Portfóliók

Furcsa kapcsolat volt, titkokkal és szenvedéllyel teli. Egyszeri, megismételhetetlen, csodálatos.

Egy hideg, hófehér februári éjszakán, két alak sétált a kivilágított, néptelen utcán. Egyikük kissé lemaradt és ujjait belemélyesztette a tejfehér ragyogásba, hosszú, fekete szövetkabátot viselt, rövid haján csillogott a holdfény.
A fiú már csak a csattanást érezte. Mosolyogva fordult hátra.
── Ez, nem volt túl szép tőled. ── Közben ô is lehajolt hógolyót gyúrni, mivel látta, hogy a lány kezében már ott van a következő. ── Ha harc, hát legyen harc. ── Ezzel vad csata kezdődött. Tíz perc múlva azonban a srácnak rá kellett jönnie, hogy bár ellenfele végignevette az egészet, mégis iszonyú gyors. Itt már csak a totális lerohanás segíthet. Előre lendült, de végül egy hókupac tetején landolt. Kuncogást hallott. Nagy nehezen kikászálódott és leporolta magát. Hosszú, szőke tincsei összekuszálódtak, és nedvesen lógtak ovális arcába. Nem volt mérges, talán csak egy kicsit bosszús.
── Azt hiszed, hogy nem tudlak elkapni? ── Sétált lassan közelebb. Három hónapja ismerték egymást. De mivel a fiúnak volt barátnője és ezt a lány is tudta, sőt tiszteletben tartotta kettejük kapcsolatát, így amolyan barátságféle alakult ki közöttük.
Most viszont Margaret figyelmetlensége miatt mindketten egy hókupacra érkeztek. Gabriel jóízűt kacagott meglepett arckifejezésén. A lány is elnevette magát. Hirtelen azonban csend lett. Egyikük sem mozdult, miközben egymás szemébe néztek. Megállt körülöttük a világ, és az idő mozdulatlanná dermedt. Abba a pár pillanatban tekintetük eggyé fonódott, ahogyan talán a lelkük egy része is.
A különös kábulatból először a lány tért magához. Megcsóválta a fejét és a csillagokkal teli égre pillantott.
── A Telihold furcsa dolgokat tud művelni. ── Hangjában mosoly bujkált -- Holnap délután szeretnék beszélni veled. A szokott helyen, a szokott időben. Most mennem kell. ── Nem nézett a fiú szemébe. Puszit nyomott az arcára és az épp elillanni készülő busz után iramodott.
Igaza van. Tényleg beszélniük kell. De amit addig ô csak sejtett, Margaret mát tudta.

* * *

Másnap gyönyörű, tiszta időre ébredtek a város lakói.
De délután már halovány köd szitált. A szoborparkban mégis két fiatal sétált.
── Tudod, hogy ez nem mehet így tovább. ── Mondta szomorúan, ── Azt hiszem az lesz a legjobb mindkettőnknek, ha kilépek az életedből, örökre. ── A fiú döbbenten hallgatta.
── Nem hinném, hogy ez jó megoldás lenne. Nem szeretném, ha a barátságunk megszakadna! ── Margaret elnevette magát.
── Te is tudod, hogy ez már kezd kicsit több lenni, mint barátság. Megígértem, hogy nem avatkozom a meglévő kapcsolatodba. Ezen kívül, pedig nem ismersz engem Gabriel. Nem tudod honna jöttem, hová tartok. ── Csendben lépkedtek tovább. A srác is érezte, hogy igaza van. Mindkettőjüket köti egyfajta ígéret. Eskü, ha úgy tetszik.
── A barátnőd, már így is gyanakszik. ── A másik megtorpant és csak bámult.
── Honnan...? ── De a mondatot képtelen volt befejezni. Soha nem beszélt a lánynak Annie-rôl, aki tényleg sejthetett valamit. Mostanában sokszor elkalandozott mikor vele volt. Emiatt Annie már korholta és viccesen megjegyezte, hogy biztos valami másik nőn jár az esze.
Habár Gabriel nem említette ezt a dolgot Margaretnek, ô mégis tudta.
── Tudom és kész. Éppen ezért jobb lesz, ha többé nem találkozunk. ── a srác megtörten nézett rá. Nem volt ereje vitatkozni. A lány érezte a fájdalmát és neki is belesajdult a szíve. Legszívesebben zokogva vetette volna magát a fiú karjaiba, és kérte volna, hogy soha ne eressze el. De nem tehette.
── Azért, búcsúzóul megölelhetlek? ── Suttogta Gabriel, remegett a hangja, ahogyan egész belső lénye is. A választ meg sem várva magáhozhúzta és megölelte. Egy utolsó csókot nyomott még a homlokára. Könnyei forró patakként szántották végig az arcát. Majd nagy levegőt vett és eleresztette a lányt. Látta, hogy az ô szeme sarkában is könnycsepp csillog.
── Isten áldjon! ── Ezzel Margaret sarkon fordult és elsietett, hogy kicsorduló könnyeit a fiú már ne láthassa. Valahol felvonyított egy kutya, majd mellé többi társa, mintha ők is velük sírnának.
Gabriel csak állt és nézte, hogyan tűnik el az életéből. Ezzel egy időben sötét árny mozdult az egyik fal tövében és hangtalanul Margaret nyomába szegődött. Egyikük sem vette észre a fura figurát.

* * *

Eltelt két hét. Az időjárás szeszélyesebb volt, mint addig bármikor. A hó elolvadt, már hírmondója sem maradt.
Margaret egy pad tetején ült és a lába előtt gyöngyöző folyót figyelte, egyszer-egyszer megcsillant a hold sápadt fénye fodrozódó hullámain. Zabolátlan és csapongó volt, akár a partján üldögélő lány, kinek lelkében vihar tombolt. Kiáltani szeretett volna, hangosan elátkozni ezt a nyomorult világot. Miért is nem mondta el Gabrielnek az igazat ?!
Magas, szikár férfi közeledett felé. Nem látta ugyan, de érezte a jelenlétét. Vittorio egy laza mozdulattal lehuppant mellé.
── Nem tudom mi értelme, hogy te itt szenvedsz, ô pedig valahol máshol. ── Fürkész tekintete végigpásztázott a lányon.
── Vörös foglalata van ma a Holdnak. Veszély közeleg. ── A másik is az égre nézett és komoran bólintott.
Egy félszemű kóbor kutya oldalgott melléjük. Margaret szomorúan elmosolyodott, lehajolt és megsimogatta. Hálás farkcsóválást kapott válaszul.
── Szerbusz Gerzson. Miért jöttél? ── A másik oldalon a férfi mellé egy sziámi macska ugrott fel. ── Luna?! ── Nézett először értetlenül, de miután belebámult Gerzson ép szemébe felpattant, intett a meglepett Vittorionak és elviharzott nyomában az állatokkal.
Egy régi építésű bérházban lakott, ahogy befordult az utcába, érezte, hogy valami nem stimmel. Hamar kiszúrta az egyik sötét kapualjban várakozó három alakot. Őrá vártak. Tudta, érezte, de azt nem, hogy miért. Gyanútlan áldozatot tettetve besétált a csapdába. Ütést érzett a tarkóján majd elterült a földön. Támadói gyorsan megragadták, bevágták egy kocsi hátsó ülésére és máris indultak ismeretlen céljuk felé. Kb.20-25 percautózás után megálltak. Útközben valami főnökféléről dumáltak, akinek élve és sértetlenül kell leszálltai az "áru"-t.
Mikor megérkeztek durván kirángatták a kocsiból kétoldalról közrefogták és így kísérték. Egy elhagyott raktárnál voltak. Margaret beleszimatolt a levegőbe, vér összetéveszthetetlen szagát érezte és még valamit, amitől apró mosoly jelent meg szája szegeltében, de ezt őrei nem láthatták. Bevezették az épületbe, és csak azon csodálkoztak, hogy nem ütköztek ellenállásba. Belső terembe érve a lánynak elkerekedett a szeme. Mindenre számított de erre nem. Borzalmas látvány fogadta. Egy meztelen, meggyalázott test lógott kifeszítve és szögesdrótokkal átszőve. Azonnal megismerte a véráztatta arcot. Gondolkodás nélkül odarohant hozzá. Még élt, légzése szaggatott volt, de még élt. Elsírta magát és a mögötte álló nőhöz fordult.
── Miért kellett ez? ── Kérdezte suttogva, elfúló hangon. A másik felkacagott.
── Tudod te azt jól! ──Margaret tudta mire gondol.
── Soha nem volt köztünk semmi erről biztosíthatlak! ── Annie erre csak legyintett.
── Na persze, persze. Ezt meséld másnak. ── Közben Gabriel magához tért. Elhaló hangját alig hallották.
── Margaret! Annie, kérlek, őt hagyd ki ebből! Ha valaha szerettél, kérlek, ne bántsd, nem tehet semmiről. ── Barátnője megrázta a fejét és közelebb sompolygott hozzájuk.
── Nem úgy van az Kedvesem. Látni fogja, ahogyan meghalsz, majd utánad ô következik. ── Gonosz vigyor terült szét az arcán. Odakinn felüvöltött egy kutya.
── Tele van ez a hely rühes dögökkel. ── Morogta orra alá az egyik marcona férfi. Mind a hatan tagbaszakadt állatok voltak és látszott, hogy Annie parancsait vakon teljesítik. Margaret remegett, de nem a félelemtől, bár fogvatartói erről tökéletesen meg voltak győződve.
Felegyenesedett és szembe nézett velük. Hangja tisztán és nyugodtan csengett.
── Eressz el minket, és akkor talán megkímélem az életeteket. ── Hangos nevetés volt a válasz.
── Gondoltam, hogy szereted a szerepjátékokat, de ez itt a valóság, édesem. ── Anniék nem vették észre a falak mentén osonó árnyakat, de Margaret igen.
── Mégegyszer mondom. Had, menjünk el és akkor nektek, sem esik bajotok. ── Újabb vihogás.
── Vidd csak el, ha tudod! Mire vársz?! ── A lány visszafordult Gabrielhez, aki ráemelte tekintetét és azt suttogta.
── Bocsáss meg! ── A másik elmosolyodott és így válaszolt.
── Nincs mit megbocsátanom, kijutunk innen és akkor magunk mögött, hagyjuk ezt a káoszt. ── Ujjait végighúzta a szögesdróton és egy ismeretlen nyelven szólalt meg.
Közben mögötte valaki levert valamit. Hátrafordult a többiekkel egyetemben. Egy sziámi macska ült az ajtóhoz közeli asztalon és felborított egy poharat, ami hangos csörömpöléssel tört szét a padlón. Luna. A kijáratnál kutyák álltak. Köztük ott volt Gerzson. Anniék nem tudták mire vélni a dolgot. Margaret közben éppen hogy el tudta kapni Gabriel zuhanó testét. Kettejük mellett két hatalmas kígyó tekergett. Annie torkából éles sikoly tört elő. Mikor a lány feléjük fordult látta a rémületet a szemükben, amit akár az arcának furcsa változása is okozhatott. Ugyanis szemfogai megnőttek szemei, pedig olyanok lettek, mint egy macskáé.
Karjában a félholt testtel kifelé indult, de Annie eszét vesztve utána kapott. Ez volt életében az utolsó mozdulata. Gerzson ugrott a torkának és szó szerint kiharapta a gégéjét. Ezután elszabadult a pokol. A többiek hanyatt-homlok menekültek volna, de a kutyák egyre csak többen lettek. A két kígyó villámgyorsan csapott le két sikoltozó fogdmegre. Úgy nyelték le őket, mint valami nagyra nőtt egereket. Esélyük sem volt.
Mindeközben Margaret a raktár közeli kis tisztásra vitte Gabrielt. A fiú újból magáhoztért. Bár a lány szeme színe már az eredeti volt megnyúlt szemfogai mégis elárulták.
── Hát ez volt az a titok, amiért soha nem engedtél magadhoz közelebb. ── Suttogta. A nő könnyes szemmel bólintott.
── Meg tudom menteni az életedet, de akkor te is vámpírrá válsz. ── Szipogta.-- Akarod? ── Esdeklőn nézett a fiúra. Kivételesen meghagyta a döntés szabadságát. Mindketten tudták, hogy Gabrielnek nincs már sok hátra. Lassult a légzése és már akadozva beszélt.
── Nekem ebben a...világban van a családom a...barátaim. Nem bírnám elviselni épp ésszel, ha...mindannyiuk halálát végig kellene néznem úgy, hogy én tovább élek...Ha lehet...jobb szeretnék...emberként elmenni...mint vámpírként...tovább élni...── Margaret csukott szempillái alól egy könnycsepp bukkant elő. Megértette. Ujjaik a füvön egymáshoz értek, pont abban a pillanatban, mikor Gabriel szíve utoljára dobbant.