Portfóliók
Esendő esetlenségeink 2.
Esendő esetlenségeink
Január 1-e van. Tegnap átéltem életem első földrengését. Na ez nem az a „beköszönős” „say: Hello”-s rengés volt, hanem amolyan „Ébredj fel Ember és viseld jól magad, mert különben eltemetlek, mint kutya a csontot!”. Egyszóval a jó öreg Földnek valószínűleg sok minden nem tetszik. Nos, nekem sem. Ilyen a következő eset is. Még tavaly, vagy tavaly előtt bejött egy pasi. Sok pasi bejött már üzletünkbe, de komolyan mondom Ő, viszi a pálmát. Nálam kicsivel magasabb, fejtetőn kopaszodó, magában motyogó emberke. Jön, kér számlát, megtörténik a vásárlás és kimegy az üzletből, de nehogy azt higgye bárki, hogy ezzel vége. Egyszerre, megjelenik újra mellettem, majd a frászt hozva rám.
– Segíthetek még valamiben? – kérdezem kedvesen mosolyogva.
– Hát… öö… rossz a házszám. Ki tudja javítani? – persze. Mi sem egyszerűbb ennél. Fogom, áthúzom a rossz számot, odaírom a jót, aláírom, felülpecsételem és már kész is (igazán nem vesz igénybe többet, mint a fél műszakidő, ebédidővel, ami mint tudjuk kétszeres illúzió). Megköszöni, de a kapuban még látom alaposan méregeti számláját, ahogy én szoktam a gyanús bankjegyeket. Újra visszafordul és bizalmasan közel hajolva hozzám, hogy igazán senki ne hallja, megkérdi:
– Mi ez a csík itt és itt? – mutat a számla fejlécére, pontosabban az azt keretező vonalakra. Egy pillanatig nem értem a kérdést.
– Milyen? Ja… hogy az! Egyszerű keret. Miért? – nézek rá kissé zavartan.
– Szóval, – hajol még közelebb, hogy szinte átesik a pulton, én meg kénytelen vagyok közelebb hajolni, mert alig hallom mit beszél – szóval, nem nyomkövető? – pillanatokig ismét gondolkoznom kell a kérdés értelmén. Majd mikor végre leesik…
– Nem, egyáltalán nem. – mondom határozottan. Pedig mennyi, de mennyi nagyszerű válaszom lett volna még paranoid képzelgő elméjének. Végre elmegy. Távolodó alakját figyelve azon jár az agyam, hogy élhette túl az eddigi éveket. Pedig nem lehetett könnyű a CIA-val a sarkában, most meg még rászáll a KGB is! Ej, no, nehéz egy élet. Mégis, Boldog Új Évet!
Január 1-e van. Tegnap átéltem életem első földrengését. Na ez nem az a „beköszönős” „say: Hello”-s rengés volt, hanem amolyan „Ébredj fel Ember és viseld jól magad, mert különben eltemetlek, mint kutya a csontot!”. Egyszóval a jó öreg Földnek valószínűleg sok minden nem tetszik. Nos, nekem sem. Ilyen a következő eset is. Még tavaly, vagy tavaly előtt bejött egy pasi. Sok pasi bejött már üzletünkbe, de komolyan mondom Ő, viszi a pálmát. Nálam kicsivel magasabb, fejtetőn kopaszodó, magában motyogó emberke. Jön, kér számlát, megtörténik a vásárlás és kimegy az üzletből, de nehogy azt higgye bárki, hogy ezzel vége. Egyszerre, megjelenik újra mellettem, majd a frászt hozva rám.
– Segíthetek még valamiben? – kérdezem kedvesen mosolyogva.
– Hát… öö… rossz a házszám. Ki tudja javítani? – persze. Mi sem egyszerűbb ennél. Fogom, áthúzom a rossz számot, odaírom a jót, aláírom, felülpecsételem és már kész is (igazán nem vesz igénybe többet, mint a fél műszakidő, ebédidővel, ami mint tudjuk kétszeres illúzió). Megköszöni, de a kapuban még látom alaposan méregeti számláját, ahogy én szoktam a gyanús bankjegyeket. Újra visszafordul és bizalmasan közel hajolva hozzám, hogy igazán senki ne hallja, megkérdi:
– Mi ez a csík itt és itt? – mutat a számla fejlécére, pontosabban az azt keretező vonalakra. Egy pillanatig nem értem a kérdést.
– Milyen? Ja… hogy az! Egyszerű keret. Miért? – nézek rá kissé zavartan.
– Szóval, – hajol még közelebb, hogy szinte átesik a pulton, én meg kénytelen vagyok közelebb hajolni, mert alig hallom mit beszél – szóval, nem nyomkövető? – pillanatokig ismét gondolkoznom kell a kérdés értelmén. Majd mikor végre leesik…
– Nem, egyáltalán nem. – mondom határozottan. Pedig mennyi, de mennyi nagyszerű válaszom lett volna még paranoid képzelgő elméjének. Végre elmegy. Távolodó alakját figyelve azon jár az agyam, hogy élhette túl az eddigi éveket. Pedig nem lehetett könnyű a CIA-val a sarkában, most meg még rászáll a KGB is! Ej, no, nehéz egy élet. Mégis, Boldog Új Évet!
