Portfóliók
litera - kritika
Posztmodern középkor
Borbély András [a]http://prae.hu/prae/users.php?uid=66[text]http://prae.hu/prae/users.php?uid=66[/a]
[a]http://litera.hu/object.609bd283-749d-42e7-9c1e-7f1f12000632.ivy[text]http://litera.hu/object.609bd283-749d-42e7-9c1e-7f1f12000632.ivy[/a]
Megmutatni a rejtőzködőt, a titkosat, a tilosat, azt is, amit eltitkolnak előlünk vagy eltitkolunk magunktól, arcokat kölcsönözni, karneváli rendetlenségbe dönteni a valóságot, szerepet játszani és hazudni, győzni és veszteni, túl lenni jón és rosszon, hogy megértsük a Jót és a Rosszat – mindez belefér az esztétikai élmény fogalmába, s a puszta élvezeten túl a világ megértését, és saját magunk birtokba vételét jelenti.
A középkort talán még ma is túlságosan szenteskedőnek, saját korunktól (nem csak időben) igencsak távol esőnek érezzük. Olyan kornak, amikor a még nem iparosodott Európában csak szentek és bolondok rohangáltak, nem is túl sokan, Compostelától a Szentföldig s vissza. Politikai hagyomány tekintetében legjobb esetben is csak Machiavelliig vagyunk hajlandók visszatekinteni, hiszen mit is tanulhatnánk egy olyan kortól, ahol az uralkodók, ahelyett, hogy alattvalóik jobblétén törnék a fejüket, rafinált versek és obszcén csúfolódások kiagyalásával töltik az idejüket. Miért lenne érdekes, hogy a XIII. századi Siete Partidas, a Bölcs Alfonz jogtudós testülete által létrehozott (s a kor legtoleránsabb) törvénykönyve még arról is rendelkezik, hogy a költők az illendőség határait betartva írhatnak csak verseket. Pedig micsoda presztízs egy költőnek, ha már a törvényhozó is figyel rá, s micsoda körültekintés egy törvényhozótól, ha érti a költészet tudatformáló erejét! (Mellesleg maga az említett király is csúfolódik, de természetesen nem királyi, hanem költői minőségében.)
A most megjelent Udvariatlan szerelem című versantológia ez idáig magyarul majdnem teljességgel ismeretlen területre, a középkor eme szentjeinek és bolondjainak „felforgató” irodalmába nyújt nem pusztán betekintést, hanem kiváló bevezető szövegeivel megértési lehetőséget is. A kor, amelyről szól, a nyugat európai népnyelvű irodalmak, sőt, a még nemzetinek nem nevezhető, lokális dialektusokban létező nyelvek születésének kora; Dante ekkoriban fejti ki, hogy a vulgáris, vagy kissé anakronisztikusan: a „nemzeti” nyelv fölötte áll a latinnak. Bizonyos értelemben tehát a mai Európa születésének is a kora.
Európa születésekor az első európai költő, Aquitániai Vilmos azonban egyszerre ír a női szépséget távolról istenítő és nyíltan erotikus, illetve obszcén verseket. Az udvari „istenítő” versekkel szemben, amelyek az udvari etikett szerint csak a vágyról szólhattak, a beteljesedésről sohasem, rögtön ott van a vágyat beteljesítő, frivol erotika. Az első költő volt talán az egyetlen, aki megtehette, hogy egyszerre teremtsen konvencionálisat és lázadjon a konvenció ellen. A szerelemről pedig egyszerre beszéljen a test öncélú és materialista kéjelgőjeként, és a legszentebb hűség és ihletettség hangján. Szent és profán neki ugyanaz, hiszen nem szabályokat keres, hanem birtokolni akarja a létet. Amikor ez a főúri herceg szerelmesen sóhajtozva ült lován, és a ködös Aquitániában bolyongott, számára még nem létezett helyes és helytelen. Így ő még nem is szolgált ki semmilyen hatalmat, mert tudjuk: arról, hogy mi helyes?, valamilyen formában mindig az aktuális hatalom rendelkezik.
Ha a „művelt” olvasó kézbe veszi a kötetet, az olykor játékosan bizsergető, máskor vaskos, gúnyos, provokatív, sőt pofátlan és vérlázítóan trágár versek olvasása közben összekacsinthat a többi „okosokkal”: igen, ezek is mi vagyunk, mi is kikiálthatnánk magunk között idiótának, pedofilnak vagy homoszexuálisnak politikai ellenfeleinket, sőt gúnyolódhtatnánk nemzeti hovatartozásán, ahogy a középkori trubadúrok tették. Nem is vagyunk mi annyira szalonképesek egymás között. De aki összekacsint, az téved. A nagy szitkok, s így a tolerancia kérdése egyidős Európával, s már akkor sem pusztám morális, hanem hatalmi kérdés. Az obszcenitás mindig azok kezében fegyver, akik nemet mondanak, föl akarják forgatni a rendet. Valami ellen irányul, nem önmagáért van. Hogy az Udvariatlan szerelem versei miféle rend, vagy inkább nyelvi konvenció ellen irányulnak, azt egy másik könyvből, A tavaszidő édessége című szintén középkori gyűjteményből ismerhetjük meg (Budapest, Kairosz, 2004), amely bizonyos értelemben előzménye ennek: a szalonképes, „udvarias”, kanonizált középkori szerelmi költészet antológiája.
Nyilvánosan trágárul beszélni tehát annak a költészetnek szabad, amelyik nem akar a „kiszolgálni” semmilyen hatalmat. A költő, jó esetben, ismeri az éremnek mindkét oldalát. Hiszen ahogy a fent említett két kötet együtt képes fölmutatni az igent és a nemet, a konvenciót és annak szélsőséges tagadását, parodisztikus kifigurázását, a lélek finomságát és a test durvaságát, úgy a vágyénekek költői nyelve is képes egyszerre kifejezni a perverzióra irányuló, és a hűségre irányuló vágyat. Felforgat, de képes egyensúlyt teremteni.
Megmutatni a rejtőzködőt, a titkosat, a tilosat, azt is, amit eltitkolnak előlünk vagy eltitkolunk magunktól, arcokat kölcsönözni, karneváli rendetlenségbe dönteni a valóságot, szerepet játszani és hazudni, győzni és veszteni, túl lenni jón és rosszon, hogy megértsük a Jót és a Rosszat – mindez belefér az esztétikai élmény fogalmába, s a puszta élvezeten túl a világ megértését, és saját magunk birtokba vételét jelenti.
Ez a messzi középkorból jött, igényes és felforgató antológia sok-sok fiatal és tehetséges fordítóval bemutatja nekünk a „posztmodern” középkort, melyről eddig aligha hallottunk, de amely hiteles, gazdag és szép. A fordítók épp csak annyit archaizálnak, hogy megsejtsük a történelmi ízeket, s így még komikusabb hatást keltsen, amit az általunk is használt utcanyelvi fordulatokkal fejeznek ki. Az archaizmusok és újítások összjátéka izgalmas, nem homogén ugyan, de éppen ezért változatos, a fordítói nyelvet megújítani igyekvő fordításokat eredményezett. Így már nincs is olyan távol tőlünk a középkor, kicsit már velünk van és rólunk szól: a mi perverzióra és hűségre irányuló vágyunkról, a mi társadalmunkról, ahol mi is szentek és bolondok vagyunk. És ahol trágárul csúfolódni, egyszerre mondani igent és nemet igenis szabad – egyvalakinek: a költőnek.
Udvariatlan szerelem, A középkori obszcén költészet antológiája, szerk. Bánki Éva és Szigeti Csaba, PRAE.HU, Budapest, 2006
Borbély András [a]http://prae.hu/prae/users.php?uid=66[text]http://prae.hu/prae/users.php?uid=66[/a]
[a]http://litera.hu/object.609bd283-749d-42e7-9c1e-7f1f12000632.ivy[text]http://litera.hu/object.609bd283-749d-42e7-9c1e-7f1f12000632.ivy[/a]
Megmutatni a rejtőzködőt, a titkosat, a tilosat, azt is, amit eltitkolnak előlünk vagy eltitkolunk magunktól, arcokat kölcsönözni, karneváli rendetlenségbe dönteni a valóságot, szerepet játszani és hazudni, győzni és veszteni, túl lenni jón és rosszon, hogy megértsük a Jót és a Rosszat – mindez belefér az esztétikai élmény fogalmába, s a puszta élvezeten túl a világ megértését, és saját magunk birtokba vételét jelenti.
A középkort talán még ma is túlságosan szenteskedőnek, saját korunktól (nem csak időben) igencsak távol esőnek érezzük. Olyan kornak, amikor a még nem iparosodott Európában csak szentek és bolondok rohangáltak, nem is túl sokan, Compostelától a Szentföldig s vissza. Politikai hagyomány tekintetében legjobb esetben is csak Machiavelliig vagyunk hajlandók visszatekinteni, hiszen mit is tanulhatnánk egy olyan kortól, ahol az uralkodók, ahelyett, hogy alattvalóik jobblétén törnék a fejüket, rafinált versek és obszcén csúfolódások kiagyalásával töltik az idejüket. Miért lenne érdekes, hogy a XIII. századi Siete Partidas, a Bölcs Alfonz jogtudós testülete által létrehozott (s a kor legtoleránsabb) törvénykönyve még arról is rendelkezik, hogy a költők az illendőség határait betartva írhatnak csak verseket. Pedig micsoda presztízs egy költőnek, ha már a törvényhozó is figyel rá, s micsoda körültekintés egy törvényhozótól, ha érti a költészet tudatformáló erejét! (Mellesleg maga az említett király is csúfolódik, de természetesen nem királyi, hanem költői minőségében.)
A most megjelent Udvariatlan szerelem című versantológia ez idáig magyarul majdnem teljességgel ismeretlen területre, a középkor eme szentjeinek és bolondjainak „felforgató” irodalmába nyújt nem pusztán betekintést, hanem kiváló bevezető szövegeivel megértési lehetőséget is. A kor, amelyről szól, a nyugat európai népnyelvű irodalmak, sőt, a még nemzetinek nem nevezhető, lokális dialektusokban létező nyelvek születésének kora; Dante ekkoriban fejti ki, hogy a vulgáris, vagy kissé anakronisztikusan: a „nemzeti” nyelv fölötte áll a latinnak. Bizonyos értelemben tehát a mai Európa születésének is a kora.
Európa születésekor az első európai költő, Aquitániai Vilmos azonban egyszerre ír a női szépséget távolról istenítő és nyíltan erotikus, illetve obszcén verseket. Az udvari „istenítő” versekkel szemben, amelyek az udvari etikett szerint csak a vágyról szólhattak, a beteljesedésről sohasem, rögtön ott van a vágyat beteljesítő, frivol erotika. Az első költő volt talán az egyetlen, aki megtehette, hogy egyszerre teremtsen konvencionálisat és lázadjon a konvenció ellen. A szerelemről pedig egyszerre beszéljen a test öncélú és materialista kéjelgőjeként, és a legszentebb hűség és ihletettség hangján. Szent és profán neki ugyanaz, hiszen nem szabályokat keres, hanem birtokolni akarja a létet. Amikor ez a főúri herceg szerelmesen sóhajtozva ült lován, és a ködös Aquitániában bolyongott, számára még nem létezett helyes és helytelen. Így ő még nem is szolgált ki semmilyen hatalmat, mert tudjuk: arról, hogy mi helyes?, valamilyen formában mindig az aktuális hatalom rendelkezik.
Ha a „művelt” olvasó kézbe veszi a kötetet, az olykor játékosan bizsergető, máskor vaskos, gúnyos, provokatív, sőt pofátlan és vérlázítóan trágár versek olvasása közben összekacsinthat a többi „okosokkal”: igen, ezek is mi vagyunk, mi is kikiálthatnánk magunk között idiótának, pedofilnak vagy homoszexuálisnak politikai ellenfeleinket, sőt gúnyolódhtatnánk nemzeti hovatartozásán, ahogy a középkori trubadúrok tették. Nem is vagyunk mi annyira szalonképesek egymás között. De aki összekacsint, az téved. A nagy szitkok, s így a tolerancia kérdése egyidős Európával, s már akkor sem pusztám morális, hanem hatalmi kérdés. Az obszcenitás mindig azok kezében fegyver, akik nemet mondanak, föl akarják forgatni a rendet. Valami ellen irányul, nem önmagáért van. Hogy az Udvariatlan szerelem versei miféle rend, vagy inkább nyelvi konvenció ellen irányulnak, azt egy másik könyvből, A tavaszidő édessége című szintén középkori gyűjteményből ismerhetjük meg (Budapest, Kairosz, 2004), amely bizonyos értelemben előzménye ennek: a szalonképes, „udvarias”, kanonizált középkori szerelmi költészet antológiája.
Nyilvánosan trágárul beszélni tehát annak a költészetnek szabad, amelyik nem akar a „kiszolgálni” semmilyen hatalmat. A költő, jó esetben, ismeri az éremnek mindkét oldalát. Hiszen ahogy a fent említett két kötet együtt képes fölmutatni az igent és a nemet, a konvenciót és annak szélsőséges tagadását, parodisztikus kifigurázását, a lélek finomságát és a test durvaságát, úgy a vágyénekek költői nyelve is képes egyszerre kifejezni a perverzióra irányuló, és a hűségre irányuló vágyat. Felforgat, de képes egyensúlyt teremteni.
Megmutatni a rejtőzködőt, a titkosat, a tilosat, azt is, amit eltitkolnak előlünk vagy eltitkolunk magunktól, arcokat kölcsönözni, karneváli rendetlenségbe dönteni a valóságot, szerepet játszani és hazudni, győzni és veszteni, túl lenni jón és rosszon, hogy megértsük a Jót és a Rosszat – mindez belefér az esztétikai élmény fogalmába, s a puszta élvezeten túl a világ megértését, és saját magunk birtokba vételét jelenti.
Ez a messzi középkorból jött, igényes és felforgató antológia sok-sok fiatal és tehetséges fordítóval bemutatja nekünk a „posztmodern” középkort, melyről eddig aligha hallottunk, de amely hiteles, gazdag és szép. A fordítók épp csak annyit archaizálnak, hogy megsejtsük a történelmi ízeket, s így még komikusabb hatást keltsen, amit az általunk is használt utcanyelvi fordulatokkal fejeznek ki. Az archaizmusok és újítások összjátéka izgalmas, nem homogén ugyan, de éppen ezért változatos, a fordítói nyelvet megújítani igyekvő fordításokat eredményezett. Így már nincs is olyan távol tőlünk a középkor, kicsit már velünk van és rólunk szól: a mi perverzióra és hűségre irányuló vágyunkról, a mi társadalmunkról, ahol mi is szentek és bolondok vagyunk. És ahol trágárul csúfolódni, egyszerre mondani igent és nemet igenis szabad – egyvalakinek: a költőnek.
Udvariatlan szerelem, A középkori obszcén költészet antológiája, szerk. Bánki Éva és Szigeti Csaba, PRAE.HU, Budapest, 2006
