Portfóliók
HVG
Csak vaskosan, szépen
Obszcén költészet a középkorban
2007/3, január 20., 47-49. o.
[a]http://hvg.hu/hvgfriss/2007.03/200703HVGFriss129.aspx[text]http://hvg.hu/hvgfriss/2007.03/200703HVGFriss129.aspx[/a]
A trubadúrok nem csak az elérhetetlen, szűzies szerelmeket énekelték meg - tudható a nemrég magyarul kiadott első, a középkori nyugat-európai "underground" verseket feldolgozó antológiából.
"Békénkre szent ígéretül / gyűrűjét s szívét adta ő; / óvj Ég! s kezem még elmerül / hol köpenye felgyűrhető" - ekképpen verselt Vilmos, a mai Franciaország déli részén elterülő Aquitánia hercege a 11-12. század fordulóján (Jeney Zoltán fordításában). A nagy műveltségű, művészetpártolásáról is ismert uralkodó költeménye - s ezt csak a korszakban járatosak tudják - annak az aktusnak a leírása, amikor a lovagi ceremoniális szokásoknak megfelelően a nemeshölgy köpenyét borítja a neki engedelmességet fogadó vitézre. Létezik azonban a trubadúr előnevet is elnyert szerző sorainak egy másik, a mai kor emberének is könnyen érthető olvasata, amely szerint a kibékülés túlfűtötten erotikus fordulatot vett.
Ilyen kétértelmű poémákban sem szűkölködik az a több mint másfél száz, a 11-15. században született, a szexualitást meglehetősen szabadszájúan ábrázoló versből álló antológia, amelyben hét nyugat-európai nyelvből magyarra átültetett szókimondó költeményt olvasgathat a nagyérdemű. Az Udvariatlan szerelem című, Bánki Éva és Szigeti Csaba irodalomtörténészek főszerkesztette kötet a tekintetben mindenképp új vállalkozás, hogy az eddig megjelent, a középkori irodalomból műfordításokat közlő antológiákba többnyire csak az úgynevezett udvari költészetből válogattak be költeményeket. De még a tematikus, kizárólag a szerelemmel foglalkozó gyűjteményekbe sem igen kerültek be a nonkonform versek. Az Udvariatlan szerelem viszont a világon először átfogó képet ad a középkori európai udvariatlan költészetről: a szerkesztők francia, olasz, német, spanyol, portugál és angol kéziratok kritikai kiadásaiból, illetve antológiákból dolgoztak. Ráadásul sokakat megbotránkoztathat, hogy a versek témáján túl az interpretáció is meglehetősen szabados: a munka során a magyar kortárs szlengből is bőven merítettek a fordítók, minek eredményeképpen "modern nyelven született kortárs költészetnek" is tekinthetők a művek - fogalmaz a középkori francia és provanszál költészetet kutató Jeney Zoltán, a kötet egyik szerkesztője. Így tehát távoli rokonságban állnak a tavaly elhunyt Faludy György 1930-as évekbeli legendás Francois Villon-fordításaival.
A 20. század elején egyébként Babits Mihály még a középkori nyugat-európai lovagi költészet minden darabját trubadúrkölteménynek mondta, ma az irodalomtudomány már csak az e tekintetben úttörő (egykor Dél-Franciaországban beszélt) provanszál nyelvű műveket illeti e néven. A középkori francia udvari verseket trouvere-költeményként emlegeti, a más vidékeken született műveket pedig saját nevükön nevezi (például német nyelvterületeken Minnesänger-költészetnek). Ám mindegyik lovagi költészetre jellemző volt, hogy az imádott nőt ideális személynek, a legfőbb szépség és a legmagasabb erkölcsiség megtestesítőjének láttatta, aki elérhetetlen az epekedő lovagköltő számára, vagy a fizikai vagy a társadalmi távolság miatt, vagy mert az érzés viszonzatlan maradt. Trubadúr- és trubadúr jellegű versekből egyébként néhány ezer maradt fenn, holott szakértői becslések szerint egykor akár ötször-tízszer ennyit költhettek. A pajzán műfajban viszont alig néhány százról tudni.
Szakberkekben sokáig vitatkoztak egyébként azon - írja az új kötetben Szigeti Csaba -, hogy a szabados nyelvezetű verselést csupán antikonformizmusnak, afféle középkori undergroundnak tekintsék-e, ami a való világtól elrugaszkodott trubadúrlíra ellenében alakult ki. Ezt a feltevést látszik cáfolni, hogy az udvari életérzés atyjának is tekintett, a bevezetőben már említett Aquitániai Vilmos például mindkét zsánerben több mint járatos volt (fennmaradt 11 költeménye közül hat az idealizált, míg öt a testi szerelmet énekli meg). "Elmondom a véleményem, s hogy mi bánt: / Gyűlölöm az elsáncolt s őrzött pinát!" - fogalmazott például félreérthetetlenül egy helyen a szabados szerelmi élete (például vérfertőző kapcsolatai) miatt egyházi kiközösítéssel fenyegetett herceg - Horváth Viktor fordításában. Ugyanakkor szakértők arra is felhívják a figyelmet, hogy számos korabeli kódexben egymás mellett szerepeltek a meghatottsággal, illetve pajzánsággal átitatott művek.
Némely költeményeket nem is annyira a dolgok nevén nevezése, sokkal inkább a témaválasztás, netán a fennálló rendet kifigurázó motívumok miatt minősítettek udvarellenesnek vagy udvarba nem illőnek, azaz udvariatlannak. Több szempontból is ilyen lehetett a feltehetőleg nem nemesi származású Marcabru 12. századi provanszál trubadúr azon elhíresült műve, amelyben egy pásztorlányka oktatja jó modorra és erkölcsre a vele intim kapcsolatra lépni kívánó kéjsóvár lovagot. De Arnaut Catalan 13. századi toulouse-i trubadúr azon versét sem közölték korábbi antológiák (például a Magyarországon megjelent Külföldi versek könyve vagy A világirodalom legszebb versei), amelyben egynémely nemeshölgyeknek a nyílt tengeren elakadt hajóját kívánta sajátos módon megsegíteni: "hanem ha ön segítségünkre kél, / olyat fingván, hogy feltámad a szél, / a száz hölgy biztos kikötőbe tér" (Havasi Attila fordítása). Akadt olyan is, aki erotikus nyelvészkedésbe csomagolta kevéssé fennkölt vágyait: "Hölgyem imperatív igéje / tövem optatív módba rakja, / s ha indikatív a személye, / s konjunkcióját megmutatja, / infinitív lesz majd a kéje / (...) s ragozom őt passzívba téve" - verselt például egy 13. századi, beazonosíthatatlan provanszál költő, ugyancsak Havasi magyarításában.
Az ibériai alkotók nem annyira erotikus, mint inkább ironikus művekben élték ki magukat, ám szinte minden másban hasonlítottak a provence-i rímfaragókhoz, így abban is, hogy verseiket mindig énekelve, zenei kísérettel adták elő. A galego-portugál nyelven költött (és máig fennmaradt) dalok (prózát leginkább kasztíliaiul írtak) Ladányi-Turóczy Csilla irodalomtörténész szerint a maguk nemében a leggazdagabbak a nyugat-európai középkori költészetben. Igaz, az azokban rejlő gúnyt nem mindenki értékelte, s a művekben időnként pedofíliával vagy homoszexualitással meggyanúsított előkelők elérték, hogy - az egyébként maga is gúnyverseket költő - Bölcs Alfonz, Kasztília és León királya a 13. században Partidas című törvénykönyvében külön büntette a sértő szójátékokkal operáló dalnokokat. Egyikük, a híres csúfolódó, Afonso Eanes do Coton, egy állítólag feslett életű apátnőnek címzett versében olyasmire ragadtatta magát (Havasi Attila fordításában), hogy "Ugyanis fülembe jutott, / hogy a tökéletes dugásban / kegyednél, asszonyom, tudásban / s tapasztalatban nincs nagyobb." Ráadásul Coton nem átallotta mindezt a vallásos hittel is kapcsolatba hozni: "S ha öntől leckét vehetek, / s egykor mester-baszó leendek / (...) baszás közben mindenkoron / az ön üdvéért, asszonyom, egy Miatyánkot rebegek" .
Önkéntelenül obszcén gondolatokra ingerlő rímeikről is híresek voltak az itáliai költők - tudható meg az antológiából. Ismeretlen a szerzője annak a műnek, amelyet imigyen magyarított Győrei Zsolt: "A bajt tálcán kínálja: / Hopp, kilátszik pi... / Pimasz arca, s be is halok. / (...) Fűz, hogy gondtól ne asszunk, / Egész éjszaka ba... / Barkochbázzunk inkább!"
Abban azonban egész Európában egyetértés mutatkozott, hogy a trubadúrversekben a szerzők leginkább elérhetetlen nemeshölgyekről írtak, míg a sikamlós művek múzsái a könnyebben megkapható lánykák, illetve prostituáltak voltak. Irodalomtörténészek szerint ennek oka az is lehetett, hogy a költészet passziójának hódoló nemesség köreiben csak a legritkább esetben születtek szerelmi házasságok, vagyis a házastársak nem feltétlenül egymás iránt éreztek erotikus vágyakat.
Izsák Norbert
Obszcén költészet a középkorban
2007/3, január 20., 47-49. o.
[a]http://hvg.hu/hvgfriss/2007.03/200703HVGFriss129.aspx[text]http://hvg.hu/hvgfriss/2007.03/200703HVGFriss129.aspx[/a]
A trubadúrok nem csak az elérhetetlen, szűzies szerelmeket énekelték meg - tudható a nemrég magyarul kiadott első, a középkori nyugat-európai "underground" verseket feldolgozó antológiából.
"Békénkre szent ígéretül / gyűrűjét s szívét adta ő; / óvj Ég! s kezem még elmerül / hol köpenye felgyűrhető" - ekképpen verselt Vilmos, a mai Franciaország déli részén elterülő Aquitánia hercege a 11-12. század fordulóján (Jeney Zoltán fordításában). A nagy műveltségű, művészetpártolásáról is ismert uralkodó költeménye - s ezt csak a korszakban járatosak tudják - annak az aktusnak a leírása, amikor a lovagi ceremoniális szokásoknak megfelelően a nemeshölgy köpenyét borítja a neki engedelmességet fogadó vitézre. Létezik azonban a trubadúr előnevet is elnyert szerző sorainak egy másik, a mai kor emberének is könnyen érthető olvasata, amely szerint a kibékülés túlfűtötten erotikus fordulatot vett.
Ilyen kétértelmű poémákban sem szűkölködik az a több mint másfél száz, a 11-15. században született, a szexualitást meglehetősen szabadszájúan ábrázoló versből álló antológia, amelyben hét nyugat-európai nyelvből magyarra átültetett szókimondó költeményt olvasgathat a nagyérdemű. Az Udvariatlan szerelem című, Bánki Éva és Szigeti Csaba irodalomtörténészek főszerkesztette kötet a tekintetben mindenképp új vállalkozás, hogy az eddig megjelent, a középkori irodalomból műfordításokat közlő antológiákba többnyire csak az úgynevezett udvari költészetből válogattak be költeményeket. De még a tematikus, kizárólag a szerelemmel foglalkozó gyűjteményekbe sem igen kerültek be a nonkonform versek. Az Udvariatlan szerelem viszont a világon először átfogó képet ad a középkori európai udvariatlan költészetről: a szerkesztők francia, olasz, német, spanyol, portugál és angol kéziratok kritikai kiadásaiból, illetve antológiákból dolgoztak. Ráadásul sokakat megbotránkoztathat, hogy a versek témáján túl az interpretáció is meglehetősen szabados: a munka során a magyar kortárs szlengből is bőven merítettek a fordítók, minek eredményeképpen "modern nyelven született kortárs költészetnek" is tekinthetők a művek - fogalmaz a középkori francia és provanszál költészetet kutató Jeney Zoltán, a kötet egyik szerkesztője. Így tehát távoli rokonságban állnak a tavaly elhunyt Faludy György 1930-as évekbeli legendás Francois Villon-fordításaival.
A 20. század elején egyébként Babits Mihály még a középkori nyugat-európai lovagi költészet minden darabját trubadúrkölteménynek mondta, ma az irodalomtudomány már csak az e tekintetben úttörő (egykor Dél-Franciaországban beszélt) provanszál nyelvű műveket illeti e néven. A középkori francia udvari verseket trouvere-költeményként emlegeti, a más vidékeken született műveket pedig saját nevükön nevezi (például német nyelvterületeken Minnesänger-költészetnek). Ám mindegyik lovagi költészetre jellemző volt, hogy az imádott nőt ideális személynek, a legfőbb szépség és a legmagasabb erkölcsiség megtestesítőjének láttatta, aki elérhetetlen az epekedő lovagköltő számára, vagy a fizikai vagy a társadalmi távolság miatt, vagy mert az érzés viszonzatlan maradt. Trubadúr- és trubadúr jellegű versekből egyébként néhány ezer maradt fenn, holott szakértői becslések szerint egykor akár ötször-tízszer ennyit költhettek. A pajzán műfajban viszont alig néhány százról tudni.
Szakberkekben sokáig vitatkoztak egyébként azon - írja az új kötetben Szigeti Csaba -, hogy a szabados nyelvezetű verselést csupán antikonformizmusnak, afféle középkori undergroundnak tekintsék-e, ami a való világtól elrugaszkodott trubadúrlíra ellenében alakult ki. Ezt a feltevést látszik cáfolni, hogy az udvari életérzés atyjának is tekintett, a bevezetőben már említett Aquitániai Vilmos például mindkét zsánerben több mint járatos volt (fennmaradt 11 költeménye közül hat az idealizált, míg öt a testi szerelmet énekli meg). "Elmondom a véleményem, s hogy mi bánt: / Gyűlölöm az elsáncolt s őrzött pinát!" - fogalmazott például félreérthetetlenül egy helyen a szabados szerelmi élete (például vérfertőző kapcsolatai) miatt egyházi kiközösítéssel fenyegetett herceg - Horváth Viktor fordításában. Ugyanakkor szakértők arra is felhívják a figyelmet, hogy számos korabeli kódexben egymás mellett szerepeltek a meghatottsággal, illetve pajzánsággal átitatott művek.
Némely költeményeket nem is annyira a dolgok nevén nevezése, sokkal inkább a témaválasztás, netán a fennálló rendet kifigurázó motívumok miatt minősítettek udvarellenesnek vagy udvarba nem illőnek, azaz udvariatlannak. Több szempontból is ilyen lehetett a feltehetőleg nem nemesi származású Marcabru 12. századi provanszál trubadúr azon elhíresült műve, amelyben egy pásztorlányka oktatja jó modorra és erkölcsre a vele intim kapcsolatra lépni kívánó kéjsóvár lovagot. De Arnaut Catalan 13. századi toulouse-i trubadúr azon versét sem közölték korábbi antológiák (például a Magyarországon megjelent Külföldi versek könyve vagy A világirodalom legszebb versei), amelyben egynémely nemeshölgyeknek a nyílt tengeren elakadt hajóját kívánta sajátos módon megsegíteni: "hanem ha ön segítségünkre kél, / olyat fingván, hogy feltámad a szél, / a száz hölgy biztos kikötőbe tér" (Havasi Attila fordítása). Akadt olyan is, aki erotikus nyelvészkedésbe csomagolta kevéssé fennkölt vágyait: "Hölgyem imperatív igéje / tövem optatív módba rakja, / s ha indikatív a személye, / s konjunkcióját megmutatja, / infinitív lesz majd a kéje / (...) s ragozom őt passzívba téve" - verselt például egy 13. századi, beazonosíthatatlan provanszál költő, ugyancsak Havasi magyarításában.
Az ibériai alkotók nem annyira erotikus, mint inkább ironikus művekben élték ki magukat, ám szinte minden másban hasonlítottak a provence-i rímfaragókhoz, így abban is, hogy verseiket mindig énekelve, zenei kísérettel adták elő. A galego-portugál nyelven költött (és máig fennmaradt) dalok (prózát leginkább kasztíliaiul írtak) Ladányi-Turóczy Csilla irodalomtörténész szerint a maguk nemében a leggazdagabbak a nyugat-európai középkori költészetben. Igaz, az azokban rejlő gúnyt nem mindenki értékelte, s a művekben időnként pedofíliával vagy homoszexualitással meggyanúsított előkelők elérték, hogy - az egyébként maga is gúnyverseket költő - Bölcs Alfonz, Kasztília és León királya a 13. században Partidas című törvénykönyvében külön büntette a sértő szójátékokkal operáló dalnokokat. Egyikük, a híres csúfolódó, Afonso Eanes do Coton, egy állítólag feslett életű apátnőnek címzett versében olyasmire ragadtatta magát (Havasi Attila fordításában), hogy "Ugyanis fülembe jutott, / hogy a tökéletes dugásban / kegyednél, asszonyom, tudásban / s tapasztalatban nincs nagyobb." Ráadásul Coton nem átallotta mindezt a vallásos hittel is kapcsolatba hozni: "S ha öntől leckét vehetek, / s egykor mester-baszó leendek / (...) baszás közben mindenkoron / az ön üdvéért, asszonyom, egy Miatyánkot rebegek" .
Önkéntelenül obszcén gondolatokra ingerlő rímeikről is híresek voltak az itáliai költők - tudható meg az antológiából. Ismeretlen a szerzője annak a műnek, amelyet imigyen magyarított Győrei Zsolt: "A bajt tálcán kínálja: / Hopp, kilátszik pi... / Pimasz arca, s be is halok. / (...) Fűz, hogy gondtól ne asszunk, / Egész éjszaka ba... / Barkochbázzunk inkább!"
Abban azonban egész Európában egyetértés mutatkozott, hogy a trubadúrversekben a szerzők leginkább elérhetetlen nemeshölgyekről írtak, míg a sikamlós művek múzsái a könnyebben megkapható lánykák, illetve prostituáltak voltak. Irodalomtörténészek szerint ennek oka az is lehetett, hogy a költészet passziójának hódoló nemesség köreiben csak a legritkább esetben születtek szerelmi házasságok, vagyis a házastársak nem feltétlenül egymás iránt éreztek erotikus vágyakat.
Izsák Norbert
