Portfóliók
Rozsdás kerítés
Rozsdás kerítés öleli át az elhanyagolt, gazzal benőtt kertet. A nyikorgó kaputól töredezett, régen talán fehér, de mostanra már szinte fekete kővel kirakott ösvény vezet a kis lépcsőig, ami a ház ajtajához visz fel. A bejárati ajtó fölött egy éjjel-nappal halvány vörösen pislákoló égő fénylik, de már régóta nincs annyi ereje, hogy világítson is.
A bejárati ajtó viszont nem nyikorog, ahogy kinyílik. Csendes és olyan akár a ház; kívül kopottas, mállik róla az a maradék festék is, amit a fa még magán megtűrt eddig, ám belül a szépen festett, kis ablakán függönyös szépség. A ház is ilyen; a világnak ódonságát, elhanyagoltságát mutatja, ám benn ápolt, frissen festett, mégis puritán berendezésű. A szobájában egy szekrény, egy asztal, egy szék van és a falból egy sorban 12 óriási égő nő ki a falból. Az a szék az ablak felé van fordítva, mely az utcára nézne, ha a sötétítő függönytől ki lehetne látni rajta.
A székben egy nagydarab, kövér ember ül, és kenyérhéjat eszik a hasára morzsálva, s közben még nyálat is csorgatva. Szemei az ablakra merednek, de nem lát semmit, csak bámult. Talán nem is gondolt semmire. Az arca mindesetre nem árul el semmit arról, amit gondolna, vagy érezne.
Csend van az egész házban, amit nem tör meg semmi, még egy légy sem duruzsol sehol. Csak a kövér ember szuszogása.
Egyszer csak villogni kezdett az egyik égő a falon. A kövér ember, mintha csak érezte volna a felforrósodó égőt, megrázkódott és súlyához képest villám gyorsan felpattant. Rá se nézve az égőre lépett oda a szekrényhez és kihúzta az egyik alsó fiókot. Tele volt eredeti csomagolásban lévő gumikesztyűkkel. Mintha egy gyors mosoly futott volna át az arcán, miközben kivett egyet, kibontotta és zsebre vágta. Elindult a kijárati ajtó felé.
Lefelé lépkedve a lépcsőn leért a kertbe. Gyorsan hátra sietett a sufnihoz és már hallotta is, amit ilyenkor szokott. Már nagyon vágyta ezt a hangot, tudta hogy megint jót tesz. Sőt csodálatosat. Évekkel ezelőtt jött rá, hogy mi az élete értelme, miért küldte a sors őt a Földre. Sőt talán Isten… biztos, hogy Ő. Szinte elédobta unalmas életének megváltását, mikor meglátta, ahogy két gyerek kínozta azt a szerencsétlen macskát. Érezte, ahogy felerősödik a szél, és meg mert volna esküdni rá, hogy halotta fentről Isten hangját:
„Tedd, amit kell és tudd azt, hogyan kell.” És attól a naptól kezdve tette is kötelességét.
Hátra ért a sufnihoz. Iszonyú macska kínnyávogás hallatszott bentről. Belépett és a hang irányába fordult.
- Azért jöttem, hogy megmentselek… Téged is.
A látvány más embert kiborított volna, de a kövér ember örült. Egy macska vergődött a lecsapó csapdában. Eltörte a gerincét. A kövér ember halkan dudorászott, miközben kivette a macskát a csapdából és lement vele a pincébe. Szerencsétlen macska csak lógott az óriási kezeiben és fülsüketítően sírt. Durr. Bezárta a pince ajtót.
- Boldog vagy igaz? Megmentelek a földi szenvedéstől, csak egy kicsit várjál még. Tudod, irigyellek Titeket, megmentetteket. Találkoztok Vele és a többiekkel. Haha. Kár, hogy nekem még sok dolgom van itt lenn, mert szívesen mennék veled.
Letette, egy a pince közepén lévő asztalra. A falakon mindenféle furcsa eszközök lógtak egy-egy rozsdás szögről, és bár a félhomályban nem látszódik tisztán, de valószínűleg vér száradt mindegyikre. A kövér ember levett két kampót a falról.
- Ne félj, Ti mindig a Mennyekbe kerültök és úgy csinálom, hogy az összes életed elvesszen.
Felhúzta a gumikesztyűket, és kezébe vette az asztalra készített kést. Ezután, mint egy pantomim művész, olyan finoman mozgott. Elvágta a macska torkát, körbe a feje alatt. Csend lett. Beleakasztotta a kampókat a bőrbe, és húzgálni kezdte a farka felé.
Másnap felöltötte a legszebb ruháját. A pszichiáteréhez készült. Sajnos az emberek nem értik meg tette nagyszerűségét, ezért kénytelen hazudni és titokban cselekedni. Egyszer meglátták, mikor még tapasztalatlan volt a Megváltásban. Az ostobák azt hiszik az angyalok, és Isten végzik azt. Pedig nem. És egyszer biztos, hogy eljön értük is, ha megérdemlik, egy olyan valaki, mint ő, csak az a valaki, az emberek Megváltását végzi majd. A kövér ember már nagyon várja az ő Megváltóját. Biztos, hogy az lesz élete legdicsőségesebb napja.
Odaért a kórház elé. Még egyszer végig nézett magán, majd belépett. Bejelentkezett a portán, ahol pár telefon után beengedték és elmondták neki a szokásos útvonalat a szokásos ajtóhoz. „Azt hiszik hülye vagyok. Már ki tudja hányadszor vagyok itt és mindig elmagyarázzák az útvonalat. – dohogott magában, miközben a doktornő felé tartott.” Bekopogott. A doktornő nyitott ajtót.
- Üdvözlöm. Örülök, hogy látom. – mosolygott a kövér emberre, aki bele pirult az utolsó mondatába. A kövér ember nem szólt csak biccentett egyet és leült a szokásos, elnyűtt, kopott, bőr fotelba. – Hogy vannak a macskái?
- A doktornő tudja jól, hogy már nem foglalkozom állatokkal.
- Dolgozik már?– tette fel a kérdést a doktornő, úgy mellékesen, mintha nem is érdekelné a válasz. – Egy hónapja munkanélküli, igaz?
- 37 napig voltam egészen pontosan, de tegnap óta egy temetőben dolgozok, mint éjjeli őr. Váltásban leszek egy öregúrral.
- Gratulálok. Ez egy fontos lépés a cél felé. Mert a célunk a…- felvitte a hangsúlyt.
- … a teljes gyógyulás.
Egy órát beszélgettek még, majd a doktornő felírt gyógyszereket és odaadta az ajtóban a vényeket.
- Szedje rendesen – mondta és bezárta az ajtót.
„Ha hinne az Útban párom, lehetne.”
Hazafelé menet ő se tudta miért, de megint az emberi Megváltó jutott eszébe. Vajon ki lehet az? Isten szemében tetszetősebb, amit ő tesz, vagy egyenlőnek tekinti őket? Ő, hogyan csinálja? Elkábítja majd előtte vagy tudatánál lesz? Csupa kérdés, de választ majd csak akkor kap, ha eljött az ideje megtérni Teremtőjéhez. Elgondolkodva sétált az utcán és nem is figyelte igazán, merre járt, pedig ez nem volt rá jellemző. Mindig ugyan azon az útvonalon közlekedett és próbálta ezt ugyan abban az időpontban megtenni nap, mint nap. Nem tudja miért, de ez a nap valahogy más, mint a többi. Nem tudná megfogalmazni, de valahogy másképp érzi magát, mint szokta. Sebaj, ez eltelik majd ez a nap is és lesz ideje kitalálni, hogy mi játszódott le benne.
Egy kis sikátorba tévedt be és csak jó negyven méter után ébredt rá, hogy hol jár. Megállt, elgondolkodott, hogy tovább menjen majd hirtelen elhatározással megfordult.
- Add ide a pénzed, te szemét.
Három fiatal suhanc állt vele szemben egy-egy élesnek tűnő késsel. Elfutni nem tudna, ha meg kiabálna, ki tudja, hogyan reagálnának. A támadók egyre idegesebbnek tűntek. A kövér ember nem reagált és ezzel meglepte őket. Mindhárman elkezdtek kiabálni a kövér emberre, aki nem mozdult erre sem. Elkezdtek hadonászni a késekkel.
- Meg akarsz halni, dagadt?
- Nem – válaszolta egyszerűen.
Az egyikük, mintha csak erre várt volna, szúrt.
„Kinek a vére ez? Az nem lehet! Nem! Nem jött el a Megváltóm. Ez egy senki volt. Isten nem engedi… nem engedheti… fáj. Nagyon fáj… Istenem segíts rajtam. Mindig tettem, amit akartál. Segíts most rajtam, ahogy én segítettem… Mi ez a fény! Ki az ott?
- Végre találkozunk ember– Furcsa, mély hang volt.
- Nem látlak tisztán. Ki vagy?– kérdezte, pedig tudta, hogy Isten egyik angyala.
- Nevezz úgy, ahogy akarsz, bár ti emberek leginkább sátánnak szoktatok hívni.”
A bejárati ajtó viszont nem nyikorog, ahogy kinyílik. Csendes és olyan akár a ház; kívül kopottas, mállik róla az a maradék festék is, amit a fa még magán megtűrt eddig, ám belül a szépen festett, kis ablakán függönyös szépség. A ház is ilyen; a világnak ódonságát, elhanyagoltságát mutatja, ám benn ápolt, frissen festett, mégis puritán berendezésű. A szobájában egy szekrény, egy asztal, egy szék van és a falból egy sorban 12 óriási égő nő ki a falból. Az a szék az ablak felé van fordítva, mely az utcára nézne, ha a sötétítő függönytől ki lehetne látni rajta.
A székben egy nagydarab, kövér ember ül, és kenyérhéjat eszik a hasára morzsálva, s közben még nyálat is csorgatva. Szemei az ablakra merednek, de nem lát semmit, csak bámult. Talán nem is gondolt semmire. Az arca mindesetre nem árul el semmit arról, amit gondolna, vagy érezne.
Csend van az egész házban, amit nem tör meg semmi, még egy légy sem duruzsol sehol. Csak a kövér ember szuszogása.
Egyszer csak villogni kezdett az egyik égő a falon. A kövér ember, mintha csak érezte volna a felforrósodó égőt, megrázkódott és súlyához képest villám gyorsan felpattant. Rá se nézve az égőre lépett oda a szekrényhez és kihúzta az egyik alsó fiókot. Tele volt eredeti csomagolásban lévő gumikesztyűkkel. Mintha egy gyors mosoly futott volna át az arcán, miközben kivett egyet, kibontotta és zsebre vágta. Elindult a kijárati ajtó felé.
Lefelé lépkedve a lépcsőn leért a kertbe. Gyorsan hátra sietett a sufnihoz és már hallotta is, amit ilyenkor szokott. Már nagyon vágyta ezt a hangot, tudta hogy megint jót tesz. Sőt csodálatosat. Évekkel ezelőtt jött rá, hogy mi az élete értelme, miért küldte a sors őt a Földre. Sőt talán Isten… biztos, hogy Ő. Szinte elédobta unalmas életének megváltását, mikor meglátta, ahogy két gyerek kínozta azt a szerencsétlen macskát. Érezte, ahogy felerősödik a szél, és meg mert volna esküdni rá, hogy halotta fentről Isten hangját:
„Tedd, amit kell és tudd azt, hogyan kell.” És attól a naptól kezdve tette is kötelességét.
Hátra ért a sufnihoz. Iszonyú macska kínnyávogás hallatszott bentről. Belépett és a hang irányába fordult.
- Azért jöttem, hogy megmentselek… Téged is.
A látvány más embert kiborított volna, de a kövér ember örült. Egy macska vergődött a lecsapó csapdában. Eltörte a gerincét. A kövér ember halkan dudorászott, miközben kivette a macskát a csapdából és lement vele a pincébe. Szerencsétlen macska csak lógott az óriási kezeiben és fülsüketítően sírt. Durr. Bezárta a pince ajtót.
- Boldog vagy igaz? Megmentelek a földi szenvedéstől, csak egy kicsit várjál még. Tudod, irigyellek Titeket, megmentetteket. Találkoztok Vele és a többiekkel. Haha. Kár, hogy nekem még sok dolgom van itt lenn, mert szívesen mennék veled.
Letette, egy a pince közepén lévő asztalra. A falakon mindenféle furcsa eszközök lógtak egy-egy rozsdás szögről, és bár a félhomályban nem látszódik tisztán, de valószínűleg vér száradt mindegyikre. A kövér ember levett két kampót a falról.
- Ne félj, Ti mindig a Mennyekbe kerültök és úgy csinálom, hogy az összes életed elvesszen.
Felhúzta a gumikesztyűket, és kezébe vette az asztalra készített kést. Ezután, mint egy pantomim művész, olyan finoman mozgott. Elvágta a macska torkát, körbe a feje alatt. Csend lett. Beleakasztotta a kampókat a bőrbe, és húzgálni kezdte a farka felé.
Másnap felöltötte a legszebb ruháját. A pszichiáteréhez készült. Sajnos az emberek nem értik meg tette nagyszerűségét, ezért kénytelen hazudni és titokban cselekedni. Egyszer meglátták, mikor még tapasztalatlan volt a Megváltásban. Az ostobák azt hiszik az angyalok, és Isten végzik azt. Pedig nem. És egyszer biztos, hogy eljön értük is, ha megérdemlik, egy olyan valaki, mint ő, csak az a valaki, az emberek Megváltását végzi majd. A kövér ember már nagyon várja az ő Megváltóját. Biztos, hogy az lesz élete legdicsőségesebb napja.
Odaért a kórház elé. Még egyszer végig nézett magán, majd belépett. Bejelentkezett a portán, ahol pár telefon után beengedték és elmondták neki a szokásos útvonalat a szokásos ajtóhoz. „Azt hiszik hülye vagyok. Már ki tudja hányadszor vagyok itt és mindig elmagyarázzák az útvonalat. – dohogott magában, miközben a doktornő felé tartott.” Bekopogott. A doktornő nyitott ajtót.
- Üdvözlöm. Örülök, hogy látom. – mosolygott a kövér emberre, aki bele pirult az utolsó mondatába. A kövér ember nem szólt csak biccentett egyet és leült a szokásos, elnyűtt, kopott, bőr fotelba. – Hogy vannak a macskái?
- A doktornő tudja jól, hogy már nem foglalkozom állatokkal.
- Dolgozik már?– tette fel a kérdést a doktornő, úgy mellékesen, mintha nem is érdekelné a válasz. – Egy hónapja munkanélküli, igaz?
- 37 napig voltam egészen pontosan, de tegnap óta egy temetőben dolgozok, mint éjjeli őr. Váltásban leszek egy öregúrral.
- Gratulálok. Ez egy fontos lépés a cél felé. Mert a célunk a…- felvitte a hangsúlyt.
- … a teljes gyógyulás.
Egy órát beszélgettek még, majd a doktornő felírt gyógyszereket és odaadta az ajtóban a vényeket.
- Szedje rendesen – mondta és bezárta az ajtót.
„Ha hinne az Útban párom, lehetne.”
Hazafelé menet ő se tudta miért, de megint az emberi Megváltó jutott eszébe. Vajon ki lehet az? Isten szemében tetszetősebb, amit ő tesz, vagy egyenlőnek tekinti őket? Ő, hogyan csinálja? Elkábítja majd előtte vagy tudatánál lesz? Csupa kérdés, de választ majd csak akkor kap, ha eljött az ideje megtérni Teremtőjéhez. Elgondolkodva sétált az utcán és nem is figyelte igazán, merre járt, pedig ez nem volt rá jellemző. Mindig ugyan azon az útvonalon közlekedett és próbálta ezt ugyan abban az időpontban megtenni nap, mint nap. Nem tudja miért, de ez a nap valahogy más, mint a többi. Nem tudná megfogalmazni, de valahogy másképp érzi magát, mint szokta. Sebaj, ez eltelik majd ez a nap is és lesz ideje kitalálni, hogy mi játszódott le benne.
Egy kis sikátorba tévedt be és csak jó negyven méter után ébredt rá, hogy hol jár. Megállt, elgondolkodott, hogy tovább menjen majd hirtelen elhatározással megfordult.
- Add ide a pénzed, te szemét.
Három fiatal suhanc állt vele szemben egy-egy élesnek tűnő késsel. Elfutni nem tudna, ha meg kiabálna, ki tudja, hogyan reagálnának. A támadók egyre idegesebbnek tűntek. A kövér ember nem reagált és ezzel meglepte őket. Mindhárman elkezdtek kiabálni a kövér emberre, aki nem mozdult erre sem. Elkezdtek hadonászni a késekkel.
- Meg akarsz halni, dagadt?
- Nem – válaszolta egyszerűen.
Az egyikük, mintha csak erre várt volna, szúrt.
„Kinek a vére ez? Az nem lehet! Nem! Nem jött el a Megváltóm. Ez egy senki volt. Isten nem engedi… nem engedheti… fáj. Nagyon fáj… Istenem segíts rajtam. Mindig tettem, amit akartál. Segíts most rajtam, ahogy én segítettem… Mi ez a fény! Ki az ott?
- Végre találkozunk ember– Furcsa, mély hang volt.
- Nem látlak tisztán. Ki vagy?– kérdezte, pedig tudta, hogy Isten egyik angyala.
- Nevezz úgy, ahogy akarsz, bár ti emberek leginkább sátánnak szoktatok hívni.”
