Portfóliók
Jancsi, Juliska és az adóellenőrök
A közelmúltban a pénzügyminisztérium szervezésében adóellenőrök egy csoportja vezetői továbbképzésen vett részt. Az esemény helyszínéül a szakemberek egy istenhátamögötti erdőt szemeltek ki, hogy az ott töltendő három nap során még mobiltelefonon se zavarhassák őket.
A későbbi beszámolók alapján az első nap normálisan zajlott, annak rendje és módja szerint áttekintették a legújabb adónemeket és büntetési tételeket. A következő reggel csapatépítési célzattal, térképekkel és iránytűkkel felszerelkezve, több csoportra osztva akadályversenyre indultak az éppen zöldbeborult tavaszi erdőbe. Egy csoport kivételével délre mindannyian el is érték a végcélként megjelölt fogadót. A többiektől elszakadt társaság tagjai azonban még órák múlva sem bukkantak fel. Már a rendőrséget és a hegyimentőket is riasztották, míg végül estére előkeveredtek.
Mint elmondták, életük legkülönösebb élményében volt részük. Az akadályverseny kezdetekor térképüket áttekintve egyikük észrevette, hogy egy szakaszon letérve, lerövidíthető az eredetileg tervezett útvonal. Kis tanakodás után úgy döntöttek, hogy a nehezebb terep ellenére megpróbálják. A kis hegyi patakok szikláin egyensúlyozva és a meredek emelkedőkön kapaszkodva alaposan megizzadtak, az erőfeszítéstől pedig meg is éheztek. Talán emiatt is történhetett, hogy a csapat hangadója, egy kissé kopaszodó ötvenes behajtási főosztályvezető hirtelen erős mézeskalácsillatra figyelt fel. Társai ugratásai ellenére is kitartott álláspontja mellett, arra hivatkozva, hogy gyermekkorának feledhetetlen és összetéveszthetetlen vásári csemegéjéről van szó. Mivel a többieknek is korgott a gyomra, végül hagyták magukat meggyőzni és a főosztályvezető nyomába eredtek, akit szinte zsinóron húzott az orra. Hamarosan egy tisztásra értek, melynek egyik szélén barátságos, ám annál furcsább kis kunyhó rejtőzött. Bár kéményéből valódi füst áradt, teteje és falai mézeskalácsból, piskótából és mazsolás süteményből álltak. Az egyik rendész utólag meg mert volna esküdni, hogy a bejárati ajtófélfa dobostortából készült. Bár alig akartak hinni a szemüknek, a kiéhezett csoport tagjai egy-egy tetőcserepet vagy féltéglát kiemelve már épp falatozni kezdtek, amikor az ajtóból két gyerekfej bukkant elő.
- Jancsi vagyok. Én pedig Juliska – mutakoztak be a gyerekek.
A hüledező adóellenőrök ekkor döbbentek rá, hogy a Grimm fivérek jólismert mesehősei állnak előttük. A gyerekek nagyon megörültek, hiszen emberemlékezet óta nem járt arrafele senki. Szépen megvendégelték látogatóikat, akik a csodálkozástól és az éhségtől kábultan szótlanul nyelték a finomabbnál finomabb falatokat.
Talán egy óra is eltelt mire egyiküknek eszébe jutott, vajon Jancsi és Juliska fizetnek-e illetéket a mézeskalácsházikó után és egyáltalán van-e lakhatási engedélyük. Szabálytalanság szabálytalanságot követett, és mire a lakoma végetért a szakértők már egy részletes büntetési tételeket tartalmazó felszólítással is elkészültek. A csoport vidáman kerekedett ismét útra, jó kétórás gyaloglás után alkonyatra végcéljukat, a fogadót is elérték.
A kis mézeskalácsházikót elárverezték, végül az adóhatóság tulajdona lett, Jancsit és Juliskát pedig állami gondozásba vették.
A későbbi beszámolók alapján az első nap normálisan zajlott, annak rendje és módja szerint áttekintették a legújabb adónemeket és büntetési tételeket. A következő reggel csapatépítési célzattal, térképekkel és iránytűkkel felszerelkezve, több csoportra osztva akadályversenyre indultak az éppen zöldbeborult tavaszi erdőbe. Egy csoport kivételével délre mindannyian el is érték a végcélként megjelölt fogadót. A többiektől elszakadt társaság tagjai azonban még órák múlva sem bukkantak fel. Már a rendőrséget és a hegyimentőket is riasztották, míg végül estére előkeveredtek.
Mint elmondták, életük legkülönösebb élményében volt részük. Az akadályverseny kezdetekor térképüket áttekintve egyikük észrevette, hogy egy szakaszon letérve, lerövidíthető az eredetileg tervezett útvonal. Kis tanakodás után úgy döntöttek, hogy a nehezebb terep ellenére megpróbálják. A kis hegyi patakok szikláin egyensúlyozva és a meredek emelkedőkön kapaszkodva alaposan megizzadtak, az erőfeszítéstől pedig meg is éheztek. Talán emiatt is történhetett, hogy a csapat hangadója, egy kissé kopaszodó ötvenes behajtási főosztályvezető hirtelen erős mézeskalácsillatra figyelt fel. Társai ugratásai ellenére is kitartott álláspontja mellett, arra hivatkozva, hogy gyermekkorának feledhetetlen és összetéveszthetetlen vásári csemegéjéről van szó. Mivel a többieknek is korgott a gyomra, végül hagyták magukat meggyőzni és a főosztályvezető nyomába eredtek, akit szinte zsinóron húzott az orra. Hamarosan egy tisztásra értek, melynek egyik szélén barátságos, ám annál furcsább kis kunyhó rejtőzött. Bár kéményéből valódi füst áradt, teteje és falai mézeskalácsból, piskótából és mazsolás süteményből álltak. Az egyik rendész utólag meg mert volna esküdni, hogy a bejárati ajtófélfa dobostortából készült. Bár alig akartak hinni a szemüknek, a kiéhezett csoport tagjai egy-egy tetőcserepet vagy féltéglát kiemelve már épp falatozni kezdtek, amikor az ajtóból két gyerekfej bukkant elő.
- Jancsi vagyok. Én pedig Juliska – mutakoztak be a gyerekek.
A hüledező adóellenőrök ekkor döbbentek rá, hogy a Grimm fivérek jólismert mesehősei állnak előttük. A gyerekek nagyon megörültek, hiszen emberemlékezet óta nem járt arrafele senki. Szépen megvendégelték látogatóikat, akik a csodálkozástól és az éhségtől kábultan szótlanul nyelték a finomabbnál finomabb falatokat.
Talán egy óra is eltelt mire egyiküknek eszébe jutott, vajon Jancsi és Juliska fizetnek-e illetéket a mézeskalácsházikó után és egyáltalán van-e lakhatási engedélyük. Szabálytalanság szabálytalanságot követett, és mire a lakoma végetért a szakértők már egy részletes büntetési tételeket tartalmazó felszólítással is elkészültek. A csoport vidáman kerekedett ismét útra, jó kétórás gyaloglás után alkonyatra végcéljukat, a fogadót is elérték.
A kis mézeskalácsházikót elárverezték, végül az adóhatóság tulajdona lett, Jancsit és Juliskát pedig állami gondozásba vették.
