Portfóliók
Bocsánatkérés
Bocsásd meg, hogy felébresztettelek.
Kiléptem a kapun. Nevetve, jó kedvvel, kabátom alatt a benti meleggel. Könnyen léptem, mert a fény a hátam mögött csak úgy lökött ki a sötét éjszakába. Kicsit tán kába voltam, zsibongott a fejem a zajtól s a társaságtól, én is bátor voltam s harsány, mint a többiek.
Bocsásd meg, kérlek, hogy felébresztettelek.
Még egyszer áttekertem nyakamon hosszú sálam, hogy már az állam se látszott ki leheletem alól. A lábam fázott, de nem bántam − ez ilyen női luxus: csöppnyi didergésért kárpótol, ha férfiszem bókol a harisnyás lábakon végigfutó pillantással.
Nem törődtem se veled, se mással, észre sem vettelek.
Kérlek, bocsásd meg, hogy felébresztettelek.
Kiléptem, mondom, a házból, ki a késő pesti télbe, remélve, hogy hosszú még az éjszaka és messze még a reggel. Nem sütött a hold, csak néhány neon vibrált, halvány, rezignált fénnyel, riasztó volt. És mocskos. Nyomasztón állott az utca kérge, a szenny, ami évről évre rárakódott és megfagyott, de rám nem hatott úgy, mint máskor, hisz a varázs-por: a vidámság mámorító ereje burkot vont körénk: voltunk mi − minden más fekete.
Bocsáss meg, nem tudom, lehet-e.
Éppen kacagtam tehát, hosszan nevettem, s ahogy a fejem oldalra vetettem, fordultamban egy pillantásom a mocskon átsuhant, s rámzuhant mint egy látomás a fényből: egy kockás pokrócot láttam, s láttalak alatta téged magad.
Akkor éjszakám színes üveggömbje roppanva szilánkokra tört.
Harisnyás lábam még a fényben táncolt, barátok felé fordult a cipőm, de a hangom már nem viháncolt, a torkom kiszáradt, s csak a koszból támadt lényt látni maradt erőm. Nem mozdultál, de értettelek:
Ó jaj, hisz felébresztettelek!
− Menjünk odébb − szóltam hirtelen, csak úgy szenvtelen, nem mondtam, miért. De még tébláboltam, s izgultam, mint aki nem tudja a vizsgát: adjak alamizsnát? Csak egy kis aprót, ételre, forralt borra… de szégyelltem volna pénzzel megfizetni álmodat, mit gondatlanul elűztem. Hát csak motyogtam, magam elé betűztem a szavakat, s óvatosan, nehogy meghalld tényleg, kértelek:
Bocsásd meg, jaj, hogy felébresztettelek…
Nincs mentségem. Annyi csak, hogy jókedvem akkor világgá futott. Eszembe jutott minden bűnöm, nyavalyám, magamba szálltam. S ahogy ott álltam, úgy állok most is, lehajtott fejjel, szégyenemmel egyedül, s tehetetlenül, hogy te ott alszol ma is − én kényelmes, meleg ágyban, s mit tegyek, nem tudom. Ha te tudod, mondd meg, tényleg! S hogy én jól élek,
bocsásd, bocsásd meg, kérlek!
És reszketek, ahogy te a hidegtől, mert tudom: rajtam a vers sem segít. Ahogy rajtad sem. Sem a kérés, sem a bánat, sem a reszketés, sem a bocsánat. Nem melegít.
De mégis,
akkor is,
kérlek,
legalább bocsáss meg.
Legalább azért, hogy felébresztettelek.
Kiléptem a kapun. Nevetve, jó kedvvel, kabátom alatt a benti meleggel. Könnyen léptem, mert a fény a hátam mögött csak úgy lökött ki a sötét éjszakába. Kicsit tán kába voltam, zsibongott a fejem a zajtól s a társaságtól, én is bátor voltam s harsány, mint a többiek.
Bocsásd meg, kérlek, hogy felébresztettelek.
Még egyszer áttekertem nyakamon hosszú sálam, hogy már az állam se látszott ki leheletem alól. A lábam fázott, de nem bántam − ez ilyen női luxus: csöppnyi didergésért kárpótol, ha férfiszem bókol a harisnyás lábakon végigfutó pillantással.
Nem törődtem se veled, se mással, észre sem vettelek.
Kérlek, bocsásd meg, hogy felébresztettelek.
Kiléptem, mondom, a házból, ki a késő pesti télbe, remélve, hogy hosszú még az éjszaka és messze még a reggel. Nem sütött a hold, csak néhány neon vibrált, halvány, rezignált fénnyel, riasztó volt. És mocskos. Nyomasztón állott az utca kérge, a szenny, ami évről évre rárakódott és megfagyott, de rám nem hatott úgy, mint máskor, hisz a varázs-por: a vidámság mámorító ereje burkot vont körénk: voltunk mi − minden más fekete.
Bocsáss meg, nem tudom, lehet-e.
Éppen kacagtam tehát, hosszan nevettem, s ahogy a fejem oldalra vetettem, fordultamban egy pillantásom a mocskon átsuhant, s rámzuhant mint egy látomás a fényből: egy kockás pokrócot láttam, s láttalak alatta téged magad.
Akkor éjszakám színes üveggömbje roppanva szilánkokra tört.
Harisnyás lábam még a fényben táncolt, barátok felé fordult a cipőm, de a hangom már nem viháncolt, a torkom kiszáradt, s csak a koszból támadt lényt látni maradt erőm. Nem mozdultál, de értettelek:
Ó jaj, hisz felébresztettelek!
− Menjünk odébb − szóltam hirtelen, csak úgy szenvtelen, nem mondtam, miért. De még tébláboltam, s izgultam, mint aki nem tudja a vizsgát: adjak alamizsnát? Csak egy kis aprót, ételre, forralt borra… de szégyelltem volna pénzzel megfizetni álmodat, mit gondatlanul elűztem. Hát csak motyogtam, magam elé betűztem a szavakat, s óvatosan, nehogy meghalld tényleg, kértelek:
Bocsásd meg, jaj, hogy felébresztettelek…
Nincs mentségem. Annyi csak, hogy jókedvem akkor világgá futott. Eszembe jutott minden bűnöm, nyavalyám, magamba szálltam. S ahogy ott álltam, úgy állok most is, lehajtott fejjel, szégyenemmel egyedül, s tehetetlenül, hogy te ott alszol ma is − én kényelmes, meleg ágyban, s mit tegyek, nem tudom. Ha te tudod, mondd meg, tényleg! S hogy én jól élek,
bocsásd, bocsásd meg, kérlek!
És reszketek, ahogy te a hidegtől, mert tudom: rajtam a vers sem segít. Ahogy rajtad sem. Sem a kérés, sem a bánat, sem a reszketés, sem a bocsánat. Nem melegít.
De mégis,
akkor is,
kérlek,
legalább bocsáss meg.
Legalább azért, hogy felébresztettelek.
