Portfóliók

Kettőezerhat dátum ma. Hétfő. Vonat és viszonylatszám. Lejegyzés. Időpont. Megyek. Munkába. Száguld velem a vonat. Lassacskán semmi másból nem állnak a bejegyzéseim, mint mikor és hova. És az is vonaton. Szinte kizárólag. Kizárólagosan unaloműzés csupán, vagy mondok is valamit? És ha igen. Kinek? Magamon kívül létező más, egyéb érző létezések számára? Vagy ők is én vagyok? Összeolvadva a természetes és épített környezet hatalmas dinnyehéjában? Amiből a lényeget már rég kirágta egy. Vagy több. Szürke ködben elvesző, az átlagot megtestesítő. Szamár. Nem is tudta, legfeljebb sejtette csupán, hogy ez a valami valami több volt, mint. Kóró és bogáncs. Édesen nedves lucsok, nedv. Cseppet talán meg is erjedt már. Tőle parázna gondolatok villantak be szürke szőrrel borított fejébe. Ott folyott a lé a szája szélén, ahogy habzsolás közben röhögnie kellett. Csak vihogott a szajha szamarak emlékképének láttán, ó hogy nyomták kifele a farukat, hogy csapdostak a farkukkal. Eh. És csámcsogott tovább azon a sok tudáson, ami csak arra várt volna, hogy felfedezzük. Felfedezzem. Felfedezések nélkül élni lehetetlen. Élnem lehetetlen. Énem telhetetlen. A megtanulhatóak megszámlálhatóan végtelenek. A felfedezhetők megszámlálhatatlanul. Bármerre is indulok ebben a túlságosan is feltérképezett dinnyehéjban, mindig találok. Egy-egy kis darabot. Egy darabka darabkát. Néha csak a hiányát. Ami kérdőjelként feszül a lédús piros hús helyén: Vajon most hol, miért nem itt, és amikor még itt, akkor is miért. Mert most csak a semmi, a semmi van itt. Azt kutatom. Semmi kutató lett belőlem. Benne nagy kiruccanásokat teszek. Szétnyílik alattam a kavargóan rózsaszín hús-maradvány, aztán még lejjebb a világoszöldből a haragosba. Haragosan hánykódó gyomrom jelzi: Gyors a süllyedés sebessége. Gyorsuló mozgása. Gyorsulása. Erősen hat rám a sok Gé. Pontonként rohan meg az érzés, már annyira jó, hogy rossz. Fejem megfájdul, orromon és számon jön a frutti szín hányadék, de vízbe csobbanok, eloszlom, megnyugszom. Már nem vagyok? Hiszen nem fájok. Nincs is mi, mert testem megszűnt, vágyaim szertefoszlottak. Emlékük se fáj. Semmi van. Nem tudom, valódi semmi-e vagy csak az elvárt Nirvána utánérzését próbálja meg a sok apró vágytalan semmiből összerakni agyam, hogy képzelek magamnak semmi testet a nagy semmivel egyesülve. De valahonnan egy ablak formájú fénydarab jön. Hasít. Belém. Barkasok és sóderhalmok szaladnak felém, egy félig elbontott Robur elől éppen csak elugrom, a sínek kavarognak, már a Minden is frutti szín lett. Határozottan érzem, hogy létezem, nézek ki a fejemből. Vagy befelé. Eldönteni nem tudom. De a belem az kifordulna, mint egy egyujjas kesztyű, ha radiátoron szárítom. A kezemet a kályhához nem, mert leolvadna rólam a cukormáz, vagy valaki másnak a hasáról és a kis lukon belenézhetnék, félrehajtva a beleket, hogy ki is lakik odabent, de a nagy sötéttől nem látok senkit sem, biztosan félénk és szégyenlős, elbújt egy mozdonykürt mögé. Dízel-hidromechanikus hajtásrendszerrel menekül. De nem előlem, saját maga elől, a sok semmi elől. Nem tudja még, hogy az barát. Jó barát. A legjobb barát a legjobb baráton kívül, magán kívül. A szeretett félen kívül. Is. Ha fél nem leszel, rajta kívül, de legalább háromnegyed, félned már nem kell. Szükségtelen. Kissé bicegve ugyan, de bármikor elmehetsz, ha küldenek. Ha küld. El. Köldöknek nyitásán dolgozom, nyíláson távozom. Odakint az erők erővel hátralöknek, nini tolatunk, visszatér a törött Robur, vízműves volt talán, a sóderhalom és a Barkasok. Is. Meg-megreccsenve gurul hátrafelé nagy sárga-zöld testem. Ütközik az ütköző, csattan a csavarkapocs, sziszeg a segédüzemi légkábel. Mellettem egy csörgő elcsörög, narancs színét húzza, a kocsikat már leadta. Belembe záródva, belém záródva a sok ember, mennyi nép, ó hogy néz a nagy barna szemével. De meglódulunk. Most előre. Már ha tudjuk. Merre. Már amennyiben eddig hátra volt. Hív a valóságos, megismerhetően megismerhetetlen világ. A táj! Robog hátra, szívja vissza valami, talán a semmi, amit magunk mögött hagytunk. A víz alatt bugyborékolva. Lágyan lengedező napsugár áramlik belém, a lány szemben padlizsán szín, a szeme barna, mintha a radiátor mögül lépett volna elém. Ült. Volna. Slégant szembe. Szemembe jön a képe. Semmi sem véletlen röhögi most a perverz szamár, és mellettem a dinnyehéjból kiharap egy jó templomtoronynyi darabot. Oh, egy hang noszogat, szálljak le, mindjárt jön az állomás. Én készségesen megteszem, ha. Be nem harapta azt is. A mindent elnyelő. Lenyelő. Elemésztő, megemésztő. Szürke szagú, szürke formájú. Szamár.