Portfóliók

Már hónapok óta hánykolódtak a tengeren és lassan annyi élelmük sem volt, hogy egy galambot megetessenek. Bár szerettek volna madarat látni, mert akkor az azt jelentette volna, hogy szárazföld van a közelben, azaz igazság, mióta rájöttek eltévedtek, már jó néhány társukat elvesztették. Valószínűleg beugrottak a vízbe. Sokakat megzavart, hogy kilátástalannak tűnt a helyzetük és mindenütt csak a gyilkos kékség látszott. Kék fenn, kék lenn, a tengerészeknek már lassan csak ez a szín létezett. Néha láttak felismerhetetlen halakat, amik még jobban megerősítették bennük, hogy ismeretlen vizeken járnak. Féltek. Nem csak a haláltól, hanem az istenek haragjától is. Hiszen miért keveredtek ekkora bajba, ha nem azért, mert olyat tettek, vagy tenni készültek, amik az istenek haragját kiváltották.
Csend volt a hajón, de mégis kitapintható volt a feszültség. Érezni lehetett a lázadás lehetőségét és talán már szervezkedtek is a matrózok, ám a kapitány, egyelőre megelőzte a bajt. Kiadta a fegyvereket a tiszteknek, és mivel utaztak velük katonák, bár csekély számban, túlerőbe kerültek a matrózokkal szemben. Mindenki tette a dolgát. A tisztek kiadták a parancsokat, a matrózok, pedig teljesítették azokat, miközben a két tábor árgus szemmel figyelte egymást. A katonák pedig hajthatatlanul a kapitány parancsait teljesítették, habár nem tengerész egység volt, de mégis elismerték felettesüknek.

A kapitány nem értette, miért nem találkoztak eddig szárazfölddel. A régi térképek, és saját számításai szerint már egy nagy sziget közepén kellene lenniük. Örökölte a térképeket az őseitől, hiszen a családi hagyomány szerint valamikori ükapja készítette azokat. Éppen ezért biztos volt bennük. Az is lehet, hogy az ükapja rosszul rajzolta le a szigetet, de ekkorát nem tévedhetett. Ez nagyon sok és az ő családja a megbízhatóságáról nevezetes hazájában. A matrózokat is így tudta verbuválni, hogy elmondta nekik, már egy behajózott utat fognak megtenni és nem az ismeretlenbe mennek. Az ő szavára adnak… illetve adtak, most egy lyukas garast nem adna az életéért itt a hajón.
Hallgatta a hajó nyikorgását és az óceánt, miközben a kapitányi kabin asztalán könyökölt feltűrt ingben és több napos borostában. „ Na, így se látott még senki, de most ez sem érdekel. Most csak egy dolog érdekel, kellene egy varázspálca – felkuncogott – és ide tudnám varázsolni a szigetet. Újból rend lenne a hajómon, és miután felfedeztük az ismeretlen világot hősként ünnepelnének otthon. Hősként… engem… – szinte látta, ahogy a nép a vállára veszi, és éljenezve skandálja a nevét. Végig viszik a császári székesfővároson és beviszik a palotába az uralkodó pár elé, ekkor valami megrebbent az ablakban, talán a függöny és visszatért a valóságba. Talán élete legnagyobb tévedésébe, és ha erre ráébrednek a matrózok, akkor már nem fogja visszatartani őket semmi. Megint rebbent valami, de a kapitány csak legyintett egyet, s a mozdulatot folytatva dühből ledobálta a térképeket az asztalról a kabin padlójára. Szitkozódott. Minden összejátszott ellene.
Egy galambszerű madár szállt be az ablakon. Még ez is! Mi keres ez a… galamb. Galamb!
- Galamb – üvöltötte! – Halljátok?? Halljátok??
Kirohant a fedélzetre, de ott meglepő kép fogadta. Az emberei szemben álltak a matrózokkal, akik nagyon elszántaknak látszottak. Szóra nyitotta a száját, ám mire bármit is mondhatott volna, a matrózok megrohanták a tisztek és katonák felfegyverzett csapatát.
- Tűz – hallotta a másodtiszt hangját.
Eldördültek a fegyverek és a matrózok mindegyszálig összecsuklottak. Közel voltak és a puskások nem hibáztak. Hirtelen csend lett. Senki nem szólt csak nézték a halottakat.
- Nem. Az nem lehet! Miért nem bírtatok várni, az isten verjen meg bennetek. Miért?

A kapitány, miután megnyugodott kiadta a parancsot a holttestek vízbe dobására. Így már nem tudott örülni. Ezzel a szégyennel kell haza térnie. Némelyikükkel ráadásul jó viszonyban is volt. Volt. Most ébredt rá, hogy milyen szörnyű szó is ez. Nincsenek többé.
- Kapitány úr!
Oda fordult a katona felé.
- Kapitány úr! Tönkre tették a hajót. Baltával szétverték a hajó alját. Több léket is vertek bele. Biztosra mentek a szemetek.
- Mi?? De… akkor meg akartak halni, de miért támadtak? Hát persze – legyintett megadóan. – Meg akarták ölni a gyilkosukat. Haha. Milyen furcsa. A gyilkosukat… ha tudták volna…
Szánakozva néztek rá, de várták a parancsát. Ők még bíztak benne. Aki megingott volna az a galamb óta újra mellette állt teljes lélekkel.
- Akkor eresszék le a csónakokat.
- Azok is szét vannak verve.
- Tessék??
- Azok is…
- Hallottam az istenit. Hallottam. Lát valaki szárazföldet?
Néma csend.
- Valahonnan csak jött az a madár, nem?? Honnan?
Mindenki kémlelte a végtelennek tűnő vizet, de semmit nem láttak. A hajó, pedig süllyedt. Pánik kezdett eluralkodni a hajón.

A kapitányra és a legénységre talán senki sem emlékszik már. Én is csak onnan tudom, hogy hallottam egy öreg csövestől, aki habár egy tengerész családból származik, de volt egy kis afférja a törvénnyel és, azóta bujkálásra kényszerül a szárazföldön. Állítása szerint semmi komoly csak megvert valakit. „Háát tehetek én arról, hogy gyenge fizikumú volt és belehalt?? Hát tehetek?” Egyébként ez a történet egy üveg borba került. Ha valaki nem hinne nekem, még emlékszem hol találkoztam az öreggel. Elmehet és rákérdezhet hazudok-e vagy tényleg az igazat meséltem el, úgy ahogyan hallottam.
Miután elmesélte ezt a történetet ott hagyott a kocsma előtt és csak ennyit dobott még oda nekem köszönésképpen.
- Ha érdekli a Nagy Fehér Bálna igaz története, holnap is erre sétálok.
Azt hiszem én is, arra fogok sétálni.