Portfóliók
Népszabadság
Kéj, amíg tesszük
Bánki Éva; Szigeti Csaba (szerk.): Udvariatlan szerelem
Népszabadság, Ferencz Győző • 2007. január 20.,
[a]http://nol.hu/kultura/cikk/432211/[text]http://nol.hu/kultura/cikk/432211/[/a]
A középkori, XI. és XV. század közötti provanszál, gall, ibériai, itáliai, középfelnémet, középangol és középkori latin nyelvű költők obszcén versei a kötet egyik fordítójának, Györei Zsoltnak szóleleménye szerint azért udvariatlanok, mert nem udvariak. Ezek a gyakran trágár és mindenekelőtt ironikus versek ellentétesek a trubadúrlírának a szerelmet eszményi magasságokba emelő felfogásával.
De ugyanarról beszélnek: a szerelemről, csak éppen a fonák oldaláról, pontosabban a testi érintkezés végtelen változatosságáról.
Mégsem mondhatni, hogy fenekestül forgatják fel az udvari szerelem társasjátékának nyelvi szabályait. Formailag olyanok, mint bármely trubadúrvers, de amit ott kifinomult szóképekbe öltöztet a költő, azt itt lecsupaszítva tárja az olvasó elé. Sokszor egyébként ugyanaz a költő: Arnaut Daniel, Charles d'Orléans, Walter von der Vogelweide, Dante alantas hangját hallhatja itt az olvasó. A kétféle hang együtt és egyszerre létezik. Bizonyítják ezt azok az átfedések, amelyek e mostani kötet és az ugyancsak Bánki Éva szerkesztésében megjelent, a kifinomult udvari lírának szentelt A tavaszidő édessége (2004) között vannak: egy szerelmi metafora, ha akarom, emelkedett magasköltészet, ha akarom, alpári testiség.
Van a két antológia között egy másik megfelelés is: Bánki Éva valóságos műhelyt hozott létre fiatal fordítókból. Ugyan újraközölte - többek között - Weöres Sándor, Lator László egy-egy régebbi fordítását, de inkább csak azt jelezve, hogy ez a fiatal csapat kikhez kívánja mérni magát.
A kötetnek két arca is van. Egyrészt komoly filológiai teljesítmény: középkori szöveggyűjtemény, amelyet Szigeti Csaba szellemes és tudós értekezése vezet be, sőt az egyes nyelvek költészetét is igényes eszszék mutatják be. A kötet végén pedig Jeney Zoltán a fordítói elvekről közöl tanulmányt. A régi szójáték helyett, amely szerint a fordítás ferdítés, újat javasol: a fordítás fürdetés. A fordítók a középkori verseket a mai magyar költészet nyelvében mosták tisztára. Jeney felfogása szerint ezek a versek olyan kortárs művek, amelyek középkori versek hatására születtek, a fordítók tehát társszerzők. Így aztán szabadon vegyítik a nyelvi archaizálást a szleng anakronizmusaival. De ami elméletileg igazolható, az a gyakorlatban nem feltétlenül működik. Például a "Plédem reáborul" kifejezés stiláris eklekticizmusa nem biztos, hogy a kellő hatást éri el.
Pedig a könyv mint primer költészet kíván hatni (ez a másik arca), és pusztán tematikája miatt is széles olvasóréteg érdeklődésére tarthat számot. Szép kiállítása, Gyulai Líviusz egyszerre alpári és az alpáriságot kifigurázó illusztrációi is ezt segítik. A trágár költészet azonban akkor hatásos, ha szellemes (vagy ha blőd), ha jobb darabjai emlékezetessé válnak, folklorizálódnak. A kötet fordítói olykor alulmaradnak az anyagukkal folytatott küzdelemben. A könnyed dalszerűség szögletessé válik, felszikrázó pazar rímeket sutább megoldások követnek. Azonban kétségtelen, hogy nem rutinból dolgoznak. Csehy Zoltán, Jeney Zoltán és Kiss Judit Ágnes teljesítménye pedig minden mércével mérve kiváló: fölényes biztonsággal fordítanak.
És a fiatal költő-fordítóknak még arra is futotta, hogy a kötetet egy weöresi tréfával zárják: Dr. Grob Lüger (a.m. arcátlan hazudozó), Keinstadt (a.m. nincsváros) egyetemének oktatója szó szerint a koszból, azaz a Kairói Okcidentalista Szakrepertóriumból (KOSz, ami egyben az OszK, az Országos Széchényi Könyvtár anagrammája) vakarta ki Jakub al-Muhadzser középkori obszcén versgyűjteményét, amelyet egy bizonyos impotenciazavarokkal küszködő szultán vágyserkentőként rendelt meg tőle. Állítólag hatott. Vagyis nem biztos, hogy Shakespeare nevezetes szonettjének igaza van: a szellemet mocsokba tékozolni nemcsak addig kéj, amíg tesszük. Azután is.
Prae.hu, 320 oldal, 4990 forint
Bánki Éva; Szigeti Csaba (szerk.): Udvariatlan szerelem
Népszabadság, Ferencz Győző • 2007. január 20.,
[a]http://nol.hu/kultura/cikk/432211/[text]http://nol.hu/kultura/cikk/432211/[/a]
A középkori, XI. és XV. század közötti provanszál, gall, ibériai, itáliai, középfelnémet, középangol és középkori latin nyelvű költők obszcén versei a kötet egyik fordítójának, Györei Zsoltnak szóleleménye szerint azért udvariatlanok, mert nem udvariak. Ezek a gyakran trágár és mindenekelőtt ironikus versek ellentétesek a trubadúrlírának a szerelmet eszményi magasságokba emelő felfogásával.
De ugyanarról beszélnek: a szerelemről, csak éppen a fonák oldaláról, pontosabban a testi érintkezés végtelen változatosságáról.
Mégsem mondhatni, hogy fenekestül forgatják fel az udvari szerelem társasjátékának nyelvi szabályait. Formailag olyanok, mint bármely trubadúrvers, de amit ott kifinomult szóképekbe öltöztet a költő, azt itt lecsupaszítva tárja az olvasó elé. Sokszor egyébként ugyanaz a költő: Arnaut Daniel, Charles d'Orléans, Walter von der Vogelweide, Dante alantas hangját hallhatja itt az olvasó. A kétféle hang együtt és egyszerre létezik. Bizonyítják ezt azok az átfedések, amelyek e mostani kötet és az ugyancsak Bánki Éva szerkesztésében megjelent, a kifinomult udvari lírának szentelt A tavaszidő édessége (2004) között vannak: egy szerelmi metafora, ha akarom, emelkedett magasköltészet, ha akarom, alpári testiség.
Van a két antológia között egy másik megfelelés is: Bánki Éva valóságos műhelyt hozott létre fiatal fordítókból. Ugyan újraközölte - többek között - Weöres Sándor, Lator László egy-egy régebbi fordítását, de inkább csak azt jelezve, hogy ez a fiatal csapat kikhez kívánja mérni magát.
A kötetnek két arca is van. Egyrészt komoly filológiai teljesítmény: középkori szöveggyűjtemény, amelyet Szigeti Csaba szellemes és tudós értekezése vezet be, sőt az egyes nyelvek költészetét is igényes eszszék mutatják be. A kötet végén pedig Jeney Zoltán a fordítói elvekről közöl tanulmányt. A régi szójáték helyett, amely szerint a fordítás ferdítés, újat javasol: a fordítás fürdetés. A fordítók a középkori verseket a mai magyar költészet nyelvében mosták tisztára. Jeney felfogása szerint ezek a versek olyan kortárs művek, amelyek középkori versek hatására születtek, a fordítók tehát társszerzők. Így aztán szabadon vegyítik a nyelvi archaizálást a szleng anakronizmusaival. De ami elméletileg igazolható, az a gyakorlatban nem feltétlenül működik. Például a "Plédem reáborul" kifejezés stiláris eklekticizmusa nem biztos, hogy a kellő hatást éri el.
Pedig a könyv mint primer költészet kíván hatni (ez a másik arca), és pusztán tematikája miatt is széles olvasóréteg érdeklődésére tarthat számot. Szép kiállítása, Gyulai Líviusz egyszerre alpári és az alpáriságot kifigurázó illusztrációi is ezt segítik. A trágár költészet azonban akkor hatásos, ha szellemes (vagy ha blőd), ha jobb darabjai emlékezetessé válnak, folklorizálódnak. A kötet fordítói olykor alulmaradnak az anyagukkal folytatott küzdelemben. A könnyed dalszerűség szögletessé válik, felszikrázó pazar rímeket sutább megoldások követnek. Azonban kétségtelen, hogy nem rutinból dolgoznak. Csehy Zoltán, Jeney Zoltán és Kiss Judit Ágnes teljesítménye pedig minden mércével mérve kiváló: fölényes biztonsággal fordítanak.
És a fiatal költő-fordítóknak még arra is futotta, hogy a kötetet egy weöresi tréfával zárják: Dr. Grob Lüger (a.m. arcátlan hazudozó), Keinstadt (a.m. nincsváros) egyetemének oktatója szó szerint a koszból, azaz a Kairói Okcidentalista Szakrepertóriumból (KOSz, ami egyben az OszK, az Országos Széchényi Könyvtár anagrammája) vakarta ki Jakub al-Muhadzser középkori obszcén versgyűjteményét, amelyet egy bizonyos impotenciazavarokkal küszködő szultán vágyserkentőként rendelt meg tőle. Állítólag hatott. Vagyis nem biztos, hogy Shakespeare nevezetes szonettjének igaza van: a szellemet mocsokba tékozolni nemcsak addig kéj, amíg tesszük. Azután is.
Prae.hu, 320 oldal, 4990 forint
