Portfóliók
Egy karácsonyi történet
Kinn esik a hó. Karácsony éjjel van. Benn a félhomályos szobában egy lány áll és figyeli a hóesést az ablakon keresztül. Kezében egy gőzölgő tea. Rajta egy elnyűtt bíborszínű kardigán, egy melegítőnadrág, amit csak otthon hord és egy hófehér póló, amit nem éppen rá méreteztek. Mellette az asztalon, egy tál vízben gyertyák égnek. Fényük megvilágítja az arcát, amin könnycseppek csillognak, mint megannyi csillag fenn a sötét égen. A lány sír. Elfordul az ablaktól és lekuporodik annak az ágynak a végébe, ahol valaha nagymamája aludt. Több mint egy éve ment el. Búcsú nélkül, váratlanul.
Azóta úgy érzi, egyedül van. Teljesen egyedül. A szülei a szomszéd szobában tévéznek, mégis fényévnyi távolságra vannak egymástól. Mindent megadtak neki, amit tudtak. Kivéve egy dolgot. Nem tudták kimutatni igazán, hogy szeretik. A lány belül tudta, hogy így van, mégis hiányzott neki, hogy átöleljék, beszélgessenek vele és főleg az, hogy megértsék. Megpróbálta néha elmondani, mit szeretne, de mindig csak ellenállásba ütközött. Aztán a maga útját járta, ami a legtöbbször ki is derült, így a nemlétezett bizalom is elveszett.
Szeretett volna társat találni, aki megérti, és akit megérthet, aki bízik benne és akiben ô is, bízhat, aki szereti, és akit szerethet. Néha úgy vélte, megtalálta, de aztán rá kellett ébrednie, hogy tévedett. Újra és újra falakba és maszkokba botlott. De egy idő után rájött, hogy saját magában kell keresnie a hibát. Ö maga a hiba. Mindig rosszul választott, mindig rosszul döntött.
Akit most szeretett, nem szeretette viszont. A lány megtalálta benne, amit eddig keresett, és elvesztett valamit, ami fontos volt számára. Nap nap után telt, és megint rá kellett jönnie, hogy akit szeret, annak ô nem számít. Jó, ha van, de különösképp az sem lett volna érdekes, ha nincs. Mert mást szeretett, akivel a lány képtelen volt és nem is akart versenyezni. Nem lett volna értelme. És ekkor valami megváltozott. Belefáradt abba, hogy újra és újra a porba hulljon. Életében először, feladta. Bár még mindig szerette, mert megtalálta benne azt a belső békét és nyugalmat, amit eddig keresett. Szerette volna megérinteni, átölelni, megcsókolni. De soha nem merte megtenni. Félt. Félt, hogy újra megsebzik, mint azt már számtalanszor tették, vagy, hogy ô sebez meg valakit. Félt önmagától és az érzéseitől. Mert benne volt a hiba. Ö maga volt az.
És most csak ül, az egyre halványuló fényben és sír. Egyedül van Karácsony éjjelén. Könnyein keresztül táncol a gyertyaláng, árnyakat mozgatva a szobában. És kinn esik a hó.
Azóta úgy érzi, egyedül van. Teljesen egyedül. A szülei a szomszéd szobában tévéznek, mégis fényévnyi távolságra vannak egymástól. Mindent megadtak neki, amit tudtak. Kivéve egy dolgot. Nem tudták kimutatni igazán, hogy szeretik. A lány belül tudta, hogy így van, mégis hiányzott neki, hogy átöleljék, beszélgessenek vele és főleg az, hogy megértsék. Megpróbálta néha elmondani, mit szeretne, de mindig csak ellenállásba ütközött. Aztán a maga útját járta, ami a legtöbbször ki is derült, így a nemlétezett bizalom is elveszett.
Szeretett volna társat találni, aki megérti, és akit megérthet, aki bízik benne és akiben ô is, bízhat, aki szereti, és akit szerethet. Néha úgy vélte, megtalálta, de aztán rá kellett ébrednie, hogy tévedett. Újra és újra falakba és maszkokba botlott. De egy idő után rájött, hogy saját magában kell keresnie a hibát. Ö maga a hiba. Mindig rosszul választott, mindig rosszul döntött.
Akit most szeretett, nem szeretette viszont. A lány megtalálta benne, amit eddig keresett, és elvesztett valamit, ami fontos volt számára. Nap nap után telt, és megint rá kellett jönnie, hogy akit szeret, annak ô nem számít. Jó, ha van, de különösképp az sem lett volna érdekes, ha nincs. Mert mást szeretett, akivel a lány képtelen volt és nem is akart versenyezni. Nem lett volna értelme. És ekkor valami megváltozott. Belefáradt abba, hogy újra és újra a porba hulljon. Életében először, feladta. Bár még mindig szerette, mert megtalálta benne azt a belső békét és nyugalmat, amit eddig keresett. Szerette volna megérinteni, átölelni, megcsókolni. De soha nem merte megtenni. Félt. Félt, hogy újra megsebzik, mint azt már számtalanszor tették, vagy, hogy ô sebez meg valakit. Félt önmagától és az érzéseitől. Mert benne volt a hiba. Ö maga volt az.
És most csak ül, az egyre halványuló fényben és sír. Egyedül van Karácsony éjjelén. Könnyein keresztül táncol a gyertyaláng, árnyakat mozgatva a szobában. És kinn esik a hó.
