Portfóliók
Barbie: Zinadine, a második legnagyobb berber
Miért a második? Ne feledkezzünk meg arról, volt egy első is: Szent Ágoston. Ma, amikor nyakig merülünk a Civilizációk összecsapása című, alig-rasszista tudományos-fantasztikus filmben – mert ezt látjuk, ha bekapcsoljuk a tévét, ha kikapcsoljuk – nem feledkezhetünk meg arról, hogy a mi Ágostonunk egy római polgárjoggal rendelkező férfi és Monica, egy berber nő gyermeke volt.
Ma a berberek (nevükhöz híven) barbárok, idegenforgalmi látványosságok. Ha az ember a Közel-Keleten utazgat, és nemcsak kalandvágyó, hanem kellőképp pénzes turista, akkor befizethet egy “berber-néző” expedícióra. És mit lát? Néhány kecske és egy-két toprongyos alak fetreng egy állatbőrből készült sátor bejáratánál. Így élnék szegénykék! (Képzeljük csak el, hogy néhány magyar politikus és idegenforgalmi szakember “kalandtúrákat” szervezne a szegedi tanyavilágba vagy a romák lakta borsodi falvakba. Összedőlne a világ. Vagy mégsem?)
És milyen volt “berbernek” lenni a Krisztus utáni negyedik században? Jól tudjuk, a világ akkor is éppen a “Nyugat alkonyát” játszotta. A provinciákról mindig érkeztek hispánok, afrikaiak (hiszen a hellén típusú multikulturalizmus mindig is toleráns volt), és befogadta azokat, akik elsajátították a nagy “kultúrjavakat”. Ágostont is, mint annyi más “jöttmentet” is a retorika tette naggyá.
A recsegő-ropogó Római Birodalom a IV. században azonban mindennél inkább ki volt éhezve a provinciákról áradó, lelkes jöttmentekre. (Akkoriban már a császárok sem feltétlenül Itáliában születtek). Tunézia pedig akkor dúslakodott vadállatokban, tehát megbecsült provinciának számított. (Kellett a sok oroszlán a cirkuszba, az akkori idők népszórakoztatásához). Látjuk is magunk előtt az ifjú Ágostont, aki a Földközi-tenger hullámain, a ketrecbe zárt vadállatok társaságában Róma felé imbolyog.
Animal Planet’s. De Ágostonnak aztán minden sikerült. Kis túlzással, annyi maradt az ókori Rómából, amennyit ez a berber ifjú átörökített nekünk. Akit ez nem érdekel, gondoljon arra, hogy a Vallomások az első írásmű, ahol is a retorikán iskolázott latin világosság teret enged újfajta érzelmességnek és személyességnek. De akit ez sem érdekel, az is tudja, hogy a nyugati “anyakultusz” (szűzmáriástól) mennyit köszönhet a berberből lett rómainak (ő az első “nagy elme”, aki meg merte írni, hogy mennyire szereti a mamáját), és az ő tételei miatt kárhoznak el a meg nem keresztült csecsemők (ami borzasztó dolog szerintem).
Persze szép gólokat, remek átadásokat nem lehet összehasonlítani filozófiai tételekkel.Ilyen összehasonlításokat tenni, csak nőknek szabad, akikről úgyis tudjuk, hogy kellő irányítás híján mindent összekavarnak. De valljuk be, hiába rajonganánk mi, nők a modern “berber filozófusokért”, egyetlenegy olyan európai egyetemről sem hallottunk, ahol sok berber tanítana[1]. Mert nincs párbeszéd. Tolerancia-díjakat osztunk, aztán megnézzük este a tévében, hol tartunk most a “civilizációk összecsapásával”.
A Római Birodalom nem harsogott esélyegyenlőségről, de nem is képzelte – a mindennapok szintjén sem – a “fajok harcának” a történelmet. Ágoston hatalmas életművet hagyott hátra – köztük zavarba ejtően személyes írásokat is – de egyetlen olyan mondata nincs, amelyből kiderül, hogy a számos szenvedélye mellett kisebbségi komplexusa is lett volna.
Talán nem is volt alkalma ilyet kifejleszteni. Talán akkoriban sem a “berber”, sem az “arab” szitokszónak nem számított. Talán tényleg befogadó volt a késő-antik civilizáció. Egy pszichológus(nő) sok mindent elmondhatna Ágoston érzéki és érzelmi kuszaságáról, de semmi sem mutat arra, hogy a származásával kapcsolatban túlérzékeny lett volna. Olyan könnyen felheccelhető, mint Zinadine Zidane.
Nagyon kínos, ha egy nagy sztár – és micsoda nagy sztár! – élete utolsó meccsén, a tévékamerák előtt, a világbajnokságon lefejeli az őt sértegeti futballistát. Ez az ő baja, mondhatjuk. És jogos a kiállítás. Minden cirkusznak, a mainak is megvannak a szabályai.
De az már a mi bajunk, ha egy közöttünk élő nem-európai ennyire sebezhető és cukkolható. 2006-ban valaki az imázsát is kockára teszi, mert elviselhetetlennek érzi, ha a származását vagy az anyját sértegetik? Milyen kultúrában élünk, ha nálunk biztosra lehet az ilyen sértésekkel menni? Látszólag szeretjük a berbereket (és ne is mondjunk barbárt, mert ez nem volna PC), és jóban is vagyunk, de mi tudjuk, hogy ő tudja, hogy mi tudjuk…
Szóval mindannyian leszerepeltünk. Az égi bíró (hisszük, hogy van ilyen) már kiállított mindenkit. Ez az egész tolerancia- meg együttélés-dolog smafu. Egyelőre.
De reméljük, hogy lesz egy jobb nyarunk.
[1] “Na és Derrida?” – kérdezi a férjem. Elgondolkodom. (Nem tudom.) Ha ez igaz, innen is látszik, milyen jól megy a berbereknek a filozófia.
Ma a berberek (nevükhöz híven) barbárok, idegenforgalmi látványosságok. Ha az ember a Közel-Keleten utazgat, és nemcsak kalandvágyó, hanem kellőképp pénzes turista, akkor befizethet egy “berber-néző” expedícióra. És mit lát? Néhány kecske és egy-két toprongyos alak fetreng egy állatbőrből készült sátor bejáratánál. Így élnék szegénykék! (Képzeljük csak el, hogy néhány magyar politikus és idegenforgalmi szakember “kalandtúrákat” szervezne a szegedi tanyavilágba vagy a romák lakta borsodi falvakba. Összedőlne a világ. Vagy mégsem?)
És milyen volt “berbernek” lenni a Krisztus utáni negyedik században? Jól tudjuk, a világ akkor is éppen a “Nyugat alkonyát” játszotta. A provinciákról mindig érkeztek hispánok, afrikaiak (hiszen a hellén típusú multikulturalizmus mindig is toleráns volt), és befogadta azokat, akik elsajátították a nagy “kultúrjavakat”. Ágostont is, mint annyi más “jöttmentet” is a retorika tette naggyá.
A recsegő-ropogó Római Birodalom a IV. században azonban mindennél inkább ki volt éhezve a provinciákról áradó, lelkes jöttmentekre. (Akkoriban már a császárok sem feltétlenül Itáliában születtek). Tunézia pedig akkor dúslakodott vadállatokban, tehát megbecsült provinciának számított. (Kellett a sok oroszlán a cirkuszba, az akkori idők népszórakoztatásához). Látjuk is magunk előtt az ifjú Ágostont, aki a Földközi-tenger hullámain, a ketrecbe zárt vadállatok társaságában Róma felé imbolyog.
Animal Planet’s. De Ágostonnak aztán minden sikerült. Kis túlzással, annyi maradt az ókori Rómából, amennyit ez a berber ifjú átörökített nekünk. Akit ez nem érdekel, gondoljon arra, hogy a Vallomások az első írásmű, ahol is a retorikán iskolázott latin világosság teret enged újfajta érzelmességnek és személyességnek. De akit ez sem érdekel, az is tudja, hogy a nyugati “anyakultusz” (szűzmáriástól) mennyit köszönhet a berberből lett rómainak (ő az első “nagy elme”, aki meg merte írni, hogy mennyire szereti a mamáját), és az ő tételei miatt kárhoznak el a meg nem keresztült csecsemők (ami borzasztó dolog szerintem).
Persze szép gólokat, remek átadásokat nem lehet összehasonlítani filozófiai tételekkel.Ilyen összehasonlításokat tenni, csak nőknek szabad, akikről úgyis tudjuk, hogy kellő irányítás híján mindent összekavarnak. De valljuk be, hiába rajonganánk mi, nők a modern “berber filozófusokért”, egyetlenegy olyan európai egyetemről sem hallottunk, ahol sok berber tanítana[1]. Mert nincs párbeszéd. Tolerancia-díjakat osztunk, aztán megnézzük este a tévében, hol tartunk most a “civilizációk összecsapásával”.
A Római Birodalom nem harsogott esélyegyenlőségről, de nem is képzelte – a mindennapok szintjén sem – a “fajok harcának” a történelmet. Ágoston hatalmas életművet hagyott hátra – köztük zavarba ejtően személyes írásokat is – de egyetlen olyan mondata nincs, amelyből kiderül, hogy a számos szenvedélye mellett kisebbségi komplexusa is lett volna.
Talán nem is volt alkalma ilyet kifejleszteni. Talán akkoriban sem a “berber”, sem az “arab” szitokszónak nem számított. Talán tényleg befogadó volt a késő-antik civilizáció. Egy pszichológus(nő) sok mindent elmondhatna Ágoston érzéki és érzelmi kuszaságáról, de semmi sem mutat arra, hogy a származásával kapcsolatban túlérzékeny lett volna. Olyan könnyen felheccelhető, mint Zinadine Zidane.
Nagyon kínos, ha egy nagy sztár – és micsoda nagy sztár! – élete utolsó meccsén, a tévékamerák előtt, a világbajnokságon lefejeli az őt sértegeti futballistát. Ez az ő baja, mondhatjuk. És jogos a kiállítás. Minden cirkusznak, a mainak is megvannak a szabályai.
De az már a mi bajunk, ha egy közöttünk élő nem-európai ennyire sebezhető és cukkolható. 2006-ban valaki az imázsát is kockára teszi, mert elviselhetetlennek érzi, ha a származását vagy az anyját sértegetik? Milyen kultúrában élünk, ha nálunk biztosra lehet az ilyen sértésekkel menni? Látszólag szeretjük a berbereket (és ne is mondjunk barbárt, mert ez nem volna PC), és jóban is vagyunk, de mi tudjuk, hogy ő tudja, hogy mi tudjuk…
Szóval mindannyian leszerepeltünk. Az égi bíró (hisszük, hogy van ilyen) már kiállított mindenkit. Ez az egész tolerancia- meg együttélés-dolog smafu. Egyelőre.
De reméljük, hogy lesz egy jobb nyarunk.
[1] “Na és Derrida?” – kérdezi a férjem. Elgondolkodom. (Nem tudom.) Ha ez igaz, innen is látszik, milyen jól megy a berbereknek a filozófia.
