Portfóliók
UTCATÁNCLÁNC
Off Táncszínház: A városi levegő szabaddá tesz/Baal Sém Tóv
Sok tánc kellene az utcákra. Reggeli előtt vagy után, miközben az ember szalad, igyekszik, siet, fut, rohan többnyire dolgozni, tanulni, intézni végtelen számú dolgait, akkor szemével a villamos, a troli, az autó ablakából elkaphat néhány nem munkábamenős mozdulatot. Akkor talán belépne valami létünk hétköznapi, permanens, kiiktathatatlan mozielőadásába, amit szeretnénk látni, ami felé lehetne nyitottnak lenni, és magunkkal vinni szendvics helyett. És lehetnének ugyanígy kiállítások, hangversenyek, filmvetítések. Nem baj, hogy csak egyetlen festményt, új helyen álló szobrot, dallamtöredéket, tagmondatot vagy tánclépést csomagolunk be hirtelenjében. Állna Lajkó Félix a Ferenciek terén a szemtelen galambsereg közepén, és húzná keményen, vagy a Blahán épp egy kosztümös darab nagymonológjába csöppennénk. Így esztétikai egérutat nyernénk egész napra, mint egy sebtiben elmormolt imával.
Augusztus van, Sziget utáni, de még a tüzijátékot megelőző napok egyike, este. A zsinagóga előtt hidegfehér fénysáv képez tánchelyet, és puhafehér ruhás táncosok kísértenek. Ha egy zárt térben lennénk, a mozdulatok a relatív csend ütemére, ütemeire jönnének létre, így viszont az utca zaja adja a ritmust: elhaladó autók moraja, járókelők csoszogása, mobiltelefonok effektjei, riasztók vijjogása, beszédfoszlányok satöbbi. Nehéz koncentrálni az előadásra, amíg nem képes a tudat az újabb és újabb átlagos, fárasztó és stresszelő hanghatásokat végre zeneként felfogni. De egy idő után olyan szinten működik ez a játék, hogy drukkolni kezdek: a következő mobiltelefon-csörrenés időpillanata essen egybe az OFF Táncszínházi társulat koreográfusának (Hód Adrienn) művészi bioritmusával, és a négy táncos kezdjen épp új mozdulatsort.
Az előadás háttere jelenleg a Dohány utcai zsinagóga. De volt már a Városháza, a városligeti tó, a Keleti pályaudvar és a Gül Baba türbe kertje is. A városi levegő szabaddá tesz című táncelőadás-sorozat Baal Sém Tóvról elnevezett darabja zajlik. Romantikus ötletre épül a produkciólánc (a rendező, Angelus Iván művészetszemlélete alapján), miszerint a városnak, melyben élünk, dolga van. És nem kevesebb, mint „összekötni az összetartozót".
Nem biztos, hogy ami összeköthető, az összetartozó. Mint a zsinagógát körülvevő kerítés rácsai, és a rácsok között táncoló művészek mozdulatai. Mint a szent hely kapuja és a videólejátszóból rávetített táncrészlet. Vagy a gyönyörű, fehér hajú, idős házaspár rövid sétája a már nyitott kapun át a templom felé és a modern táncművészet.
Ha összetartozna minden mindennel, akkor nem tudom, mit csinálna a művészember, akinek az a dolga, hogy összekösse, ami összeköthető, nem kevesebb. A nézőnek marad a rácsodálkozás az újabb háló – egy újabb alkotás – csomóinak és finom szálainak kompozíciójára, nem kevesebb.
Sok tánc kellene az utcákra. Reggeli előtt vagy után, miközben az ember szalad, igyekszik, siet, fut, rohan többnyire dolgozni, tanulni, intézni végtelen számú dolgait, akkor szemével a villamos, a troli, az autó ablakából elkaphat néhány nem munkábamenős mozdulatot. Akkor talán belépne valami létünk hétköznapi, permanens, kiiktathatatlan mozielőadásába, amit szeretnénk látni, ami felé lehetne nyitottnak lenni, és magunkkal vinni szendvics helyett. És lehetnének ugyanígy kiállítások, hangversenyek, filmvetítések. Nem baj, hogy csak egyetlen festményt, új helyen álló szobrot, dallamtöredéket, tagmondatot vagy tánclépést csomagolunk be hirtelenjében. Állna Lajkó Félix a Ferenciek terén a szemtelen galambsereg közepén, és húzná keményen, vagy a Blahán épp egy kosztümös darab nagymonológjába csöppennénk. Így esztétikai egérutat nyernénk egész napra, mint egy sebtiben elmormolt imával.
Augusztus van, Sziget utáni, de még a tüzijátékot megelőző napok egyike, este. A zsinagóga előtt hidegfehér fénysáv képez tánchelyet, és puhafehér ruhás táncosok kísértenek. Ha egy zárt térben lennénk, a mozdulatok a relatív csend ütemére, ütemeire jönnének létre, így viszont az utca zaja adja a ritmust: elhaladó autók moraja, járókelők csoszogása, mobiltelefonok effektjei, riasztók vijjogása, beszédfoszlányok satöbbi. Nehéz koncentrálni az előadásra, amíg nem képes a tudat az újabb és újabb átlagos, fárasztó és stresszelő hanghatásokat végre zeneként felfogni. De egy idő után olyan szinten működik ez a játék, hogy drukkolni kezdek: a következő mobiltelefon-csörrenés időpillanata essen egybe az OFF Táncszínházi társulat koreográfusának (Hód Adrienn) művészi bioritmusával, és a négy táncos kezdjen épp új mozdulatsort.
Az előadás háttere jelenleg a Dohány utcai zsinagóga. De volt már a Városháza, a városligeti tó, a Keleti pályaudvar és a Gül Baba türbe kertje is. A városi levegő szabaddá tesz című táncelőadás-sorozat Baal Sém Tóvról elnevezett darabja zajlik. Romantikus ötletre épül a produkciólánc (a rendező, Angelus Iván művészetszemlélete alapján), miszerint a városnak, melyben élünk, dolga van. És nem kevesebb, mint „összekötni az összetartozót".
Nem biztos, hogy ami összeköthető, az összetartozó. Mint a zsinagógát körülvevő kerítés rácsai, és a rácsok között táncoló művészek mozdulatai. Mint a szent hely kapuja és a videólejátszóból rávetített táncrészlet. Vagy a gyönyörű, fehér hajú, idős házaspár rövid sétája a már nyitott kapun át a templom felé és a modern táncművészet.
Ha összetartozna minden mindennel, akkor nem tudom, mit csinálna a művészember, akinek az a dolga, hogy összekösse, ami összeköthető, nem kevesebb. A nézőnek marad a rácsodálkozás az újabb háló – egy újabb alkotás – csomóinak és finom szálainak kompozíciójára, nem kevesebb.
