Portfóliók

Kemények és gyászosak a szerencse különb s különbféle változásai − mondta Filostrato. − Valahányszor ilyesmiről hallunk − folytatta − megrémül lelkünk, mely csendesen elszenderedik, amint a szerencse simogatja és hízeleg neki.

Dioneo elvette a borospalackot Filostratótól, s édes italokat töltött a hölgyeknek, érezvén jól, hogy a lelkük a tegnapi történetek után vigasztalást érdemel. Nem kell szoronganunk, nem kell kétségbeesnünk, mondta, hiszen honfitársunk, a nagy Macchiavelli már megtanított a Fortuna legyőzésének képességére. A Hölgyek meglepődtek, hiszen Dioneótól a tréfákon kívül nem is vártak más elmésséget.

De nem tréfálkozhattak sokáig Dioneón, mert egy akaratos lángocska varázsigék nélkül is meglibbent, és a férfiakról tudomást sem véve rögtön a hölgyekhez kezdett beszélni:



� Sok életem volt kedves nővérem, de azok közül is csak a legutolsót, a legizgalmasabbat mesélem el. A Határvidéken, egy Transsylvaniának nevezett erdős-hegyes országban, egy romba dőlt, de azért igen tekintélyes udvarházban születtem. Sűrű sötét volt azon az órán, mikor világra jöttem, december volt, az év legsötétebb éjszakáinak egyike; de a dajkám úgy mesélte, villogott a hiúzok szeme, mintha csak engem vártak volna a rengetegben.

Ám a dajkám nemcsak a hiúzokról beszélt nekem. Ebben az életemben � mely olyan régi élet volt, hogy átélni nem, csak túlozni lehet � dédapám még főispánja volt Kolozs megyének, nagyapám meg állástalan bíró, aki hírnevével és a romba dőlt udvarházzal törődött, jó mamácskám pedig, mint valami aranyhajú madárka, egy szobrász metresszeként élt az ősi udvarházban. Ki volt mamácskám első, második és harmadik férje? Nem tudom, a dadus azt mondta, ne rájuk számítsak, ne rájuk gondoljak, csak a szelíd vadakra az erdőben, a hiúzokra, a medvekölykökre, mert ők mindig segíteni fognak.

A vadregényes táj vonzotta a bátor utazókat, megesett, hogy az egyiptomi konzul aranyozott kocsival vágott neki a hegyeknek, csak hogy szépséges mamácskámat a térdére ültesse. Transsylvaniában nemcsak a hiúzok, hanem a szolgák, a dadusok, a faágak is figyelnek � a fehéröltönyös konzul az aranyozott kocsiján visszatért Egyiptomba, és hiába sírtak a hiúzok, az oroszlánok (akik a mesékben is éltek, nemcsak a mi hegyeinkben), hiába sírtak a farkasok, a kutyák, a medvekölykök, a mamácskámért egy reggelen eljött a Securitate, mikor védőangyalaim és a vadak az erdőben lehunyták a szemüket.

A sok ügynök végigvizslatta az udvarházat, megnézte a festményeket, vadászpuskákat, porcelánokat (már ami megmaradt), de rólam ők is megfeledkeztek. Talán nem látszottam ki a kacatok közül, talán a hiúzok szeme rejtett el, akik most is engem figyeltek. A házkutatás után jó dajkám egy kamionsofőrrel átküldött Magyarországra, és én soha többé nem láttam viszont hazámat, Transsylvaniát, a hegyes-völgyes Erdélyt: a hiúzokat, a csipkeszegélyű brokátokat, a latin nyelvű könyveket, melyeket dédapám, a főispán olvasott magányában. Szomorú volt-e ez a magány, vagy édes-vigadós, azt én soha nem tudtam meg: a sofőr letett Budapesten egy nyolcadik kerületi házmester-lakásban, ahol egy Kolozs megyei család élt elmondhatatlan nyomorúságban.

Származásomat, a hiúzokat, a medvéket, a jó mamácskát nem feledve köztük éltem néhány hónapig. Tetszettek a nagy házak, hiányoztak az állatok, de aztán Jani bácsit darabolós gyilkosságért magával vitte a rendőrség. Ám minthogy a bácsi épp a feleségét, Marikát darabolta föl, ezért mi, gyerekek, Marci, Terus és én, a kis Karolina felügyelet nélkül maradtunk. Vártuk-vártuk a házmesterlakásban, hogy valami történjék, vártunk legalább egy medvét, egy hiúzt, egy konzult, egy aranyozott vagy akármilyen autót, de nem jött senki. Két nap múlva, hogy a rendőrök elvitték Jani bácsit és Marika néni darabjait, megjelent egy jól megtermett hölgy, betett minket egy kocsiba, és elvitt minket külön-külön az ország különböző intézeteibe. Hogy az udvarházzal, a házmesterlakással mi lett, nem tudom. Terivel és Marcival később találkoztam sokszor.

Származásomat nem feledve próbáltam beilleszkedni az intézet szívélyesnek semmiképp sem mondható rendjébe. Először is úgy tettem, mint aki nem tud beszélni, (hiszen elég nekem a hiúzok nyelvét érteni), merő óvatosságból azt színleltem, hogy nem értek magyarul. Az intézetben kaptam egy plüssmackót, egy számot és egy kórlapot; a lapra ráírták, hogy fogyatékos vagyok, nem is képzelvén, hogy én mamácskámtól megtanultam olvasni. Elolvashattam volna nemcsak a kórlapokat, hanem a gondozónők szerelmesleveleit, de ehhez sem volt kedvem, hiszen az intézetben minden olyan szürke, közömbös és mosogatószer-ízű volt. Próbáltam a többi kislány szokásait megfigyelni, a viselkedésüket megfejteni, hogy majd uralkodjak rajtuk, ahogy azt a dédapám tanácsolta volna, de ez nem volt könnyű.

Egy romos parkban laktunk, hangulattól-hangulatig éltünk, vártuk a napsütést, az esőt, a havat, a húsvétot, de már maguk a nevelőink is beletörődtek, hogy mi az örökös várakozáson kívül semmire sem fogunk várni. A parkban nem voltak vadállatok, csak két girhes, gyanakvó macska, én velük barátkoztam, egyedül velük értettem meg magam. Néha kalapos-kesztyűs rokonok látogattak meg, de a nevüket nem árulták el, nehogy �igényeim� legyenek. Egyszer eljött az egyiptomi konzulátusról egy fekete pillantású, lefátyolozott hölgy, és átnyújtott egy doboz arany- ezüstpapíros francia bonbont.

A bonbont elosztogattam, a dobozt � a francia felirat okán � eltettem, noha az intézetben senki sem taníttatott franciául minket. Most már én uralkodtam a többieken, én mondtam meg, hogy mire várjunk éppen (hóra, karácsonyra, ajándékra, tanítási szünetre), de mivel a kalapos hölgyek soha nem árulták el a nevüket (azt hitték, én sem emlékszem az igazira, a saját nevemre), ezért más módját kellett keresnem a menekülésnek. A többiek azt tanácsolták, hogy fúrjunk alagutat, menjünk repülővel Amerikába � ám én ezt gyerekes ötletnek tartottam.

Más terveim voltak: titkosak, kifinomultak és magányosak. Ez a Zsófi egyre többet tanul, mondták a nevelőim (mert mint egy Habsburg-főhercegnőnek, két keresztnevem volt: Karolina-Zsófia), pedig nem tanultam, hanem híres embereknek levelet írogattam a tanulószobában, célozván bennük a főispánra, a származásomra, a hiúzokra és a konzulra. Egyik híres ember autogrammot küldött, a másik a borítékba beletett egy Tibi csokoládét és kétszáz forintot, de volt egy híres ember, aki valóban eljött. Engedélyt kért a nevelőnőktől, hogy láthasson.

A fekete bőrdzsekis úr igazi tévésztár volt, aki megpróbált ügyetlenül a családtagok, az Orsós-mamák, Bogdán-mamák, vagy a környékbeli szegényparasztok közé vegyülni. Én láttam rajta mégis, hogy igazi híresség, olyan talán, aki hiúz- és oroszlán-nyelven is tud, olyan úr, akiben én vakon megbízhatom. Raffaello-bonbont hozott, mandarint; egy igazi szépség ez a gyermek, mondta a nevelőimnek, akik ennyi szeretet láttán megengedték, hogy elvigyen kocsikázni. Bár nem volt olyan pompás ez az Audi, mint az igazi konzulok autói, az arany lökhajtásos, címeres-bársonyos kocsik, de én azért megörültem neki. Egy kényelmes vidéki cukrászdában (vörös plüss, vörös bársony) krémest ettünk, én közben hosszan meséltem a hiúzokról, a mamácskáról. Ottó bácsi � noha egy tévésztárt aligha lehet bácsinak nevezni � elmondta, ne aggódjak, a jóságomra, szépségemre, a hiúzokra való tekintettel gondomat fogja viselni. A kocsiban átölelt, és ahol az út egy ősparkoson át vezetett, leállította a kocsit. Lehúzta a bugyimat, csókolgatta a puncimat, és megmagyarázta, hogy soha, de soha nem tenne nekem semmi rosszat.

Nem is ő volt az első. Megtették ezt már a lányok is az intézetben, megtette a konzul is nagy titokban, a tévésztárban csak a szakálla volt kényelmetlen. De azért jó volt, éreztem, hogy nem vagyok teljesen egyedül a világban, a sztárról már tudok annyit, hogy bármikor kérhetek tőle valamit. Csak az bánt, hogy olyan ravasz vagy, angyalka, mondta. Én elmagyaráztam, hogy szerencsétlen sorsú állami gondozott vagyok, tehát nem lehetek ravasz, de ha a körülményeim lehetővé tennék, szívesen megtanulnék franciául. Ottó bácsi bólintott, és megígérte, ha majd teljesen boldoggá tudom tenni, akkor segíteni fog.

Ezért is igyekeztem, hogy Szilasgyarmatról egy budapesti intézetbe kerüljek: részt vettem matematikaversenyen, szavalóversenyen, szolfézsversenyen, mezei futóversenyen, és minden versenyt megnyertem. A díjkiosztáskor örültek, és megígérték, hogy mihelyt az idő engedi, mihelyt a körülmények majd olyanok lesznek, mellém állnak. Én tudtam, hogy sohasem lesznek olyanok a körülmények � a zsűritagok is, ahogy a kalapos nénik, feltűnnek-eltűnnek, ezért a Pestre kerüléshez Ottó bácsi, a tévésztár segítségét vettem igénybe. Számíthattam volna a nevelőimre is, de engem ezek az elgyötört békák álnoknak képzeltek. Ugyanis az egyik, Zsuzsa néni alattomosnak nevezett, ezért én � hogy bosszút álljak � feljelentő levelet írtam a gyámügynek, arra (is) célozván benne, hogy Zsuzsa néni éjjelente molesztál engem. Kiskorún elkövetett zaklatás! � Zsuzsa néni öngyilkos lett, és engem ez a sok bosszúálló pedagógus már nem kedvelt.

De Budapest más volt, igazi, jó gimnáziumba járhattam, egy drámai-irodalmi tagozatra, ahová Ottó bácsi segítő keze helyezett el. Ám Szilasgyarmaton bármilyen tanulmányi verseket nyertem el, a tanulás itt nem ment könnyen. Az osztálytársaim szülei, rendezők, producerek, újságírók meg voltak sértve, hogy egy csavargót zártak össze a csemetéikkel, a csemeték pedig � hiszen én voltam az osztályban a legszebb � gyűlöltek. Én is színésznő akartam lenni, akár a többiek, de nem bírtam elviselni, hogy utasítgatnak, hogy valaki nálam � a rendező, a tanár � valamit jobban tudhat. Mit tudhat jobban, kérdeztem magamban. Ám rájöttem, hogy az iskolában (is) csak figyelni és csodálkozni kell. Nem törődtem se a tanárokkal, se a csemetékkel, csak figyeltem őket, és �elájultam�, ha a budai villáikról, az apukájukról-anyukájukról meséltek.

A kollégiumban � mert már rendes igazi, budai lánykollégiumban laktam, ahol a titokzatos rokonok, a kalapos nénik között, mint a nagybátyám, Ottó bácsi is meglátogathatott � a vidéki lányok kedvesebbek voltak. Vendégeskedtem a szüleiknél, vidéki körorvosoknál almafákkal körülvett udvarházakban. Itt már nem titkoltam a származásomat, meséltem Erdélyről, a hiúzokról, a főispánról, a mamácskáról � a konzult titokban tartottam �, az egyik házban örökbe akartak fogadni, a másikban az apuka, egy szatmárcsekei nőgyógyász, mikor kiment tőlem hajnalban, ötezer forintot tett a táskámba.

Függetlenségre vágytam, brokátokra, hiúzokra, piros Audikra és egy gyönyörű-gyönyörű palotácskára. Ebbe a palotácskába kezdetben, mint alkalmazott költöztem be, a vidéki lányoktól megtanultam, hogy csendesnek, nyugodtnak, egyszerűnek lenni érdem. Hiába, a férfiak mindig szégyellik magukat; az állatok sokkal jobbak, a farkas vagy a hiúz nem várja, hogy azt színleld, jól esik a harapása. De amit a férfiak szégyelltek, azt én nem szégyelltem, kispajtásuk voltam, elhitettem velük, hogy amit annyira szeretnének, vagy annyira szégyellnek, az nekem vicces és természetes � sőt ez az igazi, elegáns, gazdagemberhez-méltó, rendkívüli élet. Azt hittem, te egyedül az enyém leszel, sopánkodott Ottó bácsi, aki kezdett már a tévéműsorokból kiöregedni; és kezdte már a dolgokat szomorkásan-szindbádosan látni: úgy szerettelek, mint a gyermekemet, mondogatta, ha a Házban tőle is pénzt kértem. De rájöttem, ez nem okos dolog. Ottó bácsi kiöregedve is hatalmasabb, mint az új, az aragón vagy berengár titánok. A pénz Ottó bácsit amúgy se anyagilag, hanem érzelmileg sebezte meg, ezután Ottó bácsinak én már csak a hálámat és a gyermeki szeretetemet emlegettem.

A származásomat, a romba dőlt udvarházat, az állatok és az Erdő nyelvét, amit érteni véltem valaha, itt is titkoltam � amúgy sem érdekelt senkit. A férfiak, akik a pezsgőfürdőben is sírva Erdélyt emlegették � nem is tudván, hogy erdélyi vagyok � csak perzsa hercegnőnek hívtak. Hosszú feszes combom volt, sötétbarna hajam, de nem voltam perzsa, és én nem felejtettem el sem a mamácskámat, sem a hiúzokat. Egyébként román állampolgár voltam, a Ház hölgyei közül a legkiszolgáltatottabb. Ám a tulajdonos, a Signora perzsául is, románul is elégedett volt velem. Mert látszik, hogy a pénzt félreteszed, a pénzt élvezed, mondogatta a Signora, pedig én Marcit és Terit, a �mostohatestvéreket� is támogattam. Marci egyetemre járt, szegény Teri pedig az előzetesben ült egy betörés miatt. Ők voltak a bizalmasaim, ha az osztálytársnőimmel találkoztam, azt mondtam, egy nemzetközi szállodalánc titkárnőként foglakoztat.

De ki tagadta volna, hogy a Sors még különleges lehetőségeket tartogat? A Várban sétálgatva megláttam a mamácskámat: egy diplomáciai rendszámú kocsiból lépett ki magasra tartott fejjel, bundásan, főispánnéhoz méltó fejtartással. Leküzdöttem a szívből jövő gyermeki érzést, nem ugrottam a nyakába, csak megjegyeztem a kocsi rendszámát, mert minden információ, minden titok � ezt előre tudtam � jó lesz valamikor. Már untam a sok képtelen malacságot, a kövér, öreg férfiakat, akiknek az izzadtsága rácsöpög az arcomra. Ugye, ez neked is jó, kérdezgették, mikor a legfájdalmasabb dolgokat követelték.

Talán kezemet nyújthattam volna egy hosszúcombú feleségre áhítozó bankrablónak. Hiszen szerettek beszélgetni velem, én meghallgattam és kiszolgáltam őket, de tudtam, ma Magyarországon komoly, keresztény úriember nem venne el olyan hölgyet, akit az ifjúsága ilyen megpróbáltatásokra kényszerített. Vagy mentem volna hozzá egy volt párttitkárhoz, aki Caeucescuval puffogtatott vadakra a bihari erdőkben � akinek Erdély, a drága-drága Erdély semmit sem jelent? A német rendszámú diplomáciai autó jutott az eszembe, és Európa oly nemzetei, amit a széthúzás, a képmutatás még nem mérgezett meg.

Mamácskámat felhívtam, lassan-lassan beavattam a szállodalánc minden titkába, s arra kértem a Gerbaud teraszán, hogy a Házon kívül külföldi üzletemberekkel ismertessen meg. Mamácska (szép kezét szomorúan tördelve) bánatában elsírta magát. Drága Karolka, bocsáss meg nekem, bocsáss meg, hogy hagytalak senyvedni az intézetekben, de mindig biztos voltam benne, hogy vagy zongoraművész, grófnő vagy híres médium lesz belőled. Én is majdnem elsírtam magam, mert azt hittem, mamácska engem összetéveszt valakivel. Turkáltunk a süteményben, mamácska a rokonokról mesélt, akiknek a lelkiismeretére bízott engem. Egyik nagy-nagybácsikám tüdőprofesszor, a másik tévériporter, a harmadik politikus (egyébként �titkos kliensem)�, s volt egy híres nagy-nagynénikém is, és annak az Adrián egy jachtkikötője.

Egy úrilány úrilány marad, szögezte le anyuka, egy rakás rokonunk él Olaszországban, Németországban, egy csomó rokon, aki a hírét se hallotta a nyolcadik kerületnek, Szilasgyarmatnak, ki tudlak innen juttatni, suttogta. Mamácska szépen konzervált arcán nem hagyott nyomot sem a Securitate, sem a hiúzok, sem a főispán, sem az egyiptomi konzul, sem én. Mikor a darabolós gyilkosság után Terivel és Marcival együtt maradtunk a házmesterlakásban, megfogadtuk, bárhova kerülünk, minden vasárnap délben egymásra gondolunk. Ezt Marci, a legnagyobb, csak �legvégső� elővigyázatosságként tanácsolta, mert meg volt győződve róla, hogy a �szervek� otthagynak bennünket: Marci ennivalót szerez, Teri főz, én pedig csak figyelem és szeretem őket.

Néztem a Rákóczi-túrós romjait, mamácskám szépen konzervált arcát, a koktélcseppeket a szalvétáján, és arra gondoltam, hogy az lett volna a legjobb, ha a szervek tényleg mindenről megfeledkeznek. Hát azok a Jani bácsiék, azok a parasztok tényleg szerettek, kérdezte anyuka, hogy a múltam iránt egy kis együttérzést érezzen. Hallottad, hogy a harmad-unokatestvéred milyen befutott költő lett, folytatta anyuka zavartan, hozzátéve, hogy a költők � még ha házasságról is van szó � nem is olyan kényesek. Anyukának szép polgári állása volt a Magyar Állami Operaházban (és magyar állampolgársága), meg mindenféle bundái, pártfogói, rokonai, de azért mégsem mert a saját köreibe bevezetni. Tudod, a Securitate úgy megkínzott, magyarázta, de azért megígérte, hogy bejuttat diplomáciai fogadásokra, hiszen ami igaz, az igaz, tette hozzá, gyönyörűen öltözködsz.

Nagyon szeretlek, nagyon szeretlek, mondta az elválás előtt görcsösen, és míg vártuk a taxit, úgy szorongatta az ujjaimat, mintha el akarná törni mindegyiket. Mindenesetre nem lett a diplomáciai fogadásokra szükségem, de még az igazán befutott költő harmad-unokatestvérekre sem; másnap a Házba egy Carlo nevű férfi jött, és tréfásan egy Carolinát keresett. A Signora azt mondta, hogy rögtön bemutathatja egynek. A nagydarab, öltönyös olasz kemény munkának látszott, még szerencse, gondoltam, hogy igen kis csevegés is oldja a gátlásokat, márpedig gátlásosan a férfiak még undorítóbbak.

De nemcsak �feloldódtam� Carlóval, hanem később együtt jártunk partikra. Olyan vagy, mint egy tündérbaba, mondogatta, ahogy udvariasan csevegsz, senki sem gondolná, hogy egy éjjel hányan dugnak meg. De már nem is dugtam, az olasz ebben nehézkes volt, ő csak az üzleti ügyeiben használt fel: háziasszonykodtam, először Budapesten, aztán Rómában, végül a szicíliai palotájában. Kapcsolatokat kerestem neki magyar politikusokkal: a régi kalapos bácsikkal és nénikkel, mamácska ismerőseivel, az Operához közelállókkal, a réges-régi osztálytársaimmal, azok ismerőseivel, az aragónokkal, a portugálokkal � akiket én a legkülönfélébb helyeken és módokon ismertem meg. Carlo megajándékozott egy gyémánt karkötővel, egy piros Audival, a nevével, a gyerekkori verseivel, és egy ígérettel, hogy elutazunk oroszlánokat bámulni egy afrikai szafarira. De a sok üzlet miatt nem értünk rá az afrikai utazgatásra. Teri volt a titkárnőm, Marci a sofőröm, ha a régi vendégeim a Házból megláttak a Budapesti Operabálon, akkor kezet csókoltak.

A férjem �régi vendégei�, a Luigik, Renzók, Pietrók félelmetesebbek voltak, mint a vérfarkasok, akiket régen álmomban láttam. Grófnőnek hívtak maguk közt, de én úgy féltem tőlük, mint ahogy anyuka félt a �szervektől� a mesebeli Transsylvániában. Ám én már nem voltam olyan gyámoltalan, olyan ügyefogyott, mint szegény mamácska, hanem feljegyzéseket készítettem minden telefonról, minden befizetett csekkről. De nem volt könnyű, Carlo akkor tárgyalt a férjekkel, míg én az asszonyokat tartottam szóval Róma, Siena, Budapest, Nápoly, Palermo narancsfákkal díszített teraszain. Kifacsartam a nőkből is minden szót, ám Carlo nehezebb dió volt, csak az egészen egyszerű lányokkal szeretett kielégülni. Carolita, üzletfelek vagyunk, mondta, te már túl sokat tudsz.

Pedig az én testem egyre szebb lett, egyre habosabb, egyre könnyebb, a márványkádakban a két mellem úgy ringott a habok között, mint az őszibarackok dédapám régi üvegházában. Az üvegházat, a barackokat, a hiúzokat, az udvarházat, a homályos házmesterlakást akartam vissza, na persze nem a mesebeli Trandssylvániában, hanem Svájcban. Ha belépett Carlo segédje (az egyik), megcsodálhatta a víz színén úszó őszibarackokat, a sötét hajfonatokat; mert Carlo szerette, ha látják a feleségét fürdeni � micsoda előny nekem, hogy hideg vagy, mondta mosolyogva. De miért is alacsonyodott volna le egy Carolina, hogy véleményt formáljon bármiről, ami nem Carlo pénzéhez, bankszámlájához tartozott? Titkaimat Terire, a pénzemet Marcira bíztam, a többieken (a többin) mosolyogtam. Csak a villát szerettem, ahol állatok jártak-keltek a mozaikokon, a kárpitokon. De mit kellett nekem, Karolinának egy zordon, sötét estén látnom, mikor az oroszlánok is lesütött szemmel jártak a flamand falikárpitokon? Éppen a neszeket figyeltem a palermói villában, próbáltam kitalálni Carlo, a �szörnyek�, a szobalányom, Marci és Teri gondolatait, telefonjait, e-mailjeit, legtitkosabb álmait. Fehér selyemköntösben, nesztelenül lopakodtam a folyosókon, hogy se a lélegzetem, se a papucsom ne csapjon zajt, ne keltsen fel senkit.

Terit láttam Carlo ölében, ez nem zavart volna különösebben, ha nem hallom, hogy Teri nemcsak a farát mozgatja, hanem sugdos is valamit tört olaszsággal Carlónak. Nem másról sugdolózott, mint Karolina (az én) bankszámláimról, a titkosakról, amiből egy kis független kényelmet akartam a jövőben teremteni magamnak. Ők jobban bíznak Carlóban, mint bennem, gondolta Karolina összetört szívvel � mert már nem tudott magára, mint énre gondolni � ám mit tehetett az a Hölgy elszakítva a hazájától, a valóstól, a mesebelitől, a hiúzoktól, a mamácskától, a konzultól, az osztálytársaktól, mindentől, mindenkitől � a lehajtott fejű kárpitoroszlánok felé fordult, hogy tanácsot kérjen tőlük.

A képeket Karolina zavara nem lepte meg, mint gyerekkorában a hiúzok, a medvék, ha megérezték, hogy a kislány az ablakból figyeli őket, most is diadalittasan felemelték a fejüket. Az oroszlán ráugrott a szarvasra, a vadászok kürtjelet adtak, a róka, aki eddig meglapult a sarokban, zsákmány után indult az orrával szimatolva. Ezt kell tennem, gondolta Karolina, akinek Teri és Marci összetörte a szívét � és miután még a számlaszámait villámgyorsan megváltoztatta, összeszedte a bizonyítékokat, a fénymásolatokat, a fájlokat. A vizsgálóbíró elámult ennyi grandezza, ennyi szépség és ennyi bizonyíték láttán.

A lelkiismeretem nem tud ennyi terhet hordozni, mondta Karolina, és a kesztyűjét igazgatva engedelmesen hagyta, hogy az ügyész megcsodálja a vonásait. Nemcsak az igazságszolgáltatásban, hanem az olaszok nagylelkűségében bízom, mondta Karolina rejtelmesen, szomorú mosollyal. És a �szörnyek� úgy hullottak Karolina bizonyítékai láttán, ahogy a falikárpiton éjnek évadján véreznek el az oroszlán széttépte áldozatok: az őzek, a szarvasok, a vaddisznók.

Nekem hiúzszemem van, mondta Karolina Terinek, mikor az a testvérével kegyelemért esedezett előtte. De hiába esedezett, mert hiába esett volna jól Karolinának egy kis magyar társalgás, ő megtanulta, hogy bennük sem bízhat: az anyanyelv nem minden. A lelkiismeretről nemcsak az olasz tévéadóknak, hanem a TV3-nak is beszélhetett; beszélt is jó hosszan, hasonló virtusra intve a magyar fiatalasszonyokat. A becsület sohasem lehet alku tárgya, mondta annak a magyar tévériporternőnek, a régi osztálytársnak, akinek az édesapja Szatmárcsekén az ötezrest csúsztatta a táskájába.

A tanúvallomás után védelmet és kék kontaktlencsét kapott. Vörösesszőkére festett hajjal, bőröndjében az új ruháival, fejében az új bankszámlaszámokkal épp a genfi repülőtéren sétálgatott. Az olasz rendőrök tanácsára már összetépte a mamácska táviratát, aki mindenhez gratulált, megemlítvén, hogy a száműzetést a kislányával bárhol megosztaná. Ám még messze volt a bárhol, Karolina vörösesszőkén járkált és játék állatokat vásárolt; mert már csak őket szerethetem, gondolta szomorúan elmerengve, miközben magához szorított egy sötétkék játék zsiráfot.

A szép hölgy magányossága, a bánkódás, amely az arcán tükröződött, a sorscsapások, melyek körüllebegték, a titokzatos hölgyre irányította egy előkelő megjelenésű, pompás külsejű úr figyelmét. Álnéven Luigi Visconti vagyok, másképpen Transsylvania hercege, mutatkozott be Karolinának a sötétkék ruhás, valóban ragyogó megjelenésű fiatalember. Karolina bólintott, mert ő volt az a fiatalember, akit már látott kislányként a hiúzok mögött a hegyekben, aki ábrándosan nézett rá a Házban, aki szerelmesen követte a lépteit Palermo tánctermeiben.

Svájcban telepedtek le, mert mindketten imádták a hegyeket, és ott éltek holtukig nagy-nagy szerelemben.



Minekutána a történet véget ért � mely senkit sem untatott hosszúságával, sőt inkább úgy vélték a hölgyek, hogy rövid ideig tartott ama rengeteg és sokféle eseményhez képest � szívükben gratuláltak a hősnő bátorságának, mellyel sikerült kiérdemelnie, hogy annyi viszontagság után szíve szerelmével élhessen.

Míg együtt örvendeztek a hölgy sikerén, Filostratónak feltűnt, hogy az utcákról semmiféle csatakiáltás, semmiféle megvető gyalázkodás nem hallatszik. Úgy látszik, tartós a béke, gondolta. A legnagyobb csendben ültek, ám immár nem heten, hanem nyolcan, hiszen a vörösesszőke hölgy, a szép Karolina is helyet foglalt Pampinea mellett.

A firenzeiek figyelték a fiatal kalandornőt, reménykedvén, hogy talán üzenetet hozott nekik a messzi Itáliából.

− Véget ért a vész, ugye? A pestis, a csapkodó farkú kígyó immár nem szed több áldozatot? − kérdezte óvatosan Pamfilo. A csillogó szemű hölgyek, Fiammetta és társnői osztoztak Pamfilo lelkesedésében. Karolina végignézett ráncaikon, borpecsétes köntöseiken, önelégült ábrázatukon, és gúnyosan mosolygott.

− Nincs több mese, hazatérhettek − szólt.