bezár
 

Portfóliók

A második Messiás

Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A második messiás


A templomos lovagrend – akárcsak a johannita vagy a német, teuton lovagrend – az első keresztes hadjárat után, a Szentföldön született meg. 1120 körül kilenc keresztes lovag elhatározta, hogy életét a muszlimok által folyamatosan zaklatott zarándokok védelmének szenteli. A Hugues de Payns által vezetett kis csapat tagjai Krisztus szegény lovagjainak (pauperes commilitorum Christi) nevezték magukat, ezzel is utalva kezdeti szegénységükre és elhivatottságukra. A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben, az egykori Salamon-templom helyén telepítette le őket. Lakhelyük miatt kezdték a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak (fratres militiae Templi) hívni őket.
Az újfajta rend – amely a szerzetesi és katonai fegyelmet (disciplina regularis et militaris) ötvözte egymással – felvirágzása Hugues de Payns európai útja után kezdődött meg. A templomosok vezetője azért kelt útra öt társával együtt, hogy részt vehessen a rend nagyhatalmú támogatója, Clairvaux-i Szent Bernát kezdeményezésére Troyes-ban összehívott zsinaton. Az 1128 januárjában lezajlott tanácskozáson az összegyűlt egyházi előkelőségek meghallgatták Hugues de Payns beszámolóját a rend megalakulásáról, céljairól, a testvérek életmódjáról. A zsinat eredményeként még ugyanebben az évben megszületett a latin nyelvű rendi szabályzat, amelyet később újabb és újabb kiegészítések követtek egészen a 13. század második feléig.
Hugues de Payns a tanácskozás végeztével nem tért vissza azonnal a Szentföldre, hanem Európában folytatta útját – bejárta a Francia Királyságot, sőt Angliába is áthajózott, hogy új tagokat toborozzon, illetve támogatókat találjon. Körútja sikerrel járt, nemsokára számos birtokkal gyarapodtak a templomosok Nyugat-Európában, elsősorban francia és spanyol területeken. A 12. század második felétől kezdve pedig Közép-Európa királyságaiban – így hazánkban is – otthonra találtak a lovagok.
A birtokadományok mellett számos kiváltságot is kapott a rend. Ezek közül a legfontosabbak a II. Ince által 1139-ben kiadott Omne datum optimum... kezdetű bullában megfogalmazott privilégiumok voltak. A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett.
A látványos és gyors gyarapodással párhuzamosan a 13. század elejére kiépült és megszilárdult a rend szervezeti felépítése is. A rend tagjai három csoportra oszlottak. A templomosok elitjét a lovagtestvérek alkották, a tulajdonképpeni nehézfegyverzetű, lovagi harcmodort folytató harcosok. Minden lovagnak három lova és egy fegyverhordozója volt. Egyforma felszerelést és ruházatot kaptak. Fehér köpenyt hordtak bal vállukon vörös kereszttel, melynek viselését III. Jenő pápa engedélyezte, hogy “e győzedelmes jel segítse őket a csatában, és ne fordítsanak hátat soha egyetlen hitetlennek sem”. Feladatuk a katonáskodás (az alapítók célkitűzésének megfelelően a zarándokok védelme, illetve tágabb értelemben a hitetlenek elleni küzdelem) volt. A katonai feladatok ellátásán kívül életük a szerzetesek életvitelével egyezett: közös hálótermekben aludtak, együtt étkeztek naponta két alkalommal, a közbeeső időt pedig imádkozással, zsolozsmázással vagy más teendők elvégzésével (a fegyverforgatás gyakorlásával, az állatok ellátásával, vagy éppen őrség adásával) töltötték.
A lovagokéval megegyező, de szürkésbarna-drapp ruházatot viselő fegyvernökök vagy fegyverhordozók (sergent) alkották a rend második, legnépesebb csoportját. Számuk általában nyolc-kilencszerese volt a lovagokénak. Legfőbb feladatuk a lovagok szolgálata volt, csatában pedig könnyűlovas katonaként támogatták őket.
A rend harmadik rétegébe a papok vagy káplánok tartoztak. A rend papjai általában csak a jelentősebb rendházakban (és elsősorban a Szentföldön) éltek. Feladatuk a tagok lelki életének gondozása volt, és egyedül a nagymesternek illetve a pápának tartoztak engedelmességgel.
A templomos rend élén a káptalan által megválasztott nagymester (magister vagy grand maitre) állt, aki ezt a tisztet élete végéig betöltötte. Kisebb jelentőségű ügyekben egymaga döntött, de a legfontosabb kérdésekben csak a káptalan beleegyezésével határozhatott. Általános helyettese a sénéchal volt, aki háború esetén hasonló jogokkal bírt, mint a nagymester. A rend harmadik számú embere, a hadi ügyekért felelős marsall (maréchal) volt. A három legfontosabb tisztség után rangban a tartományok – általában egy-egy ország alkotta provinciák – vezetői (preceptor vagy commandeur) következtek. A rendházak, konventek vezetőit szintén preceptor nak, commandeur nek nevezték. A provinciák illetve rendházak elöljáróinak hatalma és jogköre a nagymesteréhez volt hasonló, azzal a különbséggel, hogy kisebb területre terjedt ki.
A legfőbb vezetőkből és a szentföldi tartományok elöljáróiból állt a káptalan, amely tanácsaival segítette a nagymestert a rend irányításában. A templomosok évente generális káptalant, vagyis általános rendi gyűlést is tartottak, amelyen elvileg minden provincia commandeur jének részt kellett vennie. Ezen kívül az egyes tartományok is tartottak éves gyűléseket, így például a magyar provincia vezetői 1240-ben Glogoncán tanácskoztak.
A templomos rend a 13. század második felében érte el hatalma tetőpontját. Európa szinte minden országában jelen voltak, gazdagságuk a királyokéval vetekedett. Csodás vagyonuk nemcsak a hatalmas adományokból, hanem banki–pénzügyi tranzakcióikból is származott. Kiváltságaik révén kikerültek mind a világi, mind az egyházi hatóságok felügyelete alól, egyedül a mindenkori pápa parancsolhatott nekik. Akárhol voltak is házaik, birtokaik szerte Európában és a Közel-Keleten, mindenhol mintegy “állam az államban” működtek.
A rend bukásának gyökerei a 13. század végi közel-keleti hatalmi átrendeződésben keresendők. 1291-ben a Szentföld végleg elveszett a keresztények számára, és ez kihívást jelentett a lovagrendeknek is. Létüket igazoló új feladatot kellett találniuk maguknak. A másik két nagy lovagrend (a német lovagok és a johanniták) könnyebb helyzetben voltak, mint a templomosok, mert ők a harc és a zarándokok védelme mellett betegápolással is foglalkoztak. Ugyanakkor mindkét rend megtalálta azt a lehetőséget, ahová transzportálhatták a kereszténység védelmében és terjesztéséért vívott harc eszméjét: a német lovagok a pogány poroszokkal és más szláv népekkel, a johanniták pedig a szintén pogány törökökkel szemben harcoltak még hosszú évtizedeken keresztül. A templomos rend számára a megoldás talán a saját állam létrehozása lett volna – mint amilyen a johannitáké Rodoszon, vagy a német lovagoké a Balti-tenger partján –, de ez nem sikerült nekik, mert szembe kerültek az egyre erősödő Francia Királysággal.
Ilyen körülmények között került sor a történelem első koholt pereinek egyikére a templomosok ellen, amely végül a rend bukását okozta. 1307 októberében IV. (Szép) Fülöp francia uralkodó egy jól megszervezett akcióval, saját királyságában egyetlen nap leforgása alatt lefoglalta a rend vagyonát, bezáratta a tagjait, majd eljárást indíttatott ellenük a keresztény vallás meggyalázása miatt. Fülöpnek sikerült elérnie, hogy V. Kelemen pápa a vienne-i zsinaton (1311–1312) feloszlassa a templomosok rendjét. A rend akkori nagymesterét, Jacques de Molay-t is Párizsba csalta, börtönbe záratta, majd 1314-ben máglyára küldte. A templomos birtokok java része a francia király (illetve az adott terület uralkodója) és a többi lovagrend, főként a johanniták kezébe került. Ezek a rendek felvettek a tagjaik közé számos volt templomos lovagot is. A második messiás c. kötet a templomosok és a szabadkőművesek közti kapcsolatot kutatja, azt hogy miért ásattak a templomosok Jeruzsálemben és mit is ábrázol a torinoi lepel.Divatos a téma, már Dan Brown előtt is. Mutatja ez a példa is: Da Vinci-kód című bestseller elsődleges forrása. A szerzők, Lynn Picknett és Clive Prince a torinói lepellel és Leonardo da Vincivel kapcsolatos kutatómunkájuk során olyan árulkodó nyomokra bukkantak a páratlan reneszánsz művész és tudós műveiben, amelyek egy titkos, földalatti vallási mozgalom létezésére utaltak. Amikor követni kezdték a mozgalom tartós fennmaradására utaló nyomokat, újabb jelekre bukkantak egy XX. századi londoni templomban.
Ám mindez csupán a kezdete volt egy olyan, időn és téren átívelő nagyszabású kutatómunkának, amely elvezette őket az európai okkultizmus birodalmáig: olyan titokzatos társaságok sötét múltjába, mint például a szabadkőművesek, a katharok vagy a templomos lovagok.
Ahogy az eddigi ismereteken túllépve egyre mélyebbre ástak a témában, a nyomok egészen az i. sz. I. század hiedelmei és nézetei közé vezették őket - a kereszténység feltételezett alapítójához, végül pedig az ő valódi karakterének és motivációinak, valamint Keresztelő János és Mária Magdolna szerepének szenzációs felülbírálásához. Kutatásuk során feltárult előttük Európa évszázadokon át féltve őrzött titkos történelme, amelynek utolsó fejezetei alapjaiban rengethetik meg a keresztény egyházat...
A kutatómunka, amely eme könyv megszületéséhez vezetett, Leonardo da Vincivel kezdődött. Ennek a lenyűgöző, ám rejtélyes reneszánsz géniusznak, és a torinói lepel meghamisításában játszott szerepének tanulmányozása mélyült azután egy sokkal alaposabb és szélesebb körű, az őt titkon ösztönző "eretnekség" feltárására irányuló kutatómunkává. Meg kellett tudnunk, miben vett részt, mit tudott és miben hitt, és miért alkalmazott bizonyos rejtett kódokat és szimbólumokat az utókorra hagyott munkáiban. Így - noha tisztában vagyunk vele, hogy ez nem a leghálásabb téma - végső soron Leonardónak tartozunk köszönettel mindazon felfedezésekért, amelyek e könyv formájában öltöttek alakot.
Eleinte furcsának tűnt a számunkra, hogy egyszeriben a titkos társaságok és eretnek nézetek szövevényes, gyakran kétes világába csöppentünk. Hiszen a közhiedelem szerint Leonardo ateista és racionalista tudós volt. Rá kellett jönnünk azonban, hogy ez korántsem igaz. Mindenesetre igen hamar hátrahagytuk őt, és azon kaptuk magunkat, hogy egyedül maradtunk néhány mélyen nyugtalanító, burkolt célzással és feltételezéssel. Rá kellett ébrednünk: ami részünkről csupán szerény vizsgálódásnak indult egyes érdekes, ám aligha világrengető kultuszokkal kapcsolatban, váratlanul magának a kereszténységnek a gyökereit és egész hitvilágát érintő kutatássá alakult.
Kutatásunk lényegében téren és időn átívelő utazássá vált: először Leonardótól napjainkig, majd vissza a reneszánsz előtti múltba, a középkoron át egészen az első századi Palesztináig, a három főszereplőnk - Keresztelő dános, Jézus Krisztus és Mária Magdolna - szavai és tettei által felállított díszletekig. Utunk során újra és újra meg kellett állnunk és teljesen új, elfogulatlan szemmel megvizsgálnunk számos csoportot és titkos társaságot: a szabadkőműveseket, a templomos lovagokat, a katharokat, a Sion-rendet, az esszénusokat, valamint Izisz és Ozirisz kultuszát. (A kötetet Picknett és Prince jegyzi). Selján Gábor is utal arra, ami Knight és Lomas könyvében (A második messiás) megfogalmazódik: a templomosok a Grált és a frigyládát kutatták: 1125-ben Hugues de Champagne feladja családját, lemond grófi birtokáról és követi a kilenc lovagot Salamon templomának helyén álló házukba. Na de nem azért, hogy az utat őrizze társaival! Mind az, amit a gróf tesz azzal a munkával függ össze, amit a kilenc jeruzsálemi lovag valójában végez, vagyis a Grál keresése.
Clairvaux-i Bernát 1090-ben született, Dijontól nem messze, a fontaine-i kastélyban. Apja Tescelin, anyja Aleth de Montbard, a burgundiai hercegi család leszármazottja. Tanulmányait Chatillon-sur-Seine-ben, a Saint-Vorles-templomban végezte. Nagy hatalma volt az emberek felett. Stephen Harding apátsága alatt lépett be Clairvaux-ba a bar-sur-aube-i erdőben, s ettől kezdve magához ragadja a Nyugat irányítását. Keményen megfed királyokat, pápákat, püspököket, hatalmas hűbérurakat - és mindenki engedelmeskedik ennek a törékeny testű, beteges, alázatos és rettenetes szerzetesnek. Pápák, királyok, püspökök és főpapok, Clunytől Saint-Denis-ig térdet hajtva tisztelegnek előtte. Szent Bernát hívta életre a templomos rendet, ő bízott küldetést rá, ő tanította a rend tagjait. E tanítás, e küldetés mindvégig titkos maradt, de mindkettő történelmi tényekben gyökerezett. A kilenc lovag közül legalább kettő nagyon közel állt Szent Bernáthoz. Egyikük Hugues de Payns volt, akit már régóta jól ismert, mint szomszédját és a champagne-i gróf seregének tisztjét; a másik tulajdon nagybátyja, a feltételezhetően szintén cisztercita André de Montbard volt. Valószínű, hogy a küldetést még Eutache de Boulogne champagne-i útja során jelölték ki, s a kis csapat tovább gyarapodott a majdani jeruzsálemi király kíséretét alkotó lovagokkal.
A frigyláda
Nyilvánvaló, hogy Clairvaux-i Bernát nem azért küldte őket a Szentföldre, hogy az utat őrizzék. Ha tényleg ebből állt volna a küldetés elég lett volna, ha támogatják Istenes Szent János ispotályosait. A zarándokút védelmét ígéretükhöz híven biztosították. Az út védelmétől eltekintve szerzetesi és nem lovagi életet élnek.
Később, amikor hivatalosan is elismerik a templomos rendet egyértelműen, kijelölik a Palesztinában állomásozó hadsereg feladatát: a szent helyeket kell őrizniük. 1118 és 1128 között mégsem erről van szó. Ez alatt az idő alatt semmilyen csatában nem vesznek részt semmiféle harcban. Elfoglalják a területet, ahol régen Salamon temploma állt. A titoknak csak egyetlen kulcsa lehet: a kilenc lovag nem csak azért érkezett, hogy a zarándokutat védelmezze, hanem azért is, hogy megtalálja, megőrizze és elvigye a frigyládát és a törvénytáblákat. Tudjuk, hogy voltak, akik tovább adták a törvényeket, hiszen máskülönben az emberiség sohasem haladhatott volna előre. De a törvény őrzői tudták azt is, mennyire veszélyes olyanok kezébe hatalmat adni, akik erre még nem eléggé érettek, így e kulcsok mindig titkosak maradtak, vagyis elérhetetlenek azok számára, akiket megfejtésükre nem készítettek fel.
A Grál pedig mindig a "tudás kelyhét" jelentette. Akkor pedig Szent Bernát küldöttei, akik azért indultak útnak, hogy a törvénytáblákat megtalálják, valójában a Grál keresésére indultak.
A troyes-i zsinat
Clairvaux-i Bernát kifejezetten a rend alapításának céljából hívta össze a troyes-i zsinatot 1128-ban. Bernát a champagne-i gróf beleegyezését és támogatását kérte, ami azt is jelentette, hogy a megalapítandó új rendet a gróf világi védelme alá kívánja helyezni. A templomosok hatalmas adományokban részesülnek, többek közt ők lettek a Keleti-erdő urai. A zsinaton Hugues de Payns bejelenti, hogy szerzetes katonákból álló rendet kíván létrehozni, s e rend magját, a Szentföldet megjárt kilenc lovag jelenti. A zsinat beleegyezését adja, és Bernátot bízza meg a regula megfogalmazásával és Bernát pedig le is diktálja a regulát Michel klerikusnak.
Előírják a fehér viseletet az új lovagok számára. A cisztercita szerzetesek szüzességi, szegénységi, engedelmességi és állhatatossági fogadalmat tesznek. Míg a laikus barátoknak akárcsak a templomosoknak a szüzesség, szegénység, és engedelmesség hármas fogadalmát kell betartaniuk. A cisztercita szerzeteseket borotválják, a templomosok és a laikusok fejét kopaszra nyírják, szakállukat meghagyják, csak próbaidő után tehetnek fogadalmat és mentesülnek a szerzetesek kötelező vallásgyakorlata alól. Szent Bernát regulája tehát azt sugallja, hogy a rendnek világi missziója van; küldetése az, hogy a világban munkálkodjék.
Csak ekkortól kezdve számítanak szerzeteseknek. A regula azonban nem csak a kolostori életrendet szabályozza. Ne feledjük, hogy harci "lovagságot" alapítanak. Bernát valójában az írországi "Vörös Ág" vagy a "Sinn éin" mozgalom keresztény változatát hozza létre. Megfigyelhető Bernát regulájának és az újonnan alapított rendnek a kelta jellege. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a templomos rend troyes-i megalapításával közel egyidőben jelennek meg a világi lovagság első kezdeményei, melyek később megerősödnek, és egyre inkább elterjednek. Később a lovagság közé belépni akarókat beavatásban részesítik, és csak ezután ütik lovaggá. A lovagok fegyvereit kabbalisztikus jegyek díszítik.
Charpentier szerint Bernát azt szerette volna, hogy a templomos rend minden tevékenységhez kapcsolódjon, s egyszerre legyen szervezője, bírája és védelmezője. A meggazdagodás kezdettől fogva a terv része volt, ugyanis a regula kimondja, hogy a rend rendelkezhet földekkel, szabad emberekkel és jobbágyakkal, akik azt megművelik, lehetnek házai és az egyházi jövedelmekből is részesülhet.
Ez a kor minden szerzetesi közösségében így van, de ott az apátok viszonylag szabadon rendelkezhetnek apátságuk vagyonával. A templomosoknál szó sincs erről. Senki nem rendelkezhet a rend javaival a káptalan megkérdezése nélkül. A káptalan - korlátozott mértékben ugyan - rendelkezhet a rend javaival, de csak a rend érdekeinek szolgálatában - semmiféle kiadásra nem kerülhet sor, ha erre a rend valamely tagjának van szüksége. A lovagok a csatában nem kérhetnek negyedrészt, s ha fogságba esnek, nem fizethetnek váltságdíjat. Ezért aztán - néhány kivételtől eltekintve - a fogságba esett templomosokat mindig kivégzik.
Később Bernát megtiltja, hogy a cisztercita apátságok saját területükön kívül házakat, embereket vagy földeket fogadjanak el. Ezt nem igazán tartják be, mégis érezhető, hogy mi volt a clairvaux-i apát szándéka: minden olyan világi feladatot, melyet eddig az apátságok láttak el a templomos rendnek kell átvennie. Mivel a rend gazdag volt a lovagoknak szegényeknek kellett lenniük, de nem is erről van szó hanem arról hogy a rendben senkinek nem lehetett személyes tulajdona.
A kezdet
A troyes-i zsinaton megalapították a templomos rendet. Van regulája és viselete: a lovagok fehér, a katonák fekete ruhát és köpönyeget viselnek. A bal vállukon hordott vörös keresztet csak 1145-ben adományozta a rendnek III. Jenő pápa. Azonnal megkezdődik a toborzás. A templomosok életéről festett kép nem bővelkedik derűs színekben.
"Parancsnokuk egyetlen intésére jönnek vagy mennek; azt a ruhát hordják, amit kapnak, nem keresnek sem más öltözéket, sem más táplálékot... Az öltözködés és a táplálkozás terén óvakodnak a szertelenségtől... Együtt élnek, asszonyok és gyerekek nélkül... Egy fedél alatt laknak úgy, hogy semmit nem tekinthetnek sajátjuknak, még akaratukat sem...() Senki nem alsóbb vagy felsőbb rangú közöttük. A legjobbat, a legnemesebbet tisztelik... Hajukat kopaszra nyírják...Sohasem fésülködnek, ritkán mosakodnak, szakálluk torzonborz, portól bűzlenek..."
Bernát megengedte, hogy a templomosok püspökük beleegyezésével befogadják a kiközösítetteket.
"Vannak köztük gonosztevők, hitetlenek, leányrablók, szentségtörők, gyilkosok, esküszegők, házasságtörők, s így kettős a haszon: az ilyen emberek távozása az ország számára valóságos felszabadulást jelent; a Kelet pedig csak örülhet érkezésüknek mindazért a szolgálatért, amit számára nyújtanak majd."
Nyilvánvaló, hogy Bernát nem szerzeteseket, hanem katonákat akart faragni ezekből az emberekből. Mindenesetre özönlenek a katonák és az adományok. A szerzetesi lovagságot általános tisztelet övezi. S e tiszteletből Istenes Szent János is hasznot húz. Azok, akiket elriaszt a templomos rend szigora, az ispotályosok közt elnézőbb, de kevésbé lovagi légkörre találnak. A két rend húszszor is megmenti a Szentföldet, a templomosok hat nagymestere esik el a harcban. A rend nagyon rövid időn belül gazdag lesz. Keleten a zsákmányolt fegyverek, nyugaton az adományok özöne gyarapítja.
A rend - bár alapvetően egységes - kettős szervezeti felépítést mutat Keleten a rend hadsereg, nyugaton szerzetesi intézmény, melynek tagjai fegyvert viselnek ugyan, de csak védelmi célokra használhatják.
Világosan látszik, hogy minden egy előzetes terv szerint alakul. Kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy a templomos rend hivatalos megalapítása előtt is létezett, akarták, megtervezték és előkészítették. És az is világos, hogy Szent Bernát az egyik mestere (ha nem nagymestere) volt.
A templomos rend
A regulából világosan kiderül, hogy a templomos rend átvállalja magára azokat a világi feladatokat, melyeket eddig a kolostorok láttak el. Miközben a templomosok regulája lehetővé tette, hogy a rend földekkel és házakkal rendelkezzen, valamint emberekkel, akik a földet megművelik, Szent Bernát saját rendjének megtiltotta, hogy ezen túl földeket, házakat, embereket fogadjon el. A bencés apátságok fokozatosan át is engedik földterületeiket a templomosoknak s e folyamat csak a templomos rend lerombolásával ér véget.
A világi hatalommal szemben már eddig is az egyházi privilégiumok védték őket, a pápa azonban külön privilégiumokat biztosít számukra a világi papsággal szemben, s ez által gyakorlatilag minden gyámkodástól megszabadítja őket.
A szerzeteseknek át kellett esniük egy beavatási szertartáson, melynek pontos idejét nem határozták meg, hanem a mesterek belátására bízták.
Katonák csak azok lehettek a rendben, akik nemesek volta, jó családból és törvényes házasságból születtek. Nem tettek fogadalmat, de beiktatásukkor ígéretet tettek, hogy engedelmeskedni fognak, lemondanak személyes javaikról, tiszteletben tartják a ház szokásait és szabályait és őrzik a Szentföldet.
A szerzetesek és a világi lovagok öltözéke egyforma volt, aki nem ismerte őket semmilyen különbséget nem látott közöttük. A lovagokon kívül a templomosoknak volt egy másik katonai szervezete is, amely azokból a személyekből állt, akik a rendben szolgáltak ugyan de nem voltak nemesek, akárcsak a lovagok ők is lovon harcoltak és fegyvereik is hasonlóak.
A templomosok regulája a lovagoknak fehér a katonáknak barna köpenyt ír elő. 1141-ben a pápa adományozza nekik a vörös keresztet, melyet a bal vállukon viselnek.
Arról, hogy milyen lehetett ez a kereszt, a mai napig folynak viták, ezért máig nincs egységes álláspont e téren. A templomosok keresztje, mely a nagymesterek fegyverein és a pecséteken látható a kelta keresztre vezethető vissza. Görbe vonalakból épül fel és a portugál nyílt tengeri flotta vitorláin láthatóhoz hasonló. Itt egy újabb bizonyíték a rend kelta jellegét illetően.
A templomosoknak valószínűleg láng alakú keresztjeik is voltak, az ilyen kereszten a szárak végei szétfoszlanak, s olyanok akár a kettéhasadt láng. A tüzet és a rubint összekapcsoló allegória egyértelműen alkímiai jellegű - a templomosok pedig egészen biztosan foglalkoztak alkímiával. Elképzelhető, hogy a kereszteknek a renden belül megkülönböztető szerepük volt.
A rend vezetője a nagymester. Korlátlan hatalommal rendelkezik, botot és vesszőt tartva a kezében ábrázolják. A botot a karddal, a vesszőt az ostorral szokták azonosítani. A botot abakusznak nevezik, négyszögletes peremben végződik, és egy gömb koronázza. E botnak szimbolikus jelentése van: mértéket jelent és Áron élő botját jelképezi. Azt jelenti, hogy a nagymester az építészek mestere. A vessző talán az ostornak felel meg. A beavatott fáraó is abakuszt és ostort tartott a kezében. E jelvények hasonlósága, sőt szinte tökéletes egyezése márcsak azért is különös, mert a templomosok nem ismerték Egyiptomot. A nagymesternek valóban szinte fáraói hatalma van a rend és a templomosok felett, s nem kizárt, hogy e hatalom spirituális természetű. A templomosok néha "Isten képviselőjének" vagy a "pápa első helyettesének" nevezték, s a rendben pápai kiváltságokkal rendelkezett. A nagymester a rend általános apátja, aki zsinati választás során kerül hivatalába. Ő szervezi meg a hadsereget, részt vesz a király haditanácsán, és a harcban vezeti csapatát. Katonai vezetőként tejhatalma van. Szerzetesként azonban köteles betartani a regulát és alá van rendelve a pápának, apátként - tehát hivatalnokként - a káptalannak. Rendelkezhet tehát az emberekkel, a rend vagyona vagy "politikája" fölött azonban nincs hatalma.
A nagymesternek, mint katonai vezetőnek vezérkara is van. Ennek első embere a várnagy, utána következik a tábornagy, aki a fegyverekért és a lovakért felel. Négy lova és egy rendkívül értékes harci ménje van, melyet turcomannak neveztek.
Háznépét két magas rangú lovag, egy káplán, egy három lóval rendelkező klerikus, egy "katona", egy szaracén tolmács és szolgák alkotják. A szolgák közé tartozik egy "turcople" (bennszülött szolga), egy patkolókovács, egy szakács és két istállófiú, akik a turkománt gondozzák. Nálunk Selján Gábor egész szakdolgozatot szentelt a témának.
Nála van a rend lobogója, a Baussant-nak, vagy Bausséantnak nevezett fekete-fehér zászló. A csatában ez olyasféle szerepet játszik, mint a tábornagyi zászló, táborozáskor pedig a nagymester sátra felett lobog. A Bausséant mindenek előtt hadi lobogó, csatában a kapitány helyét . A könyv izgalmas gondolatokat vet fel Jakabról, Jézus testvéréről, azt is sejteti, hogy Krisztus nem halt meg a keresztfán, vérvonala a Merovingokban folytatódik. Lényegében a könyv annak a tudományos alapvetése, melynek alapján Dan Brown nagysikerű könyve keletkezett, újat igazán a torinoi lepel kapcsán olvashatunk, melyről bebizonyítja, hogy a templomosok nagymesterének alakját őrzi.

Kerekes Tamás

A második Messiás
Christopher Knight és Robert Lomas
Gold Book Kiadó


nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés