Portfóliók

Egyenesen előre nézek, nem zavar semmi. Nem, nem. Zavar. Dehogy. Is. Megyünk. Haladunk előre. Visz a vasdoboz. Heringkonzerv. Vastüdeje nyomja miénkbe a forró levegőt. Bko. Bérletvásárlás kötelező ostobaság. Sorozatjel. Jelzett sorozatot nem nézem. Nem érdekel. Az ülések anyaga plüss. Meggypiros. Hosszanti irányban csíkozott. Menetirányban. Menetirányitóan vágták bele a fekete csíkokat az anyagba. A vonat nem is mehetne tőlük más irányba. Csak előre és hátra. Oldalra? Képtelenség. Az oldalsó ablakokon át sztereóban jön a táj, amennyiben kitartóan a szemközti üléstámlát nézem. Lassacskán képtelenség önt el mindent, negatív áradás: a fény kiszorul a táj fölül. Nem is látom az aktuális állomást, néhány fénypontot csupán. Kijárunk, jelző jobbról el. Száguld hátrafelé. Hazafelé. Sőt. Marad. Otthon. Fénysorompóval biztosított vasúti átkelő, autók reflektorai pásztázzák a vonat oldalát. Múltkor valahol itt egy elalvó sofőr százzal hajtott neki a kora reggeli expressz egyik kocsijának. Négy tengellyel siklott a szerelvény. Az emberé teljesen. Ki. Ugyanis részéről. Vége lett. Végleg letért az életnek nevezett pályáról. Valahol máshol száguld tovább békésen szendergő lelke, miközben teste péppé lett a vonat oldalán. A menetrendszerinti járaton személyi sérülés nem történt. Szakértőik megvizsgálták az esetet. Újabb állomás, újabb átkelő. Teherautók és autóbuszok gázolajszagú sora. Szállítmányozás. Tömegközlekedés. Különjárat. Szerződéses. Viszi a katonákat. Dolgozni. Apropó, a Világ! Apropó a Világ. Mindig. Mindenre. Belefeledkezem az útszéli fák szemlélésébe, mik úgy állnak ott az utcai nátrium lámpák fényében, mint megannyi szivacsfa egy kisgyermek terepasztalán. A vonat bizonyosan bizonytalan kékségén belül én is hasítok bele a kőkemény éjszakába. Tizenéves érzések. Gondolatok. Szép képek. Serdülőkorba léptek. Talán fel is nőnek egyszer? Meglehet. Hogy nem. A tájat avarégetés kesernyés füstje lepte meg. Újabb állomás, alig látom a kandelábereket. Kicsiny barokk sziget az ipari tájon. Menesztenek. Újabb kijárat, a kitérőkön balra, helytelenben gördülünk tova. Tavasziasan friss éji földszagot sodor be a szél az ablak résén. Kintről. Hol pedig már vörösbe borulva borulnak össze a holdfényben fürdő fák. Október vége. Vége lassan az ősznek is. Mégis. Rajtam még kellemesen elvan a rövidujjas pólóing. Nem fázom. Idebent meg aztán mégannyira sem. Jobbról szartelep, majd ráncajtós csuklósok hada. Egyre megy. Ha megy. Még. Valahová. És nem csak egy helyben füstölög a jó öreg. Szívódízel. Budiajtó csapódik, a víz lecsorog. Sós latyakkal keverve freccsen. Majd. Télen. Belülről marja szét a karosszériát. Tüzép telep jobbról, tavacska balról. Minden második ostornyeles ég csupán. Sötét már a város, messziről hívogat a kivilágított benzinkút, előtte pirosan világító kocsi-kígyó kanyarog. Bedőlünk a magasított ívbe, jobbról hőerőmű óriás kéménye köpi a füstöt az ég felé. Szívta a lány is a magáét, majd visszajött ide. Érzem rajta füstjének szagát. Szőkésbarna haja hullámos, arca átlagos, mellénye fosbarna steppelt, susogós. Nadrágja kéken foglalja magába testének további részeit, belőle lábai cognac szín harisnyával csatlakoznak virággal díszített sötétbarna, hegyes orrú cipőjébe. Eszembe jut atyám, ki mint minden feleslegességek ellenzője, egy jól irányzott baltacsapással intézné el a cipőből túlságosan túlnyúló részt. Egyetértek. Francia manikűrös ujjai között női magazint forgat, a jegyvizsgálónak középiskolás igazolványt mutat. Megállóhelyek mellett suhanunk, kevés a látnivaló, az összes fény lefolyt a lenyugvó Nap utáni örvényben. Örüljenek most neki a Földgolyó túlfelén élő népek. Világosságpótlásra hivatott, gyengélkedő fénycső a plafonon. Még jó, hogy le nem szakad, az armatúra úgy inog. Sajátos hanggal zizeg. Pihenni nem hagy. Senkit. Fénye tükörképet rajzol az üvegre, kinézek, olyan, mintha benéznék. Szemben ül egy világosszőke, duci lány, ruhája csupa fekete, hatalmas melle berezeg, ahogy szitál alattunk a kocsi. Legalább kilencvenöt dés, vagy még nagyobb. Kosárba szuszakolta. Be. Fülében füles, hallgat. Valamit. Kezén a gyűrű, mint puncs szelet, rajta finom rózsaszín cukormáz, cikcakkos dísszel. Alatta fekete, horgolt szatyor, belőle kólalájta lóg. Fenekétől a piros plüss egészen egy másik fenékig folytatódik. Egy bőrnadrágba burkoltig. Felette szintén fekete az öltözet, DEATHSTARS, hirdeti rajta a felirat. Hosszú, fekete hajú srác nyaka nyúlik ki a pulóver nyílásán. Szeme fáradt, jól látom, pedig még egészen fiatal. Arcát gyér, és rendezett szőr fedi. Fülében szintén hallgató, jól hallom, közel van hozzám: deathmetal. Távolabbi szélre már nem látok jól, hegyesorrú takarja a saját túloldalát, hol egy szerény küllemű fiatalember húzza meg magát. Rövid haj, füles. Szintén hallgatóság. Négy tagú. És. Mindnek más húzza. El. A nótáját. Szünetekből hiányzik a taps, mindenki csöndes. Előrébb hajolok és egészen jobbra fordulok. Igen, itt az innenső oldalon, az ablak legszélén kukucskál. Be. Az, aki én vagyok. Inge sárga, fülén ezüstös a hallgató, jön rajta a Mahavishnu Orchestra. Haja nagy, szinte lobonc, őrült külsöt kölcsönöz. Neki, Nekem. Szeme nem különben. Hanem mi az. Hogy! Ne. Kezében laptop, csak úgy csépeli a billentyűket. Talán haragszik rájuk? Vagy csak fél, hogy nem jut mondanivalója végére a végállomásig? Most lassacskán hígul a kép, városi fények úsznak a fejekbe. Bele. Összetörik minden, a csend, a nyugalom. Mintha téglát dobtak volna az eddig sima víztükörbe. Vagy a fejekbe. Szétloccsantak mind, és kuszán kiömlött az összes gondolat, emlék, vágy és érzés. Megmozdulnak a maradék testek, fej nélkül várják a folytatást, keresik a kabátot, minden lobog és kavarog. Árnyaim kiömlöttek a padlóra mind, hánynak, de nem csak cigánykereket. Rá. A szőke rózsaszín plüssmackós emlékére. A halál rocker koboldjai is szétszaladtak, mint a higany, és vad gruppenszexre kényszerítik a hegyesorrú barbiját. Összeség és visszaság. Visszásság, hogy. Mindenki láthatja megvadult gondolataikat. A plüssök még birkóznak. Eltévesztett apaszerep lóg egy darab kötélen, rég elhált nászok izzadó lihegése libben, neonok villannak és hunynak ki szüntelen. Minden rózsaszín és narancssárga. Az intimbetétek véresen szárnyalnak köröttem. Egy fél dakszli nyalja a padlón csorgó frutti szín felöklendezett vizsgaanyagot. Nagymama galuskája pörköltszaftosan mannaként hull az égből, a plafonon a fénycsövek vihognak. Semminek sincsen már teste, a semminek van már teste. Közöttük egy hörgés elszalad, egy húzós riff is akad. Szörnyű kakofónia, eszement gondolat-turmix már. Fülkénk. De mi van a sarokban? A szolíd srác torz énképe feláll, és eképp kiált: „Most végetek mind!” És Rambótól ellesett gépfegyverét nekünk szegezi. Mit tehetnénk? Most. Már. Végállomás, leszállás! Köszöntjük kedves utasainkat! Menjünk! Szálljunk! Fel és le. Hagyjuk itt. Ezt a fejetlen kavarodást. Mögöttünk a kocsiajtó becsukódik, előttünk az illatos őszi lég kitárul, befogad. Megnyugtat. Mint Édesanyánk vagy Kedvesünk hűs keze. Mikor lázas izzadságban úszunk, és homlokunkra nyomja, hogy újra simuljon ki a tükör. Amibe aztán. Belenézünk. És összekacsint velünk önnön jövendőnk.