Portfóliók
UFI
A második szint –elsőrangúan
A középkori obszcén költészet eddigi legteljesebb antológiája
[a]http://www.google.com/search?hl=hu&rls=SUNA%2CSUNA%3A2006-14%2CSUNA%3Aen&q=udvariatlan+szerelem+site%3Aufi.hu&lr=[text]http://www.google.com/search?hl=hu&rls=SUNA%2CSUNA%3A2006-14%2CSUNA%3Aen&q=udvariatlan+szerelem+site%3Aufi.hu&lr=[/a]
A legendás, ezer s egy fordítónk által fordítgatott udvari költészet mellett az irodalomértők serény és kisszámú hada számon tart egy olyat is, amelynek reprezentánsa a hazai közönség előtt jobb híján Villon volt, és olyan jelzőket bír, hogy obszcén, trágár, harsány, meg ilyenek.
A karácsony előtt megjelent antológia ebből a költészetből merít, és tár elénk egy terjedelmes, reprezentatív mintát. A válogatás első célja nem az volt, hogy a leg(úgymond) elfajzottabb tónusokat emelje ki ebből a szerkesztők által találóan udvariatlannak nevezett poézisből, hiszen nyelvenként veszi sorra a középkori kánonból kimaradt, poétikai szintjét tekintve mégis jelentős műveket – az Udvariatlan szerelem megjelenése után (tehát alig néhány hete) mégis meg van fogva az, aki a középkor irodalmát zsebkendőért nyúlkáló, edzett érzelemvilágú dalnokok játékának próbálja látni. Az olyan tétel, hogy a prózairodalom Boccacció-ja mellé költészeti párnak Villon állítható – mifelénk ezekben a hetekben adódott át a múltnak.
Tudták, jól tudták a valóságot eddig mindenféle tanszéki emberek, de ahhoz, hogy ők most fordítóként, szerkesztőként álljanak a „titkos tanok” nyilvánosságra kerülése mellé, kellett egy szándék, egy kiadó és persze némi pénz is. Ezt a Prae irodalmi folyóirat szerzői-szerkesztői gárdája adta – hadd ítéljünk meg a nevük mellé minimum egy kövér pirospontot. Ez a munka tőrőlmetszett kultúrmisszió volt, amit felkarolni éppen olyan korban karoltak föl, amikor az efféle felkarolások, „ügyek” rendszerint elsikkadnak. (A pirospont mellé aztán kívánkozik a többi – ugyanők nemrég prae.hu címen az irodalomtól a zenén át a képzőművészetig rengeteg művészeti ágat érintő kritikai-kulturális portált indítottak – de ez talán majd legyen egy másik cikk témája.)
Az Udvariatlan szerelem fordítói a kortárs költészet legismertebbjei közül kerültek ki, a szerkesztői feladatokat végző urakat és hölgyeket, valamint a mecénásokat pedig már említettük. A szerzők? A szerzők a maguk korában és közegében viszonylagos ismertségre szert tett emberek (naná – ha egy ajtó bezárult az ilyen szókimondás előtt, nyomban három nyílt helyette), akik „felforgató” tevékenységüket úgy végezték, hogy mindeközben mesterségbeli tudásukat semmiféle kétség nem érhette. És műveltségüket se.
Tájanként más és más számított obszcénnak. Elég megnézni a német nyelvterület „explicit lirics”-ét, bólintani, hogy hát igen, ez erős – majd gyanútlanul a latin vagy ibér költészethez lapozni, és elsápadni. Vagy mindezt németként. Hát igen, a latinoknak volt csekély hendikepjük költészetben, ezek a jó ibérek meg a jelek szerint ügyesen és gyönyörűen éltek messze Rómától. Az eddig egyedüliként középkorinak hitt költészet sorok között bágyadó halálvágyának nyoma sincs. Az életigenlés, a kedély, a vidámság, a minden-nőmegejthető alaptétel megkérdőjelezhetetlen. Olyan ez, mint Pasolini klaszszikus középkor-filmtrilógiája, amelyről sokan kimutatták, hogy a feltétlen vidámság nyomokban már erőltetett, az erőltetettség mögött pedig már érezhetők a Szodoma-film előrezgései. Nos, az Udvariatlan szerelem – nem film. Becsukható, nem kell folytatni (eleve lehetetlen is egyvégtében elolvasni). Csak örülni neki, amíg tart, nem gondolni arra, hogy egyszer véget ér és a középkor után folytatódik a történelem.
KI
A középkori obszcén költészet eddigi legteljesebb antológiája
[a]http://www.google.com/search?hl=hu&rls=SUNA%2CSUNA%3A2006-14%2CSUNA%3Aen&q=udvariatlan+szerelem+site%3Aufi.hu&lr=[text]http://www.google.com/search?hl=hu&rls=SUNA%2CSUNA%3A2006-14%2CSUNA%3Aen&q=udvariatlan+szerelem+site%3Aufi.hu&lr=[/a]
A legendás, ezer s egy fordítónk által fordítgatott udvari költészet mellett az irodalomértők serény és kisszámú hada számon tart egy olyat is, amelynek reprezentánsa a hazai közönség előtt jobb híján Villon volt, és olyan jelzőket bír, hogy obszcén, trágár, harsány, meg ilyenek.
A karácsony előtt megjelent antológia ebből a költészetből merít, és tár elénk egy terjedelmes, reprezentatív mintát. A válogatás első célja nem az volt, hogy a leg(úgymond) elfajzottabb tónusokat emelje ki ebből a szerkesztők által találóan udvariatlannak nevezett poézisből, hiszen nyelvenként veszi sorra a középkori kánonból kimaradt, poétikai szintjét tekintve mégis jelentős műveket – az Udvariatlan szerelem megjelenése után (tehát alig néhány hete) mégis meg van fogva az, aki a középkor irodalmát zsebkendőért nyúlkáló, edzett érzelemvilágú dalnokok játékának próbálja látni. Az olyan tétel, hogy a prózairodalom Boccacció-ja mellé költészeti párnak Villon állítható – mifelénk ezekben a hetekben adódott át a múltnak.
Tudták, jól tudták a valóságot eddig mindenféle tanszéki emberek, de ahhoz, hogy ők most fordítóként, szerkesztőként álljanak a „titkos tanok” nyilvánosságra kerülése mellé, kellett egy szándék, egy kiadó és persze némi pénz is. Ezt a Prae irodalmi folyóirat szerzői-szerkesztői gárdája adta – hadd ítéljünk meg a nevük mellé minimum egy kövér pirospontot. Ez a munka tőrőlmetszett kultúrmisszió volt, amit felkarolni éppen olyan korban karoltak föl, amikor az efféle felkarolások, „ügyek” rendszerint elsikkadnak. (A pirospont mellé aztán kívánkozik a többi – ugyanők nemrég prae.hu címen az irodalomtól a zenén át a képzőművészetig rengeteg művészeti ágat érintő kritikai-kulturális portált indítottak – de ez talán majd legyen egy másik cikk témája.)
Az Udvariatlan szerelem fordítói a kortárs költészet legismertebbjei közül kerültek ki, a szerkesztői feladatokat végző urakat és hölgyeket, valamint a mecénásokat pedig már említettük. A szerzők? A szerzők a maguk korában és közegében viszonylagos ismertségre szert tett emberek (naná – ha egy ajtó bezárult az ilyen szókimondás előtt, nyomban három nyílt helyette), akik „felforgató” tevékenységüket úgy végezték, hogy mindeközben mesterségbeli tudásukat semmiféle kétség nem érhette. És műveltségüket se.
Tájanként más és más számított obszcénnak. Elég megnézni a német nyelvterület „explicit lirics”-ét, bólintani, hogy hát igen, ez erős – majd gyanútlanul a latin vagy ibér költészethez lapozni, és elsápadni. Vagy mindezt németként. Hát igen, a latinoknak volt csekély hendikepjük költészetben, ezek a jó ibérek meg a jelek szerint ügyesen és gyönyörűen éltek messze Rómától. Az eddig egyedüliként középkorinak hitt költészet sorok között bágyadó halálvágyának nyoma sincs. Az életigenlés, a kedély, a vidámság, a minden-nőmegejthető alaptétel megkérdőjelezhetetlen. Olyan ez, mint Pasolini klaszszikus középkor-filmtrilógiája, amelyről sokan kimutatták, hogy a feltétlen vidámság nyomokban már erőltetett, az erőltetettség mögött pedig már érezhetők a Szodoma-film előrezgései. Nos, az Udvariatlan szerelem – nem film. Becsukható, nem kell folytatni (eleve lehetetlen is egyvégtében elolvasni). Csak örülni neki, amíg tart, nem gondolni arra, hogy egyszer véget ér és a középkor után folytatódik a történelem.
KI
