Portfóliók

Sir Cecil P. Baltimoore-Fowler sűrű szivarfüstbe burkolózva gubbasztott pipatóriumának hintaszékében. E hetvenkét esztendős fiatalember vertikálisan teljes mértékben kitöltötte az ülőalkalmatosság nyújtotta teret, lévén égimeszelő. Azonban ha horizontálisan vizsgáljuk a kérdést, más megállapításra kényszerülünk. Testalkatát tekintve ugyanis a joviális öregurat a „mellkasát szappanozza, és a háta habzik” kategória jeles képviselőjeként tartották számon. Nem mintha bensőséges kapcsolatot tartott volna fenn az említett tisztálkodóeszközzel. A higiénia egyike volt azon idegen szavak sokaságának, melyeket nem értett, s ezért meglehetős ellenszenvvel viseltetett irányában. A megjelenése ennek ellenére mindig ápolt ember benyomását keltette. Haja hófehér, egyenesszálú, és vízesésként omlott nyakába, keretet adva szép metszésű, frissen beretvált orcájának. Zsenge ifjúságában, s későbbi életében is elbűvölte a lyányokat, s asszonyokat gyönyörű kék szeme, mely - bár ritkán csillant meg benne az értelem szikrája -, sármának alappillére volt.
Akik nem ismerték, azt gyanították, e felhős tekintet a lelki emelkedettség jele. Egy olyan férfiú pillantása ez, ki belső világában egzisztál, lemondva a földi hívságokról. Valójában Sir Cecil a legkisebb mértékben sem folytatott szellemi tevékenységet. Életét kényelmes semmittevésben töltötte, s önálló gondolkodással, ami csak problémákat vetett volna fel, nem fecsérelte idejét.
Hetyke, felfelé pödrött harcsabajuszt viselt, mellyel unalmas óráiban előszeretettel bíbelődött. Kezei szépek és finomak, nem tette őket tönkre a munka, amit őlordsága világ életében elkerült, olyannyira, hogy még egy dolgozó ember látványa is felháborította. Öltözékére nézvést, napnál is világosabb, hogy nem hódolt a szeszélyes divat változásainak. Gyermekként megszokott ruházatát viselte élete delén is. Persze méretre igazítva.
Kedvence egy kopott zöld klottgatya volt, amihez előszeretettel viselt fehér inget és mamuszt. Régi történetírók tanúsága szerint valaha rendelkezhetett egy szmokinggal is, de mivel idestova ötven éve otthonülő életmódot folytat, hiba lenne ezt tényként kezelni.
Leggyakoribb tartózkodási helyét, a dohányzószobát a kényelmi szempontok legmesszemenőbb figyelembevételével építtette. Vastag függönyökön áttörve érkezik a fény a lord szentélyébe, kellemesen bágyasztó félhomályt teremtve. Szolidan felsejlik az ablakkal srévizavé egy kandalló, s az előtte művészi összevisszaságban -az avatatlan szemlélő számára rendetlenségben- heverő fahasábok sokasága, valamint egy elgörbült piszkavas.
A földet egy antik, vagyis inkább ósdi, barna és bordó mintás perzsaszőnyeg borítja. Esztétikai értékéből valamelyest levon a tény, hogy egy kacsa a kompozíció középpontja, amint egy tepsiben sül. Egyébiránt a berendezést túlnyomórészt bútorok alkotják, azaz egy kopott mályvaszín bőrfotel, mely igencsak nyikorog, szellentéshez, pontosabban szólva púzáshoz hasonlatos hangeffektust produkálva; gyakori félreértésekre adva okot e tulajdonságával. Található itt még egy úgynevezett dohányzóasztalka, sűrűn borítva hamutálcákkal, s szélén egy huminárium vívja örök harcát a fennmaradásért. A falat teljes egészében pipatóriumok borítják be, alig biztosítva helyet egy-egy bátortalan koszfoltnak. A szoba középpontja azonban kétségtelenül az egyedi tervezésű hintaszék, melynek különlegessége a karfába bejlagolt pohártartó és csengő.
Őlordsága máskor oly sima homlokát most gondok barázdái redőzték. Rendkívül izgatott egyén benyomását keltette még egy elfogulatlan szemlélő számára is. Sir Cecilt ébredése óta foglalkoztatta a téma és zaklatott idegállapotában most még a „Nyugalom Szigete”-ként aposztrofált dohányzószoba kellemes hangulata sem funkcionált felmentő seregként. A kandallóban égő hasábok máskor oly megnyugtató halk pattogása is ágyúlövésként hatott az öregúr megviselt idegrendszerére. Megelégelvén a kilátástalan helyzetet, az ősi Baltimoore-Fowler attitűdöt alkalmazva felemelte bal szemöldökét, és hősies tettre határozta el magát. Csengetett.
A családban atyáról fiúra szállt legrégebbi ősük azóta már legendává vált mondása: „Néha az inasnak is hasznát venni..” - A szállóige második része méltatlanul feledésbe merült, pedig kiváló jellemzést nyújtott a megboldogult Sir T. Roger Baltimooreról: „ha üresen tátong a kincseskamra.”
Nos, e rövid, de elengedhetetlen kitérő után meg kell emlékeznem arról, hogy Sir Cecil legénye a csöngetés pillanatában már halk kopogtatással jelezte jelenlétét az ajtó túloldalán. Ez egyfajta telepátia volt nála, mely Prudence, a konyhalány szerint munkaadójuk szemöldökmozgásával volt szoros összefüggésben. Egyes, nem mérvadó felek pusztán véletlenre hivatkoztak.
• Csengetett milord?- érdeklődött egy vastag, szépen ívelt rőt szemöldök tulajdonosa, ki ezen felül, egy, a méltóságot kifejező ránccal is büszkélkedhetett magas homloka mértani középpontjában. Fekete haját hátranyalva viselte, s a frizura sziporkázott a pomádétól. Említésre méltó még a hatalmas, ám szép metszésű római orr, a vastag ajkak, s a szigorú állról lágyan leomló toka.
• Igen. Nos. Ööö... Jeans!
• Uram?- kérdezte a libériába öltözött kövérkés testalkatú törpe, akinek barna szemében az értelmi fogyatékosokra jellemző tompa tekintet mellett néha, gazdájától megfelelő távolságban, bizonyos kajánság csillogott.
• Egy fontos kérdésben nem jutok dűlőre, a tanácsát kérném.
• Legjobb tudásom szerint válaszolok majd, Sir.
• Remek. Khm. Nagyszerű. Nos, Jeans -tért a tárgyra az öreg lord- mit javasol, a porcelán, avagy a rózsafa pipámat készíttessem elő a vacsorához?
• Tekintettel az illusztris vendégre, a kőrist javasolnám méltóságos uram.
• Valóban? Ööö, érdekes javaslat. Azt hiszem megfontolás tárgyává teszem.
• Örülök, hogy segédkezhettem ezügyben, uram.
• Igaz is, Sir Lyonel mikor érkezik?
• Hét óra körülre jelentkezett be őméltósága.
• Khm. Kérem, vezesse fel a dohányzószobába, ha megérkezik.
• Igen méltóságos uram.
Miután Jeans betette maga mögött az ajtót, Sir Cecil arcán a derű gondtalan kifejezése áradt szét. Aligha képzelhetnénk el egy úriember számára kellemesebb környezetet, s időtöltést. Bizonyára ezért oly népszerű e tevékenység arisztokrata körökben. Meglehetősen lélekemelő foglalatosság pipázgatva egy régi barát érkezésére várakozni. Baltimoore grófja is ekképpen vélekedett, miközben tekintete az illatos pipafüstöt követte, amint az felfelé bodorodik, majd szétterül a mennyezeten, hogy aztán szertefoszoljon, tovatűnjön, akár egy mosoly, vagy maga az élet. Mivel az öregúr gondolatai e magasztos témák körül keringtek, s teljesen átadta magát az elmélkedés semmihez sem hasonlítható élvezetének; nem volt meglepő arra a hatalmas csattanásra adott reakciója, amely minden kétséget kizáróan az ajtó felől érkezett. Kengurut megszégyenítő ruganyossággal mintegy harminc centiméternyire vetette fel magát hintaszékéből. Tekintetbe véve életkorának nem elhanyagolható értékét, valamint ülő helyzetét, ez semmiféleképpen nem szokványos teljesítmény. Míg Sir Cecil a levegőben tartózkodott az ódon ülőalkalmatosság megadta magát a gravitáció könyörtelen, ellentmondást nem ismerő törvényének, és lassú, de biztos ívben hátradőlt, rá egyenesen egy Ming-dinasztia beli fajanszra, mely a Baltimooreok szépérzékét volt hivatott képviselni. Valljuk be, kevés sikerrel.
Ekkor kinyílt az ajtó, és egy hórihorgas ifjú lépett be a helyiségbe. Szemöldökét egy könnyed mozdulattal felvonta amint pillantása a földön fetrengő házigazdára esett, majd kinyilatkoztatta: - Khm... Azt hittem befelé nyílik... Sir Lyonel Ratagaen Hawkins dandártábornok, szolgálatára.
- Ööö. Nos kissé meglepett az érkezése! -magyarázta térdeplő pozícióját őméltósága. Tette ezt egy homár verességét magasan túlszárnyaló, a bíbor szín mintegy kétezer árnyalatában tündöklő ábrázattal.
• Megsebesült lordságod? -kérdezte Ratagaen, hangjában a rosszallás enyhe árnyalatával. Nem értette ugyanis, miféle élvezet rejlik abban, ha valaki a padlón elhelyezkedve különféle, enyhén szólva nem ildomos, sőt, majdhogynem obszcén vonaglásokat reprezentál az ő jelenlétében. - Hrr... -válaszolta Sir Cecil, majd abbéli igyekezetében, hogy feltápászkodjék végre, megragadta az ősi fajanszot.
Ajkán a híres hadvezérek diadalmas mosolya bontakozott ki, mely csak abban az esetben került alkalmazásra, ha úrrá lettek a díszszemlét hatalmába kerítő káoszon. A további események tükrében, ez a mosoly, a győzelem ilyeténképpen kinyilvánított visszavonhatatlansága, kissé elhamarkodottnak tekinthető, hovatovább nem megalapozottnak. Ugyanis a díszes rózsaszín budi, melyet már a keletkezése idején sem tekintettek a stabilitás axiómájának, a jelenlévők, különösen Sir Cecil P. Baltimoore-Fowler hatalmas meglepetésére, felborult, maga alá temetve, s ezáltal még kilátástalanabb helyzetbe taszítva őméltóságát, aki már-már a feltétlen megadást fontolgatta. Ám Sir Lyonel, akinek végre leesett a tantusz, a sokat tapasztalt katonák nyugalmával szorult szituációban lévő barátja segítségére sietett:
• Nyugodjék meg, semmi ok az aggodalomra! -kiáltotta erős, határozott szoprán hangon, mely reményt keltett a reménytelenségben. - Azonnal hívom Jeanst!
Azon nyomban komótosan a csengőhöz ballagott, és már csengetett is. Majd szabadkozva fordult emberi ronccsá vált társa felé:
- Magam is segedelmére lennék, de tudja, kiújult az isiászom, és az arczsábám is kínoz.
Hamarosan megérkezett a probléma megoldása, a komornyik személyében. A ház kincse egyetlen pillantással felmérte a csatateret, urához sietett és felnyalábolta Baltimoore grófját, majd helyrerakta a hintaszék maradványait, valamint a sokat megélt császári bidét. Miután ezzel végzett udvariasan köhintett és mire észbekaphattak volna, távozott. Bizonyára a gazdája számára kellemetlen magyarázkodást, avagy a tiszteletlen térdcsapkodást és gurgulázó kacagást elkerülendő.
• Derék legény! -jegyezte meg Sir Lyonel, immár egy kényelmes bőrfotel mélyéről.
• Mármint kicsoda? -kérdezte a még mindig szaporán lélegző és zilált külsejű Sir Cecil.
• Jeans.
• Ó, igen! Remek munkaerő! Nem is tudom mihez kezdenék nélküle!
• Nos, azt én sem. -válaszolta az imént érkezett, miközben szivarkára gyújtott.
• Parancsol?
• Ó, igazán semmiség. Ne is törődjék vele!
Hirtelen csend ereszkedett a szobára, csak a tűzifák halk pattogása, és halk ficánkolás hallatszott Sir Cecil irányából, aki minden igyekezetével azon volt, hogy rendbe szedje a csatában megsérült öltözékét. Az agg lord közben lázasan gondolkodott, próbált rájönni arra, mivel is törhetné meg a beszélgetésben beállt szünetet, mely lassan kezdett kínossá válni. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem folyik társalgás a szobában, ezt tudatták vele érzékszervei. Lopva Lyonelre pillantott, akit láthatóan teljesen lefoglalt abbéli tevékenysége, hogy szippantott egy hatalmasat szivarkájából, a füstöt lennttartotta, míg orcája kékülni nem kezdett, majd látható megkönnyebbüléssel kibocsátotta az eleddig tüdejében tanyázó füstöt. Az öreg, rozsdásodó fogaskerekek lassan megcsikordultak a Baltimoore elmében:
• Mondja Ratagaen, mi történt önnel, mióta nem tette tiszteletét szerény hajlékomban?
• Brazília őserdeiben jártam, pékuszra vadászni.
• Az mi?! -rökönyödött meg Sir Cecil.
• Ö...Azok, tudja, ilyen... izék. Nehéz ezt megfogalmazni. Ilyen rókafejű szövet, vagy vászon... Nem tudja véletlenül, miből vannak azok a szőrmók babák a gyermekeknek?
• Plüss? -találgatott őméltósága, aki maga is szerette az ilyesmit.
• Igen! Ez reá a helyes kifejezés! A fán nőnek.
•
• Tessék?!
• Mármint a pékuszok. -segített a dandártábornok.
Sir Lyonel láthatóan bohókás kedélyállapotban leledzett, ezt nem lehetett nem észrevenni, s Baltimoore grófja képtelen volt eldönteni, ez vajon barátja fura illatú szivarja miatt van-e, avagy kiújult rajta a Hawkins család ősi kórsága, a bohóka.
• Pékuszfán nőnek?!
• De kérem! Ki hallott már ilyen ostobaságot! Természetesen nem a „pékuszfán” nőnek. A fák ilyen faja a tudomány előtt nem ismeretes, sőt minden bizonnyal nem is létezik.
• Akkor mégis hol?
• Eukaliptuszfán.
• Ön a pandára gondol? -könnyebbült meg Cecil őméltósága.
• Nem. Ezek pékuszok. Csak szeretnek eukaliptuszfán növekedni. Aztán, amint megértek, azaz elég nagyok lesznek, lepottyannak a fáról és elbújnak a bokrok alatt. Ezért olyan nehéz őket megtalálni. És nemcsak nehéz, vészterhes is, mert a kölykeit védő pékuszmama igen veszedelmes.
• Megtámadja az embert?
• Természetesen erről szó sincs. Békés nép az övék. Csak tudja, nézi az embert. Vagyis inkább bámulja az embert azokkal a pici, fekete gombszemeivel. Rém kellemetlen. Valósággal megbabonázza az embert, és ez szélsőséges esetben akár főfájást is okozhat!
• Khm. Érdekes. Roppant érdekfeszítő foglalatosság lehet a pékuszvadászat. -sommázta doxáját Baltimoore.
• És ön? Ön mivel ütötte agyon az időt, Sir Cecil? -tette fel Ratagaen a kérdést pusztán udvariasságból.
Tisztában volt vele ugyanis, hogy öreg barátját hallgatni egyet jelentett azzal, mintha valaki önként és dalolva dugná a kezét egy líbiai bögölykukacokkal teli csuporba. Japán tudósok bebizonyították, hogy e kis állatkák igencsak jeleskednek az álomkór terjesztésében. Mondhatni tökélyre fejlesztették e tudományukat.
• Ó, valóban kíváncsi rá? -örvendezett őunalmassága.
• Természetesen. -válaszolta tökéletes nyugalommal Sir Lyonel.. Bár lelkének óceánján hatalmas viharok tomboltak, hiszen tisztában volt az előtte álló megpróbáltatás természetével, ennek kifelé a legkisebb jelét sem mutatta. Hiába, a hajósélet megedzi az embert, s egyszersmind felkészíti a férfiút az élet nehézségeire, s váratlan fordulataira. Ratagaen személyében pedig egy igazi vén tengeri medvét tisztelhetünk, annak minden tapasztalatával és bölcsességével.
• Khm. Noshát. Hogy mivel is töltöttem az elmúlt esztendőket? -morfondírozott Sir C., miközben tekintetét egy whiskyvel telt butélián nyugtatta. -Tulajdonképpen nem emlékszem rá. Habár... Talán mégiscsak akad valami említésre méltó. Távolléte alatt búsképű lovagként megvívtam a magam szélmalomharcát. Csak nem szélmalmokkal. És nem vívtam.
Azt hiszem sikerült művészi szintre emelnem lustaságomat; erényt kovácsolva e gyengeségemből.
Bizonyára emlékszik, hogy gondtalan ifjúságom egét mindössze egyetlen felleg homályosította el. Mindig is nyomasztott, hogy nem sikerült felmenőim örökébe lépnem, s volt idő -felhősödött el hirtelen tekintete- mikor nem átallottam testedzésre vetemedni. Máig is fájó pont ez életemben, s megesik, hogy nyugtalanul hálok, hisz gyötör az önvád e ballépésem miatt.
Nem tűrhettem tovább e testet, lelket egyaránt kimerítő helyzetet. Tudja, -egy megtört ember sóhaja hagyta el ajkait- valahányszor a családi képtárban jártam, az volt az érzésem, hogy családom nagy alakjai megvetéssel tekintenek le reám hallhatatlanságuk csarnokából, tudatva ezzel, hogy persona non grata lettem, ősi hagyományunk megtörése mián. Elhatároztam tehát, maradandót alkotok a restség terén.
Tudom, tudom, tespedni mindenki tud! Ahhoz azonban, hogy valaki jeleskedjék e művészetben rendkívüli elszántság és hosszú évek fáradtságos munkája szükségeltetik!
Engedje meg, hogy előrehaladásomat alátámasszam egy példával. A minap oly magával ragadóan pangtam az apátiában, hogy mikor duzzadó tettvágyáról és életerejéről méltán híres mindenesem, Furunkoloá átsietett a hallon, s véletlenül egy meggondolatlan pillantást eresztett meg irányomba, rögvest lerogyott a legközelebbi rekamiéra, s Morpheus karjaiba zuhant. -a gróf kis szünetet tartott elbeszélésében, felidézendő a dicső pillanatot.
Mindezt azonban nem érhettem volna el sziklaszilárd eltökéltségem nélkül. Ez az, ami megkülönbözteti a nagy szellemet a sekélyestől, a sikeres embert, a sikertelentől. S bármily fájó, de ez az a tulajdonság, mely hiányzik a mai fiatalemberekből. Az elszántság! Igen. Azt hiszem valóban az elszántság erényének vannak híján korunk ifjai. Mondja Lyonel, ön alszik?
• Dehogy! -vágta rá a híres utazó. -Mindössze pihentettem a szemem. Tudja, megesik néha, hogy szemidegeim elfáradnak, s ilyenkor balzsam számukra egy hosszabb pislogás. Ön bizonyára egy ilyen gyenge pillanatomban, melyben szemhéjaim lezárult állapotban leledzettek, méltóztatott reámtekinteni.
Őlordsága roppant mód megsértődött, látva, hogy Lyonel valóban nem szunyókált el beszéde alatt, sőt mi több, mégcsak nem is álmos. Rá kellett döbbennie, hogy e sártekén vajmi kevesen vannak, kik teljes mélységében értik, s értékelik művészetét.
A két gentleman egyszercsak halk motoszkálásra lett figyelmes. Rögvest a hang forrása után kezdtek el kutakodni, s végül a mennyezetet kezdték el fixírozni, amit hajszálrepedések hálóztak be. Figyelemre méltó volt, és el is gyönyörködtek benne, ahogy ezek az apró kanyonok szemlátomást növekedtek, mind számban, mind szélességben. Sir Cecilt nem lepte meg a látvány, ugyanis eldöntötte magában, hogy a mai napon már semmin sem izgatja fel magát, és minden eshetőségre felkészült. Ezért érthető, hogy azt is rezignáltan fogadta, mikor hatalmas robajjal leszakadt a plafon, és két visítozó ördögfióka manifesztálódott a szoba közepére, némi törmelék kíséretében. Lyonel, aki szintén igyekezett megőrizni hidegvérét, nem állhatta meg, hogy ne érdeklődjön az esemény természetét illetően.
• Mondja Cecil, gyakran potyognak önnél néger gyermekek az égből?
• Nem hinném, hogy ez általános lenne. Mindazonáltal kétlem, hogy a személyzet mindenről tájékoztatna. Meglehet hát, hogy történt már hasonló incidens. Ha azonban így volt, arról nincs tudomásom.
A két barát figyelmét a szoba közepén magatehetetlenül stagnáló két purdéra fordította. Nyilvánvaló volt, hogy cselekedni kellene valamit, hiszen ez az állapot ilyen formában nem tartható fenn sokáig. Azonban sajnálatos módon mindkettejüket olyannyira meglepte a gyermekek különleges belépője, hogy nemes egyszerűséggel nem tudták mitévők legyenek. Szerencséjükre Jeans ismét a lélektanilag legmegfelelőbb pillanatban érkezett:
• Nduttu Awolowo Obafeni Nnamdi Balewa Abubakar Tafawa Rufus, a bantu nép törzsfőnöke, Togo királya! -jelentett be egy meghatározhatatlan korú, szumó harcosokat megszégyenítően molett, ébenfekete bőrű, s felettébb hatalmas, mintegy két és fél méteres egyént.
• Elnézésititeket kélem, a kölökeimenk rakoncátlankodó tevékenykedése folytán. -búgta öblös mély hangján. -Botánatot esedelek titőletektől betoppanásom hiltelenszelű voltán, de Lyonel kelesem. Ah, emitt leledzel te kujon, aki vagy!
• Rufus! -kiáltott fel Ratagaen, s rögvest antik cimborája nyakába borult, s szorosan, jó szorosan átölelte. Mintegy lefogta. -Jeans, azonnal tűntessen el minden alkoholt a helyiségből! Barátom ugyan nem veti meg a jóféle itókát, de jobb lesz, ha most nem iszik.
Jeans, akit nem azért fizettek, hogy gondolkodjék, hanem, hogy parancsokat hajtson végre, eleget tett a kérésnek és felnyalábolta a whiskysüveget a két alélt gyermekkel egyetemben, majd távozott.
• Ha szabad érdeklődnöm, -firtatta Sir Cecil -miért kell tartózkodnia őfelségének a szeszesitaloktól?
• Nos, -válaszolta a dandártábornok az uralkodó karjai közül, aki nem akarta őt elengedni, mivel a királyi fenség melegebb volt, mint Afrika. -tudja, ő egy korty tüzes víztől őrjöngeni kezd. Ilyenkor általában három napig nem tud magáról, és mindenkit, akit csak megpillant, meg akar szeretgetni, egy... khm... „bizonyos” módon, akár szeretné ezt az illető, akár nem. Testalkatából kifolyólag erőfeszítéseit gyakorta siker koronázza. Egyszer a Szerájban is... -vetett jelentőségteljes pillantást a kényelmetlenül fészkelődő Baltimoorera- Node hagyjuk ezt! Mivel abban az állapotban nem lehet bírni vele, ezért ha becsiccsentett, le kell láncolni, és ketrecbe kell zárni, a saját és környezete érdekében. Mivel önnél legjobb tudomásom szerint nem található efféle alkalmatosság, jobbnak láttam a prevenciót, a tragédiát elkerülendő.
Őméltósága hitetlenkedő arckifejezéssel meredt Rufusra, aki csak szerényen elmosolyodott, még szorosabban ölelve Lyonelt.
- Nagy a telmészetem, amim van. Bizony ám! Most ha megbocsált udvaliatlanságomnak, el kell labolnom Sir Hawkinst magát, titokzatosan rejtélyes megbízattatásom okán, melet a Szibér kilály egy leszálmazottjától kaptam. Viszlát Puwlaboo!
Azzal karon ragadta Ratagaent és kiviharzottak a szobából.
Sir Cecil Puwlaboo Baltimoore-Fowler magára maradt. Teljesen összetörte a tény, hogy Togo teljhatalmú ura ilyen nyíltan gondosan titkolt keresztnevén szólította. Most már Lyonel is biztosan tudja, hogy ki volt az az álorcás gigoló, aki a Szerájban a fekete törzsfőnökkel andalgott, s később miután alaposan felöntött a garatra, lambadát járt a holdfényben a pufók daliával. Újra kínozni kezdte az önvád, hogy szégyent hozott őseire. Hiszen táncolt! És ez kétségkívül testmozgásnak minősül!
A múlt elfeledettnek hitt kísérteteinek újbóli felbukkanása rendkívül megerőltető próbája a mégoly acélos idegeknek is, s mint gyakran életében, az agg lord ezúttal is alulmaradt a küzdelemben, s hatalmas megkönnyebbülésére szép lassan elbóbiskolt...