Portfóliók
Kovács Péter: Fogalom
(Pollágh Péter: Fogalom, JAK-L’Harmattan, Budapest, 2005, 88 p.)
Pilinszky contra Pollágh. Nem az epigonság hangja szól, sokkal inkább az alázat konstruálja a kötetet. Úgy mondani a hasonlót, hogy a hasonló a másban rejlik. „A keresztről is csak érettünk / szólott le, lassan nyíló, / tisztító szavakkal: / »A tehetség önmagát álmodó, / nekrofil vár. / Ölj magadnak formát, / tanítvány!«“ (Mester) Négy ciklusba rendezett szövegkorpusz (Új mondattan; Fázós nyelv (Kik vagyunk mi, hogy mindent értsünk?); Haza; Fogalom-kórház (Új koffein)), intertextuális játéktér – összetett hang, bonyolult (de! nem zavaros) szövegek.
„Nem modat a mondat“ – hangzik a Pilinszky idézet (Költemény) a háttérben, halkan, ám annál hangsúlyosabban. Egyetlen átfogó tematika szervezi a kötetet: a mondat. Nem öncélú stílusbravúr ez, hanem húsbavágó poétika, amely a nyelv elsőbbségének, teljes abszolutizálásának igazát állítja. „Az élet utánozza a művészetet“ (Oscar Wilde) – tételének bámulatos kiforgatása, csak itt a művészet fogalma transzponálódik át (vagy inkább felfüggesztődik?), nincs művészet, nincs élet, csak mondat van, vagyis van művészet és élet, de csakis a mondat igazán belül. „A mondat történik. / Csak a mondat történik, / csak a mondat igazán. / Az egyéb egzisztencia / csak lóláb, / lassan történő pokol, / büntető lóláb.“ (A mondat)
Kétosztatú szerkezet működik a kötetben: egy – a versekből felépített – mondattan, és egy átfogó idézetrendszer. Az idézetek (túlzott?) használata (Barthes, Kertész, Pilinszky, Sartre, Wittgenstein, Proust – hogy csak néhányat említsek) direkt játék, nem csupán értelmezői horizont, amely koherens rendszert alkot a versekkel, hanem ironikus hang is, a folyamatos értelmezési kényszer szükségességének gesztusa. Ezáltal az idézet egyszerre jelentésteremtő egysége, és kritikája is a kötetnek – azonban közel sem autoriális pozícióban. Nem a mondó személy válik lényegessé (a kánon megkérdőjelezése?) hanem csupán az az állítás, amit a mondata megtesz. Az igaz (hasonlóan a hamishoz) a mondatban létezik: „A hatalomra került beszéd / mutatja magán / mi is a nyomorék… / Raklapnyi itt a beszéd. / Beszéd van, nem mondat: / óránként raklapnyi beszéd. / Parasztszolvencia és alsó értés: / ez a beszéd, ez a baszéd! / Pokolértelmű itt a mondat: / hisz beszéd van, nem mondat, Pedig haza csak ott van, / ahol – mondat van.“ (Haza 4.) A morál gyökere maga a mondat, egyszerre a erényes és erkölcstelen lakóhelye.
A kortárs magyar irodalom ismerős állítása: nem az a fontos, hogy a mondat mit ír le, hanem hogy van-e a valóságnak olyan eleme, amit a mondat leír. Valóság és mondat viszonya tételeződik itt, ez az a nyelvi tapasztalat, amely a pollágh-i lírának is alapvető eleme. A mondat itt nem csupán grammatika, hanem keletkezéstörténet, az Én támasza, az esztétikum (és etikum) alapkategóriája („mondatba mártottan szép“). Nem pusztán közvetítő, hanem önálló entitás. „1. A valódi Olymposon / fogalmak ülnek. / 2. Ideációba kerülni annyi, / mint Olymposra jutni. 3. »Nem tudhatom, hogy másnak / e tájék mit jelent…«“Önreflexív líra, amely önnön szövegiségéről beszél, egyúttal próbára is teszi önmagát: az új mondattan ismeretében megállja-e helyét ama szöveg, mely magát a mondattant leírja. „Szó nem tör csontot – mondja Mikszáth. De!“ (Esterházy Péter). Szükségképpen ez a tétje a kötetnek. Másképp nem mondat a mondat.
Szépirodalmi figyelő, 2006/4
Pilinszky contra Pollágh. Nem az epigonság hangja szól, sokkal inkább az alázat konstruálja a kötetet. Úgy mondani a hasonlót, hogy a hasonló a másban rejlik. „A keresztről is csak érettünk / szólott le, lassan nyíló, / tisztító szavakkal: / »A tehetség önmagát álmodó, / nekrofil vár. / Ölj magadnak formát, / tanítvány!«“ (Mester) Négy ciklusba rendezett szövegkorpusz (Új mondattan; Fázós nyelv (Kik vagyunk mi, hogy mindent értsünk?); Haza; Fogalom-kórház (Új koffein)), intertextuális játéktér – összetett hang, bonyolult (de! nem zavaros) szövegek.
„Nem modat a mondat“ – hangzik a Pilinszky idézet (Költemény) a háttérben, halkan, ám annál hangsúlyosabban. Egyetlen átfogó tematika szervezi a kötetet: a mondat. Nem öncélú stílusbravúr ez, hanem húsbavágó poétika, amely a nyelv elsőbbségének, teljes abszolutizálásának igazát állítja. „Az élet utánozza a művészetet“ (Oscar Wilde) – tételének bámulatos kiforgatása, csak itt a művészet fogalma transzponálódik át (vagy inkább felfüggesztődik?), nincs művészet, nincs élet, csak mondat van, vagyis van művészet és élet, de csakis a mondat igazán belül. „A mondat történik. / Csak a mondat történik, / csak a mondat igazán. / Az egyéb egzisztencia / csak lóláb, / lassan történő pokol, / büntető lóláb.“ (A mondat)
Kétosztatú szerkezet működik a kötetben: egy – a versekből felépített – mondattan, és egy átfogó idézetrendszer. Az idézetek (túlzott?) használata (Barthes, Kertész, Pilinszky, Sartre, Wittgenstein, Proust – hogy csak néhányat említsek) direkt játék, nem csupán értelmezői horizont, amely koherens rendszert alkot a versekkel, hanem ironikus hang is, a folyamatos értelmezési kényszer szükségességének gesztusa. Ezáltal az idézet egyszerre jelentésteremtő egysége, és kritikája is a kötetnek – azonban közel sem autoriális pozícióban. Nem a mondó személy válik lényegessé (a kánon megkérdőjelezése?) hanem csupán az az állítás, amit a mondata megtesz. Az igaz (hasonlóan a hamishoz) a mondatban létezik: „A hatalomra került beszéd / mutatja magán / mi is a nyomorék… / Raklapnyi itt a beszéd. / Beszéd van, nem mondat: / óránként raklapnyi beszéd. / Parasztszolvencia és alsó értés: / ez a beszéd, ez a baszéd! / Pokolértelmű itt a mondat: / hisz beszéd van, nem mondat, Pedig haza csak ott van, / ahol – mondat van.“ (Haza 4.) A morál gyökere maga a mondat, egyszerre a erényes és erkölcstelen lakóhelye.
A kortárs magyar irodalom ismerős állítása: nem az a fontos, hogy a mondat mit ír le, hanem hogy van-e a valóságnak olyan eleme, amit a mondat leír. Valóság és mondat viszonya tételeződik itt, ez az a nyelvi tapasztalat, amely a pollágh-i lírának is alapvető eleme. A mondat itt nem csupán grammatika, hanem keletkezéstörténet, az Én támasza, az esztétikum (és etikum) alapkategóriája („mondatba mártottan szép“). Nem pusztán közvetítő, hanem önálló entitás. „1. A valódi Olymposon / fogalmak ülnek. / 2. Ideációba kerülni annyi, / mint Olymposra jutni. 3. »Nem tudhatom, hogy másnak / e tájék mit jelent…«“Önreflexív líra, amely önnön szövegiségéről beszél, egyúttal próbára is teszi önmagát: az új mondattan ismeretében megállja-e helyét ama szöveg, mely magát a mondattant leírja. „Szó nem tör csontot – mondja Mikszáth. De!“ (Esterházy Péter). Szükségképpen ez a tétje a kötetnek. Másképp nem mondat a mondat.
Szépirodalmi figyelő, 2006/4
