Portfóliók
A hét
Izélj, vagyishogy: meg hát!
2006. 11. 20. 18:01
Milián Orsolya
a cikket átvette a tűsarok.org:
[a]http://www.tusarok.org/rovatok/cikk.php?id=1750[text]http://www.tusarok.org/rovatok/cikk.php?id=1750[/a]
(„fura tárgy fityeg a férfiak combja közt")
A magyar irodalomban a testnek, konkrétabban a testi szerelemnek, a szeretkezésnek vagy baszásnak nincs nyelve. Szemérem, sejtetés, elhallgatás, szégyenlős-finomkodó célozgatás, erotika helyett átesztétizált erósz, nedvcsaták helyett szóvirágok...
... magyarán, a testetlenített szerelem. Inkább elfojtás, mint gyönyör; cenzúra, kasztráció (vagy, píszí módban, mondjuk: vaginizmus), görcsök, fátyol és lepel.
A visszafogott beszéd, a kötőféken tartott szavak és szcénák remek példája a sokak által aligha olvasott Míg új a szerelem című Móricz-regény egyik epizódja, ahol a nászútra induló házaspár már-már egymásnak esne a vonat kupéjában – vagyishogy, korántsem mellékesen: a férfi esne a nőnek –, de aztán mégse. A férfi „érthetetlen forróságon kapja rajta magát”, „nem lát, csak liheg, forrón liheg”, „nem hall semmit, csak érez, szóval nem mondhatót”, e „forróságnak” pedig nem erekció, fasz és pina, esetleg: vágy, hanem „szerelem” lesz a neve. A kívánás a szerelem filozófiájának oldalnyi taglalásába fordul át, ahol többek közt azt olvashatjuk, hogy erről sem lehet „higgadtan beszélni, csak szégyenkezve, vagy egyáltalán sehogy. Sehogy, sehogy.” Hősünk az egyoldalas merengés valamely pontján higgad le – nem tudható, melyik Gondolat a hidegzuhany –, a(z egyébként is) közömbös hősnő mindeközben sehol, még fantáziaként sem szerepel. E hevenyészett olvasat szerint baszás helyett kínos kornyadozás és konyulás, narrátori keserv és nyavaly, karakteres orgazmus és az erotika írása helyett szövegherélés és elhallgatás tapasztalható. Jelenet helyett a függöny; szövegközelibben: párás vonatablak. Az olvasó a peronon toporog, nyilván. A (nemcsak) móriczi erotika poétikája a Rejtés/ly és a Sehogy.
(„ma így érted, ki tudja, miképpen érted holnap”)
Akadnak persze ellenpéldák, a szélesebb közönség számára (talán) kevésbé hozzáférhetők. Csak az írásos kultúra egyik exemplumát emelve ki, a ’mandulafás’ és ’búcsúVáradtólos’ költőnek ismertek olyan, a reneszánsz antológiákban fel-fellelhető pajzán-pornográf versei, amelyekből kiderül, hogy Janusunk nemcsak poeta doctusként, de poeta eroticusként (erectusként) is megállja a helyét. Meg kell említeni ugyanakkor az újabb kori hagyományokat, az abjektét, mely különösen Hazai Attila és Garaczi László írásaiban jelentkezik (vö. A pulóver, MetaXa), illetve a ’nyelvújító’, bár a verbalizált testiség felől nézve inkább túl-író kísérletet Nádas Péter Párhuzamos történetek-jében (Ágost-Gyöngyvér epizód). Dacára annak, hogy a kortárs magyar irodalmi szkeccset árnyalni lehetne még jó néhány szöveggel (Buia Kingdom, Csantavéri Orlandó, Éjszakai állatkert-antológia, Férfiak, etc.), úgy gondolom, nyelvtöredékek ezek, experimentumok, darabkái valaminek, ami még/már nincs meg. Mészöly Miklós egyik naplójegyzetével értek egyet tehát: „[…] nemcsak a nemi szerveket kellene nevén nevezni, hanem a dolgok pucér igazságát is; netán a körbe-grammatikázás helyett. Még az sem volna tragédia, ha ezért a pornográfia vádjával illetnek bennünket. Legyünk végre kéjencek, impotenskedő uraim.” (Mészöly Miklós, A pille magánya, Jelenkor, Pécs, 1989. 135.)
Közép-korok.
(„körmöt szőrbe, bőrbe vájj”)
Mindezek után rátérek a több értelemben hiánypótló könyvre, ami a fenti vázlat készítésére gerjesztett. A Bánki Éva és Szigeti Csaba főszerkesztésében megjelent, Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költészet antológiája című kötet az eddig csak a korszak specialistái számára, s jórészt csak az eredeti nyelveken ismert nyugat-európai irodalom vaskos szeletét tárja elénk. Időben a X-XV. század közti periódussal, térben pedig – földrajzi nevek helyett ez esetben nyelvtájakat sorolni pontosabb – a provanszál, ó- és középfrancia, galego-portugál, olasz, középfelnémet, angol és latin nyelvű költészettel számolhatunk.
Az Udvariatlan szerelem a szintén Bánki Éva szerkesztésében létrejött A tavaszidő édessége című, a középkor ’udvarias’ lírájából szemelgető gyűjtemény párdarabja (Kairosz, Bp., 2004.); jelen kötet a kanonikus, sokféleképpen kutatott trubadúrköltészet és udvari szerelem melletti tradíció(k) körképét nyújtja. Az obszcén líra hagyományát a trubadúrköltészet mellé helyezni nemcsak azért indokolt, mert középkor-ismeretünk csak az előbbivel együtt lehet teljes(ebb), de azért is, mert, bár a publikált anyag Bahtyin karneváli beszédmód-fogalmával, azaz a kiforgatott, szatirikus-bolondozó, ’lenti’ vagy ’altáji’ diskurzussal is megközelíthető, az ellenbeszéd koncepciója nem feltétlenül kapcsolódik hozzá.
(„csak messzebb megy, mi közelít”)
Precízebben: is-is. Győrei Zsolténál alkalmasabb szót nemigen találhatok: „udvariatlan” versekről van szó; egyrészt, mert tematikusan és nyelvi megformáltságukban jobbára távol állnak a finomkodástól; másrészt, mert a fordított szerzők többsége nem arisztokrata; harmadrészt, mert nem az udvari szerelem/költészet felszámolásának kísérletéről, mint inkább – amennyire egy nem-középkorász meg tudja ítélni – egyféle parazita, vagy inkább szimbiotikus kapcsolódásról van szó. Egyáltalán nem biztos, hogy két szembenálló, egymással élesen ütköző hagyományként kell e mégiscsak kétféle lírai beszédet elképzelnünk; a (beszéd)alapító atya, Aquitániai Vilmos például mindkettőben jól forgatja nyelvét.
A kötet számos erénye – szép, keménykötésű kiadás (PRAE.HU), kitűnő szerkesztés, eleven fordítások, remek, gyakran humoros illusztrációk; ez utóbbiakért Gyulai Líviuszt illeti az elismerés – mellett elsősorban azt emelném ki, hogy kézikönyvként és gyönyörködtető olvasnivalóként is hasznosítható. Nem pusztán versekkel találkozunk: az egyes tradíciókat egy-egy áttekintő jellegű, olvasóbarát, rövid tanulmány vezeti be. A tájékozódást segítő eszköztár kapcsán Szigeti Csaba a kötet anyagának remek (és ravasz) átfogását adó előszaváról, Jeney Zoltán fordítói tapasztalat-összegző utószaváról, a szerzők és fordítók életrajz-jegyzékéről, illetve az eredeti nyelvű és a magyar verskezdetek szerinti mutatókról sem feledkezhetünk meg. Jelen írás nem vállalhatja, hogy részletesen beszámol a szövegkorpuszról, irodalomtörténeti súlyáról talán elég annyit mondanom, hogy e versek jó néhány későbbi szöveg tanulmányozásához nyújthatnak segédkezet. Csak néhány szerzői nevet említve: Rabelais, Sade, Rimbaud, Apollinaire, Bataille, Pound, vagy éppen Kovács András Ferenc.
(„minden fogy, ha koptatod, de épp nem így ám a pinák!”)
Végezetül: mi köze a középkor udvariatlanságának a kortárs magyar irodalomhoz? Nos, miközben írva szemérmes a magyar, s a mészölyi „nevén nevezést” épp e szavak köznyelvi inflálódása, trágársága vagy éppen üres jelentéstartalma gátolja, az Udvariatlan szerelem fordítói úgy használják e nyomdafestékben még alig meg-megmerített kifejezéseket, hogy kopottságuk ellenére pulzáló jelölőerőre tesznek szert. A kötetben minimális mennyiségű újraközlés, s még kevesebb újrafordítás szerepel. A fordítások újszerűségét nemcsak az adja, hogy a versek tetemes része először olvasható magyarul, hanem, hogy jó néhány, életkori mérce szerint fiatal fordító munkájával találkozhatunk. Középkor és jelenkor kapcsolatát mindemellett a közép teremti meg: a fordítók az archaizálást jelenkori nyelvi fordulatokkal elegyítik; a keresztezett nyelvhasználat pedig a ’távoli’ irodalmat úgy teszi fogyaszthatóbbá, hogy az filoszok és nem-kimondottan-filoszok számára egyformán élvezetes közelségbe kerül(het).
Figyelembe véve, hogy nincs fordítói munka a fordítóra tett hatás nélkül, talán kevéssé meglepő, hogy a kötet zárófejezete borgesi vagy KAF-i módon szerepjátszó közép-koros költeményeket ad közre, Jakub Al-Muhadzser név alatt. A maszk-líra gyűjteményéből Ladányi-Turóczy Csilla versei, illetve Jeney Zoltán Ének fegyverének bizonyos hiányosságáról és Győrei Zsolt In laudem praeputorium című, egymást és az Egy katonaéneket újraíró, egymással és Balassival feleselgető költeményei minden kritikai figyelmet megérdemelnek. Ez a pszeudoközép bónusz a KME (Kis Magyar Erotika) jeles-játékos fejezetét képezheti; az Udvariatlan szerelem egészét pedig a középkor irodalma vagy az általában értett test(i)-nyelvi szabad(os)ság iránt érdeklődők egyaránt haszonnal & gyönyörrel lapozgathatják.
(Bánki Éva-Szigeti Csaba szerk. Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költészet antológiája PRAE.HU, Bp., 2006.)
Móricz-idézetek forrása: Móricz Zsigmond, Regények VI. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1978. 491-492.
2006. 11. 20. 18:01
Milián Orsolya
a cikket átvette a tűsarok.org:
[a]http://www.tusarok.org/rovatok/cikk.php?id=1750[text]http://www.tusarok.org/rovatok/cikk.php?id=1750[/a]
(„fura tárgy fityeg a férfiak combja közt")
A magyar irodalomban a testnek, konkrétabban a testi szerelemnek, a szeretkezésnek vagy baszásnak nincs nyelve. Szemérem, sejtetés, elhallgatás, szégyenlős-finomkodó célozgatás, erotika helyett átesztétizált erósz, nedvcsaták helyett szóvirágok...
... magyarán, a testetlenített szerelem. Inkább elfojtás, mint gyönyör; cenzúra, kasztráció (vagy, píszí módban, mondjuk: vaginizmus), görcsök, fátyol és lepel.
A visszafogott beszéd, a kötőféken tartott szavak és szcénák remek példája a sokak által aligha olvasott Míg új a szerelem című Móricz-regény egyik epizódja, ahol a nászútra induló házaspár már-már egymásnak esne a vonat kupéjában – vagyishogy, korántsem mellékesen: a férfi esne a nőnek –, de aztán mégse. A férfi „érthetetlen forróságon kapja rajta magát”, „nem lát, csak liheg, forrón liheg”, „nem hall semmit, csak érez, szóval nem mondhatót”, e „forróságnak” pedig nem erekció, fasz és pina, esetleg: vágy, hanem „szerelem” lesz a neve. A kívánás a szerelem filozófiájának oldalnyi taglalásába fordul át, ahol többek közt azt olvashatjuk, hogy erről sem lehet „higgadtan beszélni, csak szégyenkezve, vagy egyáltalán sehogy. Sehogy, sehogy.” Hősünk az egyoldalas merengés valamely pontján higgad le – nem tudható, melyik Gondolat a hidegzuhany –, a(z egyébként is) közömbös hősnő mindeközben sehol, még fantáziaként sem szerepel. E hevenyészett olvasat szerint baszás helyett kínos kornyadozás és konyulás, narrátori keserv és nyavaly, karakteres orgazmus és az erotika írása helyett szövegherélés és elhallgatás tapasztalható. Jelenet helyett a függöny; szövegközelibben: párás vonatablak. Az olvasó a peronon toporog, nyilván. A (nemcsak) móriczi erotika poétikája a Rejtés/ly és a Sehogy.
(„ma így érted, ki tudja, miképpen érted holnap”)
Akadnak persze ellenpéldák, a szélesebb közönség számára (talán) kevésbé hozzáférhetők. Csak az írásos kultúra egyik exemplumát emelve ki, a ’mandulafás’ és ’búcsúVáradtólos’ költőnek ismertek olyan, a reneszánsz antológiákban fel-fellelhető pajzán-pornográf versei, amelyekből kiderül, hogy Janusunk nemcsak poeta doctusként, de poeta eroticusként (erectusként) is megállja a helyét. Meg kell említeni ugyanakkor az újabb kori hagyományokat, az abjektét, mely különösen Hazai Attila és Garaczi László írásaiban jelentkezik (vö. A pulóver, MetaXa), illetve a ’nyelvújító’, bár a verbalizált testiség felől nézve inkább túl-író kísérletet Nádas Péter Párhuzamos történetek-jében (Ágost-Gyöngyvér epizód). Dacára annak, hogy a kortárs magyar irodalmi szkeccset árnyalni lehetne még jó néhány szöveggel (Buia Kingdom, Csantavéri Orlandó, Éjszakai állatkert-antológia, Férfiak, etc.), úgy gondolom, nyelvtöredékek ezek, experimentumok, darabkái valaminek, ami még/már nincs meg. Mészöly Miklós egyik naplójegyzetével értek egyet tehát: „[…] nemcsak a nemi szerveket kellene nevén nevezni, hanem a dolgok pucér igazságát is; netán a körbe-grammatikázás helyett. Még az sem volna tragédia, ha ezért a pornográfia vádjával illetnek bennünket. Legyünk végre kéjencek, impotenskedő uraim.” (Mészöly Miklós, A pille magánya, Jelenkor, Pécs, 1989. 135.)
Közép-korok.
(„körmöt szőrbe, bőrbe vájj”)
Mindezek után rátérek a több értelemben hiánypótló könyvre, ami a fenti vázlat készítésére gerjesztett. A Bánki Éva és Szigeti Csaba főszerkesztésében megjelent, Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költészet antológiája című kötet az eddig csak a korszak specialistái számára, s jórészt csak az eredeti nyelveken ismert nyugat-európai irodalom vaskos szeletét tárja elénk. Időben a X-XV. század közti periódussal, térben pedig – földrajzi nevek helyett ez esetben nyelvtájakat sorolni pontosabb – a provanszál, ó- és középfrancia, galego-portugál, olasz, középfelnémet, angol és latin nyelvű költészettel számolhatunk.
Az Udvariatlan szerelem a szintén Bánki Éva szerkesztésében létrejött A tavaszidő édessége című, a középkor ’udvarias’ lírájából szemelgető gyűjtemény párdarabja (Kairosz, Bp., 2004.); jelen kötet a kanonikus, sokféleképpen kutatott trubadúrköltészet és udvari szerelem melletti tradíció(k) körképét nyújtja. Az obszcén líra hagyományát a trubadúrköltészet mellé helyezni nemcsak azért indokolt, mert középkor-ismeretünk csak az előbbivel együtt lehet teljes(ebb), de azért is, mert, bár a publikált anyag Bahtyin karneváli beszédmód-fogalmával, azaz a kiforgatott, szatirikus-bolondozó, ’lenti’ vagy ’altáji’ diskurzussal is megközelíthető, az ellenbeszéd koncepciója nem feltétlenül kapcsolódik hozzá.
(„csak messzebb megy, mi közelít”)
Precízebben: is-is. Győrei Zsolténál alkalmasabb szót nemigen találhatok: „udvariatlan” versekről van szó; egyrészt, mert tematikusan és nyelvi megformáltságukban jobbára távol állnak a finomkodástól; másrészt, mert a fordított szerzők többsége nem arisztokrata; harmadrészt, mert nem az udvari szerelem/költészet felszámolásának kísérletéről, mint inkább – amennyire egy nem-középkorász meg tudja ítélni – egyféle parazita, vagy inkább szimbiotikus kapcsolódásról van szó. Egyáltalán nem biztos, hogy két szembenálló, egymással élesen ütköző hagyományként kell e mégiscsak kétféle lírai beszédet elképzelnünk; a (beszéd)alapító atya, Aquitániai Vilmos például mindkettőben jól forgatja nyelvét.
A kötet számos erénye – szép, keménykötésű kiadás (PRAE.HU), kitűnő szerkesztés, eleven fordítások, remek, gyakran humoros illusztrációk; ez utóbbiakért Gyulai Líviuszt illeti az elismerés – mellett elsősorban azt emelném ki, hogy kézikönyvként és gyönyörködtető olvasnivalóként is hasznosítható. Nem pusztán versekkel találkozunk: az egyes tradíciókat egy-egy áttekintő jellegű, olvasóbarát, rövid tanulmány vezeti be. A tájékozódást segítő eszköztár kapcsán Szigeti Csaba a kötet anyagának remek (és ravasz) átfogását adó előszaváról, Jeney Zoltán fordítói tapasztalat-összegző utószaváról, a szerzők és fordítók életrajz-jegyzékéről, illetve az eredeti nyelvű és a magyar verskezdetek szerinti mutatókról sem feledkezhetünk meg. Jelen írás nem vállalhatja, hogy részletesen beszámol a szövegkorpuszról, irodalomtörténeti súlyáról talán elég annyit mondanom, hogy e versek jó néhány későbbi szöveg tanulmányozásához nyújthatnak segédkezet. Csak néhány szerzői nevet említve: Rabelais, Sade, Rimbaud, Apollinaire, Bataille, Pound, vagy éppen Kovács András Ferenc.
(„minden fogy, ha koptatod, de épp nem így ám a pinák!”)
Végezetül: mi köze a középkor udvariatlanságának a kortárs magyar irodalomhoz? Nos, miközben írva szemérmes a magyar, s a mészölyi „nevén nevezést” épp e szavak köznyelvi inflálódása, trágársága vagy éppen üres jelentéstartalma gátolja, az Udvariatlan szerelem fordítói úgy használják e nyomdafestékben még alig meg-megmerített kifejezéseket, hogy kopottságuk ellenére pulzáló jelölőerőre tesznek szert. A kötetben minimális mennyiségű újraközlés, s még kevesebb újrafordítás szerepel. A fordítások újszerűségét nemcsak az adja, hogy a versek tetemes része először olvasható magyarul, hanem, hogy jó néhány, életkori mérce szerint fiatal fordító munkájával találkozhatunk. Középkor és jelenkor kapcsolatát mindemellett a közép teremti meg: a fordítók az archaizálást jelenkori nyelvi fordulatokkal elegyítik; a keresztezett nyelvhasználat pedig a ’távoli’ irodalmat úgy teszi fogyaszthatóbbá, hogy az filoszok és nem-kimondottan-filoszok számára egyformán élvezetes közelségbe kerül(het).
Figyelembe véve, hogy nincs fordítói munka a fordítóra tett hatás nélkül, talán kevéssé meglepő, hogy a kötet zárófejezete borgesi vagy KAF-i módon szerepjátszó közép-koros költeményeket ad közre, Jakub Al-Muhadzser név alatt. A maszk-líra gyűjteményéből Ladányi-Turóczy Csilla versei, illetve Jeney Zoltán Ének fegyverének bizonyos hiányosságáról és Győrei Zsolt In laudem praeputorium című, egymást és az Egy katonaéneket újraíró, egymással és Balassival feleselgető költeményei minden kritikai figyelmet megérdemelnek. Ez a pszeudoközép bónusz a KME (Kis Magyar Erotika) jeles-játékos fejezetét képezheti; az Udvariatlan szerelem egészét pedig a középkor irodalma vagy az általában értett test(i)-nyelvi szabad(os)ság iránt érdeklődők egyaránt haszonnal & gyönyörrel lapozgathatják.
(Bánki Éva-Szigeti Csaba szerk. Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költészet antológiája PRAE.HU, Bp., 2006.)
Móricz-idézetek forrása: Móricz Zsigmond, Regények VI. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1978. 491-492.
