Portfóliók

Úgy tűnik ez az én sorsom, végzetem,
Hogy egyedül maradjak, mint az északi szél a hegyekben.
Üvölt, kiállt vagy csak épp csendesen szól,
Dúdolja lágy dallamát, hogy "magányos vagyok".
Hallgatják a fák, a bennük rejlő madár,
A porban mászó bogár, és én is dúdolom már.
Homokba gyúrt emlékeim szétporladnak kezem nyomán,
Bár érintésem meg se várva tűnnek el a vak homályba.
A vidám, színes kavicsok egy ismerős arcot rajzolnak ki,
De fájdalmas emléket idéz, ezért léptem nyomán elveszik.
S feltámad újra az Északi szél, és hozza édes-bús dallamát,
Fülembe súgja vágyait, s közben tépi a fák koronáját.
Hálás vagyok neki így is, mert elviszi szomorú emlékeim porát,
Valahová messze-messze, hol soha, senki, rájuk nem talál.