Portfóliók
Élet és iroldalom
L. Varga Péter: Minden, amit a szexről tudni akarsz…
ÉS, 2007. január 26. (LI. évf., 4. szám), 26. oldal
Biztosan sokan emlékszünk Woody Allen 1972-es filmjének (Minden, amit a szexről tudni akarsz, de sohasem merted megkérdezni) nyitó történetére („Használnak-e az afrodiziákumok?”), amelyben az izgága udvari bolond – mintegy halott atyja szellemének utasítására – ágyba akarja vinni a királynőt. Miközben a király – aki a lakománál cseppet sem találta viccesnek a bolond „udvarellenes” tréfáit – ebéd után sziesztázik, a bűvös afrodiziákummal elcsábított úrnő epekedve várja, hogy a bolond föltörje vasből készült erényövét. A Woody Allen által eljátszott figura egy ponton rímekben kezd beszélni (a fordí-tásban: „Itt és most sürgősen kinyitjuk e zárat, és bevesszük e várat”), majd jobb híján az őröktől „kölcsönvett” hatalmas bárddal esik neki az erényövnek.
A filmben nem csak a történet középkori környezetbe ágyazása (vö. a reflektált iróniával, amelyet a bolond a zár felnyitása közben hadar: „Gyorsan kitalálunk valamit, mielőtt itt a re-neszánsz, és lefestenének minket”), de számos „képes beszéd” tanúskodik az erotika, a szexu-alitás, a pajzánság nyelvi „udvariasságáról”. Mialatt azt tapasztalhatjuk, hogy a konkrét képi világ, a látvány az „udvariatlanság” nyelvén beszél.
A Bánki Éva és Szigeti Csaba főszerkesztésében közreadott Udvariatlan szerelem e kettőssé-get – az előszó koncepciójának találó metaforájával szólva, az „igen” és a „nem” versbeszédét – reflektálja, mindenekelőtt a „nem” javára, amely a kifinomult középkori trubadúrlíra és ud-vari vers ellenében – vagy éppen mellette – teremti meg az obszcén, szabad szájú pajzán és „udvariatlan” (udvarellenes) költészetet. Persze a „nem”, hamar kiderül, a leghangsúlyosabb „igen”: a mondás gyönyöre, a szó szabadsága. Fontos és hiánypótló vállalkozásról van szó: egy-két újraközölt fordítástól eltekintve olyan, a középkorból származó verseket olvashatunk, amelyek magyarul eddig nem kerülhettek az olvasók elé, a szövegek tolmácsolása pedig – többnyire fiatal fordítók leleményét dicséri – friss, mai, szellemes. Saját nyelvünkön kóstolha-tunk bele a középkor szabados lírájába, és mi sem bizonyítja jobban, hogy a több évszázados távolság áthidalható, s teremthető dialógus a régmúlt költészetek e roppant üde válfajával, hogy a kötet olvasása messzemenőkig szórakoztató, és nem csak középkor-kutatók vagy filo-lógusok számára, hanem a széles közönségnek egyaránt. Ezt és a munka alaposságát támaszt-ja alá a körültekintően megírt előszó, illetve az egyes nyelvterületekről származó szövegek elé írott rövid bevezetők. S hogy a főszerkesztők – akik a provanszál obszcén líra válogatásáért felelősek – mellett kik játszottak fontos szerepet a versek közlésében és bemutatásában (a kötetbeli sorrendnek megfelelően): Ladányi-Turóczy Csilla a galego-portugál, Sallay Géza és Tombi Beáta az olasz, Jeney Zoltán a francia, Katona Tünde és Győrei Zsolt pedig a német részeket állította össze. A kötet egy kakukktojás-fejezetet is rejt – nem árulom el, hol, bár az olvasó kétségtelenül rá fog jönni –: egyes fordítók saját bravúros imitációikkal is szerepelnek a könyvben, amelyek elé – egy fiktív kutatás mulattató összefoglalásának formájában – ferge-teges filológia-paródiát kerekítettek. (Ennek egy változata egyébként a Szőrös Kő folyóirat 2006/4-es számában is olvasható.) Mindez persze azt is jelzi, hogy réges-régi szövegek közlé-se – megtisztítása, alakítása, végső formába öntése – korántsem egyszerű feladat, így – többek közt, illetve elsősorban – a nyelv rétegeiben elmélyülő kutatás óhatatlanul önálló, kortárs pro-duktív munkát eredményez. Már csak azért is, mert semmilyen történeti kor és az azokból származó szövegek nem kerülhetnek elénk önazonos formában. Ennek – és természetesen a fordítás elméletének – kommentárja az utószóban konkrétan elő is kerül, azt kell mondjam azonban, hogy némiképp feleslegesen, hiszen az említett fiktív rész, verseivel és filológia-paródiájával együtt, kellőképp fölhívja a jelenségre a figyelmet. (Ráadásul arra, hogy mit tar-tunk „archaizáló” nyelvnek, és mit „mainak”, nem biztos, hogy a legjobb példákat hozza az utószó, hiszen eltekint – például – a szavak produktív többértelműségéből származó jelentés-ingadozástól, amellyel a fordítások előszeretettel élnek… – Régi szövegek kortárs átültetésé-nek lehetőségeiről, a „libertinus” líra és -fordítás nyelvéről további behatóbb ismereteket sze-rezhetünk többek közt épp a szóban forgó kötet egyik fordítója, Csehy Zoltán, illetve Németh Zoltán vonatkozó írásai által, melyek a Somorjai Disputa [1.] című tanulmánykötetben talál-hatók. [Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum Kiadó, Somorja-Dunaszerdahely, 2003.])
A Gyulai Líviusz illusztrációival ellátott antológia egyaránt kiváló oktatási (segéd)anyag, ala-pos filológiai munka, és mindennek kortárs költészeti és irodalomtudományos reflexiója. De legfőképpen nagyszerű olvasmány, így aki esetleg kevésnek vagy kifáradtnak érzi a popkultú-ra (és azért merészelek innen példát hozni, mert e középkori versek valójában a „populáris” regiszterbe tartoztak egykor) olyan idevágó jelenségeit, mint mondjuk a Ganxsta Zolee vagy a Belga zenekar egyes szövegei, az nyugodtan és bátran forduljon e nagyszerű versgyűjtemény-hez, biztos vagyok benne, hogy nem fog csalódni. De félreértés ne essék: az „obszcén” jelző, a hozzá tartozó negatív képzettársítások ellenében, eredeti, friss és nagyon is „olvasható” szö-vegeket jelöl.
Bánki Éva, Szigeti Csaba (szerk.): Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költészet anto-lógiája. PRAE.HU, Budapest, 2006. 320 oldal, 4990 Ft.
ÉS, 2007. január 26. (LI. évf., 4. szám), 26. oldal
Biztosan sokan emlékszünk Woody Allen 1972-es filmjének (Minden, amit a szexről tudni akarsz, de sohasem merted megkérdezni) nyitó történetére („Használnak-e az afrodiziákumok?”), amelyben az izgága udvari bolond – mintegy halott atyja szellemének utasítására – ágyba akarja vinni a királynőt. Miközben a király – aki a lakománál cseppet sem találta viccesnek a bolond „udvarellenes” tréfáit – ebéd után sziesztázik, a bűvös afrodiziákummal elcsábított úrnő epekedve várja, hogy a bolond föltörje vasből készült erényövét. A Woody Allen által eljátszott figura egy ponton rímekben kezd beszélni (a fordí-tásban: „Itt és most sürgősen kinyitjuk e zárat, és bevesszük e várat”), majd jobb híján az őröktől „kölcsönvett” hatalmas bárddal esik neki az erényövnek.
A filmben nem csak a történet középkori környezetbe ágyazása (vö. a reflektált iróniával, amelyet a bolond a zár felnyitása közben hadar: „Gyorsan kitalálunk valamit, mielőtt itt a re-neszánsz, és lefestenének minket”), de számos „képes beszéd” tanúskodik az erotika, a szexu-alitás, a pajzánság nyelvi „udvariasságáról”. Mialatt azt tapasztalhatjuk, hogy a konkrét képi világ, a látvány az „udvariatlanság” nyelvén beszél.
A Bánki Éva és Szigeti Csaba főszerkesztésében közreadott Udvariatlan szerelem e kettőssé-get – az előszó koncepciójának találó metaforájával szólva, az „igen” és a „nem” versbeszédét – reflektálja, mindenekelőtt a „nem” javára, amely a kifinomult középkori trubadúrlíra és ud-vari vers ellenében – vagy éppen mellette – teremti meg az obszcén, szabad szájú pajzán és „udvariatlan” (udvarellenes) költészetet. Persze a „nem”, hamar kiderül, a leghangsúlyosabb „igen”: a mondás gyönyöre, a szó szabadsága. Fontos és hiánypótló vállalkozásról van szó: egy-két újraközölt fordítástól eltekintve olyan, a középkorból származó verseket olvashatunk, amelyek magyarul eddig nem kerülhettek az olvasók elé, a szövegek tolmácsolása pedig – többnyire fiatal fordítók leleményét dicséri – friss, mai, szellemes. Saját nyelvünkön kóstolha-tunk bele a középkor szabados lírájába, és mi sem bizonyítja jobban, hogy a több évszázados távolság áthidalható, s teremthető dialógus a régmúlt költészetek e roppant üde válfajával, hogy a kötet olvasása messzemenőkig szórakoztató, és nem csak középkor-kutatók vagy filo-lógusok számára, hanem a széles közönségnek egyaránt. Ezt és a munka alaposságát támaszt-ja alá a körültekintően megírt előszó, illetve az egyes nyelvterületekről származó szövegek elé írott rövid bevezetők. S hogy a főszerkesztők – akik a provanszál obszcén líra válogatásáért felelősek – mellett kik játszottak fontos szerepet a versek közlésében és bemutatásában (a kötetbeli sorrendnek megfelelően): Ladányi-Turóczy Csilla a galego-portugál, Sallay Géza és Tombi Beáta az olasz, Jeney Zoltán a francia, Katona Tünde és Győrei Zsolt pedig a német részeket állította össze. A kötet egy kakukktojás-fejezetet is rejt – nem árulom el, hol, bár az olvasó kétségtelenül rá fog jönni –: egyes fordítók saját bravúros imitációikkal is szerepelnek a könyvben, amelyek elé – egy fiktív kutatás mulattató összefoglalásának formájában – ferge-teges filológia-paródiát kerekítettek. (Ennek egy változata egyébként a Szőrös Kő folyóirat 2006/4-es számában is olvasható.) Mindez persze azt is jelzi, hogy réges-régi szövegek közlé-se – megtisztítása, alakítása, végső formába öntése – korántsem egyszerű feladat, így – többek közt, illetve elsősorban – a nyelv rétegeiben elmélyülő kutatás óhatatlanul önálló, kortárs pro-duktív munkát eredményez. Már csak azért is, mert semmilyen történeti kor és az azokból származó szövegek nem kerülhetnek elénk önazonos formában. Ennek – és természetesen a fordítás elméletének – kommentárja az utószóban konkrétan elő is kerül, azt kell mondjam azonban, hogy némiképp feleslegesen, hiszen az említett fiktív rész, verseivel és filológia-paródiájával együtt, kellőképp fölhívja a jelenségre a figyelmet. (Ráadásul arra, hogy mit tar-tunk „archaizáló” nyelvnek, és mit „mainak”, nem biztos, hogy a legjobb példákat hozza az utószó, hiszen eltekint – például – a szavak produktív többértelműségéből származó jelentés-ingadozástól, amellyel a fordítások előszeretettel élnek… – Régi szövegek kortárs átültetésé-nek lehetőségeiről, a „libertinus” líra és -fordítás nyelvéről további behatóbb ismereteket sze-rezhetünk többek közt épp a szóban forgó kötet egyik fordítója, Csehy Zoltán, illetve Németh Zoltán vonatkozó írásai által, melyek a Somorjai Disputa [1.] című tanulmánykötetben talál-hatók. [Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum Kiadó, Somorja-Dunaszerdahely, 2003.])
A Gyulai Líviusz illusztrációival ellátott antológia egyaránt kiváló oktatási (segéd)anyag, ala-pos filológiai munka, és mindennek kortárs költészeti és irodalomtudományos reflexiója. De legfőképpen nagyszerű olvasmány, így aki esetleg kevésnek vagy kifáradtnak érzi a popkultú-ra (és azért merészelek innen példát hozni, mert e középkori versek valójában a „populáris” regiszterbe tartoztak egykor) olyan idevágó jelenségeit, mint mondjuk a Ganxsta Zolee vagy a Belga zenekar egyes szövegei, az nyugodtan és bátran forduljon e nagyszerű versgyűjtemény-hez, biztos vagyok benne, hogy nem fog csalódni. De félreértés ne essék: az „obszcén” jelző, a hozzá tartozó negatív képzettársítások ellenében, eredeti, friss és nagyon is „olvasható” szö-vegeket jelöl.
Bánki Éva, Szigeti Csaba (szerk.): Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költészet anto-lógiája. PRAE.HU, Budapest, 2006. 320 oldal, 4990 Ft.
