Portfóliók
Kertregény1
Pepita cérna egy feslett gomblyukban
Általában egy derűsebb, napsütéses téli napon jön rá az emberre. A Capek által „szenvedelmes kertész”-nek nevezett, sohasem teljesen tünetmentes lelki érzés. Freud által a „kultúra rossz közérzetének” nevezett, tanácstalan pszichiáterek által csak –tévesen- nagyvárosi neurózisnak titulált tünet együttes. Mely majd minden esetben gyógyíthatatlan, (szapora szívdobogás a vetőmagbolt és kerti szerszámokat árusító szakbolt előtt), de tüneteit nagymértékben enyhítik a költöző madarak megjelenése és a frissen ásott, de már átmelegedett anyaföld csodálatos, a frissen sütött kenyérre emlékeztető szaga.
Ilyenkor az ember majd minden ok nélkül nyugtalan lesz.
Megnézi előző évi mezőgazdasági zsebnaptárát, vetőmagokat rendel, levelez, különlegességen töri a fejét, mint az articsóka és spárga.
Spekulál, elszalad lótrágyáért, illetve tudakozódik az ára után. Tárgyal a fuvarossal, töri a fejét, hogy mennyiből jön ki a szántás, ki tud-e szorítani pénzéből egy új locsolótömlőt, és azonnal elszalad a kertészeti szakboltba, és lázasan keresi az új kerti szerszámokat, és boldogan jön haza egy új, minden eddiginél korszerűbb ásóval, lázasan mossa a gondosan összelopkodott, szemétből kiemelt üres műanyagpoharakat, vetőmagokat szortíroz, és meteorológiai előrejelzéseket tanulmányoz.
Rájön, hogy tulajdonképpen nem is érthető, hogy is élhetett eddig a legújabb, rozsdamentes acélból készült, balkezesek számára is formatervezett metszőolló nélkül. Ekkor már túl vagyunk néhány szakkönyvön, ami bescannelve várja sorsát, amelyekben a különböző koronaformák kialakítására vonatkozó ábrákat találhatunk és néhány modern, de annál nélkülözhetetlenebb információt az oltások különböző módjairól.
Környezete csendes őrültként néz rá. Ám ő szelíd mosollyal- titokban -gyűjti a kiköpködött őszibarack és szilvamagokat.(Jó lesz magoncot nevelni!) és alig várja, hogy átmehessen a szomszédba a Kertről beszélgetni.
Mindenkinek van kertje a városban, azt hiszem a görög demokrácia klasszikus korára emlékeztető módon, melyről oly találóan állapította meg dr. Marx, hogy az emberiség normális gyerekkorát testesítette meg, ugyanis az ókori görög demokráciában csak az számított teljes jogú, szavazóképes polgárnak, akinek volt földje a város határán kívül. Itt is. Itt tanulta meg Arany János Nagykőrösön, hogy lányát, Juliskát, csak akkor tudja illően kiházasítani, ha ő módos parasztpolgárnak számít, de ehhez azonban földdel kell rendelkeznie. Igaz, hogy a huncut nagykőrösiek csak az atavisztikus módon itt születetteket becsülik (azt hiszem a keltákat, s az avarokat, már a gepidákat nem!), mert hiába vesz földet az ember, még húsz év múlva is azt mondják róla: ”gyüttment”.
Mindenhez nagyon korán van (fagyos a föld), még, de a kertről szóló beszéd már megnyugtatóan hat a zaklatott idegekre.
Aztán a fürdőszoba ablakának párkányára kikerül az első palántanevelő virágláda és megkezdődik az izgatott várakozás.
Aztán megjelennek az első sziklevelek,(ha az ember gondosan letakarta a ládát, hogy a magok párában csírázhassanak) és az ember joviális derűvel néz ki a zúzmarás utcára, nagyjából úgy, mint az Atyúristen, mint amikor kezdetben elválasztá a sötétséget a világosságtól, a földet a vizektől, mert a két dolog nagyjából, ha volumenében nem is, de egyenlő.
Általában egy derűsebb, napsütéses téli napon jön rá az emberre. A Capek által „szenvedelmes kertész”-nek nevezett, sohasem teljesen tünetmentes lelki érzés. Freud által a „kultúra rossz közérzetének” nevezett, tanácstalan pszichiáterek által csak –tévesen- nagyvárosi neurózisnak titulált tünet együttes. Mely majd minden esetben gyógyíthatatlan, (szapora szívdobogás a vetőmagbolt és kerti szerszámokat árusító szakbolt előtt), de tüneteit nagymértékben enyhítik a költöző madarak megjelenése és a frissen ásott, de már átmelegedett anyaföld csodálatos, a frissen sütött kenyérre emlékeztető szaga.
Ilyenkor az ember majd minden ok nélkül nyugtalan lesz.
Megnézi előző évi mezőgazdasági zsebnaptárát, vetőmagokat rendel, levelez, különlegességen töri a fejét, mint az articsóka és spárga.
Spekulál, elszalad lótrágyáért, illetve tudakozódik az ára után. Tárgyal a fuvarossal, töri a fejét, hogy mennyiből jön ki a szántás, ki tud-e szorítani pénzéből egy új locsolótömlőt, és azonnal elszalad a kertészeti szakboltba, és lázasan keresi az új kerti szerszámokat, és boldogan jön haza egy új, minden eddiginél korszerűbb ásóval, lázasan mossa a gondosan összelopkodott, szemétből kiemelt üres műanyagpoharakat, vetőmagokat szortíroz, és meteorológiai előrejelzéseket tanulmányoz.
Rájön, hogy tulajdonképpen nem is érthető, hogy is élhetett eddig a legújabb, rozsdamentes acélból készült, balkezesek számára is formatervezett metszőolló nélkül. Ekkor már túl vagyunk néhány szakkönyvön, ami bescannelve várja sorsát, amelyekben a különböző koronaformák kialakítására vonatkozó ábrákat találhatunk és néhány modern, de annál nélkülözhetetlenebb információt az oltások különböző módjairól.
Környezete csendes őrültként néz rá. Ám ő szelíd mosollyal- titokban -gyűjti a kiköpködött őszibarack és szilvamagokat.(Jó lesz magoncot nevelni!) és alig várja, hogy átmehessen a szomszédba a Kertről beszélgetni.
Mindenkinek van kertje a városban, azt hiszem a görög demokrácia klasszikus korára emlékeztető módon, melyről oly találóan állapította meg dr. Marx, hogy az emberiség normális gyerekkorát testesítette meg, ugyanis az ókori görög demokráciában csak az számított teljes jogú, szavazóképes polgárnak, akinek volt földje a város határán kívül. Itt is. Itt tanulta meg Arany János Nagykőrösön, hogy lányát, Juliskát, csak akkor tudja illően kiházasítani, ha ő módos parasztpolgárnak számít, de ehhez azonban földdel kell rendelkeznie. Igaz, hogy a huncut nagykőrösiek csak az atavisztikus módon itt születetteket becsülik (azt hiszem a keltákat, s az avarokat, már a gepidákat nem!), mert hiába vesz földet az ember, még húsz év múlva is azt mondják róla: ”gyüttment”.
Mindenhez nagyon korán van (fagyos a föld), még, de a kertről szóló beszéd már megnyugtatóan hat a zaklatott idegekre.
Aztán a fürdőszoba ablakának párkányára kikerül az első palántanevelő virágláda és megkezdődik az izgatott várakozás.
Aztán megjelennek az első sziklevelek,(ha az ember gondosan letakarta a ládát, hogy a magok párában csírázhassanak) és az ember joviális derűvel néz ki a zúzmarás utcára, nagyjából úgy, mint az Atyúristen, mint amikor kezdetben elválasztá a sötétséget a világosságtól, a földet a vizektől, mert a két dolog nagyjából, ha volumenében nem is, de egyenlő.
