Portfóliók
Látó
Látó, 2006. december
[iJeney Zoltán összeállítása és ]Szigeti Csaba kísérőszövege az Udvariatlan szerelem című kötetből
Kis Lírai Antológia
Udvariatlan szerelem
Összeállította Jeney Zoltán
[a]http://www.lato.ro/article.php/Udvariatlan-szerelem/537/[text]http://www.lato.ro/article.php/Udvariatlan-szerelem/537/[/a]
Trubadúrok
Lo Bort del Rei d’Aragon –
Monsen Rostanh Berenguier de Marselha
Lo Bort hívóstrófája
(Midons m’es emperativa)
Hölgyem imperatív igéje
tövem optatív módba rakja,
s ha indikatív a személye,
s konjunkcióját megmutatja,
infinitív lesz majd a kéje:
ügyelvén az egyeztetésre,
hozom magam aktív alakra,
s ragozom őt passzívba téve.
Monsen Rostanh válaszstrófája
(D’amor de joi genitiva)
Genitív szerelemben égve
szívem vokatív tűz ragadja,
amely minden esetben érte
kész nominatív hódolatra:
hölgyemért, akinek elébe –
sosem akkuzatívan értve,
s ablatív szándékot tagadva –
datív örömmel omlanék le.
HAVASI ATTILA fordítása
Guilhem Ademar
Ieu ai vista manhta rei
Sok mindent láttam már, ami
azelőtt meg nem eshetett;
olyat, mi nem volt élvezet,
nevetve tudtam játszani;
szolgáltam sok kevély urat,
s jutalmam rendre elmaradt;
s túl sok hülyét, üres szavút
láttam, ki könnyen boldogult.
Láttam, hogy rongy szerelmekért
hitvest a nő miként hagy el,
és sok hülyét előbb kegyel,
mint azt, ki nemes és derék;
láttam, hogy asszonyok miatt
sok férfiú mindent felad;
láttam csúfolt szerelmet is,
s rossz szándékot, mely célba visz.
Láttam, midőn a hölgy előtt
kellem s érdem vetélkedik,
mindig van ott egy harmadik,
tudatlan jöttment, aki őt
olcsó szavakkal nyeri meg.
Látjátok, a nők milyenek!
Sok az alantast kedveli,
s minél hitványabb kell neki.
Láttam, hogy ész s tapasztalat
verseng a hölgyért vívni bajt,
s egy hülye szerez diadalt,
legyőzve gáláns bókokat;
és láttam azt, hogy árulás
miatt az erényt éri gáncs:
sokszor többre megy, azt hiszem,
a gazság, mint az értelem.
Láttam, hogy egy hölgy valakit
hamis vádakkal illetett,
bár mindazért, mit vele tett,
a vádak épp őt illetik.
Rajongva néztem arra fel,
ki szívemet tiporta el,
őszinte vágyam így hozott
rám annyi bajt és bánatot.
HAVASI ATTILA fordítása
Franciák
Ismeretlen szerző (13. század)
Oez com je sui bestournez
(rotrouenge)
Halljátok, a végzetem ez:
Ámor csalt meg, ki mit sem ad,
A bölcs eszementnek nevez,
S az eszelős bölcsként fogad.
Dolgozom, mint ki mit se tesz,
Megnyugtat, ha bosszantanak.
Felvet a pénz, s nincs egy vasam,
Gavallér vagyok, s nagy tulok,
Némán csendül minden szavam,
Oly jól hallok, mint a szurok,
Ágyhoz kötve járom utam,
És tüsténkedve kushadok.
Trakta után gyomrom korog,
A semmittevés kimerít,
Jó nőmtől agancsot kapok,
Gyűjtöm, mit kezem elveszít,
S ha lovamon lovagolok,
Csak messzebb megy, mi közelít.
Bornál jobban bódít a víz,
Tikkaszt a méz, de nem a só,
Nálam műremek minden íz,
Úgy főzök, mint egy tálmosó,
Vad baszk vagyok, s északi fríz,
Isten tudja, hová való.
E rotrouenge most véget ér,
Éneklik majd völgyön-hegyen,
A szép szűzlányhoz elér,
Ki által sújt a szerelem.
Meglátom majd, hogy mennyit ér,
Ha fújja nyári énekem,
S, ó ég! míg szép hangja zenél,
Ő táncot jár majd testemen.
JENEY ZOLTÁN fordítása
Fauvel regénye
(részlet)
Bőrét vakartatja Fauvel,
s hozzá oly sokan jönnek el,
hogy én azon gondolkozok,
ha egy jószág ily gondozott,
s meg is festik újra meg újra,
hogy talán nem mindenki tudja,
vajon tréfa ez vagy komoly;
hát legjobb, ha nyilatkozom,
s hogy ez a ló tényleg milyen,
leírom egyértelmüen:
Már nem szalmára hull a trágya,
mert nem istálló már a háza;
megkapta, ’mire érdemes:
nagyobb jászolt, hiszen nemes.
A díszteremben szállt meg ő,
oly királyi s előkelő;
ontja a bölcsességeket,
s övezi oly nagy tisztelet,
hogy hódolattevők hadát
nyögik gardróbok és szobák,
és mind óvatosan vakar,
hogy ne száradjon rá a szar.
Fortuna, ki az észt nem állja,
nagy uraságot tolt alája,
s boldogan elégíti ki:
a királyi várba viszi.
És Fauvelhez, szüntelenül,
jönnek, amíg a trónon ül,
tolongva mindenféle népek,
jönnek gazdagok és szegények,
de az a legnagyobb csoda,
hogy ennek az a fő oka,
hogy Fauvelt akarják vakarni,
közülük ezt bevallja bárki;
akár gróf, herceg vagy király,
csak ez, ’miért sorára vár.
Nemes bárók és fejedelmek
minden vidékről útra kelnek;
nagyok, kicsik, lovag urak,
vakarásra alkalmasak.
Legyen király vagy gróf, de mégsem
mondják, hogy tapogatni szégyen;
vikomt, prépost és kapitány
csutakol mind, egymás után;
aztán a sok városi polgár
milyen érzékenyen vakar már!
s az összes falusi paraszt
belé gyengén körmöt akaszt.
Végül Fauvel, a híres állat
a nagy zsinatra is kiállhat;
és amikor meglátja őt,
a pápa rohan legelőbb,
utána a bíbornokok;
kéjesen fogdossák legott.
Az alkancellár és a jegyző
vetekszik, ki legyen az első,
nyomakodnak körötte mind,
vakarni Fauvelt rang szerint;
szükséges sok jó kapcsolat,
hogy elérjék e szép lovat;
ezért prelátus és apát
nagy buzgalommal mond imát.
Jakobiták, ferencesek,
bölcsebbek már ne legyetek,
nagy hülyeség az, mert Fauvel,
amit szivesebben visel,
az, Isten engem úgy segéljen,
ha vakargatják őt szerényen;
majd azt mindenki megcsodálja:
nővérnek, papnak leesik az álla.
Fődiakónus, kanonok,
áhitatos csutakolók;
a sok szegény kóbordeák
is mind a fogdosásra vágy,
de olyan közel semelyik
nem jut, mint nagy mestereik,
hát dühöngve állnak tova,
s szitkozódnak. De Fortuna,
bár állhatatlan, ámde épp oly
változó, s főként fordulékony:
egyszer távol, máskor közel,
és újra hirtelen hagy el;
hol a szine, hol a fonákja,
és forgásának nincs határa:
segít majd a szegényeken,
csak türelem, csak türelem!
S kik markolászni nem jöhetnek,
szépeket üzennek Fauvelnek;
mind Istenhez fohászkodik:
óvja Fauvel szép tagjait.
HORVÁTH VIKTOR fordítása
Gallego-portugálok
Pero da Ponte
Marinha Foça quis saber
Marinha egyre kérdezi,
tudna-e nékem tetszeni,
végre megfelelek neki,
és más választ hiába vár:
– Úrnőm, az nem is emberi,
akinek önt látva feláll.
Nyugodtan híresztelje csak,
hogy földön párja nem akad,
(hol látni ilyen arcokat?);
hallottam harangozni már,
hogy padlót fog és lent marad,
akinek önt látva feláll.
Arcát oly sötétség fedi,
el nem lehet felejteni,
önre gondolva nem leli
nyugtát szívem, úgy kalapál;
az ördög azt is elviszi,
akinek önt látva feláll.
S az a bűnös mit érdemel,
ki elől ön nem rejti el
az arcát, annak mégse kell?
Engem itt többet nem talál:
az Úrnál üdvre sose lel,
akinek önt látva feláll.
LADÁNYI-TURÓCZY CSILLA fordítása
Fernand’ Esquio
(A hûu frade dizen escaralhado)
Van egy barát, kit így említenek:
a Töketlen Fráter. Nagy tévedés ez,
mert az, ki szüntelen kefélni képes,
s dorongja mindig fickósan mered,
akitől a nők mind teherbe esnek,
s nemzője számos zabigyermekeknek,
az a barát töketlen nem lehet.
Töketlen Fráter? Inkább mondanám
Tökös Fickónak vagy Fickóstökűnek,
mert akinek a nők naponta szülnek
(van úgy, hogy hárman is egy éjszakán),
s kitől seregnyien vannak teherben,
azt a barátot így kell, hogy nevezzem:
Tökös Fickó; mert töke, az van ám.
Töketlen Fráter volna? Nem igaz,
mert az, ki rengeteg porontyok atyja,
és kinek épp most jön világra fattya
egy kis szendétől: semmiképp sem az;
ő minden nőknek virgonc megbaszója,
s inkább e néven kéne szólni róla:
Tökös Fickó – és óriási fasz.
HAVASI ATTILA fordítása
Itáliaiak
Ismeretlen szerző
(Date beccare all’ugellino mio)
Szórjatok magot madárkám elébe,
asszonyok, lányok, Isten szent nevére.
Ez az én madárkám színtiszta szépség,
mint kisoroszlán, csupa tűz, merészség;
piktor nem föst olyat, se semmi készség,
mint a nyakán a szép borzas sörénye.
A madárkám fészket keresve néz szét,
ha keresi, meg is találja fészkét,
ha benne van, ott is maradna végképp,
és ha kiszáll, letöpped kicsikére.
Nem bánja ő, hogy milyen az a fészek,
benn fülledtség avagy penész tenyészhet;
kedves a harc ennek a kis vitéznek,
kedves neki, beront a közepébe.
Ha bajvívásra megy fölfegyverezve,
nézi, kinek van incselkedni kedve;
játszva verik ki, úgy ül a nyeregbe,
és könnyet ont a harcból visszatérve.
A madárkám igen jól van nevelve,
elsősorban a hölgyeké figyelme,
megáll előttük sisakot emelve,
ügyet se vetvén fagyra, napsütésre.
HAVASI ATTILA fordítása
(Po' che no' fummo nella zambra entrati)
Ahogy mi jöttünk, te is lépj be bátran,
egyébként el se hinnéd, hogy a parti
milyen volt, s nem is hinné el akárki,
csak az, ki ott volt, mikor mindahányan
sok csókot kaptunk abban a szobában;
és jó volt Tőle mindenhova kapni,
és hallani: „szád és szemed, ez az, mi
kellett nekem, és régóta kivántam”.
Ruháit szálanként a földre ejtve
került a könnyünél is könnyedebben
az ágyhoz, és úgy tetszett, hogy amerre
ő ment, bújtam én is utána szépen,
előbb melléje, be az ágyba, persze,
aztán a rózsa bimbaját letéptem.
Szives volt hozzám akkor éjjel,
engedte tennem, amire telik,
s vagy nyolcszor értem célba reggelig.
HORVÁTH VIKTOR fordítása
Németek
Mönch von Salzburg
A csordakürt
(Das Kühhorn)
Jó dolga van
annak, aki nyáron
zavartalan
szundít szalmaágyon
a kiscselédnek
az oldalán:
az ilyen élet
de szép is ám!
A kiscseléd
kebelére vonja
a kedvesét,
s oda búja-gondja –
de serken már a
lány hirtelen
a kürt szavára
a rejteken;
hogy a gulyát
a csordás kihajtja:
„Kifele hát!
Hé, kifele, rajta!” –
kedvtelve fáradt,
s gondra ijed:
fejésre várnak
a tehenek.
„Édes társam, maradásom nincsen,
túl soká aludtunk, válni kell.”
„Menj, kedves, ha úgy akarja isten,
de én bizony nem engedlek el.”
„A tehén még nincs megfejve,
azért sietek:
megszólnak, ha szégyenszemre
utolsó leszek.”
Egy talpraesett kiscseléd
jól tudja, mi való:
hogy miképp tölti örömét,
azért ne érje szó.
„Én szívemnek drága kincse, érzem,
hogy te hozzám milyen csalfa vagy.”
„Nem maradhatok tovább: ha késem,
kiadják tüstént az utamat.
Isten áldjon, kedves párom,
amint csak lehet,
újra vágyom itt az ágyon
feküdni veled.”
Egy talpraesett kiscseléd
jól tudja, mi való:
hogy miképp tölti örömét,
azért ne érje szó.
Így jár a legény, ki soha máson,
mulatságon töri csak fejét;
nem kell néki kincs, arany rakáson,
kedvesebb a házi kiscseléd:
hogy a kemencét befűtse,
jókor költi már,
s szívét úgy gerjeszti tűzre,
szinte mennybe száll.
Egy talpraesett kiscseléd
jól tudja, mi való:
hogy miképp tölti örömét,
azért ne érje szó.
HAVASI ATTILA fordítása
Oswald von Wolkenstein
(Treib her, treib überher…)
Gyerünk, na gyerünk, csinos pásztorleány, teremj hamar itt!
Siess! Jöhet veled kicsinyke barid!
Mi lesz? Leány, mondtam, valamit!
„Hallom, hallom. Eszem ágában sincs, felejtsed el!
Meződ sovány, silány füvet nevel,
De zöld, amin nyájam legel!”
Mezőm, mezőm a többinél is gazdagabb legelő,
Ahol virág, lucerna, lóhere nő,
A hó is olvadoz delelőn!
„De itt, de itt mint énekel sok édes kismadár!
Szalad a perc, gyorsan, suhanva jár,
Szabad az elméd s tiszta már!”
De itt, de itt finom vizű forrás fakad hüvösen,
Körűl árnyék, nem ér a nap heve sem,
Örűl szivem, ha jössz szivesen!
„A szomj, a szomj odább van, nem mar még e gyötrelem,
Van ám sajtom, cipóm – azt kell elköltenem,
Anyám amit küldött velem.”
Körös- körül gombát lel az, bozótosomba ki lép,
Fészkek tövén talál fióka-pihét.
Nézd meg, jer át! És mind a tiéd!
„Lehet, lehet, hogy megtekintem híres rétedet,
Hanem békén hagysz, most igérd te meg,
Ha nem: leléptem, ég veled!”
Ne félj, ne félj tőlem, te szépségesnél szebb hajadon,
Ha most kissé babrálok is hajadon,
Piros szoknyádon meg ha nagyon!
„Hányszor, hányszor igérted és mily szentül meg nekem:
Percnyi békét hagysz! Ám te, becstelen,
Semmit sem hagytál testemen!”
A kár, a kár, mi ért, csekély. Ilyen potom makulán,
Mondta nővéred is, ne ríj te bután!
Jól van. Nyugtod lesz már ezután.
„Ha majd, ha majd férjhez megyek, el akkor dől e pör.
Új-e, vagy már horzsolt-dörzsölt e bőr?
Fúj, te! Vad kedved törte föl!”
Ne légy, ne légy oda úgy, szerelmem, sőt inkább idelégy!
Hamar add magad, fülembe súgj üde, lágy
Szavakat, lelkem virul s vidul úgy!
„Ha ott, ha ott volnék: ugyan ki volna itt veled?
Szivem sosem hagy el, sosem feled –
Milyen gyönyört, azt sejtheted!”
Növeld, növeld százezerszeresre dús javamat,
Amíg emígy derít rózsás ajakad,
A szív is terhétől szabadabb!
– Gyönyör gyönyört követ, sok csókra jött megint a sok csók.
Sötét est szállt míg rájuk – ó, be gyors volt!
S ők szét- váltak, nem ejtve zokszót.
GYŐREI ZSOLT fordítása
Az égre, oda, fel, barátaim
Szigeti Csaba
[a]http://www.lato.ro/article.php/Az-égre-oda-fel-barátaim/536/[text]http://www.lato.ro/article.php/Az-égre-oda-fel-barátaim/536/[/a]
(Néhány szöveg az európai obszcén és ellenköltészetből)
Ma aligha tudhatjuk, miként képződik meg, és hogyan kell ellenkultúrát csinálni. Mert ha valami a hivatalos ellenében jelenik meg (és olvasható, bocsánat, fogyasztható), legott előbb ál-ellenszöveg lesz, majd villámgyorsan hivatalos. Gondoljunk csak a Benetton-reklámokra: a meghökkentő marketinges szabálysértésekből miharabb kötelező határátlépések lettek, s ma már a meghódította terep belakásáról van szó, senkinek eszébe sem jut a jelen, a Cég által kijelölt határok áthágása.
Mindezt azért mondom, mert az itt olvasható szövegek részei egy Udvariatlan szerelem című antológiának. Ezt az anyagot Bánki Évával válogatjuk, amely kiegészítő ellenkönyve a 2004-ben megjelent, A tavaszidő édessége című antológiának. Vagyis a „hivatalos” „ellene” ez, és nagyon jó, mindkettő lakik őbenne. Az ellenszövegek antológiája is tartalmaz galego-portugál, tágabban mindenféle ibériai, itáliai, okszitán, ófrancia, óangol és ófelnémet szövegeket, kevés latin textussal. (A nyelvi szerkesztők: Győrei Zsolt, Jeney Zoltán, Katona Tünde, Ladányi-Turóczy Csilla, Sallay Géza és Tombi Beáta.) De úgy ám, mint az egyiptomi királysírok ásatásain: az ellenkultúra mintegy „alatta” volt a hivatalosnak: ott volt, élt, jelen volt, mintegy hitelesítette a „kultúrát”, csak e szövegsírok mindig egy réteggel lejjebb voltak, vagyis észrevehetetlenek, még pontosabban olyan helyen feküdtek, ahol, ha valaki – egy egész szakma és oly sokáig – nem akarta észrevenni, hát nem látta és nem tudta őket. Valaha élvezték e szövegek a jelen időt, most megint élvezhetik (jelenvaló nyelvi fordításban, szóval mai magyarban: szinkron tolmácsolás a diakronból!).
Az itt olvasható szövegek középkoriak, időben két bő évszázad a szóródásuk, térben a Mediterráneum, Frankhon és a Minne. És a nehézség ugyanaz, mint manapság. Rímesen szólnak, metrikusan szólnak, műfajban szólnak, mint annak a kultúrának a darabjai, amelynek ellenszövegei. Szöveg a szöveg ellen, de úgy tűnik, előbb kell (akár csak előfeltételezve) kultúra, műfaj, sorfaj, rímsorozat, hogy kifordítsák. Az underground a grund under-je, az ellenszöveg parazita, élősdi, úgy tűnik. Ha letakarnánk a kanonikus, a hivatalos, a beiktatott kultúrát, lenne-e a tagadás szellemének önállósága? Megáll-e bármiféle tagadás a maga lábán (mondjuk: levésünk a semmi ellenében)?
Újabban szokásossá vált a gondolkodásban a test, a testiség, a legtágabban felfogott korporeitás felől kérdezni, és olykor korábban el nem hangzott kérdések kerülnek elő. De ezek a szövegek középkoriak, nem a mi kérdéseinket teszik fel. Azt viszont megkérdeztetik, hogy ez az ellenkultúra nem a túlpartéhoz hasonló módon szabályozott-e? A latin grammatika szakkifejezéseiből csak e grammatika ismeretében juthatok ez utóbbi kifordításához. Ma már réges-rég oda a régi képlet a középkorról, a világtól, és így a testtől, a testi szerelemtől (a concupistentiától, a hús vonagló gyönyörétől) való elfordulás formulája. De ez az elfordulás nem inverz megerősítés-e? Megerősítése a lélek szerelmének, a nem megszállt tárgyiasság ihletésének?
Vannak-e a középkori undergroundnak idiomatikus (ekkor még nincsenek „nemzeti” nyelvek) korlátai és belül sajátságai? Igen is, nem is. E költészetnek léteznek nyelvi határokon átnyúló eszközei, és vannak csak egy adott közegben jelentkező monumentumai. A valóságtartalom? Ezt ne firtassuk, már csak az adatok hiánya miatt se. De tudják, ha özön adat lenne a korabeli nemi szokásokról, engem ezek akkor sem érdekelnének különösebben. Ahogyan a vágy megalapozta szerelem alapvetően szellemi munka, úgy a test megalapozta szerelem is az. Mert annyi, de annyiféleképp lehet szeretkezni! Emlékszem, amikor a középső Kádár-korszak idején, vizsgaidőszakban, szegedi nyármelegben, nos, akkor a kisasszony lába a végtelen felé kalimpált, föl, föl az ég felé, és egyszerre volt ez saját meg autochton, és egyszerre b…sztunk a rezsimre. Hát ma is így kell(ene), nem?
[iJeney Zoltán összeállítása és ]Szigeti Csaba kísérőszövege az Udvariatlan szerelem című kötetből
Kis Lírai Antológia
Udvariatlan szerelem
Összeállította Jeney Zoltán
[a]http://www.lato.ro/article.php/Udvariatlan-szerelem/537/[text]http://www.lato.ro/article.php/Udvariatlan-szerelem/537/[/a]
Trubadúrok
Lo Bort del Rei d’Aragon –
Monsen Rostanh Berenguier de Marselha
Lo Bort hívóstrófája
(Midons m’es emperativa)
Hölgyem imperatív igéje
tövem optatív módba rakja,
s ha indikatív a személye,
s konjunkcióját megmutatja,
infinitív lesz majd a kéje:
ügyelvén az egyeztetésre,
hozom magam aktív alakra,
s ragozom őt passzívba téve.
Monsen Rostanh válaszstrófája
(D’amor de joi genitiva)
Genitív szerelemben égve
szívem vokatív tűz ragadja,
amely minden esetben érte
kész nominatív hódolatra:
hölgyemért, akinek elébe –
sosem akkuzatívan értve,
s ablatív szándékot tagadva –
datív örömmel omlanék le.
HAVASI ATTILA fordítása
Guilhem Ademar
Ieu ai vista manhta rei
Sok mindent láttam már, ami
azelőtt meg nem eshetett;
olyat, mi nem volt élvezet,
nevetve tudtam játszani;
szolgáltam sok kevély urat,
s jutalmam rendre elmaradt;
s túl sok hülyét, üres szavút
láttam, ki könnyen boldogult.
Láttam, hogy rongy szerelmekért
hitvest a nő miként hagy el,
és sok hülyét előbb kegyel,
mint azt, ki nemes és derék;
láttam, hogy asszonyok miatt
sok férfiú mindent felad;
láttam csúfolt szerelmet is,
s rossz szándékot, mely célba visz.
Láttam, midőn a hölgy előtt
kellem s érdem vetélkedik,
mindig van ott egy harmadik,
tudatlan jöttment, aki őt
olcsó szavakkal nyeri meg.
Látjátok, a nők milyenek!
Sok az alantast kedveli,
s minél hitványabb kell neki.
Láttam, hogy ész s tapasztalat
verseng a hölgyért vívni bajt,
s egy hülye szerez diadalt,
legyőzve gáláns bókokat;
és láttam azt, hogy árulás
miatt az erényt éri gáncs:
sokszor többre megy, azt hiszem,
a gazság, mint az értelem.
Láttam, hogy egy hölgy valakit
hamis vádakkal illetett,
bár mindazért, mit vele tett,
a vádak épp őt illetik.
Rajongva néztem arra fel,
ki szívemet tiporta el,
őszinte vágyam így hozott
rám annyi bajt és bánatot.
HAVASI ATTILA fordítása
Franciák
Ismeretlen szerző (13. század)
Oez com je sui bestournez
(rotrouenge)
Halljátok, a végzetem ez:
Ámor csalt meg, ki mit sem ad,
A bölcs eszementnek nevez,
S az eszelős bölcsként fogad.
Dolgozom, mint ki mit se tesz,
Megnyugtat, ha bosszantanak.
Felvet a pénz, s nincs egy vasam,
Gavallér vagyok, s nagy tulok,
Némán csendül minden szavam,
Oly jól hallok, mint a szurok,
Ágyhoz kötve járom utam,
És tüsténkedve kushadok.
Trakta után gyomrom korog,
A semmittevés kimerít,
Jó nőmtől agancsot kapok,
Gyűjtöm, mit kezem elveszít,
S ha lovamon lovagolok,
Csak messzebb megy, mi közelít.
Bornál jobban bódít a víz,
Tikkaszt a méz, de nem a só,
Nálam műremek minden íz,
Úgy főzök, mint egy tálmosó,
Vad baszk vagyok, s északi fríz,
Isten tudja, hová való.
E rotrouenge most véget ér,
Éneklik majd völgyön-hegyen,
A szép szűzlányhoz elér,
Ki által sújt a szerelem.
Meglátom majd, hogy mennyit ér,
Ha fújja nyári énekem,
S, ó ég! míg szép hangja zenél,
Ő táncot jár majd testemen.
JENEY ZOLTÁN fordítása
Fauvel regénye
(részlet)
Bőrét vakartatja Fauvel,
s hozzá oly sokan jönnek el,
hogy én azon gondolkozok,
ha egy jószág ily gondozott,
s meg is festik újra meg újra,
hogy talán nem mindenki tudja,
vajon tréfa ez vagy komoly;
hát legjobb, ha nyilatkozom,
s hogy ez a ló tényleg milyen,
leírom egyértelmüen:
Már nem szalmára hull a trágya,
mert nem istálló már a háza;
megkapta, ’mire érdemes:
nagyobb jászolt, hiszen nemes.
A díszteremben szállt meg ő,
oly királyi s előkelő;
ontja a bölcsességeket,
s övezi oly nagy tisztelet,
hogy hódolattevők hadát
nyögik gardróbok és szobák,
és mind óvatosan vakar,
hogy ne száradjon rá a szar.
Fortuna, ki az észt nem állja,
nagy uraságot tolt alája,
s boldogan elégíti ki:
a királyi várba viszi.
És Fauvelhez, szüntelenül,
jönnek, amíg a trónon ül,
tolongva mindenféle népek,
jönnek gazdagok és szegények,
de az a legnagyobb csoda,
hogy ennek az a fő oka,
hogy Fauvelt akarják vakarni,
közülük ezt bevallja bárki;
akár gróf, herceg vagy király,
csak ez, ’miért sorára vár.
Nemes bárók és fejedelmek
minden vidékről útra kelnek;
nagyok, kicsik, lovag urak,
vakarásra alkalmasak.
Legyen király vagy gróf, de mégsem
mondják, hogy tapogatni szégyen;
vikomt, prépost és kapitány
csutakol mind, egymás után;
aztán a sok városi polgár
milyen érzékenyen vakar már!
s az összes falusi paraszt
belé gyengén körmöt akaszt.
Végül Fauvel, a híres állat
a nagy zsinatra is kiállhat;
és amikor meglátja őt,
a pápa rohan legelőbb,
utána a bíbornokok;
kéjesen fogdossák legott.
Az alkancellár és a jegyző
vetekszik, ki legyen az első,
nyomakodnak körötte mind,
vakarni Fauvelt rang szerint;
szükséges sok jó kapcsolat,
hogy elérjék e szép lovat;
ezért prelátus és apát
nagy buzgalommal mond imát.
Jakobiták, ferencesek,
bölcsebbek már ne legyetek,
nagy hülyeség az, mert Fauvel,
amit szivesebben visel,
az, Isten engem úgy segéljen,
ha vakargatják őt szerényen;
majd azt mindenki megcsodálja:
nővérnek, papnak leesik az álla.
Fődiakónus, kanonok,
áhitatos csutakolók;
a sok szegény kóbordeák
is mind a fogdosásra vágy,
de olyan közel semelyik
nem jut, mint nagy mestereik,
hát dühöngve állnak tova,
s szitkozódnak. De Fortuna,
bár állhatatlan, ámde épp oly
változó, s főként fordulékony:
egyszer távol, máskor közel,
és újra hirtelen hagy el;
hol a szine, hol a fonákja,
és forgásának nincs határa:
segít majd a szegényeken,
csak türelem, csak türelem!
S kik markolászni nem jöhetnek,
szépeket üzennek Fauvelnek;
mind Istenhez fohászkodik:
óvja Fauvel szép tagjait.
HORVÁTH VIKTOR fordítása
Gallego-portugálok
Pero da Ponte
Marinha Foça quis saber
Marinha egyre kérdezi,
tudna-e nékem tetszeni,
végre megfelelek neki,
és más választ hiába vár:
– Úrnőm, az nem is emberi,
akinek önt látva feláll.
Nyugodtan híresztelje csak,
hogy földön párja nem akad,
(hol látni ilyen arcokat?);
hallottam harangozni már,
hogy padlót fog és lent marad,
akinek önt látva feláll.
Arcát oly sötétség fedi,
el nem lehet felejteni,
önre gondolva nem leli
nyugtát szívem, úgy kalapál;
az ördög azt is elviszi,
akinek önt látva feláll.
S az a bűnös mit érdemel,
ki elől ön nem rejti el
az arcát, annak mégse kell?
Engem itt többet nem talál:
az Úrnál üdvre sose lel,
akinek önt látva feláll.
LADÁNYI-TURÓCZY CSILLA fordítása
Fernand’ Esquio
(A hûu frade dizen escaralhado)
Van egy barát, kit így említenek:
a Töketlen Fráter. Nagy tévedés ez,
mert az, ki szüntelen kefélni képes,
s dorongja mindig fickósan mered,
akitől a nők mind teherbe esnek,
s nemzője számos zabigyermekeknek,
az a barát töketlen nem lehet.
Töketlen Fráter? Inkább mondanám
Tökös Fickónak vagy Fickóstökűnek,
mert akinek a nők naponta szülnek
(van úgy, hogy hárman is egy éjszakán),
s kitől seregnyien vannak teherben,
azt a barátot így kell, hogy nevezzem:
Tökös Fickó; mert töke, az van ám.
Töketlen Fráter volna? Nem igaz,
mert az, ki rengeteg porontyok atyja,
és kinek épp most jön világra fattya
egy kis szendétől: semmiképp sem az;
ő minden nőknek virgonc megbaszója,
s inkább e néven kéne szólni róla:
Tökös Fickó – és óriási fasz.
HAVASI ATTILA fordítása
Itáliaiak
Ismeretlen szerző
(Date beccare all’ugellino mio)
Szórjatok magot madárkám elébe,
asszonyok, lányok, Isten szent nevére.
Ez az én madárkám színtiszta szépség,
mint kisoroszlán, csupa tűz, merészség;
piktor nem föst olyat, se semmi készség,
mint a nyakán a szép borzas sörénye.
A madárkám fészket keresve néz szét,
ha keresi, meg is találja fészkét,
ha benne van, ott is maradna végképp,
és ha kiszáll, letöpped kicsikére.
Nem bánja ő, hogy milyen az a fészek,
benn fülledtség avagy penész tenyészhet;
kedves a harc ennek a kis vitéznek,
kedves neki, beront a közepébe.
Ha bajvívásra megy fölfegyverezve,
nézi, kinek van incselkedni kedve;
játszva verik ki, úgy ül a nyeregbe,
és könnyet ont a harcból visszatérve.
A madárkám igen jól van nevelve,
elsősorban a hölgyeké figyelme,
megáll előttük sisakot emelve,
ügyet se vetvén fagyra, napsütésre.
HAVASI ATTILA fordítása
(Po' che no' fummo nella zambra entrati)
Ahogy mi jöttünk, te is lépj be bátran,
egyébként el se hinnéd, hogy a parti
milyen volt, s nem is hinné el akárki,
csak az, ki ott volt, mikor mindahányan
sok csókot kaptunk abban a szobában;
és jó volt Tőle mindenhova kapni,
és hallani: „szád és szemed, ez az, mi
kellett nekem, és régóta kivántam”.
Ruháit szálanként a földre ejtve
került a könnyünél is könnyedebben
az ágyhoz, és úgy tetszett, hogy amerre
ő ment, bújtam én is utána szépen,
előbb melléje, be az ágyba, persze,
aztán a rózsa bimbaját letéptem.
Szives volt hozzám akkor éjjel,
engedte tennem, amire telik,
s vagy nyolcszor értem célba reggelig.
HORVÁTH VIKTOR fordítása
Németek
Mönch von Salzburg
A csordakürt
(Das Kühhorn)
Jó dolga van
annak, aki nyáron
zavartalan
szundít szalmaágyon
a kiscselédnek
az oldalán:
az ilyen élet
de szép is ám!
A kiscseléd
kebelére vonja
a kedvesét,
s oda búja-gondja –
de serken már a
lány hirtelen
a kürt szavára
a rejteken;
hogy a gulyát
a csordás kihajtja:
„Kifele hát!
Hé, kifele, rajta!” –
kedvtelve fáradt,
s gondra ijed:
fejésre várnak
a tehenek.
„Édes társam, maradásom nincsen,
túl soká aludtunk, válni kell.”
„Menj, kedves, ha úgy akarja isten,
de én bizony nem engedlek el.”
„A tehén még nincs megfejve,
azért sietek:
megszólnak, ha szégyenszemre
utolsó leszek.”
Egy talpraesett kiscseléd
jól tudja, mi való:
hogy miképp tölti örömét,
azért ne érje szó.
„Én szívemnek drága kincse, érzem,
hogy te hozzám milyen csalfa vagy.”
„Nem maradhatok tovább: ha késem,
kiadják tüstént az utamat.
Isten áldjon, kedves párom,
amint csak lehet,
újra vágyom itt az ágyon
feküdni veled.”
Egy talpraesett kiscseléd
jól tudja, mi való:
hogy miképp tölti örömét,
azért ne érje szó.
Így jár a legény, ki soha máson,
mulatságon töri csak fejét;
nem kell néki kincs, arany rakáson,
kedvesebb a házi kiscseléd:
hogy a kemencét befűtse,
jókor költi már,
s szívét úgy gerjeszti tűzre,
szinte mennybe száll.
Egy talpraesett kiscseléd
jól tudja, mi való:
hogy miképp tölti örömét,
azért ne érje szó.
HAVASI ATTILA fordítása
Oswald von Wolkenstein
(Treib her, treib überher…)
Gyerünk, na gyerünk, csinos pásztorleány, teremj hamar itt!
Siess! Jöhet veled kicsinyke barid!
Mi lesz? Leány, mondtam, valamit!
„Hallom, hallom. Eszem ágában sincs, felejtsed el!
Meződ sovány, silány füvet nevel,
De zöld, amin nyájam legel!”
Mezőm, mezőm a többinél is gazdagabb legelő,
Ahol virág, lucerna, lóhere nő,
A hó is olvadoz delelőn!
„De itt, de itt mint énekel sok édes kismadár!
Szalad a perc, gyorsan, suhanva jár,
Szabad az elméd s tiszta már!”
De itt, de itt finom vizű forrás fakad hüvösen,
Körűl árnyék, nem ér a nap heve sem,
Örűl szivem, ha jössz szivesen!
„A szomj, a szomj odább van, nem mar még e gyötrelem,
Van ám sajtom, cipóm – azt kell elköltenem,
Anyám amit küldött velem.”
Körös- körül gombát lel az, bozótosomba ki lép,
Fészkek tövén talál fióka-pihét.
Nézd meg, jer át! És mind a tiéd!
„Lehet, lehet, hogy megtekintem híres rétedet,
Hanem békén hagysz, most igérd te meg,
Ha nem: leléptem, ég veled!”
Ne félj, ne félj tőlem, te szépségesnél szebb hajadon,
Ha most kissé babrálok is hajadon,
Piros szoknyádon meg ha nagyon!
„Hányszor, hányszor igérted és mily szentül meg nekem:
Percnyi békét hagysz! Ám te, becstelen,
Semmit sem hagytál testemen!”
A kár, a kár, mi ért, csekély. Ilyen potom makulán,
Mondta nővéred is, ne ríj te bután!
Jól van. Nyugtod lesz már ezután.
„Ha majd, ha majd férjhez megyek, el akkor dől e pör.
Új-e, vagy már horzsolt-dörzsölt e bőr?
Fúj, te! Vad kedved törte föl!”
Ne légy, ne légy oda úgy, szerelmem, sőt inkább idelégy!
Hamar add magad, fülembe súgj üde, lágy
Szavakat, lelkem virul s vidul úgy!
„Ha ott, ha ott volnék: ugyan ki volna itt veled?
Szivem sosem hagy el, sosem feled –
Milyen gyönyört, azt sejtheted!”
Növeld, növeld százezerszeresre dús javamat,
Amíg emígy derít rózsás ajakad,
A szív is terhétől szabadabb!
– Gyönyör gyönyört követ, sok csókra jött megint a sok csók.
Sötét est szállt míg rájuk – ó, be gyors volt!
S ők szét- váltak, nem ejtve zokszót.
GYŐREI ZSOLT fordítása
Az égre, oda, fel, barátaim
Szigeti Csaba
[a]http://www.lato.ro/article.php/Az-égre-oda-fel-barátaim/536/[text]http://www.lato.ro/article.php/Az-égre-oda-fel-barátaim/536/[/a]
(Néhány szöveg az európai obszcén és ellenköltészetből)
Ma aligha tudhatjuk, miként képződik meg, és hogyan kell ellenkultúrát csinálni. Mert ha valami a hivatalos ellenében jelenik meg (és olvasható, bocsánat, fogyasztható), legott előbb ál-ellenszöveg lesz, majd villámgyorsan hivatalos. Gondoljunk csak a Benetton-reklámokra: a meghökkentő marketinges szabálysértésekből miharabb kötelező határátlépések lettek, s ma már a meghódította terep belakásáról van szó, senkinek eszébe sem jut a jelen, a Cég által kijelölt határok áthágása.
Mindezt azért mondom, mert az itt olvasható szövegek részei egy Udvariatlan szerelem című antológiának. Ezt az anyagot Bánki Évával válogatjuk, amely kiegészítő ellenkönyve a 2004-ben megjelent, A tavaszidő édessége című antológiának. Vagyis a „hivatalos” „ellene” ez, és nagyon jó, mindkettő lakik őbenne. Az ellenszövegek antológiája is tartalmaz galego-portugál, tágabban mindenféle ibériai, itáliai, okszitán, ófrancia, óangol és ófelnémet szövegeket, kevés latin textussal. (A nyelvi szerkesztők: Győrei Zsolt, Jeney Zoltán, Katona Tünde, Ladányi-Turóczy Csilla, Sallay Géza és Tombi Beáta.) De úgy ám, mint az egyiptomi királysírok ásatásain: az ellenkultúra mintegy „alatta” volt a hivatalosnak: ott volt, élt, jelen volt, mintegy hitelesítette a „kultúrát”, csak e szövegsírok mindig egy réteggel lejjebb voltak, vagyis észrevehetetlenek, még pontosabban olyan helyen feküdtek, ahol, ha valaki – egy egész szakma és oly sokáig – nem akarta észrevenni, hát nem látta és nem tudta őket. Valaha élvezték e szövegek a jelen időt, most megint élvezhetik (jelenvaló nyelvi fordításban, szóval mai magyarban: szinkron tolmácsolás a diakronból!).
Az itt olvasható szövegek középkoriak, időben két bő évszázad a szóródásuk, térben a Mediterráneum, Frankhon és a Minne. És a nehézség ugyanaz, mint manapság. Rímesen szólnak, metrikusan szólnak, műfajban szólnak, mint annak a kultúrának a darabjai, amelynek ellenszövegei. Szöveg a szöveg ellen, de úgy tűnik, előbb kell (akár csak előfeltételezve) kultúra, műfaj, sorfaj, rímsorozat, hogy kifordítsák. Az underground a grund under-je, az ellenszöveg parazita, élősdi, úgy tűnik. Ha letakarnánk a kanonikus, a hivatalos, a beiktatott kultúrát, lenne-e a tagadás szellemének önállósága? Megáll-e bármiféle tagadás a maga lábán (mondjuk: levésünk a semmi ellenében)?
Újabban szokásossá vált a gondolkodásban a test, a testiség, a legtágabban felfogott korporeitás felől kérdezni, és olykor korábban el nem hangzott kérdések kerülnek elő. De ezek a szövegek középkoriak, nem a mi kérdéseinket teszik fel. Azt viszont megkérdeztetik, hogy ez az ellenkultúra nem a túlpartéhoz hasonló módon szabályozott-e? A latin grammatika szakkifejezéseiből csak e grammatika ismeretében juthatok ez utóbbi kifordításához. Ma már réges-rég oda a régi képlet a középkorról, a világtól, és így a testtől, a testi szerelemtől (a concupistentiától, a hús vonagló gyönyörétől) való elfordulás formulája. De ez az elfordulás nem inverz megerősítés-e? Megerősítése a lélek szerelmének, a nem megszállt tárgyiasság ihletésének?
Vannak-e a középkori undergroundnak idiomatikus (ekkor még nincsenek „nemzeti” nyelvek) korlátai és belül sajátságai? Igen is, nem is. E költészetnek léteznek nyelvi határokon átnyúló eszközei, és vannak csak egy adott közegben jelentkező monumentumai. A valóságtartalom? Ezt ne firtassuk, már csak az adatok hiánya miatt se. De tudják, ha özön adat lenne a korabeli nemi szokásokról, engem ezek akkor sem érdekelnének különösebben. Ahogyan a vágy megalapozta szerelem alapvetően szellemi munka, úgy a test megalapozta szerelem is az. Mert annyi, de annyiféleképp lehet szeretkezni! Emlékszem, amikor a középső Kádár-korszak idején, vizsgaidőszakban, szegedi nyármelegben, nos, akkor a kisasszony lába a végtelen felé kalimpált, föl, föl az ég felé, és egyszerre volt ez saját meg autochton, és egyszerre b…sztunk a rezsimre. Hát ma is így kell(ene), nem?
