Portfóliók
Az utolsó Olvasó
Hangos Krónikák, Gépidők 2067 október
Izgalomteli várakozás előzte meg találkozásomat Tóth Pista bácsival, aki nemrég a Guiness Rekordok Fotóalbumába is bekerült, mint a világ legutolsó olvasója. Pista bácsi magányosan él, egyetlen társa egy puhaléptű robomacska, aki ha kell a hangospostát is felmondja neki. Ettől az egyetlen a 21. századra utaló jeltől eltekintve ottjártamkor úgy éreztem magam mintha egy idegen, történelemelőtti világba cseppentem volna.
A tiszteletreméltó, ám kissé bogaras öregúr ugyanis dacolva a józan ésszel, jellemzően még mindig szerves ételeket fogyaszt, ráadásul ezeket maga állítja elő és saját gyomrában emészti meg, kitéve magát mindenféle, a mesterséges emésztőszervek számára ismeretlen meghibásodásnak. Közönséges halandónak, hát még egy magamfajta droidnak azt is nehéz elképzelni, hogy létezhet valaki virval nélkül, a félhomályos lakásban sehol egy készülék. Amikor rákérdeztem, hogy kikapcsolódásként sem szokott-e feltölteni élményeket, Pista bácsi elmondta, hogy neki nincs szüksége ilyesmire, ő ha kell, a képzelőerejére támaszkodik. Csak legyintett, amikor elárultam neki, hogy manapság ezt már senki nem teszi, hiszen a képzelőerőt messze-messze túlszárnyalják a szintetikus fantáziapakkok, melyek a legapróbb részletre kiterjedő teljeskörű tapasztalást nyújtanak. A legfurcsább azonban látogatásom azon momentuma volt, amikor a halkszavú öregember bevezetett egy általa csak könyvtárszobának titulált avíttas helyiségbe, melynek falait csupa, mint a háttérmemóriámból előhívva rájöttem, könyvekkel teli polcok borították. Elhűlve figyeltem, ahogy a kezébe vesz egy kötetet, majd a műveletet demonstrálandó, egy nyikorgó hintaszékbe telepszik. Mondhatom, megrázó egyben megható élményben volt részem Pista bácsit tanulmányozva, amint apró, gyors és roppant megerőltetőnek tűnő, szaggatott szemmozgásokkal próbált információhoz jutni a maga előtt tartott papírlapról.
- Hát ilyen az olvasás! – gondoltam magamban összeborzongva. – Még szerencse, hogy több mint 20 éve digitalizálták az utolsó könyvet.
Izgalomteli várakozás előzte meg találkozásomat Tóth Pista bácsival, aki nemrég a Guiness Rekordok Fotóalbumába is bekerült, mint a világ legutolsó olvasója. Pista bácsi magányosan él, egyetlen társa egy puhaléptű robomacska, aki ha kell a hangospostát is felmondja neki. Ettől az egyetlen a 21. századra utaló jeltől eltekintve ottjártamkor úgy éreztem magam mintha egy idegen, történelemelőtti világba cseppentem volna.
A tiszteletreméltó, ám kissé bogaras öregúr ugyanis dacolva a józan ésszel, jellemzően még mindig szerves ételeket fogyaszt, ráadásul ezeket maga állítja elő és saját gyomrában emészti meg, kitéve magát mindenféle, a mesterséges emésztőszervek számára ismeretlen meghibásodásnak. Közönséges halandónak, hát még egy magamfajta droidnak azt is nehéz elképzelni, hogy létezhet valaki virval nélkül, a félhomályos lakásban sehol egy készülék. Amikor rákérdeztem, hogy kikapcsolódásként sem szokott-e feltölteni élményeket, Pista bácsi elmondta, hogy neki nincs szüksége ilyesmire, ő ha kell, a képzelőerejére támaszkodik. Csak legyintett, amikor elárultam neki, hogy manapság ezt már senki nem teszi, hiszen a képzelőerőt messze-messze túlszárnyalják a szintetikus fantáziapakkok, melyek a legapróbb részletre kiterjedő teljeskörű tapasztalást nyújtanak. A legfurcsább azonban látogatásom azon momentuma volt, amikor a halkszavú öregember bevezetett egy általa csak könyvtárszobának titulált avíttas helyiségbe, melynek falait csupa, mint a háttérmemóriámból előhívva rájöttem, könyvekkel teli polcok borították. Elhűlve figyeltem, ahogy a kezébe vesz egy kötetet, majd a műveletet demonstrálandó, egy nyikorgó hintaszékbe telepszik. Mondhatom, megrázó egyben megható élményben volt részem Pista bácsit tanulmányozva, amint apró, gyors és roppant megerőltetőnek tűnő, szaggatott szemmozgásokkal próbált információhoz jutni a maga előtt tartott papírlapról.
- Hát ilyen az olvasás! – gondoltam magamban összeborzongva. – Még szerencse, hogy több mint 20 éve digitalizálták az utolsó könyvet.
