Portfóliók
Tisza Kata én vagyok
„Kiszolgáltatom magam a boltossal, vagy a boltosnak:
melyik a pontos rag?”
Ludditák
„Pesti kínálat című kötete nagy port kavart az irodalmi körökben és a bulvárvilágban egyaránt”. Erről lemaradtam, bár imádok nők segítségével felkavarodni, nyilván mert nyitott, érzékeny és liberális vagyok. Ezért is mondtam le összes határidős munkámat, s olvastam el Tisza Kata második könyvét, a Revánsot, mely huszonegy fogásban tálalja fel ezt a szép, beteg, rokokó várost. Bulvár-Budapest, Alter-Budapest: magyar idő szerint éjszaka.
A szerző nem érezte úgy, hogy át kéne lopnia önnön bumfordi törékenységét az Esterházy-féle prózapoétikai hagyományon, s le kéne váltania ezt a rohadt nyelvet. A széttartás alakzatai, mondhatnánk, ragyogó eklektika, fejelhetnénk meg, de ami biztos: az a műfaji bizonytalanság. Legeredményesebben konfesszióregényként olvashatjuk ezt a huszonegy kisprózát: a közös nevezőt a hipertrófiás énben találva meg.
A szerző ügyesen felkeni nekünk a pöffeszkedő, irigy éjszakát, meg a tükröket letakaró reggeleket. Cselezget egy kicsit a nyelvvel, néha kerékbe töri, közben gyón nekünk, s mi majdnem el is hisszük. Főhőse (nagyvárosi szingli) eldöntötte, nem a teste lesz a legdrágább, hiszen (mint újra és újra kiderül) neki diplomái és nyelvvizsgái is vannak. De hogy mi a legdrágább, azt talán a következő Tisza-könyvből tudjuk meg.
Olcsó moralizálás helyett ígéretes testkutatás. Szokatlan ez a testfókusz, hiszen látszólag másról sincs szó, mint emóciókról, ideológiákról, színváltó sztorikról. Egy kiégett és naiv bölcsészlány a nagyvárosban mit is érez, hogy hazudik, hogy sakkozik fejben. De valójában a test beszél. Az a hihetetlen erő, amivel csak egy metaforáitól megfosztott Hús beszélhet: hát persze, hogy Tisza Kata én vagyok.
Legtöbbször egy kellemes paródianyelv szólal meg, szólal fel, néha a paródia szándéka nélkül. Mindebből nem lesz vádbeszéd, sem pamflet, a hangok nem úgy verődnek vissza, inkább szétfoszlanak, mint kürtős kalács a szájpadlat alatt. A Reváns nem nyelvében él, mint Édes Erdély, hanem állításaiban, tisztán referenciális kimondási kényszerében. Rokonok, dörmögné Móricz, de ő már nem nagyon olvas. Tisza Katának nélküle kell lerántania a vörös bársonyt a sok nyálcsorgató, kapzsi és bogaras kispolgárról, médiageciről, meg pszeudo-dandyről.
Alapprobléma, hogy a szerzői (?) ambíció ellenére a sok történet nem lesz elég kemény, pontos, mert nincsenek nevek; miközben arra bazírozik a marketing (is), hogy itt mindenkiről kiderül minden. Tisza azt a szubkultúrát cselezi ki, amelyiknek játszik. Én nem tudtam biztosan azonosítani senkit. Bár mit ugatok, irigy kutya vagyok, még nem dugtam eleget médiareflektorban, pedig a Blikk-kel és a Holdparkkal kelek-fekszem.
Tisza „valósághű” írásaiban (néhány szuggesztív esszé- vagy karikatúrabetét ellenére) néha úgy interpretálja a férfiak hozzá intézett szavait, mintha nem is feltételezné, hogy Tiszántúli Emanuelle is hallott már hasonlókat. De sebaj, mint falat kenyér, úgy kell mindnyájunknak (az imidzs). Tisza is akkor a legjobb, ha rögeszméjéről ír: hisz mint a világhálóra, úgy megy fel a testre, onnan nyílik meg neki lélek, meg lék. Hangja ilyenkor az igazi: érzem is, nem véletlen, hogy szinte csak nőkkel tudok kommunikálni. Nagykörúti testpompa: le a bézból sapkával, de ne gondoljunk azért rögtön a Bartis-féle hidegrázós pontosságra, máshogyan lapul itt a metafizika (light).
A Szilágyi Gyula szexuál-lélektani kutatásaival is kedélyesen összeolvasható Reváns szerzőjének érdemes lenne tapogatóznia az irodalmi kultuszkutatás, egyáltalán a szociográfia felé. A feszes tárcák (pl. Mester, Az Arc), vagy az egyik hosszabb novella, a Zuhanórepülés pedig azt mutatják, hogy ha Para-Kovács Imre nem is, de ütőképes tárcaíró könnyen lehet Tisza Katából. Bár ambíciói ennél testesebbnek tűnnek, a pesti kínálat minden kaján rókájának örömére. (Tisza Kata: Reváns, Ulpius-ház, 2006., 167 oldal, 2480 Ft)
(KISTANGÓ, 2006. október - [a]http://www.kistango.hu[text]www.kistango.hu[/a]
melyik a pontos rag?”
Ludditák
„Pesti kínálat című kötete nagy port kavart az irodalmi körökben és a bulvárvilágban egyaránt”. Erről lemaradtam, bár imádok nők segítségével felkavarodni, nyilván mert nyitott, érzékeny és liberális vagyok. Ezért is mondtam le összes határidős munkámat, s olvastam el Tisza Kata második könyvét, a Revánsot, mely huszonegy fogásban tálalja fel ezt a szép, beteg, rokokó várost. Bulvár-Budapest, Alter-Budapest: magyar idő szerint éjszaka.
A szerző nem érezte úgy, hogy át kéne lopnia önnön bumfordi törékenységét az Esterházy-féle prózapoétikai hagyományon, s le kéne váltania ezt a rohadt nyelvet. A széttartás alakzatai, mondhatnánk, ragyogó eklektika, fejelhetnénk meg, de ami biztos: az a műfaji bizonytalanság. Legeredményesebben konfesszióregényként olvashatjuk ezt a huszonegy kisprózát: a közös nevezőt a hipertrófiás énben találva meg.
A szerző ügyesen felkeni nekünk a pöffeszkedő, irigy éjszakát, meg a tükröket letakaró reggeleket. Cselezget egy kicsit a nyelvvel, néha kerékbe töri, közben gyón nekünk, s mi majdnem el is hisszük. Főhőse (nagyvárosi szingli) eldöntötte, nem a teste lesz a legdrágább, hiszen (mint újra és újra kiderül) neki diplomái és nyelvvizsgái is vannak. De hogy mi a legdrágább, azt talán a következő Tisza-könyvből tudjuk meg.
Olcsó moralizálás helyett ígéretes testkutatás. Szokatlan ez a testfókusz, hiszen látszólag másról sincs szó, mint emóciókról, ideológiákról, színváltó sztorikról. Egy kiégett és naiv bölcsészlány a nagyvárosban mit is érez, hogy hazudik, hogy sakkozik fejben. De valójában a test beszél. Az a hihetetlen erő, amivel csak egy metaforáitól megfosztott Hús beszélhet: hát persze, hogy Tisza Kata én vagyok.
Legtöbbször egy kellemes paródianyelv szólal meg, szólal fel, néha a paródia szándéka nélkül. Mindebből nem lesz vádbeszéd, sem pamflet, a hangok nem úgy verődnek vissza, inkább szétfoszlanak, mint kürtős kalács a szájpadlat alatt. A Reváns nem nyelvében él, mint Édes Erdély, hanem állításaiban, tisztán referenciális kimondási kényszerében. Rokonok, dörmögné Móricz, de ő már nem nagyon olvas. Tisza Katának nélküle kell lerántania a vörös bársonyt a sok nyálcsorgató, kapzsi és bogaras kispolgárról, médiageciről, meg pszeudo-dandyről.
Alapprobléma, hogy a szerzői (?) ambíció ellenére a sok történet nem lesz elég kemény, pontos, mert nincsenek nevek; miközben arra bazírozik a marketing (is), hogy itt mindenkiről kiderül minden. Tisza azt a szubkultúrát cselezi ki, amelyiknek játszik. Én nem tudtam biztosan azonosítani senkit. Bár mit ugatok, irigy kutya vagyok, még nem dugtam eleget médiareflektorban, pedig a Blikk-kel és a Holdparkkal kelek-fekszem.
Tisza „valósághű” írásaiban (néhány szuggesztív esszé- vagy karikatúrabetét ellenére) néha úgy interpretálja a férfiak hozzá intézett szavait, mintha nem is feltételezné, hogy Tiszántúli Emanuelle is hallott már hasonlókat. De sebaj, mint falat kenyér, úgy kell mindnyájunknak (az imidzs). Tisza is akkor a legjobb, ha rögeszméjéről ír: hisz mint a világhálóra, úgy megy fel a testre, onnan nyílik meg neki lélek, meg lék. Hangja ilyenkor az igazi: érzem is, nem véletlen, hogy szinte csak nőkkel tudok kommunikálni. Nagykörúti testpompa: le a bézból sapkával, de ne gondoljunk azért rögtön a Bartis-féle hidegrázós pontosságra, máshogyan lapul itt a metafizika (light).
A Szilágyi Gyula szexuál-lélektani kutatásaival is kedélyesen összeolvasható Reváns szerzőjének érdemes lenne tapogatóznia az irodalmi kultuszkutatás, egyáltalán a szociográfia felé. A feszes tárcák (pl. Mester, Az Arc), vagy az egyik hosszabb novella, a Zuhanórepülés pedig azt mutatják, hogy ha Para-Kovács Imre nem is, de ütőképes tárcaíró könnyen lehet Tisza Katából. Bár ambíciói ennél testesebbnek tűnnek, a pesti kínálat minden kaján rókájának örömére. (Tisza Kata: Reváns, Ulpius-ház, 2006., 167 oldal, 2480 Ft)
(KISTANGÓ, 2006. október - [a]http://www.kistango.hu[text]www.kistango.hu[/a]
