Portfóliók
Nemes Z. Márió: Fogalom
Nemes Z. Márió
Nem mondat a Mondat, de semmi Gond
Pollágh Péter: Fogalom
József Attila Kör 2005
L’Harmattan Kiadó
1200 Ft
„Futó gyönyörben, hosszú gyászban
éltem az emberpusztaságban.”
Komjáthy Jenő
„A tárgyak régi tövét,
az örök tőt keresem.”
Pollágh Péter
A fiatal irodalomban felerősödő Újfajta Érzékenység egyik a művek irodalmi terét „kívülről” jellemző tulajdonsága, hogy a megjelenő kötetek materiális megalkotottsága, könyvművészeti megmunkáltsága élénk párbeszédet folytat a kortárs vizuális társadalom ismeretelméleti karakterével. Ez a tendencia Pollágh Péter, második, Fogalom c. verseskötetének vizuális reprezentációját is meghatározza, hiszen az az egyszerre vizuális és fogalmi oszcilláció, mely a kötet poétikai fordulatként is értelmezhető üzenetét „jelenti”, a kötet címerszerű borítóját is heraldikai alakzattá alakítja át. De ez a jelenség sorszerűnek is mondható, mert csak így távolodhat el egy verseskötet a szövegcentrikus nyelvfelfogás eldologiasító szemléletétől, s válhat azzá, ami ab ovo: organikus esztétikai Egésszé.
Az ismeretlen oltárképként megjelenő jégszekrény(!) egy abszolút eldöntetlenségben irizál, hiszen egyszerre kelti fel saját fogalmiságát, de ennek ellentétét is, hiszen egyszerre Tűzhely és Hűtő, aztán mégsem. A vizuális és a tőle elválaszthatatlan kognitív bizonytalanság nyitja fel a könyv terét, mely egy Esemény (Ereignis) megtörténésének arénája. Az ellentétek radikális párosodásának folyamatosan vibráló Aktusa egy fekete-fehér „grammatikus” övezetben történik, hiszen a Fogalom c. kötet a fegyelem és az alázat ikerkönyve.
Pollágh Péter második kötetére jellemző már-már görcsös fegyelem a posztmodern gondolkodás metafizikai kasztrációjának tapasztalatából is következő kínzó transzcendencia - hiányra utalhat vissza, mely Hiány a kilencvenes évek magyar versnyelvének elfojtott, az irónia alakzata mögé projektált abszolútum Vágyát is körvonalazza, ha ezt egy irodalomtörténeti távlatból gondoljuk el. De „csatlakozni nincs kihez”, hiszen a szakrális hagyomány alapító atyái halottak. Pilinszky János és Sziveri János intertextuálisan (sic!) szővődnek Egybe a „nemlétező” hagyomány Halálában (lásd. a kötetben szereplő Lítium című vers), a szakralitás ebben az értelemben nem hagyomány, hanem hagyaték (vö. Jacques Derrida), egyfajta rekvízitum, vagy helyesebben az intertextuálisan elgondolt és megélt kortárs irodalomban darabjaira törött Ereklye.
A korábbi recepció a Fogalom c. kötet négy ciklusba (Új mondattan, Fázós nyelv, Haza, Fogalom – kórház) rendezett szövegkorpuszát egy az Intertextualitást intertextuális módon kritizáló, és egyszersmind a posztmodern „szétírás” módszertanát tematizáló versfűzérként kezelte. Erre az értelmezési variációra akár adekvát „példázat” is lehet A Fázós Nyelv 2. című vers recitatív és metszően „hideg” nyelvkritikus áriája, mely egy bizonyos rituális módon irodalomkritika, hiszen itt a kortárs költői módszertan ellen is(!) irányuló metafizikai Harag beszél „kifelé” a textus kínzóan elégtelen síkszerű felületéből.
De a motívikus – hálókkal összefűzött, és így a kötet enigmatikus Fogalmát egy egységes, innovatív nyelvrendszerbe belefogalmazó könyv fenti olvasatával szemben vállalható egy olyan álláspont is, mely szerint Pollágh költészetében a posztmodern poliszémia nem tematika, hanem egy abszolút problematika, amit csak egy Új mondattan tud meggyógyítani, pőrére „használni”. Kerül, amibe kerül. Ennek a gyógyításnak az alapja, s így Pollágh Péter kötetének alapvető, alapító „tematikája” a filozófiai költészet elemi egysége, a Gondolat, ami ennek az Új mondattannak a vers(-)mondata. „A mondat történik. Csak a mondat történik, csak a mondat igazán.”( A mondat) Mert a versmondat lírai „igazságán” történik meg az az Esemény, ami felnyílásként, egy nyelvi és egyszerre ismeretelméleti HÉJ felnyílásaként is értelmezhető. Így jön létre egy olyan bölcseleti líra Jelrendszere, mely kizárólag poétikai Igazságokra mutató ÁLLÍTÓ mondatokból áll. Felsőbbrendű jelrendszer, melynek célja olyan viszonyok kifejezése, melyek túlságosan direktek, az irónia kultuszában „semmibe” szóródó versnyelv számára. Pollágh Péter költészetében nem mondat a Mondat, hiszen egy elvont igazságfogalom, Derrida után szabadon, mindig érzékelhető alakzatot rejt, mert ez az alakzat a metafora eredete, ami maga az Eredet, vagyis a Mítoszként felfogott élet. És ez, az Új mondattan.
A koanszerű ÁLLÍTÓ mondatok adják meg a kötet első ciklusának grammatikai struktúráját, de ez a nyelvi tervrajz egy egzisztenciálisan negatív és hibás irodalmi tér (Bábel) halálos árnyékát rajzolja fel. Mert a Mondatot korrumpálják, az IDEGEN város, vagy egyáltalán maga az IDEGEN mindig rosszul használja a nyelvet. „A beszéd alakzata / a bűn alakzata: / önmagát álmodó toronyban / beszélni hiba volt.” (Hölderlin, vagy Más) A használatot a nyűttséggel (usure) fogjuk behelyettesíteni, Derrida után szabadon, hiszen mindenekelőtt a metaforikus erő nyűttsége fog érdekelni bennünket ebben a poétikai és egyszerre nyelvfilozófiai gondolkodásban. Ez a nyűttség az, ami „szétzsarolja” a Fogalom c. kötetet, egy bizonyos emberi, egzisztenciális szinten is, de ugyanez a nyűttség az, ami a versnyelvet hihetetlen feszültségű robbanásokba, létfelvillanásokba erőszakolja. Uzsora, de ez már a posztmodern Bábel bűne.
A nyelvjátékok radikális „szétszóratásában” érdekelt Bábel egy mitikus vízió, mely azonban teljesen konkrét urbanisztikai értelemben (Budapest), és teljesen abszolút, egy posztmodern életfilozófia kontextusában. Persze ez nem véletlen, hiszen egy posztmodern életfilozófia nem lehet független saját életösszefüggésétől, vagyis a legnagyobb radikális Poliszémiától, ami maga az architektonikus rendszer csúcsa, vagyis egy organikus, de tragikusan megélt Polisz.
A poétikai nyelvjátékok és metaforarendszerek kihasználasának egzisztenciális zsarnokságából (usura) csak a már – már irracionálisan fegyelmezett és egyszerre alázatos pontosság vezethet ki, mert a poliszémia végtelen labirintusából, Bábel folyosóiról, csak egy Totális Szél vektora mutathat rá az Abszolút Énre. Viszont ehhez be kell vállalni a széttört költői szubjektum alázatos magányát, ami a poétikai EGO pusztulása, de ez a destrukció, Derrida után szabadon, végre tényleg lírai dekonstrukció, mert fogalmat a fájdalomba és kész. Az új EGO a decentrált posztmodern szubjektum Héjából ágazik elő, és csak retorikus vérbősége miatt hipertrófiás illetve fallikus, különben ugyanolyan végtelen, mint Komjáthy Jenő. Csak hát Komjáthy, ebben a poétikai pillanatban, egy elmúlt, halott Test, helyesebben HÉJ. Csatlakozni nincs kihez, de a Szél újra Totális.
A nyelvi tér eseményszerű (Ereignis) birtokbavétele történik meg, az irodalmi tér elsajátítása (vö. Ezt a helyet én c. szöveg) az abszolút stílus tökéletes magányából, az Új mondattan ÁLLÍTÓ igazságával. De ismeretelméletileg mindig van Másik, ami Pollágh Péter könyvében csupán agresszív beszűrődés, halálos IDEGEN. Az a mondat, ami ÁLLÍT, az mindig tagad is. Az idegen mondatok hibás állításait tagadja a pollágh-i líra „igazságmondata”, de ezzel együtt a harmonikus párbeszéd lehetőségét is negligálja. Ez a jelenség a költő szerelmi lírájának végletes monológszerűségéhez is vezet, ha a kötetzáró Fogalom-kórház c. verset egyfajta, természetesen az egész kötetre jellemző látomásos gondolatiságra figyelemmel, textuális-szexuális szövegtérként is(!) kezeljük.
Talán a Fogalom – kórház a kötet egyetlen olyan „hosszúverse”, ami a koanszerű építkezés pozitív minimalizmusának megtartása mellett is képes esztétikailag tökéletes szimmetriába rendeződni. Ez a vers a bölcseleti „szentimentalizmus” monolitja, mélyén a szentimentális emlékezet időfilozófiájának negatív alakzata dominál, mely valójában egy jövő nélküli, folyamatos „VISSZA mutatásban” érdekelt nekrofil beszéd.
Ez a szöveg természetesen emlékmű, hiszen itt érnek össze a szakrális költői hagyaték reziduális eljárásai és a személyes test-én képzetek igazságfogalmai: „A nyelvtannak a test csak toldalék, / fájdalom-toldalék.” (Kórházban más a Nyelvtan) Pilinszky János Pierre Emmanuel emlékére írt Utószó c. versének sötét nyelvi fényei világítják, árnyékolják be a Fogalomkórház terét, minden nyelv és test darab az emlékezés kínzó próbatételének van kiszolgáltatva. De ez az emlékezet a halál negatív emlékezete, ami valójában egy tökéletes poétikai amnézia. A „tükrök mélyén heverő szobák”(Pilinszky) kínzó szimmetriái egy nagyobb aszimmetria metafizikai töredékei, vagyis a legnagyobb „Semmi” ilyen szegmentált módon, halálos mozaikpillantással szemléli a széttört szubjektumot Pollágh Péter szövegében, hiszen: „A kockatükör már / kockánként beismert kórház, / s a magad helyére képzelt mély / gyógyíthatalan belép.” A Fogalomkórház terének irányvektorai egyértelműen a jelen pozitív múltra irányuló gesztusát vonják VISSZA, hiszen ebben az értelemben az emlékezés nem regeneratív, nem terápiás, ebben a kórházban az életnek nincsen gyógyítása, csak a fogalomnak, ami egy abszolút Élet, de ez a Lét (posztmodern kondíciók között) nem az élő test számára találtatott ki. (Hiszen a Dasein halála, a Lét kezdete, de Heidegger a Test és Szellem hippokratészi esküjének tekintetében finoman szólva is szkeptikusnak mondható.)
A Fogalom – kórház szexuálpoétikai aspektusai a negatív emlékezet sötét fényében lesznek paradox módon világosak, ahogy a VISSZA vektorának halálos fehére felizzik a Kórház szakrális terében. Pollágh Péter költészetében az innováció Akarása tragikus, hiszen a hatalom akarása poétikai hedonizmus nélkül, a pontosság „apollói” kultusza mentén maga a Tragédia, mert a Nagy Pán Halott. A szerelmi líra ebben a versben csupán pornográfia. Porno-gráfia, mert a testek, halott és IDEGEN tárgyak, melyek precíz össze-írása, klinikai obszervációja lesz negatívan jelenvaló. De ez már a halál Erósza, az IDEGEN szerelem, jelenvalósága a múltidő örökléte, amiben nincsen szakrális elhálás, mert minden aktus diabolikus büntetés, kínzó előjáték az IDEGEN szuccubusszal. A dialogikus Másik, ami természetesen a harmonikus költői szubjektum Sajátja csupán az idealizáció Eseményén túl található meg újra. De ebből a Kórházból, az élő test számára nincsen kijárat, mert csatlakozni nincs kihez. A test gyógyíthatatlan fájdalomtoldalék, mert a gyógyítás nyelve is hibás, mint a kínzó kockákra vagdalt pirula. A kórház kockatükrei mögött nincsen szimmetrikus Másik, az IDEGEN hibás nyelve törlésbe vezeti a Dasein-t. Az abszolút Én csak a sorsszerű idealizáció mentén juthat ki a halál emlékezetének tükörmetaforájából, hiszen ott várja a HÉJ nélküli Lét. Mert a keresett Lét nem más, mint a poétikai amnéziából VISSZA keresett „fogalom”, a legősibb poétikai Szubsztancia: a posztmodern kondícióra újrakonfigurált Szimbólum.
A recenzens köszönetet mond:
Komjáthy Jenőnek, Oravecz Imrének és a Rammstein zenekarnak
ÁRGUS, 2006/ 8.
Nem mondat a Mondat, de semmi Gond
Pollágh Péter: Fogalom
József Attila Kör 2005
L’Harmattan Kiadó
1200 Ft
„Futó gyönyörben, hosszú gyászban
éltem az emberpusztaságban.”
Komjáthy Jenő
„A tárgyak régi tövét,
az örök tőt keresem.”
Pollágh Péter
A fiatal irodalomban felerősödő Újfajta Érzékenység egyik a művek irodalmi terét „kívülről” jellemző tulajdonsága, hogy a megjelenő kötetek materiális megalkotottsága, könyvművészeti megmunkáltsága élénk párbeszédet folytat a kortárs vizuális társadalom ismeretelméleti karakterével. Ez a tendencia Pollágh Péter, második, Fogalom c. verseskötetének vizuális reprezentációját is meghatározza, hiszen az az egyszerre vizuális és fogalmi oszcilláció, mely a kötet poétikai fordulatként is értelmezhető üzenetét „jelenti”, a kötet címerszerű borítóját is heraldikai alakzattá alakítja át. De ez a jelenség sorszerűnek is mondható, mert csak így távolodhat el egy verseskötet a szövegcentrikus nyelvfelfogás eldologiasító szemléletétől, s válhat azzá, ami ab ovo: organikus esztétikai Egésszé.
Az ismeretlen oltárképként megjelenő jégszekrény(!) egy abszolút eldöntetlenségben irizál, hiszen egyszerre kelti fel saját fogalmiságát, de ennek ellentétét is, hiszen egyszerre Tűzhely és Hűtő, aztán mégsem. A vizuális és a tőle elválaszthatatlan kognitív bizonytalanság nyitja fel a könyv terét, mely egy Esemény (Ereignis) megtörténésének arénája. Az ellentétek radikális párosodásának folyamatosan vibráló Aktusa egy fekete-fehér „grammatikus” övezetben történik, hiszen a Fogalom c. kötet a fegyelem és az alázat ikerkönyve.
Pollágh Péter második kötetére jellemző már-már görcsös fegyelem a posztmodern gondolkodás metafizikai kasztrációjának tapasztalatából is következő kínzó transzcendencia - hiányra utalhat vissza, mely Hiány a kilencvenes évek magyar versnyelvének elfojtott, az irónia alakzata mögé projektált abszolútum Vágyát is körvonalazza, ha ezt egy irodalomtörténeti távlatból gondoljuk el. De „csatlakozni nincs kihez”, hiszen a szakrális hagyomány alapító atyái halottak. Pilinszky János és Sziveri János intertextuálisan (sic!) szővődnek Egybe a „nemlétező” hagyomány Halálában (lásd. a kötetben szereplő Lítium című vers), a szakralitás ebben az értelemben nem hagyomány, hanem hagyaték (vö. Jacques Derrida), egyfajta rekvízitum, vagy helyesebben az intertextuálisan elgondolt és megélt kortárs irodalomban darabjaira törött Ereklye.
A korábbi recepció a Fogalom c. kötet négy ciklusba (Új mondattan, Fázós nyelv, Haza, Fogalom – kórház) rendezett szövegkorpuszát egy az Intertextualitást intertextuális módon kritizáló, és egyszersmind a posztmodern „szétírás” módszertanát tematizáló versfűzérként kezelte. Erre az értelmezési variációra akár adekvát „példázat” is lehet A Fázós Nyelv 2. című vers recitatív és metszően „hideg” nyelvkritikus áriája, mely egy bizonyos rituális módon irodalomkritika, hiszen itt a kortárs költői módszertan ellen is(!) irányuló metafizikai Harag beszél „kifelé” a textus kínzóan elégtelen síkszerű felületéből.
De a motívikus – hálókkal összefűzött, és így a kötet enigmatikus Fogalmát egy egységes, innovatív nyelvrendszerbe belefogalmazó könyv fenti olvasatával szemben vállalható egy olyan álláspont is, mely szerint Pollágh költészetében a posztmodern poliszémia nem tematika, hanem egy abszolút problematika, amit csak egy Új mondattan tud meggyógyítani, pőrére „használni”. Kerül, amibe kerül. Ennek a gyógyításnak az alapja, s így Pollágh Péter kötetének alapvető, alapító „tematikája” a filozófiai költészet elemi egysége, a Gondolat, ami ennek az Új mondattannak a vers(-)mondata. „A mondat történik. Csak a mondat történik, csak a mondat igazán.”( A mondat) Mert a versmondat lírai „igazságán” történik meg az az Esemény, ami felnyílásként, egy nyelvi és egyszerre ismeretelméleti HÉJ felnyílásaként is értelmezhető. Így jön létre egy olyan bölcseleti líra Jelrendszere, mely kizárólag poétikai Igazságokra mutató ÁLLÍTÓ mondatokból áll. Felsőbbrendű jelrendszer, melynek célja olyan viszonyok kifejezése, melyek túlságosan direktek, az irónia kultuszában „semmibe” szóródó versnyelv számára. Pollágh Péter költészetében nem mondat a Mondat, hiszen egy elvont igazságfogalom, Derrida után szabadon, mindig érzékelhető alakzatot rejt, mert ez az alakzat a metafora eredete, ami maga az Eredet, vagyis a Mítoszként felfogott élet. És ez, az Új mondattan.
A koanszerű ÁLLÍTÓ mondatok adják meg a kötet első ciklusának grammatikai struktúráját, de ez a nyelvi tervrajz egy egzisztenciálisan negatív és hibás irodalmi tér (Bábel) halálos árnyékát rajzolja fel. Mert a Mondatot korrumpálják, az IDEGEN város, vagy egyáltalán maga az IDEGEN mindig rosszul használja a nyelvet. „A beszéd alakzata / a bűn alakzata: / önmagát álmodó toronyban / beszélni hiba volt.” (Hölderlin, vagy Más) A használatot a nyűttséggel (usure) fogjuk behelyettesíteni, Derrida után szabadon, hiszen mindenekelőtt a metaforikus erő nyűttsége fog érdekelni bennünket ebben a poétikai és egyszerre nyelvfilozófiai gondolkodásban. Ez a nyűttség az, ami „szétzsarolja” a Fogalom c. kötetet, egy bizonyos emberi, egzisztenciális szinten is, de ugyanez a nyűttség az, ami a versnyelvet hihetetlen feszültségű robbanásokba, létfelvillanásokba erőszakolja. Uzsora, de ez már a posztmodern Bábel bűne.
A nyelvjátékok radikális „szétszóratásában” érdekelt Bábel egy mitikus vízió, mely azonban teljesen konkrét urbanisztikai értelemben (Budapest), és teljesen abszolút, egy posztmodern életfilozófia kontextusában. Persze ez nem véletlen, hiszen egy posztmodern életfilozófia nem lehet független saját életösszefüggésétől, vagyis a legnagyobb radikális Poliszémiától, ami maga az architektonikus rendszer csúcsa, vagyis egy organikus, de tragikusan megélt Polisz.
A poétikai nyelvjátékok és metaforarendszerek kihasználasának egzisztenciális zsarnokságából (usura) csak a már – már irracionálisan fegyelmezett és egyszerre alázatos pontosság vezethet ki, mert a poliszémia végtelen labirintusából, Bábel folyosóiról, csak egy Totális Szél vektora mutathat rá az Abszolút Énre. Viszont ehhez be kell vállalni a széttört költői szubjektum alázatos magányát, ami a poétikai EGO pusztulása, de ez a destrukció, Derrida után szabadon, végre tényleg lírai dekonstrukció, mert fogalmat a fájdalomba és kész. Az új EGO a decentrált posztmodern szubjektum Héjából ágazik elő, és csak retorikus vérbősége miatt hipertrófiás illetve fallikus, különben ugyanolyan végtelen, mint Komjáthy Jenő. Csak hát Komjáthy, ebben a poétikai pillanatban, egy elmúlt, halott Test, helyesebben HÉJ. Csatlakozni nincs kihez, de a Szél újra Totális.
A nyelvi tér eseményszerű (Ereignis) birtokbavétele történik meg, az irodalmi tér elsajátítása (vö. Ezt a helyet én c. szöveg) az abszolút stílus tökéletes magányából, az Új mondattan ÁLLÍTÓ igazságával. De ismeretelméletileg mindig van Másik, ami Pollágh Péter könyvében csupán agresszív beszűrődés, halálos IDEGEN. Az a mondat, ami ÁLLÍT, az mindig tagad is. Az idegen mondatok hibás állításait tagadja a pollágh-i líra „igazságmondata”, de ezzel együtt a harmonikus párbeszéd lehetőségét is negligálja. Ez a jelenség a költő szerelmi lírájának végletes monológszerűségéhez is vezet, ha a kötetzáró Fogalom-kórház c. verset egyfajta, természetesen az egész kötetre jellemző látomásos gondolatiságra figyelemmel, textuális-szexuális szövegtérként is(!) kezeljük.
Talán a Fogalom – kórház a kötet egyetlen olyan „hosszúverse”, ami a koanszerű építkezés pozitív minimalizmusának megtartása mellett is képes esztétikailag tökéletes szimmetriába rendeződni. Ez a vers a bölcseleti „szentimentalizmus” monolitja, mélyén a szentimentális emlékezet időfilozófiájának negatív alakzata dominál, mely valójában egy jövő nélküli, folyamatos „VISSZA mutatásban” érdekelt nekrofil beszéd.
Ez a szöveg természetesen emlékmű, hiszen itt érnek össze a szakrális költői hagyaték reziduális eljárásai és a személyes test-én képzetek igazságfogalmai: „A nyelvtannak a test csak toldalék, / fájdalom-toldalék.” (Kórházban más a Nyelvtan) Pilinszky János Pierre Emmanuel emlékére írt Utószó c. versének sötét nyelvi fényei világítják, árnyékolják be a Fogalomkórház terét, minden nyelv és test darab az emlékezés kínzó próbatételének van kiszolgáltatva. De ez az emlékezet a halál negatív emlékezete, ami valójában egy tökéletes poétikai amnézia. A „tükrök mélyén heverő szobák”(Pilinszky) kínzó szimmetriái egy nagyobb aszimmetria metafizikai töredékei, vagyis a legnagyobb „Semmi” ilyen szegmentált módon, halálos mozaikpillantással szemléli a széttört szubjektumot Pollágh Péter szövegében, hiszen: „A kockatükör már / kockánként beismert kórház, / s a magad helyére képzelt mély / gyógyíthatalan belép.” A Fogalomkórház terének irányvektorai egyértelműen a jelen pozitív múltra irányuló gesztusát vonják VISSZA, hiszen ebben az értelemben az emlékezés nem regeneratív, nem terápiás, ebben a kórházban az életnek nincsen gyógyítása, csak a fogalomnak, ami egy abszolút Élet, de ez a Lét (posztmodern kondíciók között) nem az élő test számára találtatott ki. (Hiszen a Dasein halála, a Lét kezdete, de Heidegger a Test és Szellem hippokratészi esküjének tekintetében finoman szólva is szkeptikusnak mondható.)
A Fogalom – kórház szexuálpoétikai aspektusai a negatív emlékezet sötét fényében lesznek paradox módon világosak, ahogy a VISSZA vektorának halálos fehére felizzik a Kórház szakrális terében. Pollágh Péter költészetében az innováció Akarása tragikus, hiszen a hatalom akarása poétikai hedonizmus nélkül, a pontosság „apollói” kultusza mentén maga a Tragédia, mert a Nagy Pán Halott. A szerelmi líra ebben a versben csupán pornográfia. Porno-gráfia, mert a testek, halott és IDEGEN tárgyak, melyek precíz össze-írása, klinikai obszervációja lesz negatívan jelenvaló. De ez már a halál Erósza, az IDEGEN szerelem, jelenvalósága a múltidő örökléte, amiben nincsen szakrális elhálás, mert minden aktus diabolikus büntetés, kínzó előjáték az IDEGEN szuccubusszal. A dialogikus Másik, ami természetesen a harmonikus költői szubjektum Sajátja csupán az idealizáció Eseményén túl található meg újra. De ebből a Kórházból, az élő test számára nincsen kijárat, mert csatlakozni nincs kihez. A test gyógyíthatatlan fájdalomtoldalék, mert a gyógyítás nyelve is hibás, mint a kínzó kockákra vagdalt pirula. A kórház kockatükrei mögött nincsen szimmetrikus Másik, az IDEGEN hibás nyelve törlésbe vezeti a Dasein-t. Az abszolút Én csak a sorsszerű idealizáció mentén juthat ki a halál emlékezetének tükörmetaforájából, hiszen ott várja a HÉJ nélküli Lét. Mert a keresett Lét nem más, mint a poétikai amnéziából VISSZA keresett „fogalom”, a legősibb poétikai Szubsztancia: a posztmodern kondícióra újrakonfigurált Szimbólum.
A recenzens köszönetet mond:
Komjáthy Jenőnek, Oravecz Imrének és a Rammstein zenekarnak
ÁRGUS, 2006/ 8.
