Portfóliók
Az idő, a gép és a radikálisan emberi világ esztétikája
Privát dokumentum című kiállításról - Stúdió Galéria
mátyus kriszta
2006-12-11 23:54:16
Nyomtatható változat Cikk továbbküldése
Van-e, aki ne gondolt volna az örök életre? Minden kézenfekvő eszközt megragadunk, hogy nyomot hagyjunk magunk után. Ezeket a nyomokat, vagy jeleket néha mi magunk tesszük közszemlére, néha pedig mások próbálják őket megfejteni, mint a rejtvényeket.
Abban az esetben, mikor nekünk magunknak kell szembesülnünk azzal, amit jeleink mutatnak, hogy itt vagyunk, hogy változunk, és azt is, hogy elmúlunk, ez különösen megrázó. Ennek leginkább akkor döbbenünk tudatára, amikor rápillantunk gyerekkori képünkre, vagy egy képre, amit mi készítettünk az elődeinkről vagy az utódainkról. A képek és leginkább a portrék azok az örökké múló jelek, amelyek az idő győzelmével fenyegetnek, és belátóan ugyan, de mégis csak térdre kényszerítenek.
Fényképekre és archív filmfelvételekre épülnek azok a művek, amelyeket a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület a Stúdió Galériában bemutatott. A Privát dokumentum című válogatás elgondolkodtató, koncepciózus megközelítése mindannyiunk személyes történeteinek. Négy videó látható, László Gergely, Hevesi Nándor - Szilágyi Kornél, Khoór Lilla - Will Potter munkái. Az emlékezés alapmotívum mindegyik műben, de különbözőek a megközelítés módjai és az ehhez felhasznált eszközkészletük. A technikai különbözőségek az eredeti, elsődleges, privát dokumentumok alapján megoszlanak.
A fotódokumentumok László Gergely nagyapjáról készített portréfilmjében válogatott fotográfiák történeteinek illusztrációiként, míg Khoór Lilla a nagyapja által gyűjtött „szobrok” mellett, mint azok ábrázolásai jelennek meg. Hevesi Nándor és Szilágyi Kornél portréfilmjeikben a filmet és saját testüket egyaránt médiumként alkalmazó emberek portréit rajzolják meg, archív filmfelvételek és a mesélők fotódokumentumainak segítségével.
Lehet-e, hogy elődeink történetei, és az azokat dokumentáló fényképek messzebbre vezetnek bennünket, mint a személyesen belátható, megélt időnk? Már amennyiben az idő egyáltalán bármilyen mértékben is megérthető, vagy belátható.
A művek egyebek mellett felvetik azt a sokat vitatott kérdést, hogy lehet-e a szöveget képpel, vagy fordítva: a képet szöveggel helyettesíteni? Melyik a domináns a befogadásban: a látszat vagy a nem látható emlékkép, a gondolat, a kivetített történet, amelyet itt hallhatunk?
Másik fontos kérdés, hogy a talált képek, a tudatba beégett látványok és a fantázia, milyen relációban alakítják egymást?Az idő minden tekintetben cinkosa a fantáziának, hisz hajlamos a ráncok kisimítására és az élek elhalványítására. Nem lehet ugyanaz az élményünk soha senkivel.
A művészet létrejöttének feltétele az emberi fantázia belelátási szükséglete, a dolgok valamiként megismerése, és kontextusba helyezése. Így már megint ott tartunk, hogy a képnek a gondolat, és talán a szöveg is szükségszerű velejárója.
Sokrétű, élvezetes beszélgetést folytat Khoór Miklóssal unokája, miközben felfejtik az ősi idők és a ma művészetének alapkérdését, hogy mi az ember a mítosz és a realitás dokumentumainak tükrében. Talán Narkisszosz, talán Echo – hogy visszhangozzam Dietmar Kamper Kép és idő: a médiumok gyorsulása című tanulmányát [1].
A filmek absztrakt jelenideje megidézi a múltat. Megidéz, felmutat, és így az idők egybeesése virtuális idővé változik. A technikai örökélet, a technika örök életét feltételezi. Túl technokrata? Vagy inkább egy radikálisan emberi világ, tehát az egzisztencia esztétikáját [1] tapasztalhatjuk meg ezen a kiállításon?
A látottak kíváncsivá tesznek a meg nem mutatott képekre. A fix kameraállás és a képeken rafináltan mégis átvilágító fény meglebbenti a leplet, László Gergely silabizálásra ösztönöz. Nézzük csak, nézzük csak, forma, figura, zsáner, helyzet, arcok név nélkül. Mintha az enyémek lennének. Rávesz, hogy kutassam a nagyapa kezében tartott emlékeit. Ráismerjek a helyzetre, amiben az én Nagyapám is élt. De tényleg, érthetem? Láthatom? Tudom, hogy mit kell látnom ezeken a szabályosan komponált, igényes képeken? Arra kell figyelnem, amit az idős férfi mond? Vagy, amit nem látva látok be?
A képek kiszakítva az albumból, az elsődlegesen dokumentáló kontextusukból – a már sokszor újra és újra végignézett, esetleg elmesélt emlékképek a nagyapa számára összefüggő történetéből – most a művész új, másodlagos történetévé állnak össze. A rendező belelát a lapokba, és keveri őket, hogy új játék kezdődjön. Nem csak az album mint keret nem jelenik meg, de a képek időbeliségét is homály fedi. Valamikor a múltban. Vagy valamikor a jelenben. Személyes, de másodlagos privát dokumentumokká válnak, és nem csak a kérdező, rendező, a művész személyéhez kötődnek, hanem az enyémmé lesznek. Közép-kelet európai, eredet kereső silabizáló, tapogatózó. A tárgyak, lapok darabonként kerülnek sorra, mégis van, amihez több történet is tartozik, van, amihez egy sem. Minden látszat sokkal inkább takar, mint mutat valamit az életből, a radikálisan emberiből.
Mintha a fogalmi sík tágasabb lenne, mint a látszatok összessége által keltett illúzió!? Persze a történet lánccá vagy hálóvá fűzhető. És már el is kapott. Én, a megfigyelő csapdába estem, mint néző pedig már rég nem működöm. Benne vagyok minden történetben. Bármiben, amit látok. Vágyom rájuk és vergődőm a hálójukban. Nem engednek a magam útjára. Nem tudok játszadozni a nem személyes, a történet és a látvány világától fel nem sértett szemű szerepében.
Privát dokumentummá váltak számomra a kiállításon megismert emberek portréi, a kiállítás maga. Ami igazán ijesztő: lubickolok ebben a helyzetben, mint hal a vízben, a tengernyi képben. De miért csak a képernyőn nézem a másik portréját? – kérdezem magamban.
A jel jellé alakítójának megfejtője maga is jellé válik. A kor lenyomatává. A videókban magamra ismertem. Referenciáink azonosak. Zúgjanak hát a hangfalak, vágjunk egymás szavába! Remélem más sem tudja abbahagyni, ahogy én sem. Mit csinálunk a képeinkkel, hogy élni hagyjanak? Újra privatizáljuk? Vagy szaporítjuk? Vagy eltépjük?
A kiállítás magában hordja az egzisztencia esztétikáját - az enyémet biztosan. Elképzelek egy hatalmas nagy galériát, ahol még sokkal több portréfilm látható. Látom, ahogy éjszaka a sötét galériában önállóan bekapcsolják magukat a videók, és mindenki elmeséli, amit róla tudni érdemes és megmutatja, amit belőle látni érdemes, vagy kell. Eljátsszák életre-halálra, kicsit anekdotázva, de persze mindezt egymás szavába vágva. Türelmetlenül, kapkodva kapcsolgatva, mint amikor a néző betéved a galériába és rájuk szánja privát idejét.
[1] Gondolati forrás: Dietmar Kamper: Kép és idő: a médiumok gyorsulása, in: A kép a médiaművészet korában, L’Harmattan, 2006. [a]http://www.harmattan.hu[text]www.harmattan.hu[/a]
A kiállítás megtekinthető volt 2006. november. 7-28. között.
[a]http://studio.c3.hu/[text]http://studio.c3.hu/[/a]
mátyus kriszta
2006-12-11 23:54:16
Nyomtatható változat Cikk továbbküldése
Van-e, aki ne gondolt volna az örök életre? Minden kézenfekvő eszközt megragadunk, hogy nyomot hagyjunk magunk után. Ezeket a nyomokat, vagy jeleket néha mi magunk tesszük közszemlére, néha pedig mások próbálják őket megfejteni, mint a rejtvényeket.
Abban az esetben, mikor nekünk magunknak kell szembesülnünk azzal, amit jeleink mutatnak, hogy itt vagyunk, hogy változunk, és azt is, hogy elmúlunk, ez különösen megrázó. Ennek leginkább akkor döbbenünk tudatára, amikor rápillantunk gyerekkori képünkre, vagy egy képre, amit mi készítettünk az elődeinkről vagy az utódainkról. A képek és leginkább a portrék azok az örökké múló jelek, amelyek az idő győzelmével fenyegetnek, és belátóan ugyan, de mégis csak térdre kényszerítenek.
Fényképekre és archív filmfelvételekre épülnek azok a művek, amelyeket a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület a Stúdió Galériában bemutatott. A Privát dokumentum című válogatás elgondolkodtató, koncepciózus megközelítése mindannyiunk személyes történeteinek. Négy videó látható, László Gergely, Hevesi Nándor - Szilágyi Kornél, Khoór Lilla - Will Potter munkái. Az emlékezés alapmotívum mindegyik műben, de különbözőek a megközelítés módjai és az ehhez felhasznált eszközkészletük. A technikai különbözőségek az eredeti, elsődleges, privát dokumentumok alapján megoszlanak.
A fotódokumentumok László Gergely nagyapjáról készített portréfilmjében válogatott fotográfiák történeteinek illusztrációiként, míg Khoór Lilla a nagyapja által gyűjtött „szobrok” mellett, mint azok ábrázolásai jelennek meg. Hevesi Nándor és Szilágyi Kornél portréfilmjeikben a filmet és saját testüket egyaránt médiumként alkalmazó emberek portréit rajzolják meg, archív filmfelvételek és a mesélők fotódokumentumainak segítségével.
Lehet-e, hogy elődeink történetei, és az azokat dokumentáló fényképek messzebbre vezetnek bennünket, mint a személyesen belátható, megélt időnk? Már amennyiben az idő egyáltalán bármilyen mértékben is megérthető, vagy belátható.
A művek egyebek mellett felvetik azt a sokat vitatott kérdést, hogy lehet-e a szöveget képpel, vagy fordítva: a képet szöveggel helyettesíteni? Melyik a domináns a befogadásban: a látszat vagy a nem látható emlékkép, a gondolat, a kivetített történet, amelyet itt hallhatunk?
Másik fontos kérdés, hogy a talált képek, a tudatba beégett látványok és a fantázia, milyen relációban alakítják egymást?Az idő minden tekintetben cinkosa a fantáziának, hisz hajlamos a ráncok kisimítására és az élek elhalványítására. Nem lehet ugyanaz az élményünk soha senkivel.
A művészet létrejöttének feltétele az emberi fantázia belelátási szükséglete, a dolgok valamiként megismerése, és kontextusba helyezése. Így már megint ott tartunk, hogy a képnek a gondolat, és talán a szöveg is szükségszerű velejárója.
Sokrétű, élvezetes beszélgetést folytat Khoór Miklóssal unokája, miközben felfejtik az ősi idők és a ma művészetének alapkérdését, hogy mi az ember a mítosz és a realitás dokumentumainak tükrében. Talán Narkisszosz, talán Echo – hogy visszhangozzam Dietmar Kamper Kép és idő: a médiumok gyorsulása című tanulmányát [1].
A filmek absztrakt jelenideje megidézi a múltat. Megidéz, felmutat, és így az idők egybeesése virtuális idővé változik. A technikai örökélet, a technika örök életét feltételezi. Túl technokrata? Vagy inkább egy radikálisan emberi világ, tehát az egzisztencia esztétikáját [1] tapasztalhatjuk meg ezen a kiállításon?
A látottak kíváncsivá tesznek a meg nem mutatott képekre. A fix kameraállás és a képeken rafináltan mégis átvilágító fény meglebbenti a leplet, László Gergely silabizálásra ösztönöz. Nézzük csak, nézzük csak, forma, figura, zsáner, helyzet, arcok név nélkül. Mintha az enyémek lennének. Rávesz, hogy kutassam a nagyapa kezében tartott emlékeit. Ráismerjek a helyzetre, amiben az én Nagyapám is élt. De tényleg, érthetem? Láthatom? Tudom, hogy mit kell látnom ezeken a szabályosan komponált, igényes képeken? Arra kell figyelnem, amit az idős férfi mond? Vagy, amit nem látva látok be?
A képek kiszakítva az albumból, az elsődlegesen dokumentáló kontextusukból – a már sokszor újra és újra végignézett, esetleg elmesélt emlékképek a nagyapa számára összefüggő történetéből – most a művész új, másodlagos történetévé állnak össze. A rendező belelát a lapokba, és keveri őket, hogy új játék kezdődjön. Nem csak az album mint keret nem jelenik meg, de a képek időbeliségét is homály fedi. Valamikor a múltban. Vagy valamikor a jelenben. Személyes, de másodlagos privát dokumentumokká válnak, és nem csak a kérdező, rendező, a művész személyéhez kötődnek, hanem az enyémmé lesznek. Közép-kelet európai, eredet kereső silabizáló, tapogatózó. A tárgyak, lapok darabonként kerülnek sorra, mégis van, amihez több történet is tartozik, van, amihez egy sem. Minden látszat sokkal inkább takar, mint mutat valamit az életből, a radikálisan emberiből.
Mintha a fogalmi sík tágasabb lenne, mint a látszatok összessége által keltett illúzió!? Persze a történet lánccá vagy hálóvá fűzhető. És már el is kapott. Én, a megfigyelő csapdába estem, mint néző pedig már rég nem működöm. Benne vagyok minden történetben. Bármiben, amit látok. Vágyom rájuk és vergődőm a hálójukban. Nem engednek a magam útjára. Nem tudok játszadozni a nem személyes, a történet és a látvány világától fel nem sértett szemű szerepében.
Privát dokumentummá váltak számomra a kiállításon megismert emberek portréi, a kiállítás maga. Ami igazán ijesztő: lubickolok ebben a helyzetben, mint hal a vízben, a tengernyi képben. De miért csak a képernyőn nézem a másik portréját? – kérdezem magamban.
A jel jellé alakítójának megfejtője maga is jellé válik. A kor lenyomatává. A videókban magamra ismertem. Referenciáink azonosak. Zúgjanak hát a hangfalak, vágjunk egymás szavába! Remélem más sem tudja abbahagyni, ahogy én sem. Mit csinálunk a képeinkkel, hogy élni hagyjanak? Újra privatizáljuk? Vagy szaporítjuk? Vagy eltépjük?
A kiállítás magában hordja az egzisztencia esztétikáját - az enyémet biztosan. Elképzelek egy hatalmas nagy galériát, ahol még sokkal több portréfilm látható. Látom, ahogy éjszaka a sötét galériában önállóan bekapcsolják magukat a videók, és mindenki elmeséli, amit róla tudni érdemes és megmutatja, amit belőle látni érdemes, vagy kell. Eljátsszák életre-halálra, kicsit anekdotázva, de persze mindezt egymás szavába vágva. Türelmetlenül, kapkodva kapcsolgatva, mint amikor a néző betéved a galériába és rájuk szánja privát idejét.
[1] Gondolati forrás: Dietmar Kamper: Kép és idő: a médiumok gyorsulása, in: A kép a médiaművészet korában, L’Harmattan, 2006. [a]http://www.harmattan.hu[text]www.harmattan.hu[/a]
A kiállítás megtekinthető volt 2006. november. 7-28. között.
[a]http://studio.c3.hu/[text]http://studio.c3.hu/[/a]
