Portfóliók
Abszint a pohárban, idôtlen
- szürreális filmvers arról, hogy mivé lett volna Szindbád, ha megéri a XXI. századot -
I. kép.
Egy pohár, benne átlátszóan zöld ital. Egy kéz, amely egy szájhoz emeli a poharat. Egy száj, melynek szélén lecsordul egy csepp. A pohár, amelyen rajta marad egy ujjlenyomat. Az ujjlenyomat, amely több nézetbôl bekerül egy rendôrségi nyilvántartásba, mintha egy ember fantomképe lenne.
II. kép.
Egy kéz, amely meggyújt egy gyertyát, aztán egy másikat, aztán egy harmadikat. Az elsô gyertya fehér, gömbalakú. A második egy nagy piros kocka. A harmadik pedig aranyszínû piramis.
III. kép.
Egy száj, amely ráfúj egy hosszú, vastag füstölôrúdra, majd beleszúrja egy virágcserépbe, amelyben csak föld van. A füst közelít, mintha az bámulná az embert és nem fordítva.
IV. kép.
Kezek és poharak egymásutánban. Nôi kezek, vékonyak, finomak, teltek, dohányosan eresek, egyszerûek és színes mûkörmösek, gyermekien símák. Egy nem túl nagy férfikéz utánakap mindegyiknek, van, amelyikre rá tud fonódni a poháron. Szemek, nôi szemek. Természetesek és festettek. Csillogóan ártatlan, borostyánszínû, démonian zöld, ördögien fekete, levendulakék szemek. Gyors váltakozások a kezekkel és a poharakkal. Közben be-bevillan egy férfiszempár.
Ô az Abszintnak nevezett alak, de valójában Arthur a neve.
Arthur hangja:
Ôk azok, a tûnékeny szivárványok, akik beragyogják a poháremelôk redôzött homlokát. Ôk a kiszáradó földön rekedt tengerészek gyógyírjai. Sudár, büszke rabszolgák, akik a babaszobából egyenesen a darázsfészkekbe költöznek.A szeszszagú jászolok Madonnái, a Bölcsek ékkövei. Éj-ölôk, huncutul áttetszôk, akik kártyára vetik porcelánbôrüket, megkeresztelt arany mellüket, sátoros szépségû szájukat, akik kitöltik egy hasas korsóba életörömüket, minden völgyük közönséges rebbenését. Talán mindegyikükbe bele kellene ültetnem a szenvedély elixir-magvait, és testet ölthettem volna gyóntató kitárulkozásukban, víztôl áztatott, cigarettától füstölt tenyerükön táncolva, hogy bôrükkel, hangjukkal, hajnalt megindító sóhajukkal verjem el csillapíthatatlan éhségeimet. Aztán az álom addig tart, amíg fizetek. Egy apró, kedves ölelés, és máris behelyettesítettek. Itt az idô végtelenített 24 órás szalagon fut.
Sorozatot látunk a lányok szájáról, némelyik némán beszél, némelyik nevet, némelyik csókra nyílik. A kamera közben egy-egy villanásra lejjebb is csúszik. Madárcsontú nô, buja, blúzát majdnem szétvetô mell, kamaszosan kicsi és kemény keblek, egyetlen vékony, áttetszô póló alatt.
A háttérben tv szól, valamelyik zenei csatorna, amely képváltáskor hírtelen elhallgat és dermesztô lesz a csend.
Arthur hangja:
Kész. Vége. Halott. Nem fog feltámadni. Pedig azzal fenyegetett.
Egy nôi hang:
Nem mondod...Te...
Arthur hangja:
Én.
V. kép.
Nagyvárosi lakótelep. Csillagtalan, holdtalan éjjel. Az egyik játszótéren gyülekeznek a kóbor kutyák. Mindenféle korcs, a német juhásztól a véreb és a tacskó-keverékekig. Nem ugatnak, nem acsarkodnak egymásra, csak ülnek. Mintha várnának valamire. Lassan, de érzékelhetô sebességgel leszáll a köd. De tejfehérségbôl kiválik egy fehérszakállú csöves, aki csak egy vékony, norvégmintás pulóvert hord, és a hóban is mezítláb jár.
Arthur hangja:
Nincs egy kis abszintod?
A csöves:
Már nem iszom. Már felesleges pusztítanom magamat. De egy csikket adhatok.
Arthur hangja:
Nyeld le keresztbe a csikkedet...
A kutyák továbbra is szükölnek. Egy kínai vonású szaxofonos köré állnak, és úgy néznek rá, mint egy félistenre.
(Ajánlott zene: Archie Shepp valamelyik szólófelvétele.)
VI. kép.
Egy autóbusz rohan át természetellenes sebességgel a kihalt városon. Belül félhomály, vagy félvilágítás, a fényviszonyok szempontjából mindegy. Az utasok állnak, mint a merev bábuk, pedig a busz nincs is tele.
Arthur hangja:
Mintha reggel óta mindig ugyanaz a mocskos busz járna fel s alá a városban. Ugyanazzal a néhány utassal, akit rajta felejtettek. Köztük a legrémisztôbb egy disznópofájú alak, aki idônként megszólal: OKÉ.
Valaki kirakott egy táblát : GARÁZSMENET. Nem is tudtam, hogy a garázs és a halál rokonértelmû szavak. Senki nem veszi észre, hogy most befordul egy zsákutcába és onnan nincsen visszaút.
VII. kép.
Vidék. Mezô, állatok, lovak, marhák, néhány kóbor kutya, jóllakott macskák. Hosszú, egyenes út, amelynek vége a láthatáron túl van. Néha egy-egy ház, tanya.
Most látjuk elôször teljes testi mivoltában Arthurt. Félhosszú hajú, szakállas férfi, aki ugyanúgy lehet 30, mint 50 éves. Azt is nehéz megállapítani róla, hogy szegényesen rosszul öltözött-e, zsákszerû sokzsebes sötétlila kabátjában, vagy pedig csak egyszerûen nem törôdik a külsejével.
Átvág egy kerten, sûrû, túlburjánzó a növényzet, szamócabokrok, mákgubók, paradicsomtövek váltakoznak. Egy vakolatlan, mégsem barátságtalan ház.
VIII. kép.
Arthur belép, hangszerek, festmények, mindenféle régi könyvek között bent egy hozzá hasonlóan azonosíthatatlan korú férfi ül. Teljesen kopasz, a szeme zöld, de nagy, barna göndör szakállt visel. Tibeti buddhista zene szól, a ház gazdája félmeztelenül törökülésben a földön, szeme messzire elrévül, és közben tablán játszik. Körülötte gyertyák és füstölôk, a levegô szinte áthatolhatatlan.
Arthur nem szólítja meg, leveszi a cipôjét, ô is leül a földre és hallgatja a zenét, közben színes indiai szatyrából elôvesz egy nagy üveg mézet, aszalt szilvát, mandulát, pisztáciát, és egy hatalmas, mályvaszínû gyertyát.
Arthur hangja:
Gandhi magvakon és vizen élt. Barátom mézen, gyümölcsön, vitaminokon, és füvön. Néha vörösboron. Gandhi el akarta hozni az embereknek a békét. Barátom el akarja hozni az embereknek az értelmet. Gandhit megölték. Barátom még él. Halála után majd vitatkozhatunk az egészséges életmódról.
Arthur szeme. A Guru szeme. A két különös figura megöleli egymást.
A Guru:
Köszönöm. Majd együtt belekóstolunk mindenbe. Tehát megint egyedül?
Arthur:
Egyedül. De talán nem magányosan.
A Guru:
Az a te legnagyobb bajod, hogy kapkodsz, rohansz, vedelsz. Túl sokat akarsz, és közben nem tudod élvezni az életet.
Arthur:
És te?
A Guru:
Én? Ülök, nézem a világot és röhögök. Mert már kivonult belôlem, vagy én ôbelôle, mindegy. Nem vagyunk beszélôviszonyban. Te pedig folyamatosan erôlteted, amíg bele nem bolondulsz...
A Guru szertartásos lassúsággal, miközben egy újabb lebegô, keleti zenét kapcsol be, meggyújt egy pipát, beleszív, majd átadja Arthurnak. A férfi túl nagyot nyel, köhögni kezd.
A Guru:
Mondtam, hogy ne kapkodj...hová rohansz? Aki vár rád, úgyis megvár...
Csendben pipáznak, miközben Arthur hol a Guru arcát, hol pedig azokat az arcokat vizslatja, amelyek a szürreális festményekrôl elôbukkannak. Az egyik, boszorkányos arc a vásznon életre kel, bár zöld szemei csak természetes fényükkel világítanak, mégis olyanok, mintha foszforeszkálnak.
Arthur hangja:
Hányszor égettek meg elôzô életedben, Te jáspisszemû céda?
Az arc:
Pontosan 666-szor. Azóta piromániás vagyok.
A festményen körkörösen elindul egy láng.
Arthur hangja:
És a boszorkány azon nyomban hamuvá változtatta a felfuvalkodott fônix-madarat.
A Guru szája, ahogyan kifújja a kékes füstöt.
Sokan vannak itt. Elég rájuk gondolni, és máris lépni nem lehet tôlük. Csak jól figyelj. De szerencsére egyik sem akar tartósan ideköltözni.
Arthur egy graffitikkel összefirkált nagy vásznat vesz szemügyre, amelynek közepére a Guru a következô mondatot pingálta: EZ LESZ A JÖVÔ. Körülötte szavak, félmondatok - "gazdagság, milliók" - "végtelen utazás" - lakatlan sziget" - "tánc a Teremtô lábainál" "én lennék a napfelkelte, kedvesem az alkonyat". Arthur maga is odaírja a magáét: "Megállítani az idôt a farkasok órájában". A Guru bólint, majd egy agyagkorsóból egy pohár vizet tölt Arthurnak, és egy vitamint ad barátjának.
"Igyad és egyed, ez az én bestiám"
Arthur beveszi a vitamint, megissza a vizet, és vesz egy nagy lélegzetet.
A most következô képsoroknak lényege: a háttérben szóló lebegô zene feltûnôen lassabb, mint a képek egymásutánja. Mintha a zene 33-as fordulatszámmal szólna, a maga természetességében, a képek pedig ennek kétszeresével futnak. Körülbelül tíz másodpercenként felvillan a Guru arca, mindig ugyanazzal a gúnyos, mégis jóságos mosollyal, hol közelebbrôl, hol távolabbról, de mindig élesen, és soha nem torzítva. A hangszerek és a képek forognak, a húrok kitágulnak, a dobok bôrei mintha lélegeznének, a festményekbôl fekete karikák szállnak elô láncot alkotva Arthur szemei elôl, az elôbbi boszorkányarcból egész alakos, vöröshajú nô lesz, akit csak hosszú fürtjei és ezüstös láncai öltöztetnek, egy másik nôi arc, aki egy pókháló mögül néz ki és üvöltésre nyitja száját, majd egy harmadik, aki padlóból nô ki. Egy óra a falon, amelynek éjfél elôtt mindig visszaugrik eggyel a mutatója, egy iránytû, amely körbe-körbe forog - de megint teljesen más sebességgel.
Arthur rémültre tágult szeme. Saját hangját úgy hallja, mintha teljesen kivülálló lenne, mintha test és hang elszakadt volna egymástól.
Arthur hangja:
Ellopták álmainkat és kivitték ôket az ócskapiacra. Belehányták ôket a filléres regények kupacába és ott osztogatták ôket boldognak-boldogtalannak. A részegeket, a visszatérôket, a felriadókat éppúgy, mint a durván megszakítottakat. Amikor az utolsókat is elkótyavetyélték, akkor halt ki a homo sapiens. És visszatért megérdemelt fosszilia állapotába
Még utoljára felvillan a Guru képe, mosolya fagyott, nyakán lila és vörös foltok. Arthur kiáltana, de nem bír.
A Guru halott.
IX. kép.
Minden kifehéredik, mintha fényt kapott volna a film. A falak, a mennyezet, majd a mezô is olyanná válik, mint egy kopár sík jégtábla. Felette kavarog egy aranyszegélyû fekete gomolyfelhô.
Arthur arca ellenfényben. Egy gyönyörû, kreol lány ölében fekszik félig élettelenül, és a lány próbálja megszoptatni. A háttérben elmosódott alakok, portrék, festményen és rendôrségi nyilvántartó képen, táncoló figurák, ölni kész nomád harcosok, akik mind egy-egy pillanatra kibukkannak a lassan leszálló ködbôl, csak Arthur és a lány jelennek meg teljes élességben.
Arthur hangja:
A sikamlósan fényes fürdôterem falai hol közeledtek, hol távolodtak egymástól. Hol olyanok voltak, mintha egy vásott kölyök gyûrött ezüstös csokipapírral vonta volna be ôket, hol pedig olyanok, mintha fakó tükörré simultak volna. Elindultam volna a hûsítô medence felé, de egy alaktalan gôzfelhô jött velem szembe, és elkobozta maradék egyensúlyomat is. Elôbb csak a lépés esett nehezemre, aztán már a függôlegesség is. A nedves kô, amelyre elzuhantam, csipkedte a gerincemet, egy üres cserépedénybe felfogott hangként hallottam kétségbeesett szavaimat, a plafonon, mint egy tótágast állt moziban megjelent többgenerációs arcom negatív lenyomata, közben a levegô áramlatai, mint kihûlt szivarok, repültek felettem. Ekkor egy fahéjízû bôr párája burkolta be összevagdosott érzékeimet. Az indián sámán hollóhajú unokája térdelt le mellém hófehér köntösben. Kezébe vette erôtlen fejemet, majd hagyta erdô-testérôl leomlani leplét, hogy reszketô ajkaimnak kínálja feketeszeder mellbimbóját, és cseppenként belémoltsa a visszatérés tejét. És a vérengzô visszhangok elengedték húsomat, meghunyászkodva visszahátráltak a terem legtávolibb zugába, és a halálos falak mennyei pálmaligetté váltak egy cseppkô-palota kellôs közepén. Ahogyan át akartam ölelni a tûzben fogant sámánlányt, akit a szerelem napjáról neveztek el, egy villanás alatt eltûnt, csak hangját hallottam számban suttogni, mint egy csókot:
A lány hangja:
"Ne félj, bármilyen messze is vagyok Tôled, én mindig vigyázok rád!".
Újra Arthur hangja:
Lassan ki tudtam nyújtani végtagjaimat, lassan visszaszivárgott belém az erô. Felálltam és talpon tudtam maradni. Egyedül voltam szobámban. Éltem.
X.kép.
Arthur a Guru szobájában. Minden ismét szilárd, minden a helyén van. Arthur most döbben rá, hogy mit tett.
XI. kép.
Egy füstös kocsma. Kint hajnalodik. Arthur és a pult másik oldalán a Démon. Nincs ebben semmi misztikus, így becézik kolléganôi és a törzsvendégek is. A Démon zöld italt tölt Arthurnak, aki egy húzásra megissza.
Démon:
Tök jó, hogy bejöttél. Ilyenkor reggel felé már az összes súlyos eset hazahúzza a belét, és még jobban érzem, hogy egyedül vagyok.
Arthur:
Én pedig azért jövök be, hogy ne legyek egyedül. Már csak ilyen önzô vagyok. De ha örülsz nekem, annál jobb.
A Démon festett vöröshajú, nagyon zöldszemû. A külsô szemlélônek szinte fájóan feszül a melle, az összhatás kivánatosan közönséges.
Démon:
Benned az a jó, hogy soha nem leszel állat. Amikor a többiek mondták, hogy mennyit szoktál inni, megijedtem. De azóta rájöttem, hogy tôled nem kell félni, mindig úriember maradsz.
Arthur:
Persze. Kivéve, amikor embert ölök.
Felettük némán tátog a tv, valami borzalmas európai rap. A Démon cigarettára gyújt, megkínálja Arthurt, holott tudja, hogy nem dohányzik. Elhúzogatja a bódé függönyeit, csak hogy csináljon valamit.
Démon:
Néha, amikor hazamegyek egyedül, arra gondolok, hogy jó lenne egy gyerek. De nem akarok férfit magam mellé. Legalábbis most nem.
Arthur (szórakozottan):
Végülis nem fontos.
Démon:
Egyszer voltam már terhes. De utáltam a pasit, aki megcsinálta és inkább elvetettem. És aztán arra gondoltam, hogy ha 35 éves koromig nem találom meg az igazit, akkor valakit megkérek...
Arthur:
És mikor leszel 35?
Démon:
Holnapután.
Arthur:
Akkor még van idôd.
Démon:
Elvállalnád?
Arthur:
De engem hamarosan alighanem lecsuknak.
Démon:
Nem kértem, hogy gondoskodj rólam.
Arthur:
Egyetlen éjszaka?
Démon:
Lehet kettô is , három is. Közel lakom.
Arthur:
Én is.
Démon:
Reggel kilenckor végzek.
Arthur:
Én reggel szeretem a legjobban. Amikor a nôk elernyednek, odaadóak és nem követelôznek.
A Démon tölt magának is a zöld italból. Szájába veszi, de nem nyeli le, hanem magához vonzza Arthurt, megcsókolja, és közben a férfi szájába ereszti az italt. Arthur az ölelés közben a Démon túlságosan is telt melle után nyúl, de a nô leveszi magáról a kezét.
Nagy zajjal az V. képben látott csöves lép be, és rátámaszkodik Arthurra.
Csöves:
Tudom, hogy féled istent, hiszel az Anyaszentegyházban és a feltámadásban. Fizess nekem egy kávét.
Arthur undorodva méri végig a fickót, odalök a pultra valamennyi pénzt, amibôl kijön a zöld ital és a kávé, majd szó nélkül távozik, kettesben hagyva a Démont a Csövessel. A Démon szomorúsággal vegyes gyûlölettel néz utána.
Arthur hangja, miközben a csövest látjuk kávéját szürcsölni:
Ha tudott volna festeni, megalkotta volna a Csapszéki Madonna és a Tékozló Fiú címû remekmûvet, amelyet ötven év múlva milliókért vett volna meg árverésen egy romantikára vágyó depressziós milliomos.
XII. kép.
A mezítlábas csöves a postán, a sorban éppen megelôzi Arthurt. Felad egy faxot valami rokonának, és egy lottószelvényt. Senki nem mer mögéje állni, csak Arthur, félnek tôle, a szagától, a fertôzésétôl. A csöves egy pillanatra ránéz, Arthur már-már leveszi cipôjét, hogy odaadja neki, de az otthontalan egyik pillanatról a másikra eltûnik.
XIII. kép.
Temetô, éjjel. Arthur nézi egymás után a sírokat, egy kis zseblámpa van nála, így látja a feliratokat. Egymás után olvassa ôket.
Arthur hangja:
Arthur, Paul, Charles, Miklós, Attila, Flóra, Endre. Léda, Frederik, Franz, Edith, Marcel, Jean, Jeannot. Erich von, Yves. Simone. Marilyn, Joe. Salvador. Gala. John. Yoko. Henry. June.
Esik a hó. Arthur tovább bolyong a sírok között. Nem teszi fel fejére kabátja csuklyáját, hagyja, hadd ázzon el.
Az egyik sírkövön a Démon szeretkezik egy ismeretlennel. Ô van felül. Arthur végignézi, és közben agyában megindul egy zene. Talán Lou Reed. A Perfect Day.
Az idegen gyorsan távozik. Arthur hóval dörzsöli be a kimerült Démon amúgy is hidegtôl reszketô melleit, majd egy csókot lop a félig öntudatlan nôtôl, végül egy kis jégdarabbal keresztet rajzol a homlokára.
A Démon még ott marad néhány másodpercig lovaglóülésben a sírkövön. Ahogyan lefelé csúszik, kirajzolódik lába között egy név: Arthur.
A férfi megrémül és gyûrûjére pillant. Egy csillogó ezüstgyûrû van a kisujján, amelynek denevér-formája van.
A csendbe beleúszik egy brutálisan dübörgô punk-zene. Egy ôspunk, amit sokan nem ismernek el, hogy innen származik. Beatles: Helter Skelter. Feltekerve a végsô hangerôre.
XIV. kép.
Arthur egy feketére mázolt falú pinceklubban. Piros, fehér, sárga grafittik, néhol egy-egy értelmes szó, de többnyire csak jelek. A vakító fehérrel megvilágított színpadon örjöngô, de ôszintének ható punk-együttes, kicsit a Clash, vagy a NoMeansNo modorában. Elôtte pogózó fiatalok.
Arthur is tiszta feketében, az egyik falnak támaszkodik. Nézi a pogózokat. Arcok: egy grooftie-lány, fehérre meszelt arccal, éjfekete hajjal, vérvörös szájjal, de arcából kiviláglik gyönyörû kék szeme. Egy másik, vélhetôen hétköznap elkényeztetett kisasszony, aki most lejött tombolni egy kicsit, látszik, hogy ez nem az ô közege. Biztostûs, bôrruhás, szaggatott pólós fiúk. Végül egy babaarcú, természetes feketehajú, csillogószemû, duzzadtszájú lány, aki a zene elhalásakor kimerülten, izzadtan nekidôl a falnak, pontosan Arthur mellett. Megrázza a fejét, és a verítékcseppekbôl jut a férfinak is. Aztán a lány Arthur füléhez hajol és belekiabál:
Hangtalan háborúznak a szatír képernyôk. Mocskos jók, pecséttelen rosszak. A zárban élesen megcsikordul a félelem. Harisnyás rablók bámulják magukat a tükörben, majd bentszorulnak egy ételliftben. Barbárok és Barbarák üzennek. A zárókép, mint vérfürdô, a küszöbön áll, és bekúszik az ajtó alatt.
Arthur, amúgy rutinból megcsókolja a lányt, akit nevezzünk Barbarának. A lány újra belekiabál a férfi fülébe:
Tudsz valami biztatót mondani az öröklétrôl?
Arthur:
A keresztút az ördögé. A virradat az ôrzôké. Az acélrács az ôröké. A valóság az örökké.
Barbara: (Továbbra is kiabál, mert nagy a zaj)
Ez nagyon szép. Olyan, mintha most találtad volna ki. Pedig Te is olvastad valahol. Le is írnád Nekem?
Arthur:
Hová írjam?
Barbara felhúzza a hasán trikóját, letörli bôrérôl az izzadtságot, és Arthur kezébe nyom egy vastag zöld filctollat. Arthur letérdel a lány elé, és köldöke köré körkörösen próbálja leírni ezt a négy mondatot. Többen körbeállják ôket és bámulják, míg Barbara szórakozottan borzolja Arthur haját. A lánynak mind a tíz körme fekete, és balkezén ott az ezüst denevérgyûrû.
XV. kép.
Az autóbusz. Most is ott vannak a buszban azok, akik nem tudják, hová utaznak. Fel s alá megy a járat.
Arthur hangja:
A hallás útján terjedô agylúgkô egyenes úton vezet az üvegszemhez, és a szilánkosan tört elméhez.
A busz megáll. Valakik kidobnak egy fiatalembert, akinek a fején walkman-hallgató van. Olyan érzéketlenül hajítják ki, mint Edmond Dantest If várából. A fiú elterül a prérin, közben a fejhallgatóból megállás nélkül tovább üt-vág a rave-zene.
Arthur hangja:
És csend lett. Nagy szünet.
Ezután csak hallgatni lehetett.
(Szabó Lôrinc verse)
XVI.kép.
Barbara otthona. Arthur kissé csodálkozva néz körül a lakásban. A falak ugyanolyan feketék, mint a lány körmei. Ô azonban zöld vastag filcet vesz elô, és iratni akarja Arthurt. A lány vezeti a férfi kezét, aki megadóan írja a szövegeket, a jeleket. Közben látjuk egészen közelrôl Barbara duzzadt ajkait, pajzánul csillogó szemeit. Arthur firkál a fekete falakra.
azt hiszem
voltam hajdan
azt hiszem voltunk
az én borom a tejed
az én selymem a fényed
Barbara átöleli a férfit, és ô is néhány sort idéz:
fekete macska
véredet fa
nyalja
És ô is felírja ezeket a szavakat a falra.
Arthur letérdel a lány elé, miközben a háttérben Doors-zene szól. (Az utóbbi két idézet Jim Morrisontól való). Barbara elringatja magát a zenére, miközben Arthur a lába elé borul, lehúzza fehér zokniját, és finoman, átszellemülten csókolgatni kezdi a lány csupasz lábát, körmeit. Barbara a lábán is feketére festette minden körmét. A lány arca, az élvezet csúcsán.
A kezüket látjuk, amint Arthur odaadja Barbarának oroszlános arany nyakláncát, a lány pedig ráhúzza Arthur kisujjára a denevéres gyûrût.
Barbara:
Most búcsút veszek tôled. Soha többé nem fogsz látni.
Arthur:
És soha többé nem kapod vissza a denevért.
Barbara:
Anyám kis ribancnak nevezett.
Arthur:
Én pedig fekete csipkelánynak. Megegyeztünk?
Barbara letépi magától trikóját, és ugyanezzel a mozdulattal megoldja farmernadrágját is, mire Arthur szájjal keresztet vet a lányra: a felsô ág az ajka, a két szélsô a mellei, az alsó pedig sötét szeméremdombja.
XVII. kép.
Arthur az utcán, belenéz sok-sok arcba, mintha egy bizonyos arcot keresne. Csatangolása során egy hangot hall, Barbara hangját:
Összesürítik a levegôt körülöttem az asztali tornádók és az idôhatározó gépek. Szalagcímek, vastagbetûs bekezdések tolakodnak elém, provokativ telefon csörög. Jótékony rosszhírekkel elcsábított kamaszlányok szopnák ki párnámból agyam rabláncait, miközben letapad a lábam egy folyamatosan rövidülô futópályán. Feloldhatatlan mássalhangzó-torlódássá válok és próbálok elhajolni a fulladásos halál jobbegyenesei elôl.
A hang menet közben keveredik Arthur hangjával. Arthur elképzeli, amint fekszik a földön, magatehetetlenül, és Barbara meztelen talpával az arcába lép, és halálra tapossa.
XVIII. kép.
A Guru háza, belülrôl. A földön egy nagy kockás vászonterítô, szinte csendéletként raktak ki rá almákat, paradicsomokat, egy tálba fekete szedret, odébb egy csokorba sárgarépát, de van dió, pisztácia, méz is.
A Guru és Arthur ülnek a földön, mindketten félmeztelenül, mezítláb, most is szól egy elvont , akusztikus, arabos hangzású zene.
A Guru egy kerek, sötét cipót tör ketté szertartásos mozdulattal, egyik felét Arthurnak adja.
A Guru:
Magam sütöttem. Gandhi receptje. Csak természetes anyag. John Lennon is meg tudta tanulni.
Arthur elismerôen bólint. Közben egy fehérmellényes fekete macska belopakodik és a Guruhoz dörgölôzik.
Guru:
Magamhoz szelidítettem. Elôször a küszöb elé tettem le neki egy kis húst. Megette, és után már belülre tettem. Két nap múlva már bent volt a szobában. Lehet, hogy szerelmes belém, hagyom, hadd hízelegjen.
Arthur:
És az egyedüllét? Az emberek? A nôk?
Guru:
Majd megtalálnak, ha akarnak. Mindennek eljön a maga ideje, ha fontos. Ha meg lényegtelen, akkor nem. Nincsenek véletlenek, még mindig nem tudod? Ajtóm nyitva áll. A macskáknak, a kutyáknak, az embereknek...még az emberszabású szukáknak is...
Arthur:
Nem félsz?
Guru:
Félelem? Ostoba fogalom. Miért félnék, mikor nem ártok senkinek?
Arthur:
És ha egy szép napon megirigylik tôled ezt a szabadságot?
Guru:
Aki irigyli más szabadságát, már nem lehet szabad...
Arthur némán majszolja a kenyeret. Úgy érzi, mintha a festmények, maszkok mind ôt néznék szemrehányón.
Guru:
Én a helyedben kiköltöznék ide. Van még egy romos ház, innen fél kilométerre. Még kihaltabb a táj, még nagyobb a csend. Itt letisztulhatnál, írhatnál, amennyit csak akarsz, nem lennél senkinek a rabszolgája...
Ez az utolsó szó valósággal belehasít Arthurba. Mintha a Guru rosszindulatú óriássá válna felette.
XIX. kép
Egy magas épület körül hatalmas csôdület. Rendôrautók, mentôk vijjogása. Egy letakart holttest, körülötte, mintha valaki körkörösen elrendezte volna, további, legalább öt ponyva, alatta egykor emberek.
Arthur hangja, mintha egy lélektelen hiradós tudósítást olvasna be a tv-ben:
Az író a tömeg féktelen ujjongása közepette felmászott a magas toronyba, hogy ott látnoki dalt énekeljen. A zárótaktus után levetette magát a mélybe, és számos halálesetet okozott. A rendôrség kizárta az öngyilkosság lehetôségét, mert az író túlságosan szerette az életet. Más források szerint viszont már mindent elért, amire vágyott, csak ez a zuhanás hiányzott totális boldogságához.
XX. kép.
A mezítlábas csöves jön ki a Guru házából. Odabentrôl most is szól a zene.
XXI. kép.
Éjjel. Arthur egy összemázolt, törött üvegû fülkébôl telefonál. A fülke falán egy írás:
Ha szeretetre vágysz, hívj és én kényeztetni foglak. 323-6365, Judit.
Arthur ezt a számot tárcsázza.
Jóestét kívánok, Juditot keresem.
Hang:
Rögtön szólunk neki. De már nagyon késô van.
A telefonból mindenféle zajok hallatszanak ki. Aztán egy fáradt, megfélemlítettnek tûnô hang.
Én vagyok Judit.
Arthur:
Olvastam, amit felírtál a telefonfülkében....
Judit:
Az nem én vagyok. Ne haragudj....kés volt a torkomon. Most is ...de a nôvéremnek szólok. Várd meg ott...
Judit a telefonban sírva fakad. Arthur áll megdöbbenten. Csend honol az utcán. Hamarosan feltûnik egy szôke, vékony lány, kezét nyújtja Arthurnak.
Gyere, menjünk.. Gina vagyok. Mint a Múzsa.
Arthur:
Arthur. Mint a költô, meg a király.
Gina:
Nem kérdeztem, kár volt elárulnod.
XXII. kép.
Gina és Arthur egy ágyon hevernek, vélhetôen már az aktus után. A háttérben Jimi Hendrix Red House-a szól.
A lány simogatja a férfit, akit megpróbálja szájon csókolni, de ezt Gina elhárítja.
Privát terület...mindent, de ezt ne...
Arthur:
Sosem fordult elô veled, hogy élveztél valakit?
Gina:
De. A pasimat.
Arthur:
Ô tudja...
Gina:
Naná, az ô ötlete volt. Két év alatt összekefélek egy házat. És akkor feleségül vesz, és lesz négy gyerekünk.
Gina nyújtózik egyet, majd iszonyatosan felsikít. Az egyik lába, a combjától a talpáig begörcsöl a rossz mozdulattól....
Segíts, csinálj valamit....
Arthur meglazítja az ujjait, és finoman masszírozni kezdi végig-végig Gina lábát. A lány elôször csak felenged, megkönnyebbül a fájdalomtól, majd hamarosan olyan hangok törnek fel a torkából, mint aki mindjárt elélvez. Végül egy hatalmas sikítással belezuhan a kéjbe.
Arthur elégedetten méri végig a lányt.
Gina....
Gina:
Lillának hívnak...
Arthur:
De hiszen...
Gina:
Már elmúlt éjfél....
Arthur:
És...
Gina:
Holnapután Dettinek szólíts...
Arthur a naptárra pillant és mindent megért.
XXIII. kép.
Egy kéz meggyújt egy gyertyát, aztán még egyet, aztán még egyet. Az elsô haragoszöld és toronyszerû, a második fekete és szögletes, tömzsi, a harmadik pedig mályvaszínû és nôalakja van. A kéz az elsô gyertya lángjába tart egymás után három, különbözô vastagságú füstölôt.
Arthur hangja:
Az elsô világháború idején jött szokásba, hogy egy gyufáról nem volt szabad három cigarettát meggyújtani, mert a hosszan fellobbanó lángból az ellenség kitalálhatta, hol húzódik a lövészárok. Arra egyikük sem gondolt, hogy csikkrôl is lehet csikkre gyújtani.
Egy nôi kezet látunk, aki a nôalakú gyertyáról akarja meggyújtani cigarettáját, de a másik kéz kiveri kezébôl a cigarettát.
Arthur hangja:
Megôrültél? Most csaknem megöltél egy tengerészt...
Nôi hang: (eddig nem hallottuk):
Te még hiszel az olyan ostoba babonákban? És hogy vannak a tengeri szörnyek meg a jetik?
Hatalmas pofon csattanását halljuk, egy apró nôi sikoly kíséretében és látjuk, hogy földre zuhan egy zöld itallal teli pohár. Egy csizmás férfiláb rátapos (de - fontos - nem a sarkával).
XXIV. kép
Arthur betérne éppen a kocsmába, amikor vállon ragadja ôt a mezítlábas csöves.
Mindent tudok rólad.
Arthur:
Csak hiszed.
Csöves:
Egy istentelen szeme is láthat mindent.
Arthur:
Mit akarsz? Mégegy kávét? Egy liter bort? Esetleg az ágyamat, lepedôstôl?
Csöves: Azt még nem...majd...de egy rend ruhát, azt igen. Újat, nem uraktól levetettet.
Arthur.
Cipôt is?
Csöves:
Már felesleges. Megszoktam mezítláb...Menjünk...
XXV. kép.
A csöves, immár új ruhájában, és Arthur egy középosztályú étteremben. Arthur elôtt valami átlátszó, zöld ital, a csöves egy hatalmas libacombot fal. Körülöttük senki, valószínûleg elmenekültek, amikor meglátták ôket.
XXVI. kép
Az utcán, egy templom közelében.
Csöves.
Igy már jobb...de még nem végeztem Veled..
Arthur:
Mit akarsz még? Rám akarsz örökre akaszkodni?
Csöves:
Minek? Mi hasznom lenne belôled életem végéig?
Arthur:
Te mondtad, hogy mindent tudsz rólam.
Csöves:
Tudok, de nem érdekelsz. Azt hiszed, hogy nagy tettekre vagy képes, holott egy senki vagy, aki még az álmaitól is fél.
Arthurnak kezd elborulni az agya. Ujjait próbálgatja.
Nos?
Csöves:
Egy vonatjegy kell.
Arthur:
Hová?
Csöves:
A legmesszebb, ahová csak adnak. Igét akarok hírdetni hetedhét országon túl...na és még ez is kell....
A csöves rábök a denevéres gyûrûre.
Arthur:
Ezt soha...elôbb ölj meg...
A csöves elkapná Arthur kezét, aki azonban résen van, és elôbb üt. A csöves, aki nem is olyan gyenge, mint hinni lehetett volna, dulakodni kezd Arthurral, majd egy jobbegyenessel leteríti. Arthur elôtt elôbb csak forog a világ, aztán teljesen elsötétül.
XXVII. kép.
Arthur ül a mocskos buszon. Késô éjszaka. Ô az egyetlen utas. Mintha a sofôülésen sem ülne senki. Kimegy a busz a városból, már csak az országút van, és a mezô.
Távolról egy szaxofonszó, mint amilyen a kínaié volt, de ember nem látszik.
Arthur hangja:
Egy ámbraillatú éjszakán arról álmodtam, hogy az egész világtérben és idôben egy óriási, és határtalan happeninggé vált. Volt minden a szelid vadvirágokkal borított végtelen mezôkön, amire oly régóta vágytunk: béke, szerelem, és zene, egy dal, amelynek egyetlen pisszenése is órákon át áradt szét testünkben. És csak akkor szakadt meg, amikor az esô oly erôvel kezdett dörömbölni ablakomon, hogy arra már nem lehetett nem felébredni.
Így akartak figyelmeztetni az égiek, hogy le ne maradjak a közelgô özönvízrôl.
Mintha egy óriási kiáltás jönne az égbôl, majd egy csattanás, egy tûzcsóva, mint amikor lezuhan egy óriási repülôgép. Nyomában hasonló nagy robajjal ömleni kezd az esô.
Arthur leszáll a buszról, amely rögtön továbbhalad. A Guru házát keresi, de olyan sûrû a felhôszakadás, hogy alig tud elôre haladni. Végre eljut a házhoz, ahonnan most is világosság szûrôdik ki.
Félve lép be. Odabent senki, csak az egyik macska. Egy furcsa, avantgard muzsika szól, európai ugyan, de mégis van benne valami keleties, a dobok, fuvolák miatt. (Alkalmas rá pl. a King Crimson Mantra címû felvétele). Égnek a füstölôk és a gyertya is, mintha minden idôtlenné vált volna.
Arthur pillanatok alatt szétszórja minden ruháját, és felveszi a Guru kék kínai köntösét, amelyre aranyszínû sárkányokat hímeztek. Elterül a padlón, hallgatja a zenét, szívja be a füstöt, de most nincsenek olyan rémképei, mint korábban. A plafonon érthetetlen graffitik.
A Guru hangja:
Nem nyughatom addig, amíg sírba nem visznek a feliratok...
Arthur most nem riad meg, hagyja magát elrévedni. Léptek hallatszanak. A férfi felnéz, és egy csuromvizes, teljesen kopaszra borotvált lány áll felette. Ugyanúgy, ahogyan elôzôleg Arthur, ô is ledob magáról minden ruhát. Izmos, láthatóan kisportolt teste van, leül a sarkára úgy, ahogyan a karatésok szoktak, és egyáltalán nem zavarja meztelensége, Arthur még elôször még fel sem fogja jelenlétét.
A lány (kellemes mély, de nôies hangja van).
Nyitva volt az ajtó. Gondoltam, nem ázom teljesen szarrá. Különben Brunónak hívnak, ha érdekel.
Arthur:
Engem meg Arthurnak. De nincsen jelentôsége. Nem fázol?
Bruno:
Majd megmelegítesz, ha fázom. Úgyis észreveszed.
A fal mellett van egy másik kínai köntös, egy pirosszínû, Arthur utána akar nyúlni, de inkább egy borosüvegbôl tölt a lánynak, aki egy hajtásra ki is issza.
Arthur:
Ezen a környéken csak a kóbor macskák és a szökevények járnak.
Bruno:
Én a második vagyok.
Arthur:
Te is? Akkor társak vagyunk.
Bruno:
Azért ne siess. Megöltem valakit.
Arthur visszaül a lány mellé, akinek szemébôl szomorú vadság árad. Közben a zene erôsödik, hangosodik, de ugyanolyan megfoghatatlan idejû. Lehet Grateful Dead-koncertfelvétel. (Prelude, az 1972-es európai turnéról).
Én is. Ennek a háznak a gazdáját. És tudod, a gyilkos mindig visszatér a tett színhelyére.
Bruno:
Én aligha fogok visszatérni. Hamarosan felfedezik a holttestet. Úgy két óra múlva. Értesítik a rendôrséget. Mégegy óra. Kiszállnak, újabb óra. Aztán elindulnak értem. Ha nagyon ügyesek, két óra alatt elkapnak. Tehát van még legalább hat órám, hogy élvezzem az életet.
Arthur:
Kit öltél meg?
Bruno:
Tölts még....
Arthur kitölti az üveg maradékát, Bruno ugyanúgy egy hajtásra kiissza, mint az elôbb.
Az egyik smasszercsajt. Intézetis vagyok. Ott könnyen eljár a nevelôk keze, elég találékonyak, ha büntetést kell kiszabni. Aztán az egyiknek tetszettem, és az egyik balhém után felajánlotta, hogy ha a szeretôje leszek, akkor büntetlenséget élvezek. Belementem, de egy idô után már éjjel-nappal zaklatott, sôt, amikor megtudta, hogy a kimenôkön idônként felszedek srácokat, berendelt magához, és össze-vissza vert. egy szöges bôrszíjjal. Akkor elhatároztam, hogy megölöm. Gyúrni kezdtem, erôsíteni minden nap, hogy puszta kezemmel nyírhassam ki. Aztán tegnap este megint behívott magához. Úgy tettem, mintha egy óriásit akarnék vele smárolni. És közben szépen összeroppantottam a nyakcsigolyáját. ...(hirtelen felkiált) Úgy kopog ez a kurva esô, hogy meg sem halljuk, ha jönnek értem...Ennyi. Most te jössz...
(Az egész jelenet során Bruno arcát látjuk, illetve néha a kezét, úgy, mint amikor a tv-ben riportot készítenek egy bûnözôvel).
Arthur:
Nincs sok minden, amit el tudnék mondani. Itt ültünk a földön, beszélgettünk, szívtunk, és egyszer csak úgy éreztem, hogy gyûlölöm a bölcsességét, azt az egykedvûséget, ahogyan azt csinál, amit akar.
Bruno:
És a hulla megvan?
Arthur:
Nincsen. Valaki elvitte. De még nem hallottam, hogy bárki megtalálta volna.
Bruno gúnyosan elneveti magát:
Lehet, hogy csak elképzelted, hogy megölöd, és azóta lelkifurdalásod van.
Arthur:
Lehet...
Bruno felkel, nézelôdik, majd hírtelen felkapja a nagy gyertyát és egy eszelôs kacajjal Arthur felé hajítja, de nem találja el. A gyertya lezuhan a padlóra, Arthur rögtön rádobja magáról a kínai köntöst. Bruno úgy kacag, mintha az ördög szállta volna meg.
Úgyis megdöglünk,nem?
A lány letérdel a férfi mellé, átöleli, és közben hegyes körmeivel végigszántja a hátát, Arthur alig tudja megállni, hogy fel ne ordítson.
A füstölôk egyre csak égnek, mintha soha nem akarnának elfogyni.
XXVIII. kép.
Bruno és Arthur egészen vadállatias módon szeretkeznek, szétharapják egymást, és olyan hangokat adnak ki, mintha nem is emberek, hanem nagyragadozók, vagy farkasok lennének. Odakint változatlanul szakad az esô, de közben kivilágosodik.
Bruno végül úgy veti le magáról Arthurt, mint egy megveszett ló a lovasát. Néhány pillanatig még pihegnek. testük csupa karmolás, horzsolás.
Bruno:
Na, kapard össze magad, aztán húzzál el. Még csak az kéne, hogy együtt kapjanak el minket. Nem játsszunk Bonnie és Clyde-ot.
Arthur:
És ha most csináltunk egy kölyköt?
Bruno:
Akkor annak Manson lesz a neve. Vagy Marinko. Esetleg Molotov. Tudod, a híres mixer. Ahogy tetszik. Most már tünés...
Arthur kelletlenül szedelôzködik. A lány ugyanolyan mozdulatlanul hever a földön.
Arthur:
Mi lesz, ha tényleg itt találnak?
Bruno:
Nem tudnak túl sok kárt tenni bennem, sehol nem vagyok már szûz. Meg elég strapabíró a seggem. Ha meg a te hulládat is a nyakamba varják, hát istenem, eggyel több. Biztosan ô is megérdemelte.
Arthur még tenne egy mozdulatot a lány felé, de érzi elutasítását.
XXIX.kép
Ismét a keringô busz. Arthur ül rajta, körülötte több bábuszerû alak, kivéve egy magas, vékony fiatal nôt, aki egyre sûrûbben tekint ki aggódva a piszkos ablakon.
Megcsörren rajta a mobiltelefonja. Benyúl a kabátjába, de nem találja. A csörgés egyre erôsebb. Leveti a kabátját, kardigánját gombolja, de ott sincsen a telefon. Már csak a blúza van hátra, végül ott áll csupasz mellel. A csörgés ebben a pillanatban abbamarad.
A lány: (csak úgy bele a vakvilágba):
Itt vagyok, drága. Még szenvedek a buszon. De mindjárt odaérek.
Arthur:
Biztosan ez a végcélod?
Választ nem kap.
XXX. kép.
Huszonnégy órával késôbb. Betér abba a kocsmába, ahol az elején láttuk. Csak a pultoslány van ott, a Borostyánszemû, aki egybôl tölt neki, amint belép.
Arthur:
Nem kerestek még?
Borostyán:
Még nem . Már nem is fognak.
Arthur:
Mi ez a kihaltság? Félnek bejönni a vendégek?
Borostyán:
Nem tudom. Talán már elkezdték néhányan a nagyböjtöt. Szörnyû ez a hajnal. A fejem majd szétmegy, és még legalább három-négy óra.
Arthur:
Segítsek?
Borostyán:
Ha tudsz, megköszönöm...
Arthur leülteti egy bárszékre a lányt, és gondosan masszírozni kezdi a homlokát, arcát, halántékát, tarkóját. Borostyán lehúnyja a szemét, kéjesen átadja magát a masszírozásnak. Arthur közben finoman a lány ajkához közelít, és megcsókolja. Közben ujjai egyre erôsebben mélyednek bele Borostyán tarkójába, és az ott húzódó erekbe....
XXXI. kép.
A magányos busz. Nincsen egyetlen utasa sem. Csupán egy sofôrje: a Guru.
VÉGE
I. kép.
Egy pohár, benne átlátszóan zöld ital. Egy kéz, amely egy szájhoz emeli a poharat. Egy száj, melynek szélén lecsordul egy csepp. A pohár, amelyen rajta marad egy ujjlenyomat. Az ujjlenyomat, amely több nézetbôl bekerül egy rendôrségi nyilvántartásba, mintha egy ember fantomképe lenne.
II. kép.
Egy kéz, amely meggyújt egy gyertyát, aztán egy másikat, aztán egy harmadikat. Az elsô gyertya fehér, gömbalakú. A második egy nagy piros kocka. A harmadik pedig aranyszínû piramis.
III. kép.
Egy száj, amely ráfúj egy hosszú, vastag füstölôrúdra, majd beleszúrja egy virágcserépbe, amelyben csak föld van. A füst közelít, mintha az bámulná az embert és nem fordítva.
IV. kép.
Kezek és poharak egymásutánban. Nôi kezek, vékonyak, finomak, teltek, dohányosan eresek, egyszerûek és színes mûkörmösek, gyermekien símák. Egy nem túl nagy férfikéz utánakap mindegyiknek, van, amelyikre rá tud fonódni a poháron. Szemek, nôi szemek. Természetesek és festettek. Csillogóan ártatlan, borostyánszínû, démonian zöld, ördögien fekete, levendulakék szemek. Gyors váltakozások a kezekkel és a poharakkal. Közben be-bevillan egy férfiszempár.
Ô az Abszintnak nevezett alak, de valójában Arthur a neve.
Arthur hangja:
Ôk azok, a tûnékeny szivárványok, akik beragyogják a poháremelôk redôzött homlokát. Ôk a kiszáradó földön rekedt tengerészek gyógyírjai. Sudár, büszke rabszolgák, akik a babaszobából egyenesen a darázsfészkekbe költöznek.A szeszszagú jászolok Madonnái, a Bölcsek ékkövei. Éj-ölôk, huncutul áttetszôk, akik kártyára vetik porcelánbôrüket, megkeresztelt arany mellüket, sátoros szépségû szájukat, akik kitöltik egy hasas korsóba életörömüket, minden völgyük közönséges rebbenését. Talán mindegyikükbe bele kellene ültetnem a szenvedély elixir-magvait, és testet ölthettem volna gyóntató kitárulkozásukban, víztôl áztatott, cigarettától füstölt tenyerükön táncolva, hogy bôrükkel, hangjukkal, hajnalt megindító sóhajukkal verjem el csillapíthatatlan éhségeimet. Aztán az álom addig tart, amíg fizetek. Egy apró, kedves ölelés, és máris behelyettesítettek. Itt az idô végtelenített 24 órás szalagon fut.
Sorozatot látunk a lányok szájáról, némelyik némán beszél, némelyik nevet, némelyik csókra nyílik. A kamera közben egy-egy villanásra lejjebb is csúszik. Madárcsontú nô, buja, blúzát majdnem szétvetô mell, kamaszosan kicsi és kemény keblek, egyetlen vékony, áttetszô póló alatt.
A háttérben tv szól, valamelyik zenei csatorna, amely képváltáskor hírtelen elhallgat és dermesztô lesz a csend.
Arthur hangja:
Kész. Vége. Halott. Nem fog feltámadni. Pedig azzal fenyegetett.
Egy nôi hang:
Nem mondod...Te...
Arthur hangja:
Én.
V. kép.
Nagyvárosi lakótelep. Csillagtalan, holdtalan éjjel. Az egyik játszótéren gyülekeznek a kóbor kutyák. Mindenféle korcs, a német juhásztól a véreb és a tacskó-keverékekig. Nem ugatnak, nem acsarkodnak egymásra, csak ülnek. Mintha várnának valamire. Lassan, de érzékelhetô sebességgel leszáll a köd. De tejfehérségbôl kiválik egy fehérszakállú csöves, aki csak egy vékony, norvégmintás pulóvert hord, és a hóban is mezítláb jár.
Arthur hangja:
Nincs egy kis abszintod?
A csöves:
Már nem iszom. Már felesleges pusztítanom magamat. De egy csikket adhatok.
Arthur hangja:
Nyeld le keresztbe a csikkedet...
A kutyák továbbra is szükölnek. Egy kínai vonású szaxofonos köré állnak, és úgy néznek rá, mint egy félistenre.
(Ajánlott zene: Archie Shepp valamelyik szólófelvétele.)
VI. kép.
Egy autóbusz rohan át természetellenes sebességgel a kihalt városon. Belül félhomály, vagy félvilágítás, a fényviszonyok szempontjából mindegy. Az utasok állnak, mint a merev bábuk, pedig a busz nincs is tele.
Arthur hangja:
Mintha reggel óta mindig ugyanaz a mocskos busz járna fel s alá a városban. Ugyanazzal a néhány utassal, akit rajta felejtettek. Köztük a legrémisztôbb egy disznópofájú alak, aki idônként megszólal: OKÉ.
Valaki kirakott egy táblát : GARÁZSMENET. Nem is tudtam, hogy a garázs és a halál rokonértelmû szavak. Senki nem veszi észre, hogy most befordul egy zsákutcába és onnan nincsen visszaút.
VII. kép.
Vidék. Mezô, állatok, lovak, marhák, néhány kóbor kutya, jóllakott macskák. Hosszú, egyenes út, amelynek vége a láthatáron túl van. Néha egy-egy ház, tanya.
Most látjuk elôször teljes testi mivoltában Arthurt. Félhosszú hajú, szakállas férfi, aki ugyanúgy lehet 30, mint 50 éves. Azt is nehéz megállapítani róla, hogy szegényesen rosszul öltözött-e, zsákszerû sokzsebes sötétlila kabátjában, vagy pedig csak egyszerûen nem törôdik a külsejével.
Átvág egy kerten, sûrû, túlburjánzó a növényzet, szamócabokrok, mákgubók, paradicsomtövek váltakoznak. Egy vakolatlan, mégsem barátságtalan ház.
VIII. kép.
Arthur belép, hangszerek, festmények, mindenféle régi könyvek között bent egy hozzá hasonlóan azonosíthatatlan korú férfi ül. Teljesen kopasz, a szeme zöld, de nagy, barna göndör szakállt visel. Tibeti buddhista zene szól, a ház gazdája félmeztelenül törökülésben a földön, szeme messzire elrévül, és közben tablán játszik. Körülötte gyertyák és füstölôk, a levegô szinte áthatolhatatlan.
Arthur nem szólítja meg, leveszi a cipôjét, ô is leül a földre és hallgatja a zenét, közben színes indiai szatyrából elôvesz egy nagy üveg mézet, aszalt szilvát, mandulát, pisztáciát, és egy hatalmas, mályvaszínû gyertyát.
Arthur hangja:
Gandhi magvakon és vizen élt. Barátom mézen, gyümölcsön, vitaminokon, és füvön. Néha vörösboron. Gandhi el akarta hozni az embereknek a békét. Barátom el akarja hozni az embereknek az értelmet. Gandhit megölték. Barátom még él. Halála után majd vitatkozhatunk az egészséges életmódról.
Arthur szeme. A Guru szeme. A két különös figura megöleli egymást.
A Guru:
Köszönöm. Majd együtt belekóstolunk mindenbe. Tehát megint egyedül?
Arthur:
Egyedül. De talán nem magányosan.
A Guru:
Az a te legnagyobb bajod, hogy kapkodsz, rohansz, vedelsz. Túl sokat akarsz, és közben nem tudod élvezni az életet.
Arthur:
És te?
A Guru:
Én? Ülök, nézem a világot és röhögök. Mert már kivonult belôlem, vagy én ôbelôle, mindegy. Nem vagyunk beszélôviszonyban. Te pedig folyamatosan erôlteted, amíg bele nem bolondulsz...
A Guru szertartásos lassúsággal, miközben egy újabb lebegô, keleti zenét kapcsol be, meggyújt egy pipát, beleszív, majd átadja Arthurnak. A férfi túl nagyot nyel, köhögni kezd.
A Guru:
Mondtam, hogy ne kapkodj...hová rohansz? Aki vár rád, úgyis megvár...
Csendben pipáznak, miközben Arthur hol a Guru arcát, hol pedig azokat az arcokat vizslatja, amelyek a szürreális festményekrôl elôbukkannak. Az egyik, boszorkányos arc a vásznon életre kel, bár zöld szemei csak természetes fényükkel világítanak, mégis olyanok, mintha foszforeszkálnak.
Arthur hangja:
Hányszor égettek meg elôzô életedben, Te jáspisszemû céda?
Az arc:
Pontosan 666-szor. Azóta piromániás vagyok.
A festményen körkörösen elindul egy láng.
Arthur hangja:
És a boszorkány azon nyomban hamuvá változtatta a felfuvalkodott fônix-madarat.
A Guru szája, ahogyan kifújja a kékes füstöt.
Sokan vannak itt. Elég rájuk gondolni, és máris lépni nem lehet tôlük. Csak jól figyelj. De szerencsére egyik sem akar tartósan ideköltözni.
Arthur egy graffitikkel összefirkált nagy vásznat vesz szemügyre, amelynek közepére a Guru a következô mondatot pingálta: EZ LESZ A JÖVÔ. Körülötte szavak, félmondatok - "gazdagság, milliók" - "végtelen utazás" - lakatlan sziget" - "tánc a Teremtô lábainál" "én lennék a napfelkelte, kedvesem az alkonyat". Arthur maga is odaírja a magáét: "Megállítani az idôt a farkasok órájában". A Guru bólint, majd egy agyagkorsóból egy pohár vizet tölt Arthurnak, és egy vitamint ad barátjának.
"Igyad és egyed, ez az én bestiám"
Arthur beveszi a vitamint, megissza a vizet, és vesz egy nagy lélegzetet.
A most következô képsoroknak lényege: a háttérben szóló lebegô zene feltûnôen lassabb, mint a képek egymásutánja. Mintha a zene 33-as fordulatszámmal szólna, a maga természetességében, a képek pedig ennek kétszeresével futnak. Körülbelül tíz másodpercenként felvillan a Guru arca, mindig ugyanazzal a gúnyos, mégis jóságos mosollyal, hol közelebbrôl, hol távolabbról, de mindig élesen, és soha nem torzítva. A hangszerek és a képek forognak, a húrok kitágulnak, a dobok bôrei mintha lélegeznének, a festményekbôl fekete karikák szállnak elô láncot alkotva Arthur szemei elôl, az elôbbi boszorkányarcból egész alakos, vöröshajú nô lesz, akit csak hosszú fürtjei és ezüstös láncai öltöztetnek, egy másik nôi arc, aki egy pókháló mögül néz ki és üvöltésre nyitja száját, majd egy harmadik, aki padlóból nô ki. Egy óra a falon, amelynek éjfél elôtt mindig visszaugrik eggyel a mutatója, egy iránytû, amely körbe-körbe forog - de megint teljesen más sebességgel.
Arthur rémültre tágult szeme. Saját hangját úgy hallja, mintha teljesen kivülálló lenne, mintha test és hang elszakadt volna egymástól.
Arthur hangja:
Ellopták álmainkat és kivitték ôket az ócskapiacra. Belehányták ôket a filléres regények kupacába és ott osztogatták ôket boldognak-boldogtalannak. A részegeket, a visszatérôket, a felriadókat éppúgy, mint a durván megszakítottakat. Amikor az utolsókat is elkótyavetyélték, akkor halt ki a homo sapiens. És visszatért megérdemelt fosszilia állapotába
Még utoljára felvillan a Guru képe, mosolya fagyott, nyakán lila és vörös foltok. Arthur kiáltana, de nem bír.
A Guru halott.
IX. kép.
Minden kifehéredik, mintha fényt kapott volna a film. A falak, a mennyezet, majd a mezô is olyanná válik, mint egy kopár sík jégtábla. Felette kavarog egy aranyszegélyû fekete gomolyfelhô.
Arthur arca ellenfényben. Egy gyönyörû, kreol lány ölében fekszik félig élettelenül, és a lány próbálja megszoptatni. A háttérben elmosódott alakok, portrék, festményen és rendôrségi nyilvántartó képen, táncoló figurák, ölni kész nomád harcosok, akik mind egy-egy pillanatra kibukkannak a lassan leszálló ködbôl, csak Arthur és a lány jelennek meg teljes élességben.
Arthur hangja:
A sikamlósan fényes fürdôterem falai hol közeledtek, hol távolodtak egymástól. Hol olyanok voltak, mintha egy vásott kölyök gyûrött ezüstös csokipapírral vonta volna be ôket, hol pedig olyanok, mintha fakó tükörré simultak volna. Elindultam volna a hûsítô medence felé, de egy alaktalan gôzfelhô jött velem szembe, és elkobozta maradék egyensúlyomat is. Elôbb csak a lépés esett nehezemre, aztán már a függôlegesség is. A nedves kô, amelyre elzuhantam, csipkedte a gerincemet, egy üres cserépedénybe felfogott hangként hallottam kétségbeesett szavaimat, a plafonon, mint egy tótágast állt moziban megjelent többgenerációs arcom negatív lenyomata, közben a levegô áramlatai, mint kihûlt szivarok, repültek felettem. Ekkor egy fahéjízû bôr párája burkolta be összevagdosott érzékeimet. Az indián sámán hollóhajú unokája térdelt le mellém hófehér köntösben. Kezébe vette erôtlen fejemet, majd hagyta erdô-testérôl leomlani leplét, hogy reszketô ajkaimnak kínálja feketeszeder mellbimbóját, és cseppenként belémoltsa a visszatérés tejét. És a vérengzô visszhangok elengedték húsomat, meghunyászkodva visszahátráltak a terem legtávolibb zugába, és a halálos falak mennyei pálmaligetté váltak egy cseppkô-palota kellôs közepén. Ahogyan át akartam ölelni a tûzben fogant sámánlányt, akit a szerelem napjáról neveztek el, egy villanás alatt eltûnt, csak hangját hallottam számban suttogni, mint egy csókot:
A lány hangja:
"Ne félj, bármilyen messze is vagyok Tôled, én mindig vigyázok rád!".
Újra Arthur hangja:
Lassan ki tudtam nyújtani végtagjaimat, lassan visszaszivárgott belém az erô. Felálltam és talpon tudtam maradni. Egyedül voltam szobámban. Éltem.
X.kép.
Arthur a Guru szobájában. Minden ismét szilárd, minden a helyén van. Arthur most döbben rá, hogy mit tett.
XI. kép.
Egy füstös kocsma. Kint hajnalodik. Arthur és a pult másik oldalán a Démon. Nincs ebben semmi misztikus, így becézik kolléganôi és a törzsvendégek is. A Démon zöld italt tölt Arthurnak, aki egy húzásra megissza.
Démon:
Tök jó, hogy bejöttél. Ilyenkor reggel felé már az összes súlyos eset hazahúzza a belét, és még jobban érzem, hogy egyedül vagyok.
Arthur:
Én pedig azért jövök be, hogy ne legyek egyedül. Már csak ilyen önzô vagyok. De ha örülsz nekem, annál jobb.
A Démon festett vöröshajú, nagyon zöldszemû. A külsô szemlélônek szinte fájóan feszül a melle, az összhatás kivánatosan közönséges.
Démon:
Benned az a jó, hogy soha nem leszel állat. Amikor a többiek mondták, hogy mennyit szoktál inni, megijedtem. De azóta rájöttem, hogy tôled nem kell félni, mindig úriember maradsz.
Arthur:
Persze. Kivéve, amikor embert ölök.
Felettük némán tátog a tv, valami borzalmas európai rap. A Démon cigarettára gyújt, megkínálja Arthurt, holott tudja, hogy nem dohányzik. Elhúzogatja a bódé függönyeit, csak hogy csináljon valamit.
Démon:
Néha, amikor hazamegyek egyedül, arra gondolok, hogy jó lenne egy gyerek. De nem akarok férfit magam mellé. Legalábbis most nem.
Arthur (szórakozottan):
Végülis nem fontos.
Démon:
Egyszer voltam már terhes. De utáltam a pasit, aki megcsinálta és inkább elvetettem. És aztán arra gondoltam, hogy ha 35 éves koromig nem találom meg az igazit, akkor valakit megkérek...
Arthur:
És mikor leszel 35?
Démon:
Holnapután.
Arthur:
Akkor még van idôd.
Démon:
Elvállalnád?
Arthur:
De engem hamarosan alighanem lecsuknak.
Démon:
Nem kértem, hogy gondoskodj rólam.
Arthur:
Egyetlen éjszaka?
Démon:
Lehet kettô is , három is. Közel lakom.
Arthur:
Én is.
Démon:
Reggel kilenckor végzek.
Arthur:
Én reggel szeretem a legjobban. Amikor a nôk elernyednek, odaadóak és nem követelôznek.
A Démon tölt magának is a zöld italból. Szájába veszi, de nem nyeli le, hanem magához vonzza Arthurt, megcsókolja, és közben a férfi szájába ereszti az italt. Arthur az ölelés közben a Démon túlságosan is telt melle után nyúl, de a nô leveszi magáról a kezét.
Nagy zajjal az V. képben látott csöves lép be, és rátámaszkodik Arthurra.
Csöves:
Tudom, hogy féled istent, hiszel az Anyaszentegyházban és a feltámadásban. Fizess nekem egy kávét.
Arthur undorodva méri végig a fickót, odalök a pultra valamennyi pénzt, amibôl kijön a zöld ital és a kávé, majd szó nélkül távozik, kettesben hagyva a Démont a Csövessel. A Démon szomorúsággal vegyes gyûlölettel néz utána.
Arthur hangja, miközben a csövest látjuk kávéját szürcsölni:
Ha tudott volna festeni, megalkotta volna a Csapszéki Madonna és a Tékozló Fiú címû remekmûvet, amelyet ötven év múlva milliókért vett volna meg árverésen egy romantikára vágyó depressziós milliomos.
XII. kép.
A mezítlábas csöves a postán, a sorban éppen megelôzi Arthurt. Felad egy faxot valami rokonának, és egy lottószelvényt. Senki nem mer mögéje állni, csak Arthur, félnek tôle, a szagától, a fertôzésétôl. A csöves egy pillanatra ránéz, Arthur már-már leveszi cipôjét, hogy odaadja neki, de az otthontalan egyik pillanatról a másikra eltûnik.
XIII. kép.
Temetô, éjjel. Arthur nézi egymás után a sírokat, egy kis zseblámpa van nála, így látja a feliratokat. Egymás után olvassa ôket.
Arthur hangja:
Arthur, Paul, Charles, Miklós, Attila, Flóra, Endre. Léda, Frederik, Franz, Edith, Marcel, Jean, Jeannot. Erich von, Yves. Simone. Marilyn, Joe. Salvador. Gala. John. Yoko. Henry. June.
Esik a hó. Arthur tovább bolyong a sírok között. Nem teszi fel fejére kabátja csuklyáját, hagyja, hadd ázzon el.
Az egyik sírkövön a Démon szeretkezik egy ismeretlennel. Ô van felül. Arthur végignézi, és közben agyában megindul egy zene. Talán Lou Reed. A Perfect Day.
Az idegen gyorsan távozik. Arthur hóval dörzsöli be a kimerült Démon amúgy is hidegtôl reszketô melleit, majd egy csókot lop a félig öntudatlan nôtôl, végül egy kis jégdarabbal keresztet rajzol a homlokára.
A Démon még ott marad néhány másodpercig lovaglóülésben a sírkövön. Ahogyan lefelé csúszik, kirajzolódik lába között egy név: Arthur.
A férfi megrémül és gyûrûjére pillant. Egy csillogó ezüstgyûrû van a kisujján, amelynek denevér-formája van.
A csendbe beleúszik egy brutálisan dübörgô punk-zene. Egy ôspunk, amit sokan nem ismernek el, hogy innen származik. Beatles: Helter Skelter. Feltekerve a végsô hangerôre.
XIV. kép.
Arthur egy feketére mázolt falú pinceklubban. Piros, fehér, sárga grafittik, néhol egy-egy értelmes szó, de többnyire csak jelek. A vakító fehérrel megvilágított színpadon örjöngô, de ôszintének ható punk-együttes, kicsit a Clash, vagy a NoMeansNo modorában. Elôtte pogózó fiatalok.
Arthur is tiszta feketében, az egyik falnak támaszkodik. Nézi a pogózokat. Arcok: egy grooftie-lány, fehérre meszelt arccal, éjfekete hajjal, vérvörös szájjal, de arcából kiviláglik gyönyörû kék szeme. Egy másik, vélhetôen hétköznap elkényeztetett kisasszony, aki most lejött tombolni egy kicsit, látszik, hogy ez nem az ô közege. Biztostûs, bôrruhás, szaggatott pólós fiúk. Végül egy babaarcú, természetes feketehajú, csillogószemû, duzzadtszájú lány, aki a zene elhalásakor kimerülten, izzadtan nekidôl a falnak, pontosan Arthur mellett. Megrázza a fejét, és a verítékcseppekbôl jut a férfinak is. Aztán a lány Arthur füléhez hajol és belekiabál:
Hangtalan háborúznak a szatír képernyôk. Mocskos jók, pecséttelen rosszak. A zárban élesen megcsikordul a félelem. Harisnyás rablók bámulják magukat a tükörben, majd bentszorulnak egy ételliftben. Barbárok és Barbarák üzennek. A zárókép, mint vérfürdô, a küszöbön áll, és bekúszik az ajtó alatt.
Arthur, amúgy rutinból megcsókolja a lányt, akit nevezzünk Barbarának. A lány újra belekiabál a férfi fülébe:
Tudsz valami biztatót mondani az öröklétrôl?
Arthur:
A keresztút az ördögé. A virradat az ôrzôké. Az acélrács az ôröké. A valóság az örökké.
Barbara: (Továbbra is kiabál, mert nagy a zaj)
Ez nagyon szép. Olyan, mintha most találtad volna ki. Pedig Te is olvastad valahol. Le is írnád Nekem?
Arthur:
Hová írjam?
Barbara felhúzza a hasán trikóját, letörli bôrérôl az izzadtságot, és Arthur kezébe nyom egy vastag zöld filctollat. Arthur letérdel a lány elé, és köldöke köré körkörösen próbálja leírni ezt a négy mondatot. Többen körbeállják ôket és bámulják, míg Barbara szórakozottan borzolja Arthur haját. A lánynak mind a tíz körme fekete, és balkezén ott az ezüst denevérgyûrû.
XV. kép.
Az autóbusz. Most is ott vannak a buszban azok, akik nem tudják, hová utaznak. Fel s alá megy a járat.
Arthur hangja:
A hallás útján terjedô agylúgkô egyenes úton vezet az üvegszemhez, és a szilánkosan tört elméhez.
A busz megáll. Valakik kidobnak egy fiatalembert, akinek a fején walkman-hallgató van. Olyan érzéketlenül hajítják ki, mint Edmond Dantest If várából. A fiú elterül a prérin, közben a fejhallgatóból megállás nélkül tovább üt-vág a rave-zene.
Arthur hangja:
És csend lett. Nagy szünet.
Ezután csak hallgatni lehetett.
(Szabó Lôrinc verse)
XVI.kép.
Barbara otthona. Arthur kissé csodálkozva néz körül a lakásban. A falak ugyanolyan feketék, mint a lány körmei. Ô azonban zöld vastag filcet vesz elô, és iratni akarja Arthurt. A lány vezeti a férfi kezét, aki megadóan írja a szövegeket, a jeleket. Közben látjuk egészen közelrôl Barbara duzzadt ajkait, pajzánul csillogó szemeit. Arthur firkál a fekete falakra.
azt hiszem
voltam hajdan
azt hiszem voltunk
az én borom a tejed
az én selymem a fényed
Barbara átöleli a férfit, és ô is néhány sort idéz:
fekete macska
véredet fa
nyalja
És ô is felírja ezeket a szavakat a falra.
Arthur letérdel a lány elé, miközben a háttérben Doors-zene szól. (Az utóbbi két idézet Jim Morrisontól való). Barbara elringatja magát a zenére, miközben Arthur a lába elé borul, lehúzza fehér zokniját, és finoman, átszellemülten csókolgatni kezdi a lány csupasz lábát, körmeit. Barbara a lábán is feketére festette minden körmét. A lány arca, az élvezet csúcsán.
A kezüket látjuk, amint Arthur odaadja Barbarának oroszlános arany nyakláncát, a lány pedig ráhúzza Arthur kisujjára a denevéres gyûrût.
Barbara:
Most búcsút veszek tôled. Soha többé nem fogsz látni.
Arthur:
És soha többé nem kapod vissza a denevért.
Barbara:
Anyám kis ribancnak nevezett.
Arthur:
Én pedig fekete csipkelánynak. Megegyeztünk?
Barbara letépi magától trikóját, és ugyanezzel a mozdulattal megoldja farmernadrágját is, mire Arthur szájjal keresztet vet a lányra: a felsô ág az ajka, a két szélsô a mellei, az alsó pedig sötét szeméremdombja.
XVII. kép.
Arthur az utcán, belenéz sok-sok arcba, mintha egy bizonyos arcot keresne. Csatangolása során egy hangot hall, Barbara hangját:
Összesürítik a levegôt körülöttem az asztali tornádók és az idôhatározó gépek. Szalagcímek, vastagbetûs bekezdések tolakodnak elém, provokativ telefon csörög. Jótékony rosszhírekkel elcsábított kamaszlányok szopnák ki párnámból agyam rabláncait, miközben letapad a lábam egy folyamatosan rövidülô futópályán. Feloldhatatlan mássalhangzó-torlódássá válok és próbálok elhajolni a fulladásos halál jobbegyenesei elôl.
A hang menet közben keveredik Arthur hangjával. Arthur elképzeli, amint fekszik a földön, magatehetetlenül, és Barbara meztelen talpával az arcába lép, és halálra tapossa.
XVIII. kép.
A Guru háza, belülrôl. A földön egy nagy kockás vászonterítô, szinte csendéletként raktak ki rá almákat, paradicsomokat, egy tálba fekete szedret, odébb egy csokorba sárgarépát, de van dió, pisztácia, méz is.
A Guru és Arthur ülnek a földön, mindketten félmeztelenül, mezítláb, most is szól egy elvont , akusztikus, arabos hangzású zene.
A Guru egy kerek, sötét cipót tör ketté szertartásos mozdulattal, egyik felét Arthurnak adja.
A Guru:
Magam sütöttem. Gandhi receptje. Csak természetes anyag. John Lennon is meg tudta tanulni.
Arthur elismerôen bólint. Közben egy fehérmellényes fekete macska belopakodik és a Guruhoz dörgölôzik.
Guru:
Magamhoz szelidítettem. Elôször a küszöb elé tettem le neki egy kis húst. Megette, és után már belülre tettem. Két nap múlva már bent volt a szobában. Lehet, hogy szerelmes belém, hagyom, hadd hízelegjen.
Arthur:
És az egyedüllét? Az emberek? A nôk?
Guru:
Majd megtalálnak, ha akarnak. Mindennek eljön a maga ideje, ha fontos. Ha meg lényegtelen, akkor nem. Nincsenek véletlenek, még mindig nem tudod? Ajtóm nyitva áll. A macskáknak, a kutyáknak, az embereknek...még az emberszabású szukáknak is...
Arthur:
Nem félsz?
Guru:
Félelem? Ostoba fogalom. Miért félnék, mikor nem ártok senkinek?
Arthur:
És ha egy szép napon megirigylik tôled ezt a szabadságot?
Guru:
Aki irigyli más szabadságát, már nem lehet szabad...
Arthur némán majszolja a kenyeret. Úgy érzi, mintha a festmények, maszkok mind ôt néznék szemrehányón.
Guru:
Én a helyedben kiköltöznék ide. Van még egy romos ház, innen fél kilométerre. Még kihaltabb a táj, még nagyobb a csend. Itt letisztulhatnál, írhatnál, amennyit csak akarsz, nem lennél senkinek a rabszolgája...
Ez az utolsó szó valósággal belehasít Arthurba. Mintha a Guru rosszindulatú óriássá válna felette.
XIX. kép
Egy magas épület körül hatalmas csôdület. Rendôrautók, mentôk vijjogása. Egy letakart holttest, körülötte, mintha valaki körkörösen elrendezte volna, további, legalább öt ponyva, alatta egykor emberek.
Arthur hangja, mintha egy lélektelen hiradós tudósítást olvasna be a tv-ben:
Az író a tömeg féktelen ujjongása közepette felmászott a magas toronyba, hogy ott látnoki dalt énekeljen. A zárótaktus után levetette magát a mélybe, és számos halálesetet okozott. A rendôrség kizárta az öngyilkosság lehetôségét, mert az író túlságosan szerette az életet. Más források szerint viszont már mindent elért, amire vágyott, csak ez a zuhanás hiányzott totális boldogságához.
XX. kép.
A mezítlábas csöves jön ki a Guru házából. Odabentrôl most is szól a zene.
XXI. kép.
Éjjel. Arthur egy összemázolt, törött üvegû fülkébôl telefonál. A fülke falán egy írás:
Ha szeretetre vágysz, hívj és én kényeztetni foglak. 323-6365, Judit.
Arthur ezt a számot tárcsázza.
Jóestét kívánok, Juditot keresem.
Hang:
Rögtön szólunk neki. De már nagyon késô van.
A telefonból mindenféle zajok hallatszanak ki. Aztán egy fáradt, megfélemlítettnek tûnô hang.
Én vagyok Judit.
Arthur:
Olvastam, amit felírtál a telefonfülkében....
Judit:
Az nem én vagyok. Ne haragudj....kés volt a torkomon. Most is ...de a nôvéremnek szólok. Várd meg ott...
Judit a telefonban sírva fakad. Arthur áll megdöbbenten. Csend honol az utcán. Hamarosan feltûnik egy szôke, vékony lány, kezét nyújtja Arthurnak.
Gyere, menjünk.. Gina vagyok. Mint a Múzsa.
Arthur:
Arthur. Mint a költô, meg a király.
Gina:
Nem kérdeztem, kár volt elárulnod.
XXII. kép.
Gina és Arthur egy ágyon hevernek, vélhetôen már az aktus után. A háttérben Jimi Hendrix Red House-a szól.
A lány simogatja a férfit, akit megpróbálja szájon csókolni, de ezt Gina elhárítja.
Privát terület...mindent, de ezt ne...
Arthur:
Sosem fordult elô veled, hogy élveztél valakit?
Gina:
De. A pasimat.
Arthur:
Ô tudja...
Gina:
Naná, az ô ötlete volt. Két év alatt összekefélek egy házat. És akkor feleségül vesz, és lesz négy gyerekünk.
Gina nyújtózik egyet, majd iszonyatosan felsikít. Az egyik lába, a combjától a talpáig begörcsöl a rossz mozdulattól....
Segíts, csinálj valamit....
Arthur meglazítja az ujjait, és finoman masszírozni kezdi végig-végig Gina lábát. A lány elôször csak felenged, megkönnyebbül a fájdalomtól, majd hamarosan olyan hangok törnek fel a torkából, mint aki mindjárt elélvez. Végül egy hatalmas sikítással belezuhan a kéjbe.
Arthur elégedetten méri végig a lányt.
Gina....
Gina:
Lillának hívnak...
Arthur:
De hiszen...
Gina:
Már elmúlt éjfél....
Arthur:
És...
Gina:
Holnapután Dettinek szólíts...
Arthur a naptárra pillant és mindent megért.
XXIII. kép.
Egy kéz meggyújt egy gyertyát, aztán még egyet, aztán még egyet. Az elsô haragoszöld és toronyszerû, a második fekete és szögletes, tömzsi, a harmadik pedig mályvaszínû és nôalakja van. A kéz az elsô gyertya lángjába tart egymás után három, különbözô vastagságú füstölôt.
Arthur hangja:
Az elsô világháború idején jött szokásba, hogy egy gyufáról nem volt szabad három cigarettát meggyújtani, mert a hosszan fellobbanó lángból az ellenség kitalálhatta, hol húzódik a lövészárok. Arra egyikük sem gondolt, hogy csikkrôl is lehet csikkre gyújtani.
Egy nôi kezet látunk, aki a nôalakú gyertyáról akarja meggyújtani cigarettáját, de a másik kéz kiveri kezébôl a cigarettát.
Arthur hangja:
Megôrültél? Most csaknem megöltél egy tengerészt...
Nôi hang: (eddig nem hallottuk):
Te még hiszel az olyan ostoba babonákban? És hogy vannak a tengeri szörnyek meg a jetik?
Hatalmas pofon csattanását halljuk, egy apró nôi sikoly kíséretében és látjuk, hogy földre zuhan egy zöld itallal teli pohár. Egy csizmás férfiláb rátapos (de - fontos - nem a sarkával).
XXIV. kép
Arthur betérne éppen a kocsmába, amikor vállon ragadja ôt a mezítlábas csöves.
Mindent tudok rólad.
Arthur:
Csak hiszed.
Csöves:
Egy istentelen szeme is láthat mindent.
Arthur:
Mit akarsz? Mégegy kávét? Egy liter bort? Esetleg az ágyamat, lepedôstôl?
Csöves: Azt még nem...majd...de egy rend ruhát, azt igen. Újat, nem uraktól levetettet.
Arthur.
Cipôt is?
Csöves:
Már felesleges. Megszoktam mezítláb...Menjünk...
XXV. kép.
A csöves, immár új ruhájában, és Arthur egy középosztályú étteremben. Arthur elôtt valami átlátszó, zöld ital, a csöves egy hatalmas libacombot fal. Körülöttük senki, valószínûleg elmenekültek, amikor meglátták ôket.
XXVI. kép
Az utcán, egy templom közelében.
Csöves.
Igy már jobb...de még nem végeztem Veled..
Arthur:
Mit akarsz még? Rám akarsz örökre akaszkodni?
Csöves:
Minek? Mi hasznom lenne belôled életem végéig?
Arthur:
Te mondtad, hogy mindent tudsz rólam.
Csöves:
Tudok, de nem érdekelsz. Azt hiszed, hogy nagy tettekre vagy képes, holott egy senki vagy, aki még az álmaitól is fél.
Arthurnak kezd elborulni az agya. Ujjait próbálgatja.
Nos?
Csöves:
Egy vonatjegy kell.
Arthur:
Hová?
Csöves:
A legmesszebb, ahová csak adnak. Igét akarok hírdetni hetedhét országon túl...na és még ez is kell....
A csöves rábök a denevéres gyûrûre.
Arthur:
Ezt soha...elôbb ölj meg...
A csöves elkapná Arthur kezét, aki azonban résen van, és elôbb üt. A csöves, aki nem is olyan gyenge, mint hinni lehetett volna, dulakodni kezd Arthurral, majd egy jobbegyenessel leteríti. Arthur elôtt elôbb csak forog a világ, aztán teljesen elsötétül.
XXVII. kép.
Arthur ül a mocskos buszon. Késô éjszaka. Ô az egyetlen utas. Mintha a sofôülésen sem ülne senki. Kimegy a busz a városból, már csak az országút van, és a mezô.
Távolról egy szaxofonszó, mint amilyen a kínaié volt, de ember nem látszik.
Arthur hangja:
Egy ámbraillatú éjszakán arról álmodtam, hogy az egész világtérben és idôben egy óriási, és határtalan happeninggé vált. Volt minden a szelid vadvirágokkal borított végtelen mezôkön, amire oly régóta vágytunk: béke, szerelem, és zene, egy dal, amelynek egyetlen pisszenése is órákon át áradt szét testünkben. És csak akkor szakadt meg, amikor az esô oly erôvel kezdett dörömbölni ablakomon, hogy arra már nem lehetett nem felébredni.
Így akartak figyelmeztetni az égiek, hogy le ne maradjak a közelgô özönvízrôl.
Mintha egy óriási kiáltás jönne az égbôl, majd egy csattanás, egy tûzcsóva, mint amikor lezuhan egy óriási repülôgép. Nyomában hasonló nagy robajjal ömleni kezd az esô.
Arthur leszáll a buszról, amely rögtön továbbhalad. A Guru házát keresi, de olyan sûrû a felhôszakadás, hogy alig tud elôre haladni. Végre eljut a házhoz, ahonnan most is világosság szûrôdik ki.
Félve lép be. Odabent senki, csak az egyik macska. Egy furcsa, avantgard muzsika szól, európai ugyan, de mégis van benne valami keleties, a dobok, fuvolák miatt. (Alkalmas rá pl. a King Crimson Mantra címû felvétele). Égnek a füstölôk és a gyertya is, mintha minden idôtlenné vált volna.
Arthur pillanatok alatt szétszórja minden ruháját, és felveszi a Guru kék kínai köntösét, amelyre aranyszínû sárkányokat hímeztek. Elterül a padlón, hallgatja a zenét, szívja be a füstöt, de most nincsenek olyan rémképei, mint korábban. A plafonon érthetetlen graffitik.
A Guru hangja:
Nem nyughatom addig, amíg sírba nem visznek a feliratok...
Arthur most nem riad meg, hagyja magát elrévedni. Léptek hallatszanak. A férfi felnéz, és egy csuromvizes, teljesen kopaszra borotvált lány áll felette. Ugyanúgy, ahogyan elôzôleg Arthur, ô is ledob magáról minden ruhát. Izmos, láthatóan kisportolt teste van, leül a sarkára úgy, ahogyan a karatésok szoktak, és egyáltalán nem zavarja meztelensége, Arthur még elôször még fel sem fogja jelenlétét.
A lány (kellemes mély, de nôies hangja van).
Nyitva volt az ajtó. Gondoltam, nem ázom teljesen szarrá. Különben Brunónak hívnak, ha érdekel.
Arthur:
Engem meg Arthurnak. De nincsen jelentôsége. Nem fázol?
Bruno:
Majd megmelegítesz, ha fázom. Úgyis észreveszed.
A fal mellett van egy másik kínai köntös, egy pirosszínû, Arthur utána akar nyúlni, de inkább egy borosüvegbôl tölt a lánynak, aki egy hajtásra ki is issza.
Arthur:
Ezen a környéken csak a kóbor macskák és a szökevények járnak.
Bruno:
Én a második vagyok.
Arthur:
Te is? Akkor társak vagyunk.
Bruno:
Azért ne siess. Megöltem valakit.
Arthur visszaül a lány mellé, akinek szemébôl szomorú vadság árad. Közben a zene erôsödik, hangosodik, de ugyanolyan megfoghatatlan idejû. Lehet Grateful Dead-koncertfelvétel. (Prelude, az 1972-es európai turnéról).
Én is. Ennek a háznak a gazdáját. És tudod, a gyilkos mindig visszatér a tett színhelyére.
Bruno:
Én aligha fogok visszatérni. Hamarosan felfedezik a holttestet. Úgy két óra múlva. Értesítik a rendôrséget. Mégegy óra. Kiszállnak, újabb óra. Aztán elindulnak értem. Ha nagyon ügyesek, két óra alatt elkapnak. Tehát van még legalább hat órám, hogy élvezzem az életet.
Arthur:
Kit öltél meg?
Bruno:
Tölts még....
Arthur kitölti az üveg maradékát, Bruno ugyanúgy egy hajtásra kiissza, mint az elôbb.
Az egyik smasszercsajt. Intézetis vagyok. Ott könnyen eljár a nevelôk keze, elég találékonyak, ha büntetést kell kiszabni. Aztán az egyiknek tetszettem, és az egyik balhém után felajánlotta, hogy ha a szeretôje leszek, akkor büntetlenséget élvezek. Belementem, de egy idô után már éjjel-nappal zaklatott, sôt, amikor megtudta, hogy a kimenôkön idônként felszedek srácokat, berendelt magához, és össze-vissza vert. egy szöges bôrszíjjal. Akkor elhatároztam, hogy megölöm. Gyúrni kezdtem, erôsíteni minden nap, hogy puszta kezemmel nyírhassam ki. Aztán tegnap este megint behívott magához. Úgy tettem, mintha egy óriásit akarnék vele smárolni. És közben szépen összeroppantottam a nyakcsigolyáját. ...(hirtelen felkiált) Úgy kopog ez a kurva esô, hogy meg sem halljuk, ha jönnek értem...Ennyi. Most te jössz...
(Az egész jelenet során Bruno arcát látjuk, illetve néha a kezét, úgy, mint amikor a tv-ben riportot készítenek egy bûnözôvel).
Arthur:
Nincs sok minden, amit el tudnék mondani. Itt ültünk a földön, beszélgettünk, szívtunk, és egyszer csak úgy éreztem, hogy gyûlölöm a bölcsességét, azt az egykedvûséget, ahogyan azt csinál, amit akar.
Bruno:
És a hulla megvan?
Arthur:
Nincsen. Valaki elvitte. De még nem hallottam, hogy bárki megtalálta volna.
Bruno gúnyosan elneveti magát:
Lehet, hogy csak elképzelted, hogy megölöd, és azóta lelkifurdalásod van.
Arthur:
Lehet...
Bruno felkel, nézelôdik, majd hírtelen felkapja a nagy gyertyát és egy eszelôs kacajjal Arthur felé hajítja, de nem találja el. A gyertya lezuhan a padlóra, Arthur rögtön rádobja magáról a kínai köntöst. Bruno úgy kacag, mintha az ördög szállta volna meg.
Úgyis megdöglünk,nem?
A lány letérdel a férfi mellé, átöleli, és közben hegyes körmeivel végigszántja a hátát, Arthur alig tudja megállni, hogy fel ne ordítson.
A füstölôk egyre csak égnek, mintha soha nem akarnának elfogyni.
XXVIII. kép.
Bruno és Arthur egészen vadállatias módon szeretkeznek, szétharapják egymást, és olyan hangokat adnak ki, mintha nem is emberek, hanem nagyragadozók, vagy farkasok lennének. Odakint változatlanul szakad az esô, de közben kivilágosodik.
Bruno végül úgy veti le magáról Arthurt, mint egy megveszett ló a lovasát. Néhány pillanatig még pihegnek. testük csupa karmolás, horzsolás.
Bruno:
Na, kapard össze magad, aztán húzzál el. Még csak az kéne, hogy együtt kapjanak el minket. Nem játsszunk Bonnie és Clyde-ot.
Arthur:
És ha most csináltunk egy kölyköt?
Bruno:
Akkor annak Manson lesz a neve. Vagy Marinko. Esetleg Molotov. Tudod, a híres mixer. Ahogy tetszik. Most már tünés...
Arthur kelletlenül szedelôzködik. A lány ugyanolyan mozdulatlanul hever a földön.
Arthur:
Mi lesz, ha tényleg itt találnak?
Bruno:
Nem tudnak túl sok kárt tenni bennem, sehol nem vagyok már szûz. Meg elég strapabíró a seggem. Ha meg a te hulládat is a nyakamba varják, hát istenem, eggyel több. Biztosan ô is megérdemelte.
Arthur még tenne egy mozdulatot a lány felé, de érzi elutasítását.
XXIX.kép
Ismét a keringô busz. Arthur ül rajta, körülötte több bábuszerû alak, kivéve egy magas, vékony fiatal nôt, aki egyre sûrûbben tekint ki aggódva a piszkos ablakon.
Megcsörren rajta a mobiltelefonja. Benyúl a kabátjába, de nem találja. A csörgés egyre erôsebb. Leveti a kabátját, kardigánját gombolja, de ott sincsen a telefon. Már csak a blúza van hátra, végül ott áll csupasz mellel. A csörgés ebben a pillanatban abbamarad.
A lány: (csak úgy bele a vakvilágba):
Itt vagyok, drága. Még szenvedek a buszon. De mindjárt odaérek.
Arthur:
Biztosan ez a végcélod?
Választ nem kap.
XXX. kép.
Huszonnégy órával késôbb. Betér abba a kocsmába, ahol az elején láttuk. Csak a pultoslány van ott, a Borostyánszemû, aki egybôl tölt neki, amint belép.
Arthur:
Nem kerestek még?
Borostyán:
Még nem . Már nem is fognak.
Arthur:
Mi ez a kihaltság? Félnek bejönni a vendégek?
Borostyán:
Nem tudom. Talán már elkezdték néhányan a nagyböjtöt. Szörnyû ez a hajnal. A fejem majd szétmegy, és még legalább három-négy óra.
Arthur:
Segítsek?
Borostyán:
Ha tudsz, megköszönöm...
Arthur leülteti egy bárszékre a lányt, és gondosan masszírozni kezdi a homlokát, arcát, halántékát, tarkóját. Borostyán lehúnyja a szemét, kéjesen átadja magát a masszírozásnak. Arthur közben finoman a lány ajkához közelít, és megcsókolja. Közben ujjai egyre erôsebben mélyednek bele Borostyán tarkójába, és az ott húzódó erekbe....
XXXI. kép.
A magányos busz. Nincsen egyetlen utasa sem. Csupán egy sofôrje: a Guru.
VÉGE
