Portfóliók
A bronzbéka
Varga Jánost Varga Jánosnak hívták.
Illendő ugye rögtön az elején bemutatkozni. Varga János pedig világéletében csodálkozott azokon, akiknek nem volt elég ennyi bemutatkozás gyanánt. Kétségtelenül jobban cseng egyesek fülében: Varga János politikai államtitkár, Varga János hegedűművész, Varga János harangöntő mester. Azaz, hogy csengene. De Varga János szerint az embert nem a mestersége határozza meg, tehát ő sem kívánta magát ezáltal meghatározni. Még megengedte, hogy egyes kivételes emberek, mint a lelkipásztorok és a művészek „oly mértékben életüknek tekintsék foglalkozásukat, hogy enélkül viszonyulni se lehessen hozzájuk”, de ezt igazán ritkának gondolta. Mondván, politikai államtitkároknál főleg nem indokolt − és hát ugye Varga Jánosnál sem, aki egyébiránt huszonöt év hűséges szolgálat után immár üzletvezetőként dolgozott egy vaskereskedésben.
Éppen ebből a vaskereskedésből indult haza elégedetten azon a szombati napon, amelyen kezdetét veszi az a történet, amit most elmesélek. Mondom, szombat volt, tehát már háromnegyed egykor kilépett az ajtón, és szokása szerint gyalog tette meg hazáig a húszperces utat. Jó hetet zártak − ilyenkor, a napfényes, szeptemberi, munkás időkben ez természetes volt, mégis jó érzéssel töltötte el Jánost. (Önmagát persze mindig keresztnéven szólította, amikor gondolkodott az életén, a tennivalókon, és néha még a jövőn is.)
Ezúttal − a szeptemberi nap, a jó egyenleg és ki tudja még, mi vagy ki hatására − gondolatai a szokásosnál messzebb kalandoztak. Így morfondírozott magában:
− Micsoda szép színei vannak ennek a városkának ilyenkor! Mint egy festményen! Már csak az ebéd hiányzik a tökéletességhez. − És ez a szó: tökéletesség, valami régi hangulatot csalogatott elő emlékeiből.
− Hej, János, János, ha még fiatal volnál, most bizony nem bandukolnál hazafele. Hirtelen mozdulattal általvetnéd magad a patak parti deszkakerítésen, és a rövid úton szaladnál hazáig. Talán békát is vinnél a kalapodban, hogy azzal tréfáld meg az otthon ebédet tálaló menyecskét. Ha fiatal volnál… – ilyes dolgokon járt János esze, és az emlékek felszakadó zuhataga apró sárgombócot kezdett formázni a lelkében évek óta lerakódott porból. A sárgombóc először még alaktalan volt, és igen kicsinyke, de létét már határozottan érezni lehetett. Bele volt gyúrva az egykori friss szerelem, a régi tréfák jóíze, és honnan-honnan nem: némi keserűség. Milyen rég nem is gondolt erre: hazafelé menet majd’ minden nap szerzett valami ajándékot: kerek kavicsot, szál pitypangot, diót, varangyot; a varangynak volt a legnagyobb sikere: amikor azt vitte szerelmi ajándékul a hatalmasakat kacagó Erzsikének. Így hát egy idő után már csak varangyot vitt. Ez lett az ő állatuk. Az ő jelük. A béka.
Az éledező sárgombóc e gondolatok közben mintha lassan a gyomor felé vette volna útját, kezdte elfoglalni az éhségnek és az ebédnek szánt helyet, s valamiképpen arra ösztönözte emberünket, hogy gyorsabban szedje a lábát. Mire hazaértek (János és a gombóc), addigra a furcsa, nyomó-szúró érzés feszült türelmetlenséggé vált. Így hát az a kedves mondat, amit Jánosunk útközben magában fogalmazgatott Erzsije számára, végül így került terítékre a friss, gőzölgő töltöttpaprika mellé:
− Ejnye no, már megint ez a kotyvalék…
*
Jó Jánosunk nyugtalansága, idegessége, majd váratlan levertsége – egyszóval a sárgombóc okozta néhány kellemetlenség − nem volt hiábavaló. És az események további előnyös alakulása is azt bizonyította, ami a Varga házaspár (mondhatjuk bátran: a Varga család) életét idáig, kimondatlanul is irányította: Az életben semmi sem történik véletlenül. A türelmes ember számára a sors maga elrendezi a kedvező utat.
Mert hogy most is mi történt? A nyugtalanságot, mint mondtam, idegesség, majd hirtelen levertség követte, ami végképp kizökkentette Jánosunkat szombat délutáni rutinjából. Így eshetett meg, hogy a hétvégi újság vezércikke helyett az egymás alatt sorakozó hirdetéseket kezdte olvasni. S különösképp erre figyelt fel:
„Lepje meg szeretteit egyedileg készített bronzszobrocskákkal! Bármilyen formában, méretben! Rövid határidőre”
Csodálatos módon e pár sor hatására Varga János képzeletében valami nagyszerű dolog öltött alakot, méghozzá pillanat alatt, és meglepően életszerűen: egy hatalmas bronzbéka.
Hogy miért béka, azt ugye nem kell magyaráznom, egyebet pedig bizony János sem magyarázott magának. Ez alkalommal kétséget kizáróan tudta, mit kell tennie. Ritkán érzett ekkora magabiztosságot, akkor is leginkább azokban a kérdésekben, melyekben már igazán nagy jártassága volt: a megfelelő lemezvastagság kiválasztásában, az alkalmazottak apró-cseprő problémáinak megoldásában. Mindezek persze eltörpültek a mostani elhatározás mellett. János tudta, hogy élete sorsdöntő pillanata lesz a mostani. Ezért rögtön ünnepi hangulat szállta meg. Még ott, a karosszékben ülve nagyobb levegőt kellett vennie, s aztán napokig így lélegzett, miközben agyából minden gondolat, mondat és vágy száműzetett, csak egy dolog maradt, élesen, akár egy mozivásznon: a bronzbéka.
*
A következő hetek furcsa izgatottságban teltek. Amikor az ember nagyon vár valamit, az addig fontos dolgok egyszerre jelentéktelenné válnak. Jánosnak a nap legkülönbözőbb időszakaiban jutott eszébe a bronzbéka, olyankor megborzongott, és hosszú perceken át ismét a jövőről gondolkodott. Arról, amikor Erzsije meglátja majd a kertben a szobrot; talán pavilont is építenek neki, hogy ne ázzon. Idővel telepíthetnek mellé kis tavat halacskákkal meg tavirózsával, vagy náddal. Arra is gondolt, hogyan fognak majd élni ezentúl, hiszen egészen világos volt, hogy egy ilyen monumentummal az ember már nem ugyanaz az ember, mint anélkül. A drága Erzsike nem fog annyit sóhajtozni a gyerek-dolog miatt. És nemsokára, amíg másoknak az unokáikban telik örömük, ők tudni fogják, hogy az élet önmagáért szép, akármi is jutott belőle. A béka emlékeztetni fogja őket.
És határtalan öröm áradt szét egész lelkében, amikor eszébe jutott, hogy a bronzbéka még akkor is ott fog állani a kertben, a tavacska partján, amikor ő és a felesége már réges-rég jobblétre szenderültek. Úgy emlegetik majd az emberek: „tudod, a békás háznál”. És mindez végtelen megnyugvással töltötte el.
Valami rossz érzés azonban mégis csak maradt benne. Talán abból a sárgombócból, de még inkább rossz előérzetnek tűnt. Ez csak azért nem aggasztotta különösebben, mert ezidáig nem szoktak előérzetei lenni, semmi sem indokolta tehát, hogy most legyenek. Maradt inkább az álmodozásnál, és persze megfelelő figyelmet szentelt a munkájának is, mert azt is megtanulta rég, hogy a munka megtart, lelki biztonságot ad, és − nem utolsó sorban − gyorsabban telik vele az idő.
Utólag valóban pillanatoknak tűnt az a néhány hét, ami a béka megérkezéséig eltelt. János nagyjából fel volt készülve a nagy pillanatra, de a pontos idejét nem tudta előre. Éppen az L-profilú vasak leltározásával volt elfoglalva, amikor érkezett a telefon:
− Varga úr? Elkészült a szobra, már útnak is indítottuk. Másfél óra múlva ott lesz a sofőr a megadott címen. A maradék összeget az átvételkor tudja rendezni. Sok örömet a teknősével!
János arca kővé vált. Homlokán lüktetni kezdtek az erek, majd hirtelen éles fájdalom nyilallt a fejébe. Ez többször is megismétlődött az alatt a néhány perc alatt, amíg állt a telefon mellett. Fejébe tolult a vér, és az a sok mozgókép is, amit korábban számtalanszor lejátszott magában. Csakhogy ezek most egytől egyig máshogy végződtek: ahogy a daru leereszt egy teknősbékát az udvarra, és Erzsi értetlenül bámul rá. Ahogy kifizeti az irdatlan összeg maradékát, ahogy tanácstalanul ül a nappaliszoba foteljében, a kertjében álló idegen teknőcre gondolva. Aztán összeszedte minden erejét, és tárcsázott. De a kedves női hangnak csak dadogással tudott felelni:
− Nem, nem teknőc, én békát, békát akartam.
És megsemmisülten tette le a kagylót, fülében még visszhangoztak az utolsó, fel nem fogott szavak: nagyon sajnáljuk.
Persze Varga Jánost, aki egy vaskereskedésben üzletvezető, nem olyan fából faragták, hogy ennyiben hagyja az ügyet. Miután némileg magához tért kábulatából, hazaindult. Útközben olyat tett, mint még soha: a kocsmában elfogyasztott két felessel vértezte fel magát az érkező kihívások és a bronzteknőc ellen, ami elismerésre méltóan jól sikerült. Bizonyíthatja ezt az a néhány tucat szomszéd, aki a szokatlan utcai látványosság alkalmából összesereglett. Bizonyára nem tudták mire vélni már a többméteres, bronzból öntött teknősbéka megjelenését sem, azt pedig aztán végképp csodálkozva hallgatták, ahogy a mindig békés Varga lila fejjel ordít a fülük tövét vakargató szállítómunkásokkal. És még hogy békát szeretett volna! Minden bizonnyal megbolondult.
Erzsike is megszeppenve próbálta megérteni a történéseket, de leginkább férjuráért aggódott, főképpen miután az magából kikelve elviharzott a helyszínről. A délután azzal telt, hogy üldögélt a kertben a teknős mellett, próbálta összerakni a részleteket, többször elmesélte magának, amire jutott − és időről időre Jánoshoz beszélt, halkan:
− János, János, így felbosszantani magad. Mit tettek veled? Gyere haza. Ne csinálj hülyeséget. Jancsi.
*
Bizony, a női léleknek finomak a radarjai, és Erzsi messziről is pontosan érzékelte, mi zajlik le jó ura lelkében. Ha nem érezte volna úgy, hogy a teknős mellett kell maradnia, már felkerekedett volna, hogy megkeresse Jánost. És azt is tudta volna, hová induljon: a patak kanyarodásánál lévő kis deszkahídhoz, ami sok méter magasan ívelt át a kavicsos, lassúfolyású meder és az apró tisztás fölött, s még a szomorúfűznek is fölémagasodott. János ott álldogált, üres szemmel bámulta a csendéletet, s hallgatta fejében a mérhetetlen ürességet. E semmiből már-már kerekedni kezdett volna valami vékonyszálú elszánás, mikor a magasból érces, bántó, magas férfihang zengett a megrökönyödő Jánosra:
− Varga, bazmeg! Te meg mi a fenét csinálsz itt! A kurva életbe, ennyit a szabadságomról! Jössz le arról a hídról? Hallod? Az anyja mindenit! Na ülj le ide szépen, hadd fújjam ki magam egy kicsit.
A megszólított bamba arccal bámult a jelenség képébe, de önkéntelenül engedelmeskedett neki. Leült tőle távol, egy nagyobb darab kőre, és nem merte megkérdezni azt az egyetlen dolgot, ami az eszében forgott. Ehelyett suta mentegetőzésbe kezdett:
− Én, kérem, csak sétáltam itt… nem akartam én semmit… én csak…
− Nem akartál, nem akartál! Tudtam én jól, hogy mit akartál, amikor még magad sem tudtad! Mit képzelsz, majd tán egész sereget küld az Atyaúristen utánad? − A jelenség − némileg talán megkönnyebbülten − izzadt homlokát törölgette, és olyan képet vágott, mint akit borzasztóan fáraszt a beszéd.
− Nézd, énnekem egyáltalán nem itt kéne lennem. Még a legalja, szerencsétlen hócsináló-viharzabolázó angyaloknak is jár néhány hét szabadság. Engem meg, akinek saját, külön bejáratú páciensem van, ilyenkor sem hagynak nyugton. Az a szerencsétlen, félnótás Maláj meg elmehet a… − itt egy pillanatra Jánosra pillantott, és megenyhülve folytatta: − Jól van na, nem kell úgy betojni, a kedvedért visszafogom magam. Tudom, hogy nem szereted a trágár beszédet. Azt hiszed, az angyalok nem szoktak káromkodni? Azt hiszed, az Úristent érdekli is ez? Nem vagyunk mi szentek, vagy mi a fasz! Szóval Maláj a helyettesem. Neki kellett volna vigyáznia rád, amíg távol vagyok, de annak csak a nőkön jár az esze, hogy az ördög vinné el!
Jánosunk, anélkül, hogy felfogta volna, mi történik vele, vagy kivel beszél, kezdett lecsillapodni. Érezte, hogy az elkeseredés lassan elpárolog szívéből, tagjaiba végtelen fáradtság tolul, és egyetlen vágya marad csak: aludni. De az angyal most már be is akarta fejezni, aminek nekifogott.
− Szóval, mielőtt itt egy vacak kis zöld ugrancsolós miatt tönkretennéd magad, meg az én karrieremet is, hadd magyarázom meg, hogy is állunk. Először is: az a béka nagyon szép gondolat, romantikus, bla-bla, majd el is aléltam tőle, mikor meghallottam. Ilyenek vagytok ti, emberek. De nem is ez az érdekes, felőlem aztán szerelmesedjél bele nagy eszmékbe meg még nagyobb kurva szobrokba, nyugi, nem érdekel. De ha annyira kell neked az a valami, legalább járnál utána egy ilyen hangyafingnyit! Kivel beszéltél te, mondd! A főigazgatóval? Netán a területi illetékessel? Frászt! Egy diszpécserrel! Meg egy sofőrrel! Még jó, hogy azok nem vállalják be a balhét! Tudod te, hogy ez egy nemzetközi cég? Úgy ám! A tengeren túl szinte minden nagyobb városban van saját üzemük, egész franchise-rendszer. Ezt persze itt nem hirdetik, mert errefelé szeretik az emberek az egyedit. Egyedi! Hogyne! Lefogadom, hogy bazinagy bronzbékából is havonta többet öntenek a hülyéknek! Szépen beszélni kell a felettessel, meg a felettesnek a felettesével, egy kicsit fenyegetőzni a nemzetközi panaszhivatallal, és már el is van intézve. Seperc alatt itt van a békád, a bamba teknőc pedig megy valami teknősőrült nappalijába. Ennyi. Érted? Te meg játszod itt a mártírt nekem, és hozod rám a frászt!
Az angyal még beszélt sokáig, sokáig, talán mégsem unta annyira a felvilágosítást, vagy csak hiányzott neki a társaság − ki tudja. János estére került haza, nem emlékezett, hogyan, csak egy régi barátjával esett véletlen találkozóról beszélt. Másnap sokáig aludt, és persze idővel a teknőse is kicserélődött egy rendes, hatalmas bronzbékává.
− Miért is ne lehetne happy end? – gondolta. − Nem szégyen az.
Tehát ebbe kellőképpen belenyugodott. És hogy sorsának vagy az Atyaistennek megüzenje: érti a dörgést, vásárolt a cégtől ötven évre elég bronzpucolószert. Ahogy nézem, most is épp pucol.
Illendő ugye rögtön az elején bemutatkozni. Varga János pedig világéletében csodálkozott azokon, akiknek nem volt elég ennyi bemutatkozás gyanánt. Kétségtelenül jobban cseng egyesek fülében: Varga János politikai államtitkár, Varga János hegedűművész, Varga János harangöntő mester. Azaz, hogy csengene. De Varga János szerint az embert nem a mestersége határozza meg, tehát ő sem kívánta magát ezáltal meghatározni. Még megengedte, hogy egyes kivételes emberek, mint a lelkipásztorok és a művészek „oly mértékben életüknek tekintsék foglalkozásukat, hogy enélkül viszonyulni se lehessen hozzájuk”, de ezt igazán ritkának gondolta. Mondván, politikai államtitkároknál főleg nem indokolt − és hát ugye Varga Jánosnál sem, aki egyébiránt huszonöt év hűséges szolgálat után immár üzletvezetőként dolgozott egy vaskereskedésben.
Éppen ebből a vaskereskedésből indult haza elégedetten azon a szombati napon, amelyen kezdetét veszi az a történet, amit most elmesélek. Mondom, szombat volt, tehát már háromnegyed egykor kilépett az ajtón, és szokása szerint gyalog tette meg hazáig a húszperces utat. Jó hetet zártak − ilyenkor, a napfényes, szeptemberi, munkás időkben ez természetes volt, mégis jó érzéssel töltötte el Jánost. (Önmagát persze mindig keresztnéven szólította, amikor gondolkodott az életén, a tennivalókon, és néha még a jövőn is.)
Ezúttal − a szeptemberi nap, a jó egyenleg és ki tudja még, mi vagy ki hatására − gondolatai a szokásosnál messzebb kalandoztak. Így morfondírozott magában:
− Micsoda szép színei vannak ennek a városkának ilyenkor! Mint egy festményen! Már csak az ebéd hiányzik a tökéletességhez. − És ez a szó: tökéletesség, valami régi hangulatot csalogatott elő emlékeiből.
− Hej, János, János, ha még fiatal volnál, most bizony nem bandukolnál hazafele. Hirtelen mozdulattal általvetnéd magad a patak parti deszkakerítésen, és a rövid úton szaladnál hazáig. Talán békát is vinnél a kalapodban, hogy azzal tréfáld meg az otthon ebédet tálaló menyecskét. Ha fiatal volnál… – ilyes dolgokon járt János esze, és az emlékek felszakadó zuhataga apró sárgombócot kezdett formázni a lelkében évek óta lerakódott porból. A sárgombóc először még alaktalan volt, és igen kicsinyke, de létét már határozottan érezni lehetett. Bele volt gyúrva az egykori friss szerelem, a régi tréfák jóíze, és honnan-honnan nem: némi keserűség. Milyen rég nem is gondolt erre: hazafelé menet majd’ minden nap szerzett valami ajándékot: kerek kavicsot, szál pitypangot, diót, varangyot; a varangynak volt a legnagyobb sikere: amikor azt vitte szerelmi ajándékul a hatalmasakat kacagó Erzsikének. Így hát egy idő után már csak varangyot vitt. Ez lett az ő állatuk. Az ő jelük. A béka.
Az éledező sárgombóc e gondolatok közben mintha lassan a gyomor felé vette volna útját, kezdte elfoglalni az éhségnek és az ebédnek szánt helyet, s valamiképpen arra ösztönözte emberünket, hogy gyorsabban szedje a lábát. Mire hazaértek (János és a gombóc), addigra a furcsa, nyomó-szúró érzés feszült türelmetlenséggé vált. Így hát az a kedves mondat, amit Jánosunk útközben magában fogalmazgatott Erzsije számára, végül így került terítékre a friss, gőzölgő töltöttpaprika mellé:
− Ejnye no, már megint ez a kotyvalék…
*
Jó Jánosunk nyugtalansága, idegessége, majd váratlan levertsége – egyszóval a sárgombóc okozta néhány kellemetlenség − nem volt hiábavaló. És az események további előnyös alakulása is azt bizonyította, ami a Varga házaspár (mondhatjuk bátran: a Varga család) életét idáig, kimondatlanul is irányította: Az életben semmi sem történik véletlenül. A türelmes ember számára a sors maga elrendezi a kedvező utat.
Mert hogy most is mi történt? A nyugtalanságot, mint mondtam, idegesség, majd hirtelen levertség követte, ami végképp kizökkentette Jánosunkat szombat délutáni rutinjából. Így eshetett meg, hogy a hétvégi újság vezércikke helyett az egymás alatt sorakozó hirdetéseket kezdte olvasni. S különösképp erre figyelt fel:
„Lepje meg szeretteit egyedileg készített bronzszobrocskákkal! Bármilyen formában, méretben! Rövid határidőre”
Csodálatos módon e pár sor hatására Varga János képzeletében valami nagyszerű dolog öltött alakot, méghozzá pillanat alatt, és meglepően életszerűen: egy hatalmas bronzbéka.
Hogy miért béka, azt ugye nem kell magyaráznom, egyebet pedig bizony János sem magyarázott magának. Ez alkalommal kétséget kizáróan tudta, mit kell tennie. Ritkán érzett ekkora magabiztosságot, akkor is leginkább azokban a kérdésekben, melyekben már igazán nagy jártassága volt: a megfelelő lemezvastagság kiválasztásában, az alkalmazottak apró-cseprő problémáinak megoldásában. Mindezek persze eltörpültek a mostani elhatározás mellett. János tudta, hogy élete sorsdöntő pillanata lesz a mostani. Ezért rögtön ünnepi hangulat szállta meg. Még ott, a karosszékben ülve nagyobb levegőt kellett vennie, s aztán napokig így lélegzett, miközben agyából minden gondolat, mondat és vágy száműzetett, csak egy dolog maradt, élesen, akár egy mozivásznon: a bronzbéka.
*
A következő hetek furcsa izgatottságban teltek. Amikor az ember nagyon vár valamit, az addig fontos dolgok egyszerre jelentéktelenné válnak. Jánosnak a nap legkülönbözőbb időszakaiban jutott eszébe a bronzbéka, olyankor megborzongott, és hosszú perceken át ismét a jövőről gondolkodott. Arról, amikor Erzsije meglátja majd a kertben a szobrot; talán pavilont is építenek neki, hogy ne ázzon. Idővel telepíthetnek mellé kis tavat halacskákkal meg tavirózsával, vagy náddal. Arra is gondolt, hogyan fognak majd élni ezentúl, hiszen egészen világos volt, hogy egy ilyen monumentummal az ember már nem ugyanaz az ember, mint anélkül. A drága Erzsike nem fog annyit sóhajtozni a gyerek-dolog miatt. És nemsokára, amíg másoknak az unokáikban telik örömük, ők tudni fogják, hogy az élet önmagáért szép, akármi is jutott belőle. A béka emlékeztetni fogja őket.
És határtalan öröm áradt szét egész lelkében, amikor eszébe jutott, hogy a bronzbéka még akkor is ott fog állani a kertben, a tavacska partján, amikor ő és a felesége már réges-rég jobblétre szenderültek. Úgy emlegetik majd az emberek: „tudod, a békás háznál”. És mindez végtelen megnyugvással töltötte el.
Valami rossz érzés azonban mégis csak maradt benne. Talán abból a sárgombócból, de még inkább rossz előérzetnek tűnt. Ez csak azért nem aggasztotta különösebben, mert ezidáig nem szoktak előérzetei lenni, semmi sem indokolta tehát, hogy most legyenek. Maradt inkább az álmodozásnál, és persze megfelelő figyelmet szentelt a munkájának is, mert azt is megtanulta rég, hogy a munka megtart, lelki biztonságot ad, és − nem utolsó sorban − gyorsabban telik vele az idő.
Utólag valóban pillanatoknak tűnt az a néhány hét, ami a béka megérkezéséig eltelt. János nagyjából fel volt készülve a nagy pillanatra, de a pontos idejét nem tudta előre. Éppen az L-profilú vasak leltározásával volt elfoglalva, amikor érkezett a telefon:
− Varga úr? Elkészült a szobra, már útnak is indítottuk. Másfél óra múlva ott lesz a sofőr a megadott címen. A maradék összeget az átvételkor tudja rendezni. Sok örömet a teknősével!
János arca kővé vált. Homlokán lüktetni kezdtek az erek, majd hirtelen éles fájdalom nyilallt a fejébe. Ez többször is megismétlődött az alatt a néhány perc alatt, amíg állt a telefon mellett. Fejébe tolult a vér, és az a sok mozgókép is, amit korábban számtalanszor lejátszott magában. Csakhogy ezek most egytől egyig máshogy végződtek: ahogy a daru leereszt egy teknősbékát az udvarra, és Erzsi értetlenül bámul rá. Ahogy kifizeti az irdatlan összeg maradékát, ahogy tanácstalanul ül a nappaliszoba foteljében, a kertjében álló idegen teknőcre gondolva. Aztán összeszedte minden erejét, és tárcsázott. De a kedves női hangnak csak dadogással tudott felelni:
− Nem, nem teknőc, én békát, békát akartam.
És megsemmisülten tette le a kagylót, fülében még visszhangoztak az utolsó, fel nem fogott szavak: nagyon sajnáljuk.
Persze Varga Jánost, aki egy vaskereskedésben üzletvezető, nem olyan fából faragták, hogy ennyiben hagyja az ügyet. Miután némileg magához tért kábulatából, hazaindult. Útközben olyat tett, mint még soha: a kocsmában elfogyasztott két felessel vértezte fel magát az érkező kihívások és a bronzteknőc ellen, ami elismerésre méltóan jól sikerült. Bizonyíthatja ezt az a néhány tucat szomszéd, aki a szokatlan utcai látványosság alkalmából összesereglett. Bizonyára nem tudták mire vélni már a többméteres, bronzból öntött teknősbéka megjelenését sem, azt pedig aztán végképp csodálkozva hallgatták, ahogy a mindig békés Varga lila fejjel ordít a fülük tövét vakargató szállítómunkásokkal. És még hogy békát szeretett volna! Minden bizonnyal megbolondult.
Erzsike is megszeppenve próbálta megérteni a történéseket, de leginkább férjuráért aggódott, főképpen miután az magából kikelve elviharzott a helyszínről. A délután azzal telt, hogy üldögélt a kertben a teknős mellett, próbálta összerakni a részleteket, többször elmesélte magának, amire jutott − és időről időre Jánoshoz beszélt, halkan:
− János, János, így felbosszantani magad. Mit tettek veled? Gyere haza. Ne csinálj hülyeséget. Jancsi.
*
Bizony, a női léleknek finomak a radarjai, és Erzsi messziről is pontosan érzékelte, mi zajlik le jó ura lelkében. Ha nem érezte volna úgy, hogy a teknős mellett kell maradnia, már felkerekedett volna, hogy megkeresse Jánost. És azt is tudta volna, hová induljon: a patak kanyarodásánál lévő kis deszkahídhoz, ami sok méter magasan ívelt át a kavicsos, lassúfolyású meder és az apró tisztás fölött, s még a szomorúfűznek is fölémagasodott. János ott álldogált, üres szemmel bámulta a csendéletet, s hallgatta fejében a mérhetetlen ürességet. E semmiből már-már kerekedni kezdett volna valami vékonyszálú elszánás, mikor a magasból érces, bántó, magas férfihang zengett a megrökönyödő Jánosra:
− Varga, bazmeg! Te meg mi a fenét csinálsz itt! A kurva életbe, ennyit a szabadságomról! Jössz le arról a hídról? Hallod? Az anyja mindenit! Na ülj le ide szépen, hadd fújjam ki magam egy kicsit.
A megszólított bamba arccal bámult a jelenség képébe, de önkéntelenül engedelmeskedett neki. Leült tőle távol, egy nagyobb darab kőre, és nem merte megkérdezni azt az egyetlen dolgot, ami az eszében forgott. Ehelyett suta mentegetőzésbe kezdett:
− Én, kérem, csak sétáltam itt… nem akartam én semmit… én csak…
− Nem akartál, nem akartál! Tudtam én jól, hogy mit akartál, amikor még magad sem tudtad! Mit képzelsz, majd tán egész sereget küld az Atyaúristen utánad? − A jelenség − némileg talán megkönnyebbülten − izzadt homlokát törölgette, és olyan képet vágott, mint akit borzasztóan fáraszt a beszéd.
− Nézd, énnekem egyáltalán nem itt kéne lennem. Még a legalja, szerencsétlen hócsináló-viharzabolázó angyaloknak is jár néhány hét szabadság. Engem meg, akinek saját, külön bejáratú páciensem van, ilyenkor sem hagynak nyugton. Az a szerencsétlen, félnótás Maláj meg elmehet a… − itt egy pillanatra Jánosra pillantott, és megenyhülve folytatta: − Jól van na, nem kell úgy betojni, a kedvedért visszafogom magam. Tudom, hogy nem szereted a trágár beszédet. Azt hiszed, az angyalok nem szoktak káromkodni? Azt hiszed, az Úristent érdekli is ez? Nem vagyunk mi szentek, vagy mi a fasz! Szóval Maláj a helyettesem. Neki kellett volna vigyáznia rád, amíg távol vagyok, de annak csak a nőkön jár az esze, hogy az ördög vinné el!
Jánosunk, anélkül, hogy felfogta volna, mi történik vele, vagy kivel beszél, kezdett lecsillapodni. Érezte, hogy az elkeseredés lassan elpárolog szívéből, tagjaiba végtelen fáradtság tolul, és egyetlen vágya marad csak: aludni. De az angyal most már be is akarta fejezni, aminek nekifogott.
− Szóval, mielőtt itt egy vacak kis zöld ugrancsolós miatt tönkretennéd magad, meg az én karrieremet is, hadd magyarázom meg, hogy is állunk. Először is: az a béka nagyon szép gondolat, romantikus, bla-bla, majd el is aléltam tőle, mikor meghallottam. Ilyenek vagytok ti, emberek. De nem is ez az érdekes, felőlem aztán szerelmesedjél bele nagy eszmékbe meg még nagyobb kurva szobrokba, nyugi, nem érdekel. De ha annyira kell neked az a valami, legalább járnál utána egy ilyen hangyafingnyit! Kivel beszéltél te, mondd! A főigazgatóval? Netán a területi illetékessel? Frászt! Egy diszpécserrel! Meg egy sofőrrel! Még jó, hogy azok nem vállalják be a balhét! Tudod te, hogy ez egy nemzetközi cég? Úgy ám! A tengeren túl szinte minden nagyobb városban van saját üzemük, egész franchise-rendszer. Ezt persze itt nem hirdetik, mert errefelé szeretik az emberek az egyedit. Egyedi! Hogyne! Lefogadom, hogy bazinagy bronzbékából is havonta többet öntenek a hülyéknek! Szépen beszélni kell a felettessel, meg a felettesnek a felettesével, egy kicsit fenyegetőzni a nemzetközi panaszhivatallal, és már el is van intézve. Seperc alatt itt van a békád, a bamba teknőc pedig megy valami teknősőrült nappalijába. Ennyi. Érted? Te meg játszod itt a mártírt nekem, és hozod rám a frászt!
Az angyal még beszélt sokáig, sokáig, talán mégsem unta annyira a felvilágosítást, vagy csak hiányzott neki a társaság − ki tudja. János estére került haza, nem emlékezett, hogyan, csak egy régi barátjával esett véletlen találkozóról beszélt. Másnap sokáig aludt, és persze idővel a teknőse is kicserélődött egy rendes, hatalmas bronzbékává.
− Miért is ne lehetne happy end? – gondolta. − Nem szégyen az.
Tehát ebbe kellőképpen belenyugodott. És hogy sorsának vagy az Atyaistennek megüzenje: érti a dörgést, vásárolt a cégtől ötven évre elég bronzpucolószert. Ahogy nézem, most is épp pucol.
