Portfóliók
KRITIKA – Pygmalion meztelen (Gergye Krisztián: egonegonegon)
Az elnyűtt festővászon és a csupasz rajzpapír által kialakított térben a férfi, Schiele vonszolja és szaggatja művészetének tárgyát, önkifejezésének elszenvedőjét, társát a kínban: a nőt.
A festőre munkássága során jellemző volt az agresszív önfeltárás, a tragikus ripacséria. Bizonytalanságából, introvertáltságából fakadt művészetének lényege: a látszólag bizonyos is megkérdőjelezhető, árny vetül a tiszta színekre és formákra. Schiele valamennyi képére a pusztulás légköre nehezült – családportréjára és a szobájáról készült művére egyaránt. A legköznapibb témát megörökítő ecsetvonások mögött is visszhangzik az otthontalan ember jajkiáltása.
A társra vágyó, de a társtalanságból és szenvedésből táplálkozó művész agóniája az egonegonegon. Én, én, én. A festő autonóm és kikezdhetetlen énként is társra vágyik, de mihelyt megszerzi, birtokolja is a nőt, a húst – végül elégeti, s ismét magára marad. A művész élő modellje halottá lesz, mert a kép igazibb lényegét mutatja meg, mint maga a valóság. A nőt maga a festő teremti meg: idomait, szagát, színeit – s mivel a modellt az utókor csak a vászonról, Schiele zsenijén átszűrve ismerheti: kizárólag ebben az alakban létezik. Festményein a nők, a prostituáltak görcsbe rándulva, nemi szervüket feltárva, élő hullaként vonaglanak. Saját lelkének nihiljét vetíti rájuk a festő. A művész öröklétet teremtményeitől nyerhet, létezésének záloga az ő létük – ellentmondás: kiszolgáltatja magát a megfestett kéjnőnek és apácának, a halott anyának és a lánykának. Mindannyian kapaszkodnak – vászonba, rajzpapírba, egymásba. Modell a festőbe, festő a modellbe.
Adekvát színrevitele, kiteljesítése mindennek a táncelőadás. A festmények valósággal sugallják, követelik ezt a formát. A képen áramló hús nyer még egy dimenziót, s testet ölt. A térben mindvégig két alak látható: Gergye Krisztián és a további szereplőként feltűntetett Gresó Nikoletta. A nő nem táncol, de görcsös mozdulatlanságában, rángásaiban is intenzíven létezik. Szólótánc – két táncossal. Schiele, általában a Művész krízisének legtisztább megfogalmazása. Gergye táncol, vezeti a nőt, aki passzív: aktivitását, energiáját az alkotótól nyeri, de mindvégig tükör marad. Olyan felület, melyről mindez visszaverődik – de az csak illúzió, hamis árnykép. Az önmagát elégető, világát felégető géniusz nem lelhet társra. Hiába a kifacsart tagok erőlködése, a már teátrálisan intenzív érzelmek és kiáltások, a varázs elmarad: Pygmalion tökéletesnek szánt asszonyszobra nem kel életre. Schiele tragédiája éppen ez: élőnek akarja látni és láttatni a holtat. Nem az életet, a szépséget festette meg: valamennyi képének főszereplője a Halál. Mindent és mindenkit holttá tett maga körül – ennek nyomasztó tudata elöl menekülne az Életbe, kapaszkodna az élőnek hitt, akart testbe. Melynek jelenléte éppen a megállíthatatlan rothadásra emlékezteti őt és minket: a nő volt, lehetett volna; nem lett, mert elpusztult, mégis zavarbaejtően eleven. Élő hulla – mint Schiele valamennyi teremtménye. Az anyag, az Élet, melyből dolgozik, szándékai szerint számos különböző torz és romlottságában is dicső formát ölthet – a művész viszonya ezért kettős az anyaghoz, a modellhez. Megveti és magasztalja. A kész mű az alkotó legmélyebb bensőjének szülötte, egy vászonra vitt lélekdarab, mégis kétségbeejtően idegenné válik, miután elkészült: ha önálló életre kel, a művész megszűnik létezni; ha holt tárgy csupán, a festő sem élhet benne tovább. Elpusztítani vagy elpusztulni. A zseni viszonya művéhez és a világhoz.
Alfred Schnittke korokat összemosó és felidéző, borús és időtlen zenéjének folyamatos áramlása analóg a meneküléssel, az életen átívelő haláltánccal. Egonegonegon – a sor a végtelenségig folytatódhatna: én futok, én menekülök, én teszem, én kívánom, én formázom, én akarom, én szeretem. Végtelen folyam – mint a zene, mint az előadás. A Gergye által táncolt koreográfia nem szituációkat mutat be, hanem állapotot és folyamatot.
A szereplők testének egésze festett: hamuszínű, kék és zöld foltok, krétavonások teszik őket Schiele dekadens világának jellegzetes véglényeivé. Pirosan izzó mellbimbójuk és szemük világít a kíméletlenül világos, az embert pőreségében őszintén felmutató térben. Testük egy részét durva zsákvászon fedi – a konformizmus utolsó emléke, ez már nem védi, védheti őket. Schiele leszaggatja magáról, majd ismét belébújik – feltárja magát, majd elrejtőzik. Alkotóművészetének lényege ez: önmagát mutatja meg a széttárt lábú asszonyokban, az allegorikus alakokban, a fában és a szobában. Mikor többet mutatott, felszívódik a szürkésfekete foltokban, melyek minden képén a háttérben rothasztják a tiszta pasztellt. Ő a kérdező, a kétkedő és maga az egyértelműség. A titok. Biztosnak hitt pózból zuhan a padlóra, biztosnak hitt önmagából a semmibe.
Halálának évében Schiele tragikus családi önarcképet festett: megörökítette az idillt, melyre mindig vágyott. Festményén önmaga, felesége és soha meg nem született gyermeke látható. Az állapotos asszony terhességének hatodik hónapjában spanyolnáthát kapott és meghalt. Pár napra rá Schielével is végzett a betegség. A látszat azonban mást mutat: családot, teljes életet – bár a pusztulás korma és a ború továbbra is a vásznon munkálkodik.
Görcsös ragaszkodás a látszathoz – ez mozgatja Gergye Schieléjét is. Hangsúlyosan közönség előtt létezik, a világnak felelne meg. A nő vele hajol meg, mert meghajlítja; vele távozik a térből, mert magával vonszolja. Gergye és Schiele után csak a víziók emléke, a gyűrött vászon, némi fehér rajzpapír és a művész aláírása marad. A festő, miután kínjait és sebeit feltárta a világnak, feloldódik a piszkos foltokban. Magával viszi a titkát – és a függöny mögött vár.
GK Impersonators (not just dance company) Gergye Krisztián Társulata bemutatja:
EGONEGONEGONtánc-szóló
rendezőalkotókoreográfuselőadógergyekrisztián
fénytervzeneiszerkesztéslátványtovábbiszereplőgresónikoletta
sminktestfestéskárolyibalázs
jelmezbéresmóni
produkciósasszisztensbajzákanna
zenealfredschnittke
(A szerző az előadást a II. Monotánc Fesztiválon látta, 2006. december 28-án.)
A festőre munkássága során jellemző volt az agresszív önfeltárás, a tragikus ripacséria. Bizonytalanságából, introvertáltságából fakadt művészetének lényege: a látszólag bizonyos is megkérdőjelezhető, árny vetül a tiszta színekre és formákra. Schiele valamennyi képére a pusztulás légköre nehezült – családportréjára és a szobájáról készült művére egyaránt. A legköznapibb témát megörökítő ecsetvonások mögött is visszhangzik az otthontalan ember jajkiáltása.
A társra vágyó, de a társtalanságból és szenvedésből táplálkozó művész agóniája az egonegonegon. Én, én, én. A festő autonóm és kikezdhetetlen énként is társra vágyik, de mihelyt megszerzi, birtokolja is a nőt, a húst – végül elégeti, s ismét magára marad. A művész élő modellje halottá lesz, mert a kép igazibb lényegét mutatja meg, mint maga a valóság. A nőt maga a festő teremti meg: idomait, szagát, színeit – s mivel a modellt az utókor csak a vászonról, Schiele zsenijén átszűrve ismerheti: kizárólag ebben az alakban létezik. Festményein a nők, a prostituáltak görcsbe rándulva, nemi szervüket feltárva, élő hullaként vonaglanak. Saját lelkének nihiljét vetíti rájuk a festő. A művész öröklétet teremtményeitől nyerhet, létezésének záloga az ő létük – ellentmondás: kiszolgáltatja magát a megfestett kéjnőnek és apácának, a halott anyának és a lánykának. Mindannyian kapaszkodnak – vászonba, rajzpapírba, egymásba. Modell a festőbe, festő a modellbe.
Adekvát színrevitele, kiteljesítése mindennek a táncelőadás. A festmények valósággal sugallják, követelik ezt a formát. A képen áramló hús nyer még egy dimenziót, s testet ölt. A térben mindvégig két alak látható: Gergye Krisztián és a további szereplőként feltűntetett Gresó Nikoletta. A nő nem táncol, de görcsös mozdulatlanságában, rángásaiban is intenzíven létezik. Szólótánc – két táncossal. Schiele, általában a Művész krízisének legtisztább megfogalmazása. Gergye táncol, vezeti a nőt, aki passzív: aktivitását, energiáját az alkotótól nyeri, de mindvégig tükör marad. Olyan felület, melyről mindez visszaverődik – de az csak illúzió, hamis árnykép. Az önmagát elégető, világát felégető géniusz nem lelhet társra. Hiába a kifacsart tagok erőlködése, a már teátrálisan intenzív érzelmek és kiáltások, a varázs elmarad: Pygmalion tökéletesnek szánt asszonyszobra nem kel életre. Schiele tragédiája éppen ez: élőnek akarja látni és láttatni a holtat. Nem az életet, a szépséget festette meg: valamennyi képének főszereplője a Halál. Mindent és mindenkit holttá tett maga körül – ennek nyomasztó tudata elöl menekülne az Életbe, kapaszkodna az élőnek hitt, akart testbe. Melynek jelenléte éppen a megállíthatatlan rothadásra emlékezteti őt és minket: a nő volt, lehetett volna; nem lett, mert elpusztult, mégis zavarbaejtően eleven. Élő hulla – mint Schiele valamennyi teremtménye. Az anyag, az Élet, melyből dolgozik, szándékai szerint számos különböző torz és romlottságában is dicső formát ölthet – a művész viszonya ezért kettős az anyaghoz, a modellhez. Megveti és magasztalja. A kész mű az alkotó legmélyebb bensőjének szülötte, egy vászonra vitt lélekdarab, mégis kétségbeejtően idegenné válik, miután elkészült: ha önálló életre kel, a művész megszűnik létezni; ha holt tárgy csupán, a festő sem élhet benne tovább. Elpusztítani vagy elpusztulni. A zseni viszonya művéhez és a világhoz.
Alfred Schnittke korokat összemosó és felidéző, borús és időtlen zenéjének folyamatos áramlása analóg a meneküléssel, az életen átívelő haláltánccal. Egonegonegon – a sor a végtelenségig folytatódhatna: én futok, én menekülök, én teszem, én kívánom, én formázom, én akarom, én szeretem. Végtelen folyam – mint a zene, mint az előadás. A Gergye által táncolt koreográfia nem szituációkat mutat be, hanem állapotot és folyamatot.
A szereplők testének egésze festett: hamuszínű, kék és zöld foltok, krétavonások teszik őket Schiele dekadens világának jellegzetes véglényeivé. Pirosan izzó mellbimbójuk és szemük világít a kíméletlenül világos, az embert pőreségében őszintén felmutató térben. Testük egy részét durva zsákvászon fedi – a konformizmus utolsó emléke, ez már nem védi, védheti őket. Schiele leszaggatja magáról, majd ismét belébújik – feltárja magát, majd elrejtőzik. Alkotóművészetének lényege ez: önmagát mutatja meg a széttárt lábú asszonyokban, az allegorikus alakokban, a fában és a szobában. Mikor többet mutatott, felszívódik a szürkésfekete foltokban, melyek minden képén a háttérben rothasztják a tiszta pasztellt. Ő a kérdező, a kétkedő és maga az egyértelműség. A titok. Biztosnak hitt pózból zuhan a padlóra, biztosnak hitt önmagából a semmibe.
Halálának évében Schiele tragikus családi önarcképet festett: megörökítette az idillt, melyre mindig vágyott. Festményén önmaga, felesége és soha meg nem született gyermeke látható. Az állapotos asszony terhességének hatodik hónapjában spanyolnáthát kapott és meghalt. Pár napra rá Schielével is végzett a betegség. A látszat azonban mást mutat: családot, teljes életet – bár a pusztulás korma és a ború továbbra is a vásznon munkálkodik.
Görcsös ragaszkodás a látszathoz – ez mozgatja Gergye Schieléjét is. Hangsúlyosan közönség előtt létezik, a világnak felelne meg. A nő vele hajol meg, mert meghajlítja; vele távozik a térből, mert magával vonszolja. Gergye és Schiele után csak a víziók emléke, a gyűrött vászon, némi fehér rajzpapír és a művész aláírása marad. A festő, miután kínjait és sebeit feltárta a világnak, feloldódik a piszkos foltokban. Magával viszi a titkát – és a függöny mögött vár.
GK Impersonators (not just dance company) Gergye Krisztián Társulata bemutatja:
EGONEGONEGONtánc-szóló
rendezőalkotókoreográfuselőadógergyekrisztián
fénytervzeneiszerkesztéslátványtovábbiszereplőgresónikoletta
sminktestfestéskárolyibalázs
jelmezbéresmóni
produkciósasszisztensbajzákanna
zenealfredschnittke
(A szerző az előadást a II. Monotánc Fesztiválon látta, 2006. december 28-án.)
