi regényekre. Mert igaz ugyan, hogy a mű egy korabeli velencei ifjú bolyongásairól tudósít a török fővárosban, és a szultáni udvarban, igaz, hogy az események során számos valóságos figura neve, tettei, vonatkozásai felmerülnek a könyv lapjain, azonban a szerző ért hozzá, hogy ne a valaha volt valóságot kívánja feltámasztani, hanem egy álrekonstrukció keretében megteremtsen egy egészen különös, keleti misztikából és nyugati ezoterikából, keleti bürokráciából és despotizmusból, valamint nyugati way of life-ból kikevert világot, amelyben semmi nem azonos önmagával, minden valami másra utal, ám hogy mire, azt nemcsak a főhős nem tudja, nem érti, de az olvasó sem, és jól van ez így. A világ - persze nem a 17. századi török világ -, hanem a mi világunk rejtélyeiről, titkos labirintusairól szól a mű, amely hallatlan ügyességgel épít be szövetébe kafkai, calvinói, sőt ecói elemeket, allúziókat és filozofémákat is. A Velencéből való ifjú hetvenévesen még mindig a birodalomban bolyong, és még mindig nem jött rá a titokra, titokszövevényre, ám addigra az olvasót már teljesen elbűvölte a török író fantasztikus elbeszélése, amelynek varázsához szervesen hozzátartozik megfejthetetlensége, játékosan kezelt, de komolyan vett misztikája, hangsúlyozott, de frivolul bemutatott történetisége. Az olvasmányos posztmodern regény elegáns, nagy jelentőségű elmélkedés a misztikus Keletről és a realista Nyugatról. (Lezega Ilona)
A kiadó előszava:
Egy török fogságba került velencei aranyifjú misztikus története. A hanyatlóban lévő oszmán birodalom, tűzijátékok és pestisjárvány, filozofikus merengések és féktelen mulatságok, tudósok és csillagjósok fantasztikus kavalkádja. Orhan Pamuk, akit a Guardian a XXI. század 21 legnagyobb írója közé választott, a kritikusok szerint Umberto Eco, Italo Calvino és García Márquez szintjéhez mérhető írózseni. Kapocs Kelet és Nyugat, hatalom és filozófia, a való élet és a misztikum világa között. Olyan művek alkotója, melyek elvarázsolják, és néhány órára hipnotikus álomba ringatják olvasóit, akik könyveit letéve úgy érzik, életük soha többé nem lesz már ugyanaz, mint ami Orhan Pamuk titokzatos regényeinek megismerése előtt volt.A fehér kastély nyitva áll... "A mágikus realizmus dél-amerikai írófejedelmeinek legújabb vetélytársa - Orhan Pamuk."Wall Street Journal "A fehér kastély elegáns, nagy jelentőségű elmélkedés Keletről és Nyugatról. Nem túloz, aki Kafka vagy Calvino műveihez hasonlítja. Lépten-nyomon az ő komolyságuk, kifinomult érzékenységük nyilvánul meg benne."Independent "Doppio vára magas hegy tetején állt, fellobogózott tornyain a kihunyó alkonypír derengett, egyébként fehér volt; patyolatfehér és gyönyörű. Önkéntelenül arra gondoltam, hogy ilyen szépséges és elérhetetlen dolgot csak álmában láthat az ember. Abban az álomban sötét erdőn át kanyargó úton futnánk, sietnénk, hogy fényes nappal érjünk a hegytetőre, ahhoz az elefántcsont építményhez; odabent mintha pazar bált tartanának, amelyen szeretnénk részt venni, nem akarnánk elszalasztani ezt a lehetőséget a boldogságra, ám az út, amelyről azt hinnénk, bármely pillanatban túl leszünk rajta, soha nem érne véget."
Pamuk nagy mesélő, kiváló tüzijáték- mester és időjós, és a hit kérdésében sem bigott. A Nobel-bizottság jól döntött.
ORHAN Pamuk: A fehér vár
Kerekes Tamás
Ulpius Ház
Ukpius-Ház.hu
[a]http://www.ulpiushaz.hu[text]www.ulpiushaz.hu[/a]
info@ulpiushaz.hu
„Korunk betegsége, hogy mindent mindennel összefüggőnek látunk. A könyvet azért adtam ki, mert engem is elkapott ez a betegség.”
Az idei Nobel- díjas sűrűn él az irodalmi misztifikáció eszközeivel, amelyben alighanem a nagy argentin, Borges volt a mestere. A történelemelemzésben követi őt, akikor előszavában megjegyzi, hogy a talált történetben felbukkanó események nem felelnek meg pontosan a valóságnak, ami egybevág Pamuk azon gondolatával, hogy a szimbolikus értéke a könyvnek pontosabban fogja értelmezni a valóságot, mint eddig. Ám Pamuk céljait az írással kapcsolatban, számomra, pontosabban reprodukálja a Stockhoimban élő Gergely tamás cikke:”
Nobel végrendelete előírja, hogy az irodalmi Nobel-díjas a díj kiosztása meg a bankett előtt beszédet mond az Akadémia stockholmi székhelyén – válogatott hallgatóság előtt. Van, aki betegsége miatt nem tudja felolvasni, vagy nem vesz részt, és akkor mások felolvassák. Pinter előrehaladott kora meg betegsége, Jelinek tömegiszonya miatt nem vett részt, Pamuk viszont annál inkább élvezte a közönség jelenlétét, ő megjelent. Őszintén bevallotta, hogy örvend a figyelemnek, ami körülveszi – a Börze épületében is, ahol beszélt meg mindenkor.
Megpróbálom röviden összefoglalni az egyéb „miért”-eket (miért ír az író, miért ír Pamuk), akinek ez nem elég, a beszéd teljes szövegét megtalálja az Akadémia honoldalán, mely angolul is tud. Azt kell választani – ott is Pamuk lapját. Ha valaki törökül nem beszélne, megkapja angolul, franciául meg németül.
A beszéd címe magyarítva Apám utazótáskája lenne, és ez a táska illetve a köré kerekített személyes történet a keret. Amit Pamuk annak ürügyén elmond – kettő. Egyrészt milyen nagy hatással volt rá az apja, másrészt, hogy ő maga miért ír. Szerinte az író megfigyeli magán, megtalálja saját magában a sebeket. Az író feladata megírni azt, amit mindenki érez, anélkül, hogy tudna róla. Az igazi irodalom alapja az a gyermeki hit, hogy az emberek hasonlítanak egymásra. Pamuk az egyén félelmét írja meg – a különbözőség szülte kívülállóságtól, hogy értéktelennek tartja a közösség, amelyben él, hogy megalázza. Törökország, mint két világ közötti ütközőpont, hol ide, hol oda tartozik. A félem, az, hogy mindeniktől különbözik, ezért ide sem, oda sem számítják, egy egész közösség lelkén sebet ejt. (Gergely Tamás)
A hasonlóság vágya a kötetben
„Akkoriban más ember voltam, akit anyja, jegyese, barátai egy másik néven szólítottak. Néha álmodom erről a személyről, aki én voltam, vagy, akiről azt hiszem, hogy én voltam, s ilyenkor verítékben ébredek.”
Az egybemosódás motívuma más helyen is felszínre bukkan: „A foglyok között csak az egyik keltette fel az érdeklődésemet. Fél karját elvesztette ugyan, de bizakodó volt. Elmesélte, hogy egyik őse ,aki ugyanilyen kalandokon keresztül esett át, megmenekült és megmaradt karjával egy lovagregényt írt.; ő maga is hitte, hogy, azért fog kiszabadulni, hogy felmenője nyomdokába léphessen. Később, amikor abból éltem, hogy történeteket találjak ki, eszembe jutott ez az ember, aki úgy képzeli, hogy azért él, hogy történeteket találhasson ki.”
A török Orhan Pamuknak ítélte oda az idei irodalmi Nobel-díjat a svéd királyi akadémia Stockholmban. Az 1962-ben született író műveiben „szülővárosa melankolikus lelke után kutatva új szimbólumokat alkotott meg a kultúrák ütközésének és egymásba fonódásainak leírására.” az akadémia indoklása szerint.
A 10 millió svéd koronával járó díjat tavaly Harold Pinter angol drámaíró kapta. Pamuk a török posztmodern irodalom emblematikus alakja, könyveiben rendszerint az Európa és az iszlám világ között rekedt Törökország identitászavarait mutatja be; eddig megjelent műveit több mint negyven nyelvre fordították le.
Orhan Pamuk 1952-ben született Isztambulban. Három évig New Yorkban élt, élete többi részét Isztambulban töltötte. Építészi, majd újságírói diplomát szerzett. 1974-ben kezdett írni, már első regényével – Cevdet Bey ve Ogullari [Cevdet bej és fiai] – elnyerte a Milliyet Press könyvpályázatának első díját (1982). Műveit több mint 40 nyelvre fordították le. Franciaországban 1991-ben és 2002-ben is Pamuk kapta a Legjobb külföldi könyv díját az Ulpius-ház kiadásában magyarul is megjelent A fehér kastély, illetve a többek között francia angol és német nyelven is kiadott, Benim Adim Kirmiz [A nevem: Vörös] című regényeiért. Egy másik, magyarul is olvasható Pamuk-regény – Az új élet – szintén világszerte ismert az angol, német és francia nyelvű fordításoknak köszönhetően. Az 1990-ben publikált Kara Kitap [A fekete könyv] című Pamuk-regény alapján készült filmet a neves török rendező, Omer Kavur jegyezte.
1983-ban elnyerte az Orhan Kemalról elnevezett regényeknek járó díjat, 1984-ben a Madarali-díjat, 2003-ban az Impac díját. Idén a Nobel-díj melletti talán legrangosabb díjat, a német Béke-díjat is neki ítélték, melyet 2004-ben Esterházy Péter vehetett át.
A török író politikai nézetiről is ismertté vált: támogatja a kurd nép küzdelmét, s ő volt az első muzulmán értelmiségi, aki annak idején kiállt a fatwával sújtott Salman Rushdie mellett. Utoljára egy 2005 februári interjúja miatt került a nemzetközi érdeklődés középpontjába, hiszen az interjúban elmondottakért hazájában büntető-eljárást indítottak ellene, s három év szabadságvesztéssel sújthatják, ha bűnösnek találják decemberi tárgyalásán.
2005 október elején Olli Rehn, az Európai Unió bővítési biztosa figyelmeztette Törökországot, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága alapvető érték az EU számára, és minden csatlakozni szándékozó országnak tiszteletben kell tartania ezt a szabadságjogot, majd Isztambulban személyesen is találkozott Orhan Pamukkal. A másfél órás beszélgetés során azonban inkább az irodalomról és az emberi jogok törökországi helyzetéről beszélgettek, mintsem az író ellen hazájában egy februárban Svájcban adott interjúja miatt folyó büntetőeljárásról. Október 6-án, találkozójuk előtti napon hat hónap felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek egy törökországi örmény újságírót, Hrant Dinket Törökország megsértésének vádjával. Kevéssé ígéretes e helyzet Pamuk számára, hiszen a vádat képviselő ügyész nyilatkozataiban azt is kifejezésre juttatta, hogy valószínűleg az uniós csatlakozás miatt hozott a bíró ennyire visszafogottan kedvező ítéletet. ó
Törökország az Európai Uniós csatlakozások miatt egyébként is a nemzetközi sajtófigyelem középpontjában állt egy ideje, az ezzel kapcsolatos félreértések tisztázásához, félelmek eloszlatásához pedig az olyan döntések is hozzájárulhatnak, mint ez a mostani: hiszen Pamuk politikai szerepvállalásával éppen a török nép kulturális és történelmi emlékezetének amnéziától fagyott területeit igyekszik valamiképpen felmelegíteni.
[a]http://onagy.zoltan.terasz.hu/index.php?id=2872[text]http://onagy.zoltan.terasz.hu/index.php?id=2872[/a]
Valljuk be, nekünk Törökországról először a gonosz Jumurdzsák, a gólerős Hakan Sükür, meg a Hungária együttes Isztambulja ugrik be, s ha foglalkozunk a globalizáció kríziseivel, esetleg még a nemzetközileg démonizált iszlám, az örmény népirtás és a kurd kérdés is szóba jöhet. De mert tavaly októberben Orhan Pamuk kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, így talán változhat a helyzet..........
A török irodalom és művészet fehér folt a magyar kultúrafogyasztó közönség agyvelejében. Én magam sem olvastam soha török lírát vagy regényeket. A filmművészet kivétel lehetne, mert például 1982-ben Arany Pálmát kapott Cannes-ban Yilmaz Güney Az út című filmje, ám eltekintve néhány török filmhéttől Budapesten, a magyar könyvkiadás és filmforgalmazás máig adósa a félholdas nemzet irodalmának és mozgóképének. Még talán Németországból, az ottani török populáció mindennapjaiból érkezhetnek benyomások, legutóbb például Fatih Akin Fallal szemben című remekműve. Ennél többre azonban nem is számíthatunk, noha a zseniális Jorge Luis Borges megállapítása nemcsak ránk, hanem a török kultúrára is érvényes lehet. Nevezetesen, az öreg argentin azt írta egy ízben: „a maláj vagy a magyar irodalmat például egyáltalán nem ismerem, mégis biztosra veszem, ha módot adna rá az idő, hogy tanulmányozzam őket, meglelnék bennük minden szükséges lelki táplálékot". Nyilván így lehet ez a török irodalommal is.
Onagy Zoltán megközelítése szerint első körben Orhan Pamuk neve sem írói pályája révén jutott el a magyar nagyközönséghez, hanem a híradókból. Volt egy művész, aki két éve Európában nyilvánosan elismerte a török történelem súlyos bűntettét. Az örmények elleni népirtás a szultán ellen harcoló ifjútörök mozgalom nevéhez fűződik. 1915 tavaszán az ifjútörökök, fegyveres erőik felügyeletével a keresztény örmény férfiakat munkaszolgálatra hívták be, s szisztematikusan megölték őket. Az otthon maradottakat pedig koncentrációs táborokba hajtották a sivatagba, ahol éhen haltak, majd javaikat elkobozták. Bár milliók estek áldozatul, a hivatalos török szervek mégsem nevezik genocídiumnak az örmények elleni népirtást. Megtette helyettük Pamuk, aki akkor már Amerikában és Európában is komoly sikereket ért el, nem utolsó sorban Beyaz Kale, azaz A fehér vár című 1985-ben írott regényével. Az Ulpius-ház kiadó ezt a könyvét pár éve megjelentette Komáromy Rudolf fordításában, A fehér kastély címmel. A fordító akkor még közvetítő nyelvből, angolból ültette át magyarra, a Nobel-díj hozadékaként karácsonyra azonban az eredeti török szöveget alapul véve Csirkés Ferenc jóvoltából megjelent újra, az eredeti szövegváltozatot szem előtt tartva, ezúttal A fehér vár címmel. Pamuk könyve a tizenhetedik századi Konstantinápolyban játszódik. Egy török bárka foglyul ejt egy velencei ifjút a tengeren, aki mint gyaur, hosszú évtizedeket kényszerül eltölteni az oszmán birodalom túszaként, egy hodzsa társaságában. Eközben bejáratos lesz a szultán palotájába, politikai tanácsadóvá válik, és különféle tudományos kísérleteket végez, átvészel egy pestisjárványt, végül pedig a segítségével és a hodzsával közösen létrehoznak egy fegyvermonstrumot, egy különleges ágyúgépezetet, amit egy lengyelországi hadjárat során vetnek be. Pamuk regénye mégsem szokványos kalandregény, hanem inkább a török nemzeti identitást és az Európához való viszonyt vizsgáló posztmodern próza, amely búvópatakszerűen tartalmaz filozófiai gondolatokat is. Szokás hasonlítani Garcia Marquez mágikus realizmusához, annál azonban jóval sterilebb, kevésbé mesés és izgalmas, kimódolt hangú, szinte száraz szöveg, s mint ilyen, nehezebben élvezhető a dél-amerikai történetszövésnél. Kafka neve is szóba került már a kötettel kapcsolatban, hozzá képest viszont nem eléggé nyugtalanító, talányos és félelmetes. A fehér vár inkább e két irodalmi közeg súlytalan ötvözete, miközben túlságosan is érezni benne a török versus európai tudat ütközetét. A regény narrátora ugyanis legnagyobb harcát a saját identitásával vívja: éveken keresztül önmaga tükreként tekint társára, a hodzsára, s ez a skizoid vonás akár úgy is értelmezhető, mintha az elbeszélőnek kettős tudata volna, ami végső soron nem jelenthet mást, mint a török és a nyugati kultúra ezredvégi konfliktusát. Orhan Pamuk betöltötte azt a hiányzó szerepet, amelyre évtizedek óta szüksége volt Törökországnak az Európához vezető úton: kapcsolódásokat keres és talál a két világ között, az európai kontinens részévé kívánja tenni hazája kultúráját. Nagy kár, hogy szemlátomást a török társadalom ezt még nem értette meg, s Nobel-díját kizárólag politikai dimenziója mentén próbálják értelmezni. Bár A fehér vár számomra nem jelentett akkora befogadói élményt, mint néhány korábbi díjazott művei (pl. Coetzee vagy Jelinek), bizonyára más regényeit is érdemes elolvasni, bár hozzáteszem, szorgalmaznám az eredeti török nyelvből átültetett fordításokat. Nem hallgathatom el viszont, hogy a máskor precíz és minőségi Ulpius-ház kiadó ezúttal kontár munkát végzett. A díj hatására kapkodva nyomta ki újra az eddig megjelent Pamuk-műveket, amelynek következménye az lett, hogy olvasáskor a ragasztott kötetek lapjaira hullanak. Ha giccshatáron egyensúlyozó regények megérdemelnek keménytáblás, fűzött kiadást, egy friss irodalmi Nobel-díjast is részesíthetnének ebben a máskor természetes kitüntetésben (Novics János)
Legeza Ilona értelmezésében:
FEHÉR KASTÉLY
A tizenhetedik századi Oszmán Birodalomban játszódik Orhan Pamuk regénye, ám a mű miben sem hasonlít a "szabályos" történelmi regényekre. Mert igaz ugyan, hogy a mű egy korabeli velencei ifjú bolyongásairól tudósít a török fővárosban, és a szultáni udvarban, igaz, hogy az események során számos valóságos figura neve, tettei, vonatkozásai felmerülnek a könyv lapjain, azonban a szerző ért hozzá, hogy ne a valaha volt valóságot kívánja feltámasztani, hanem egy álrekonstrukció keretében megteremtsen egy egészen különös, keleti misztikából és nyugati ezoterikából, keleti bürokráciából és despotizmusból, valamint nyugati way of life-ból kikevert világot, amelyben semmi nem azonos önmagával, minden valami másra utal, ám hogy mire, azt nemcsak a főhős nem tudja, nem érti, de az olvasó sem, és jól van ez így. A világ - persze nem a 17. századi török világ -, hanem a mi világunk rejtélyeiről, titkos labirintusairól szól a mű, amely hallatlan ügyességgel épít be szövetébe kafkai, calvinói, sőt ecói elemeket, allúziókat és filozofémákat is. A Velencéből való ifjú hetvenévesen még mindig a birodalomban bolyong, és még mindig nem jött rá a titokra, titokszövevényre, ám addigra az olvasót már teljesen elbűvölte a török író fantasztikus elbeszélése, amelynek varázsához szervesen hozzátartozik megfejthetetlensége, játékosan kezelt, de komolyan vett misztikája, hangsúlyozott, de frivolul bemutatott történetisége. Az olvasmányos posztmodern regény elegáns, nagy jelentőségű elmélkedés a misztikus Keletről és a realista Nyugatról. (Lezega Ilona)
A kiadó előszava:
Egy török fogságba került velencei aranyifjú misztikus története. A hanyatlóban lévő oszmán birodalom, tűzijátékok és pestisjárvány, filozofikus merengések és féktelen mulatságok, tudósok és csillagjósok fantasztikus kavalkádja. Orhan Pamuk, akit a Guardian a XXI. század 21 legnagyobb írója közé választott, a kritikusok szerint Umberto Eco, Italo Calvino és García Márquez szintjéhez mérhető írózseni. Kapocs Kelet és Nyugat, hatalom és filozófia, a való élet és a misztikum világa között. Olyan művek alkotója, melyek elvarázsolják, és néhány órára hipnotikus álomba ringatják olvasóit, akik könyveit letéve úgy érzik, életük soha többé nem lesz már ugyanaz, mint ami Orhan Pamuk titokzatos regényeinek megismerése előtt volt.A fehér kastély nyitva áll... "A mágikus realizmus dél-amerikai írófejedelmeinek legújabb vetélytársa - Orhan Pamuk."Wall Street Journal "A fehér kastély elegáns, nagy jelentőségű elmélkedés Keletről és Nyugatról. Nem túloz, aki Kafka vagy Calvino műveihez hasonlítja. Lépten-nyomon az ő komolyságuk, kifinomult érzékenységük nyilvánul meg benne."Independent "Doppio vára magas hegy tetején állt, fellobogózott tornyain a kihunyó alkonypír derengett, egyébként fehér volt; patyolatfehér és gyönyörű. Önkéntelenül arra gondoltam, hogy ilyen szépséges és elérhetetlen dolgot csak álmában láthat az ember. Abban az álomban sötét erdőn át kanyargó úton futnánk, sietnénk, hogy fényes nappal érjünk a hegytetőre, ahhoz az elefántcsont építményhez; odabent mintha pazar bált tartanának, amelyen szeretnénk részt venni, nem akarnánk elszalasztani ezt a lehetőséget a boldogságra, ám az út, amelyről azt hinnénk, bármely pillanatban túl leszünk rajta, soha nem érne véget."
Pamuk nagy mesélő, kiváló tüzijáték- mester és időjós, és a hit kérdésében sem bigott. A Nobel-bizottság jól döntött.
ORHAN Pamuk: A fehér vár
Kerekes Tamás
Ulpius Ház
Ukpius-Ház.hu
[a]http://www.ulpiushaz.hu[text]www.ulpiushaz.hu[/a]
info@ulpiushaz.hu
