Portfóliók

Hány meg hány végig
számolt szerelvény. akkoriban
még néha-néha hatvan,
hetven vagon. Az ember
gyerek, ha figyelt,
hogy merről és egyáltalán
gyors, személy, teher –tudta
vakon. Olykor feláldozva
egy sokat érő egy forintos
a kerekektől olyan lett,
mint egy furcsán fénylő
papiros. És az el nem
múló vágy az utazás
kincse. Mindegy, hogy
hova, csak messze vinne.
Aztán a sors kijátszotta
a mindent ütő kártyát,
mert az életet nyílt lapokkal
játsszák. Az autó bután
köhögött alattam és mikor
leállt az országúton az
első kútig jólesőn szaladtam.
A szerelő imát mondott
a motorháztető felett a
napomból csak ő hiányzott,
mint megkezdett tortából
az első szelet.
Mondta bevisz a városba
úgyis ott van dolga,
várja a barátnője,
ki pénztáros, s a neve Olga.
Köszönöm nem kell, űztem,
hívja Olga, de ha
telefonon haza szólna,
hogy majd megyek,
aggódásra nincs ok
és cinkosan, mint aki
bűnre készül, a
szerelőre kacsintok.
Az úton magamra maradtam
egy-egy autó suhant lopva
én meg magamnak is
meglepetésként a nyugalom
szobra. Valószínű a lelkem
már érezte a csodát.
Kiszálltam és gondosan
bezártam a Skodát.
Magára hagytam a
vergődő gépet és a
közeli töltésen felidéztem
a gyerekkori képet.
Valami sejtelmes csendből
felmordult a vonat zaja
s bennem visszhangzott
a kaland hívó szava.
A szunnyadó tapasztalat
lángot kapott a széltől
és megállapítottam, hogy
egy lassú tehervonat, délről.
A mozdony szuszogva
vonszolta elnyúlt féreg
testét, zúzott oldalán már
megfakult a festék.
Az ereje megkopott, lassú
táncot lejtett, bent a
szív fáradt motort rejtett.
Szele már alig volt,
ahogy elcsosszant mellettem
és éreztem itt az alkalom,
mert remegtem. Úgy a tizedik
vagonnál lendületet vettem
és az egyesüléssel végre
potyautas lettem. Befészkeltem
magam az ütköző ölébe
és velem volt a megvalósulás
fölénye.
Láttam mezőn gépet,
hogy aratott. Gyerekeket
gyümölcsöt szedtek, talán
barackot. Egy önfeledt párt
szeretkeztek egy bokorban.
Tehenek legeltek barna-
fehér csokorban. Párházas
falvak közönnyel suhantak
piros rudak tilosat
jeleztek az utaknak.
Madarak keltek versenyre a
széllel. Láttam egy patakot
s a parton egy lányka
térdelt. Fák között
három őz billegett
hetykén. Tölgyfa erdő
mélázott a nyár forró
csendjén. A kalászok
engedelmesen dőltek
a szél uralta a táblát,
gólyafióka próbálgatta
apró, puha szárnyát.
Gondtalan utamon
a szél volt a társam
és teljesült az álom,
amire oly sokáig vártam.