Portfóliók
Oscar Wilde: Sir Savile bűne
Oscar Wilde
Mindenki a saját baklövéseit nevezi tapasztalatnak.
Azt a fiatalembert, aki a XIX. század hetvenes éveiben Dublinból Londonba érkezett, eredeti ír nevén Finghal O’Flahertynek hívták. Ezt az ókelta mítoszokra emlékeztető betűsort a legtöbb angol ki se tudta mondani. Pedig ez a jövevény hamar szeretett volna ismert, sőt híres ember lenni. Ehhez mindenekelőtt egy olyan név kellett, amely angolul kimondható, lehetőleg feltűnést keltő. Ki is találta magának az Oscar Wilde nevet. Oscarról minden iskolába járt angol tudta, hogy az ossziáni eposz ifjú, harcos hőse. Wilde pedig „vad"-at, esetleg „szilaj"-t jelent (mintha egy magyar írónak készülő ifjú „Szilaj Töhötöm"-nek nevezné és neveztetné magát).
Jellemzési technikája: Lady Wintermere kiromantikusa,:
„ (tenyérjósa) nem eredetieskedő, vagy romantikus küllemű. Kicsi, gömbölyű ember, furcsa, kopasz fejjel, és nagy, aranykeretes pápaszemmel. Az emberek olyan bosszantók. A zongoraművészeim mindig olyanok, mint a költők, és a költőim olyanok, mint a zongoraművészek. Emlékszem, hogy a múlt szezonban ebédre hívtam egy rettenetes összeesküvőt, olyat, aki nagyon sok embert felrobbantott már, és mindig páncélinget viselt, és tőrt rejtegetett az ingujjában, és képzeljék, amikor eljött, olyan volt, mint egy nyugdíjas öregúr, éás egész este sziporkázott. Mikor pedig érdeklődtem páncélinge felől, csak nevetett, és azt mondta, hogy nagyon is hideg volna Angliában.”
Az emberiség nagyon is komolyan veszi magát. Ez a világ eredendő bűne. Ha a barlanglakó nevetni tudott volna, a történelem másképp alakul.
Kora ifjúságától szívósan törekvőnek bizonyult. Egy jól menő dublini fogorvos fia volt, az otthon nem sajnálta a pénzt a nagyon értelmesnek bizonyuló fiú taníttatására.
Szenvedélyes olvasó, kitűnő memóriájú és igen jó nyelvérzékű volt. Tanulhatta, amit csak tanulni akart a nagy múltú ír kolostori iskolákban és főiskolákon. Új londoni ismerősei közt az volt a legfeltűnőbb, hogy ír létére jó — sőt oxfordi — kiejtéssel beszélt angolul, de meglepően otthonos volt az ógörög és a latin nyelvben, valamivel később pedig már francia ismerőseit ragadta el, hogy nem angolosan, hanem igazi irodalmi franciasággal beszél. Bár a műveltebbeknek feltűnt, hogy a görög eredetű francia szavakat görögösen ejtette ki.
Hamarosan ismerősökre talált. Az elsők között George Bernard Shaw-ra, akit hazulról ismert. Ez a G. B. Shaw szintén dublini volt: egy részeges és elszegényedett, de mégis előkelő nevű ír arisztokrata fia, aki hamarosan elszökött apjától és Londonban igyekezett érvényesülni. Kisfiú korában Wilde apjával (Flaherty doktor bácsival) húzatta fájós fogát. Két évvel volt fiatalabb a leendő Oscar Wilde-nál. Tehát régi barátként köszöntötték egymást Londonban. Shaw ebben az időben — a húszas éveiben járt — elismert bokszbajnok volt, szocialista népgyűlések rendfenntartója, néha sikeres népszónoka, aki újságírással is próbálkozott. És kulturált csevegőkészségével szívesen látott vendég volt a fiatal írók, költők, festők otthonaiban. A legnevezetesebb ilyen találkozóhely Dante Gabriel Rossetti műterme volt. Az idősebb Rossetti egy Angliába menekült, otthon körözött olasz forradalmár volt. A fia egyszerre tudta anyanyelvének az olaszt és az angolt. Később, már nagy hírű költőként ő fordította angolra Dante „Isteni Színjáték"-át és olaszra Milton „Elveszett Paradicsom"-át. Holott közben sikeres, sőt divatos festőművész is volt. John Ruskin, a nagy tekintélyű művészettörténész és esztéta hirdette meg a szembefordulást a naturalizmussal, de még a fejlettebb realizmussal is. Azt állította, hogy a művészet a reneszánsz idején, körülbelül Raffaello megjelenésével kezdett megromlani, eltolódni a valóság szolgai másolása felé. A művészeteknek vissza kell térni a középkor és a korai reneszánsz szépségeszményei közé. Ezt a hamarosan elterjedt művészeti irányt nevezték ott Angliában „preraffaelizmus"-nak. Körülbelül azonos, illetve rokon volt azzal, amit az irodalomban újromantikának, Franciaországban stile nouveau-nak, Németországban Jugendstil-nek és az Osztrák—Magyar Monarchiában (nálunk is) szecessziónak neveztek. Két főalakja a híres költő, William Morris és a híres festő, Dante Gabriel Rossetti volt. Morris közben jó festő, és Rossetti közben hatásos költő is volt. Rossetti műtermében gyakran jelent meg maga Ruskin is. Ide vezette Shaw Wilde-ot. Wilde azonban párhuzamosan eljárt Ruskin egyetemi óráira is, és hamarosan a mértékadó esztétának az volt a véleménye, hogy a preraffaeliták irodalmi stílusa a legmagasabb fokot ennél a fiatal költőnél, Oscar Wilde-nál érte el.
A költészet miatt tönkremenni dicsőség
Wilde ugyanis költőnek indult. Morris egy irodalmi lapnak a szerkesztője is volt, szívesen látta a fiatal Wilde bravúrosan verselt költeményeit, majd költői meséit. Ezeket a meséket (A boldog herceg, Az önző óriás, A nevezetes rakéta, Az infánsnő születésnapja stb.) sokan máig is Wilde legszebb, legértékesebb műveinek tartják.
Az új stílus főleg fiatal költői és festői hamar megbecsülték Wilde okosságát, csillogó szellemességét, önellentmondásokkal játszó — paradoxonoknak nevezett — aforizmáit. Kedvelt társasági alak lett, az elegáns dandy-viselkedés példaképe, nők kedvence. (Ez annál különösebb, mert élete törését és tragédiáját egy homoszexualitással vádló és elítélő per volt, holott nemcsak korábbi szerelmi kapcsolatai voltak eléggé ismertek, de azt is lehetett tudni, hogy nős és két gyermekük is van. De akkor botrányra volt szükség, hát lett is botrány.)
A futó kaland és a sírig tartó szenvedély közt csak az a különbség, hogy a futó kaland kissé tovább tart
— Különcködéseit is elnézték, feltűnő ruházkodását, gúnyolódását a jó társaságok szokásain, még a közkeletű képmutatások leleplezéseit is elviselték egy ideig. És a színházak is szívesen fogadták korai — a preraffaelizmus, illetve az újromantika jegyében írt — drámáit. Ezek elég hamar elég avultak és feledésbe mentek, de egyetlen közülük — az egyfelvonásos „Firenzei tragédia" — máig is mindenfelé újra meg újra felújított játék a katona és a kereskedő halálos viaskodásáról a szerelemért. Ezeknél nagyobb sikere volt és maradt kisregényeinek és „Dorian Gray arcképe" című fantasztikus regényének. Legmulatságosabb ezek közül „A canterville-i kísértet", a komikus fantasztikum és a szatirikus valóság mesteri keverése. Ebben egy gazdag amerikai megvásárol egy ősi angol kastélyt, mert ott kísértet jár. Ez a kísértet valóban meg is jelenik és szembekerül a józan, gyakorlatias amerikaiakkal. És rövid időn belül az amerikaiak hideg tárgyilagossága tönkreteszi a kísértet idegzetét. Végül a holt lélek belepusztul a valóság elviselhetetlenségébe. — De párhuzamosan az elbeszélő művekkel egyre nagyobb érdeklődést váltottak ki tanulmányai. Ezek ugyan főleg irodalomról és művészetről szóltak, például leghíresebb elméleti műve, „A kritikus, mint művész", amely az irodalmi kritikákat magukat is művészi alkotásoknak elemzi. Olykor azonban társadalmi-politikai kérdésekhez is érdekesen szól hozzá. Sok dicséretet és nem kevesebb tiltakozást ébresztett „Az emberi lélek a szocializmusban" című tanulmánya.
A pesszimista olyan valaki, aki, ha két rossz közül kell választania, mindkettőt választja.
A szocializmus élő probléma volt az irodalmi körökben. G. B. Shaw és H. G. Wells a fabiánus néven ismert utópista szocialista társaság alapítói közt voltak. Az értelmiség körében különböző utópista elképzelések versengtek egymással. Wilde nem volt forradalmi szellem, de mélységesen humanista, aki remélte — mint a fabiánusok —, hogy az emberiség boldogítását békés úton is meg lehet valósítani. A cél az értékek köztulajdonba vétele. De miféle értékek is vannak? Wilde és vele számos széplélek szerint a legfőbb érték a szépség adta gyönyörűség. Ebben a tanulmányban az emberiség legfontosabb teendőjének tűnik mindenkit olyan műveltté és olyan árnyalt érzékűvé tenni, hogy arisztokrata és zsellér, gyáros és segédmunkás egyaránt felismerje, megértse és élvezze a szépséget. — Nyilván ez a legszélsőségesebb utópia, amit valaha is kitaláltak. De szép vallomás a szép értéke mellett.
Igazi színpadi sikere azonban még jó ideig nem volt. A preraffaelita-újromantikus játékok nem keltettek elég nagy szenzációt. A nagyközönség még Angliában is jobban kedvelte azt a színjátékot, amelyet szerzőik „jól csinált drámá"-nak neveztek, ez a szellemes párbeszédeken gördülő, enyhén kritikai, olykor víg, máskor középfajú dráma volt. Legnépszerűbb művelői előbb Scribe, később Sardou. Ezekkel akart Wilde sikeresen versenyre kelni. Szakított az újromantikával és az angol jó társaságok nem fontos, de gyakori konfliktusai felé fordult. Azonnal siker is kísérte. Előbb a „Lady Windermere legyezője", majd „A jelentéktelen asszony" tulajdonképpen jelentéktelen félreértései adják a témát. Csak a dialógusok szellemessége ad elegáns irodalmi élményt. De végre következett a játéktípus bohózatig fokozása, a „Bunbury". Ez telibe talált: a közkeletű hazugságok, képmutatások társasági otthonosságát gúnyolta ki. Bunbury egy nem volt és nem lévő barát, aki minden álságra alkalmas kifogás. Senki se magára, hanem ismerőseire értette. A taps nem akart szűnni. Wilde ujjai közt égő cigarettával állt ki a függöny elé, erre csönd lett, ő pedig ezt mondta: „Köszönöm, hogy végre méltányolnak." Még egy ideig méltányolták. Megírhatta élete legjobb, tragikus helyzetekkel játszó vígjátékát, „Az eszményi férj"-et. Ez is a hazugságokról szól és arról, hogy a legtisztességesebb hírű ember se lehet olyan, mint a híre.
A bigámia az, amikor valakinek egyel több felesége van. A monogámia -- ugyanaz!
De a valóban hibátlanokat nem is lehet elviselni. Egyszerre a legszellemesebb és lényegében legkomorabb műve. — De Wilde dicsősége ezzel véget is ért.
Máig is rejtelmes történet büntetőpere. Egy konzervatív arisztokrata feljelentette a híres írót, hogy megrontotta az ő fiát, aki ifjan máris kezdett elismert költő lenni. A homoszexualitást máig is bűncselekménynek tartják sok helyen. A múlt század végén ez Angliában többévi börtönnel volt büntethető. A gyanúsító kiskorút a bíróság áldozatnak tekintette, ki se hallgatta. Wilde pedig indulatosan még csak nem is tagadott, hanem magát a vádat mondotta képtelenségnek. Gúnyolódott a bírósággal és az egész eljárással. Feldühítette a bírákat, bizonyítottnak vették a vádat, és Wilde-ot 2 évi börtönre ítélték. — Olyan országos botrány támadt, hogy a felesége elvált tőle, és két gyermekükkel együtt elköltözött. Visszavette a botrányos író eredeti ír nevét, a fiúk is ettől kezdve Flahertynek nevezték magukat, hogy még a Wilde név is tűnjék el. — Ő pedig a megalázó és gyötrelmes két év alatt a börtönben megírta legszebb költői művét, „A readingi fegyház balladájá"-t és a „De profundis" című vallomást a megaláztatás állapotáról. Sokak szerint ez a két műve a legszebb, legértékesebb egész életművéből. De azért a legszebbek közé mégis oda kell sorolni „Az eszményi férj"-et és talán „A canterville-i kísértet"-et is.
Az amerikai, milliárdos, Otis, megveszi a cantervilli kastélyt, annak kísértetével együtt.
„Egyszerre Mrs. Otis tompa vörös foltot vett észre a padlón, pontosan a kandalló előtt, anélkül, hogy vtudta volnam, mia az. A házvezetőnőjét kérdezte, aki halk, szorongó hangon elmesélte, hogy a folt Lady Elenaor de Cantercville vére, akit férje, Sir Simon de Canterville gyilkoltatott meg ezen a helyen, 1575-ben. Sir Simon még kilenc évig élt ezután, és igen titokzatos körülmények közt halt meg. Holttestét msoha nem találták meg, de a bűnös lelke azóta is kísért a kastélyban. Ezt a vérfoltot számtalan turista és más látogató megcsodálta, eltávolítása teljességgel lehetetlen.
-Ostobaság! -kiáltott fel Mrs. Otis.—A Pinkerton- féle Volt Nincs Folt Csodapaszta egy szemvillantás alatt eltünteti. És mielőtt a halálra rémült házvezetőnő közbeléphetett Volna, térdre esett, és sebesen dörzsölni kezdte a padlót egy rúzs formájú fekete rudacskával.
Néhány másodperc múlva nyoma sem volt a rúzsfoltnak.
(A kísértet azonban visszavág ) Amikor pedig végre kiszabadult, mindörökre elhagyta Angliát. Franciaországba költözött, a párizsi írók, és a párizsi közönség szívesen fogadta. Ő pedig megfogadta, hogy soha többé nem ír angolul. Be is tartotta. Franciául, igen szép, költői franciasággal megírta legmaradandóbbnak bizonyuló tragédiáját, a „Salomé"-t, amely előbb önmagában, majd operaként Richard Strauss zenéjével mindmáig élő színpadi nagy játék. Sikere is volt, és már játszott a következő témával, néhány oldalt meg is írt. Címe: „A szent kurtizán" — és a szentté magasodott cédáról, Thaiszról szólt, akiről Anatole France írta híres regényét. Ezt azonban Wilde már nem fejezhette be. 44 éves korában egy hirtelen rárontó agyhártyagyulladásban meghalt. Rossz matracában haldokolt, amikor a barátai szóvá tették szörnyű tapétáját. „Beláthatjátok, egyikünknek távoznia kell!” -mentegetőzött.
De semmi mozgatóerő sincs a tapasztalatban. Valójában mindössze csak azt bizonyítja, hogy jövőnk hasonló lesz múltunkhoz, és azt a bűnt, melyet egy ízben elkövettünk szabódva, többször elkövetjük majd örömmel.
Életében is, halála óta is igen eltérőek a vélemények és értékelések életművéről. Főleg azok becsülik kevésre, akik nem olvassák. Akik olvassák, azok nemcsak kedvelik, de a századvég legnagyobbjai közt tartják számon.
Ha el akarod mondani az embereknek az igazságot, akkor nevettesd meg őket, máskülönben megölnek.
A kiadó előszava
Oscar Wilde, a századvég híres angol írója életmódja miatt kétes hírnevet szerzett ugyan saját korában, ám az irodalomtörténet ezért nem vethette ki magából, nem tagadhatta le géniuszát.
Már oxfordi egyetemi évei alatt kitűnt klasszika-filológusként, társasági emberként és költőként is. Pályáját döntően befolyásolták itáliai és görögországi utazásai, valamint oxfordi tanárai. Ezek révén lett az angol pre-raffaelita és a francia szimbolista költők követője, a századvég angol l'art pour l'art irányzatának vezéralakja. Már ekkor mindenben a másságot, a gondolkodás-, viselkedés- és öltözködésbeli különbségeket kereste. Londonban gyorsan az előkelő társaságok kedvence és az irodalmi élet egyik központi alakja lett, elegáns, művelt társasági figura, a dandy mintaképe. Újságot szerkesztett, kritikákat, meséket, novellákat, drámákat és társasági vígjátékokat írt, melyek elképesztő sikert arattak a színpadokon. Wilde nyelvi bravúrjai mellett a jellem- és helyzetkomikumokat remekül kiaknázó, a színpadi hatásokhoz nagyon értő szerző volt. Színes előadásaival, melyekben a szépség, a dekadens életélvezet filozófiáját hirdette, nagy sikert aratott az USA-ban és Kanadában. Szellemes, csípős aforizmái ma is rendkívül találóak, és a Dorian Gray arcképével beírta magát a dekadens irodalom lexikonába. Műveinek állandó motívumai a titkos bűn és a megszégyenülés, melyek később az író életében is fontos szerepet kaptak.
Oscar Wilde valamennyi kisregényét és elbeszélését tartalmazza a kötet, az ismertebbek (A canterville-i kísértet, Lord Arthur Savile bűne, A mintamilliomos) mellett azokat is, melyek csak a francia és a spanyol Wilde-kiadásokban szerepelnek. (Oscar Wilde börtönből való szabadulása után mindörökre elhagyta Angliát, Franciaországba költözött, és megfogadta, hogy soha többé nem ír angolul.)
Az elbeszéléseket prózaköltemények egészítik ki.
Kerekes Tamás
Oscar Wilde
[a]http://www.lAZIKIADO.HU[text]www.lAZIKIADO.HU[/a]
info@lazikiado.hu
[a]http://www.literatura.hu/irok/szimbol/wilde.htm[text]http://www.literatura.hu/irok/szimbol/wilde.htm[/a]
Mindenki a saját baklövéseit nevezi tapasztalatnak.
Azt a fiatalembert, aki a XIX. század hetvenes éveiben Dublinból Londonba érkezett, eredeti ír nevén Finghal O’Flahertynek hívták. Ezt az ókelta mítoszokra emlékeztető betűsort a legtöbb angol ki se tudta mondani. Pedig ez a jövevény hamar szeretett volna ismert, sőt híres ember lenni. Ehhez mindenekelőtt egy olyan név kellett, amely angolul kimondható, lehetőleg feltűnést keltő. Ki is találta magának az Oscar Wilde nevet. Oscarról minden iskolába járt angol tudta, hogy az ossziáni eposz ifjú, harcos hőse. Wilde pedig „vad"-at, esetleg „szilaj"-t jelent (mintha egy magyar írónak készülő ifjú „Szilaj Töhötöm"-nek nevezné és neveztetné magát).
Jellemzési technikája: Lady Wintermere kiromantikusa,:
„ (tenyérjósa) nem eredetieskedő, vagy romantikus küllemű. Kicsi, gömbölyű ember, furcsa, kopasz fejjel, és nagy, aranykeretes pápaszemmel. Az emberek olyan bosszantók. A zongoraművészeim mindig olyanok, mint a költők, és a költőim olyanok, mint a zongoraművészek. Emlékszem, hogy a múlt szezonban ebédre hívtam egy rettenetes összeesküvőt, olyat, aki nagyon sok embert felrobbantott már, és mindig páncélinget viselt, és tőrt rejtegetett az ingujjában, és képzeljék, amikor eljött, olyan volt, mint egy nyugdíjas öregúr, éás egész este sziporkázott. Mikor pedig érdeklődtem páncélinge felől, csak nevetett, és azt mondta, hogy nagyon is hideg volna Angliában.”
Az emberiség nagyon is komolyan veszi magát. Ez a világ eredendő bűne. Ha a barlanglakó nevetni tudott volna, a történelem másképp alakul.
Kora ifjúságától szívósan törekvőnek bizonyult. Egy jól menő dublini fogorvos fia volt, az otthon nem sajnálta a pénzt a nagyon értelmesnek bizonyuló fiú taníttatására.
Szenvedélyes olvasó, kitűnő memóriájú és igen jó nyelvérzékű volt. Tanulhatta, amit csak tanulni akart a nagy múltú ír kolostori iskolákban és főiskolákon. Új londoni ismerősei közt az volt a legfeltűnőbb, hogy ír létére jó — sőt oxfordi — kiejtéssel beszélt angolul, de meglepően otthonos volt az ógörög és a latin nyelvben, valamivel később pedig már francia ismerőseit ragadta el, hogy nem angolosan, hanem igazi irodalmi franciasággal beszél. Bár a műveltebbeknek feltűnt, hogy a görög eredetű francia szavakat görögösen ejtette ki.
Hamarosan ismerősökre talált. Az elsők között George Bernard Shaw-ra, akit hazulról ismert. Ez a G. B. Shaw szintén dublini volt: egy részeges és elszegényedett, de mégis előkelő nevű ír arisztokrata fia, aki hamarosan elszökött apjától és Londonban igyekezett érvényesülni. Kisfiú korában Wilde apjával (Flaherty doktor bácsival) húzatta fájós fogát. Két évvel volt fiatalabb a leendő Oscar Wilde-nál. Tehát régi barátként köszöntötték egymást Londonban. Shaw ebben az időben — a húszas éveiben járt — elismert bokszbajnok volt, szocialista népgyűlések rendfenntartója, néha sikeres népszónoka, aki újságírással is próbálkozott. És kulturált csevegőkészségével szívesen látott vendég volt a fiatal írók, költők, festők otthonaiban. A legnevezetesebb ilyen találkozóhely Dante Gabriel Rossetti műterme volt. Az idősebb Rossetti egy Angliába menekült, otthon körözött olasz forradalmár volt. A fia egyszerre tudta anyanyelvének az olaszt és az angolt. Később, már nagy hírű költőként ő fordította angolra Dante „Isteni Színjáték"-át és olaszra Milton „Elveszett Paradicsom"-át. Holott közben sikeres, sőt divatos festőművész is volt. John Ruskin, a nagy tekintélyű művészettörténész és esztéta hirdette meg a szembefordulást a naturalizmussal, de még a fejlettebb realizmussal is. Azt állította, hogy a művészet a reneszánsz idején, körülbelül Raffaello megjelenésével kezdett megromlani, eltolódni a valóság szolgai másolása felé. A művészeteknek vissza kell térni a középkor és a korai reneszánsz szépségeszményei közé. Ezt a hamarosan elterjedt művészeti irányt nevezték ott Angliában „preraffaelizmus"-nak. Körülbelül azonos, illetve rokon volt azzal, amit az irodalomban újromantikának, Franciaországban stile nouveau-nak, Németországban Jugendstil-nek és az Osztrák—Magyar Monarchiában (nálunk is) szecessziónak neveztek. Két főalakja a híres költő, William Morris és a híres festő, Dante Gabriel Rossetti volt. Morris közben jó festő, és Rossetti közben hatásos költő is volt. Rossetti műtermében gyakran jelent meg maga Ruskin is. Ide vezette Shaw Wilde-ot. Wilde azonban párhuzamosan eljárt Ruskin egyetemi óráira is, és hamarosan a mértékadó esztétának az volt a véleménye, hogy a preraffaeliták irodalmi stílusa a legmagasabb fokot ennél a fiatal költőnél, Oscar Wilde-nál érte el.
A költészet miatt tönkremenni dicsőség
Wilde ugyanis költőnek indult. Morris egy irodalmi lapnak a szerkesztője is volt, szívesen látta a fiatal Wilde bravúrosan verselt költeményeit, majd költői meséit. Ezeket a meséket (A boldog herceg, Az önző óriás, A nevezetes rakéta, Az infánsnő születésnapja stb.) sokan máig is Wilde legszebb, legértékesebb műveinek tartják.
Az új stílus főleg fiatal költői és festői hamar megbecsülték Wilde okosságát, csillogó szellemességét, önellentmondásokkal játszó — paradoxonoknak nevezett — aforizmáit. Kedvelt társasági alak lett, az elegáns dandy-viselkedés példaképe, nők kedvence. (Ez annál különösebb, mert élete törését és tragédiáját egy homoszexualitással vádló és elítélő per volt, holott nemcsak korábbi szerelmi kapcsolatai voltak eléggé ismertek, de azt is lehetett tudni, hogy nős és két gyermekük is van. De akkor botrányra volt szükség, hát lett is botrány.)
A futó kaland és a sírig tartó szenvedély közt csak az a különbség, hogy a futó kaland kissé tovább tart
— Különcködéseit is elnézték, feltűnő ruházkodását, gúnyolódását a jó társaságok szokásain, még a közkeletű képmutatások leleplezéseit is elviselték egy ideig. És a színházak is szívesen fogadták korai — a preraffaelizmus, illetve az újromantika jegyében írt — drámáit. Ezek elég hamar elég avultak és feledésbe mentek, de egyetlen közülük — az egyfelvonásos „Firenzei tragédia" — máig is mindenfelé újra meg újra felújított játék a katona és a kereskedő halálos viaskodásáról a szerelemért. Ezeknél nagyobb sikere volt és maradt kisregényeinek és „Dorian Gray arcképe" című fantasztikus regényének. Legmulatságosabb ezek közül „A canterville-i kísértet", a komikus fantasztikum és a szatirikus valóság mesteri keverése. Ebben egy gazdag amerikai megvásárol egy ősi angol kastélyt, mert ott kísértet jár. Ez a kísértet valóban meg is jelenik és szembekerül a józan, gyakorlatias amerikaiakkal. És rövid időn belül az amerikaiak hideg tárgyilagossága tönkreteszi a kísértet idegzetét. Végül a holt lélek belepusztul a valóság elviselhetetlenségébe. — De párhuzamosan az elbeszélő művekkel egyre nagyobb érdeklődést váltottak ki tanulmányai. Ezek ugyan főleg irodalomról és művészetről szóltak, például leghíresebb elméleti műve, „A kritikus, mint művész", amely az irodalmi kritikákat magukat is művészi alkotásoknak elemzi. Olykor azonban társadalmi-politikai kérdésekhez is érdekesen szól hozzá. Sok dicséretet és nem kevesebb tiltakozást ébresztett „Az emberi lélek a szocializmusban" című tanulmánya.
A pesszimista olyan valaki, aki, ha két rossz közül kell választania, mindkettőt választja.
A szocializmus élő probléma volt az irodalmi körökben. G. B. Shaw és H. G. Wells a fabiánus néven ismert utópista szocialista társaság alapítói közt voltak. Az értelmiség körében különböző utópista elképzelések versengtek egymással. Wilde nem volt forradalmi szellem, de mélységesen humanista, aki remélte — mint a fabiánusok —, hogy az emberiség boldogítását békés úton is meg lehet valósítani. A cél az értékek köztulajdonba vétele. De miféle értékek is vannak? Wilde és vele számos széplélek szerint a legfőbb érték a szépség adta gyönyörűség. Ebben a tanulmányban az emberiség legfontosabb teendőjének tűnik mindenkit olyan műveltté és olyan árnyalt érzékűvé tenni, hogy arisztokrata és zsellér, gyáros és segédmunkás egyaránt felismerje, megértse és élvezze a szépséget. — Nyilván ez a legszélsőségesebb utópia, amit valaha is kitaláltak. De szép vallomás a szép értéke mellett.
Igazi színpadi sikere azonban még jó ideig nem volt. A preraffaelita-újromantikus játékok nem keltettek elég nagy szenzációt. A nagyközönség még Angliában is jobban kedvelte azt a színjátékot, amelyet szerzőik „jól csinált drámá"-nak neveztek, ez a szellemes párbeszédeken gördülő, enyhén kritikai, olykor víg, máskor középfajú dráma volt. Legnépszerűbb művelői előbb Scribe, később Sardou. Ezekkel akart Wilde sikeresen versenyre kelni. Szakított az újromantikával és az angol jó társaságok nem fontos, de gyakori konfliktusai felé fordult. Azonnal siker is kísérte. Előbb a „Lady Windermere legyezője", majd „A jelentéktelen asszony" tulajdonképpen jelentéktelen félreértései adják a témát. Csak a dialógusok szellemessége ad elegáns irodalmi élményt. De végre következett a játéktípus bohózatig fokozása, a „Bunbury". Ez telibe talált: a közkeletű hazugságok, képmutatások társasági otthonosságát gúnyolta ki. Bunbury egy nem volt és nem lévő barát, aki minden álságra alkalmas kifogás. Senki se magára, hanem ismerőseire értette. A taps nem akart szűnni. Wilde ujjai közt égő cigarettával állt ki a függöny elé, erre csönd lett, ő pedig ezt mondta: „Köszönöm, hogy végre méltányolnak." Még egy ideig méltányolták. Megírhatta élete legjobb, tragikus helyzetekkel játszó vígjátékát, „Az eszményi férj"-et. Ez is a hazugságokról szól és arról, hogy a legtisztességesebb hírű ember se lehet olyan, mint a híre.
A bigámia az, amikor valakinek egyel több felesége van. A monogámia -- ugyanaz!
De a valóban hibátlanokat nem is lehet elviselni. Egyszerre a legszellemesebb és lényegében legkomorabb műve. — De Wilde dicsősége ezzel véget is ért.
Máig is rejtelmes történet büntetőpere. Egy konzervatív arisztokrata feljelentette a híres írót, hogy megrontotta az ő fiát, aki ifjan máris kezdett elismert költő lenni. A homoszexualitást máig is bűncselekménynek tartják sok helyen. A múlt század végén ez Angliában többévi börtönnel volt büntethető. A gyanúsító kiskorút a bíróság áldozatnak tekintette, ki se hallgatta. Wilde pedig indulatosan még csak nem is tagadott, hanem magát a vádat mondotta képtelenségnek. Gúnyolódott a bírósággal és az egész eljárással. Feldühítette a bírákat, bizonyítottnak vették a vádat, és Wilde-ot 2 évi börtönre ítélték. — Olyan országos botrány támadt, hogy a felesége elvált tőle, és két gyermekükkel együtt elköltözött. Visszavette a botrányos író eredeti ír nevét, a fiúk is ettől kezdve Flahertynek nevezték magukat, hogy még a Wilde név is tűnjék el. — Ő pedig a megalázó és gyötrelmes két év alatt a börtönben megírta legszebb költői művét, „A readingi fegyház balladájá"-t és a „De profundis" című vallomást a megaláztatás állapotáról. Sokak szerint ez a két műve a legszebb, legértékesebb egész életművéből. De azért a legszebbek közé mégis oda kell sorolni „Az eszményi férj"-et és talán „A canterville-i kísértet"-et is.
Az amerikai, milliárdos, Otis, megveszi a cantervilli kastélyt, annak kísértetével együtt.
„Egyszerre Mrs. Otis tompa vörös foltot vett észre a padlón, pontosan a kandalló előtt, anélkül, hogy vtudta volnam, mia az. A házvezetőnőjét kérdezte, aki halk, szorongó hangon elmesélte, hogy a folt Lady Elenaor de Cantercville vére, akit férje, Sir Simon de Canterville gyilkoltatott meg ezen a helyen, 1575-ben. Sir Simon még kilenc évig élt ezután, és igen titokzatos körülmények közt halt meg. Holttestét msoha nem találták meg, de a bűnös lelke azóta is kísért a kastélyban. Ezt a vérfoltot számtalan turista és más látogató megcsodálta, eltávolítása teljességgel lehetetlen.
-Ostobaság! -kiáltott fel Mrs. Otis.—A Pinkerton- féle Volt Nincs Folt Csodapaszta egy szemvillantás alatt eltünteti. És mielőtt a halálra rémült házvezetőnő közbeléphetett Volna, térdre esett, és sebesen dörzsölni kezdte a padlót egy rúzs formájú fekete rudacskával.
Néhány másodperc múlva nyoma sem volt a rúzsfoltnak.
(A kísértet azonban visszavág ) Amikor pedig végre kiszabadult, mindörökre elhagyta Angliát. Franciaországba költözött, a párizsi írók, és a párizsi közönség szívesen fogadta. Ő pedig megfogadta, hogy soha többé nem ír angolul. Be is tartotta. Franciául, igen szép, költői franciasággal megírta legmaradandóbbnak bizonyuló tragédiáját, a „Salomé"-t, amely előbb önmagában, majd operaként Richard Strauss zenéjével mindmáig élő színpadi nagy játék. Sikere is volt, és már játszott a következő témával, néhány oldalt meg is írt. Címe: „A szent kurtizán" — és a szentté magasodott cédáról, Thaiszról szólt, akiről Anatole France írta híres regényét. Ezt azonban Wilde már nem fejezhette be. 44 éves korában egy hirtelen rárontó agyhártyagyulladásban meghalt. Rossz matracában haldokolt, amikor a barátai szóvá tették szörnyű tapétáját. „Beláthatjátok, egyikünknek távoznia kell!” -mentegetőzött.
De semmi mozgatóerő sincs a tapasztalatban. Valójában mindössze csak azt bizonyítja, hogy jövőnk hasonló lesz múltunkhoz, és azt a bűnt, melyet egy ízben elkövettünk szabódva, többször elkövetjük majd örömmel.
Életében is, halála óta is igen eltérőek a vélemények és értékelések életművéről. Főleg azok becsülik kevésre, akik nem olvassák. Akik olvassák, azok nemcsak kedvelik, de a századvég legnagyobbjai közt tartják számon.
Ha el akarod mondani az embereknek az igazságot, akkor nevettesd meg őket, máskülönben megölnek.
A kiadó előszava
Oscar Wilde, a századvég híres angol írója életmódja miatt kétes hírnevet szerzett ugyan saját korában, ám az irodalomtörténet ezért nem vethette ki magából, nem tagadhatta le géniuszát.
Már oxfordi egyetemi évei alatt kitűnt klasszika-filológusként, társasági emberként és költőként is. Pályáját döntően befolyásolták itáliai és görögországi utazásai, valamint oxfordi tanárai. Ezek révén lett az angol pre-raffaelita és a francia szimbolista költők követője, a századvég angol l'art pour l'art irányzatának vezéralakja. Már ekkor mindenben a másságot, a gondolkodás-, viselkedés- és öltözködésbeli különbségeket kereste. Londonban gyorsan az előkelő társaságok kedvence és az irodalmi élet egyik központi alakja lett, elegáns, művelt társasági figura, a dandy mintaképe. Újságot szerkesztett, kritikákat, meséket, novellákat, drámákat és társasági vígjátékokat írt, melyek elképesztő sikert arattak a színpadokon. Wilde nyelvi bravúrjai mellett a jellem- és helyzetkomikumokat remekül kiaknázó, a színpadi hatásokhoz nagyon értő szerző volt. Színes előadásaival, melyekben a szépség, a dekadens életélvezet filozófiáját hirdette, nagy sikert aratott az USA-ban és Kanadában. Szellemes, csípős aforizmái ma is rendkívül találóak, és a Dorian Gray arcképével beírta magát a dekadens irodalom lexikonába. Műveinek állandó motívumai a titkos bűn és a megszégyenülés, melyek később az író életében is fontos szerepet kaptak.
Oscar Wilde valamennyi kisregényét és elbeszélését tartalmazza a kötet, az ismertebbek (A canterville-i kísértet, Lord Arthur Savile bűne, A mintamilliomos) mellett azokat is, melyek csak a francia és a spanyol Wilde-kiadásokban szerepelnek. (Oscar Wilde börtönből való szabadulása után mindörökre elhagyta Angliát, Franciaországba költözött, és megfogadta, hogy soha többé nem ír angolul.)
Az elbeszéléseket prózaköltemények egészítik ki.
Kerekes Tamás
Oscar Wilde
[a]http://www.lAZIKIADO.HU[text]www.lAZIKIADO.HU[/a]
info@lazikiado.hu
[a]http://www.literatura.hu/irok/szimbol/wilde.htm[text]http://www.literatura.hu/irok/szimbol/wilde.htm[/a]
