Portfóliók

Fekete macska zöld mezőben. Azaz barnásban, ugyanis az év ezen táján már nem zöld az a mező. A macska előre. Megy. Viszi a feketeséget, fekete testét. Vonul. Keresi a merrét, a hovát. De nem talál. Se engem se mást. Egymást. Nézik egy rövidke ideig a szemközt döcögő rozzant vicinálissal. De aztán tovább, ki-ki a maga útján. A kanális elnyelte összes gondolat-kezdeményét, hívna már mindenféle segítséget, de néhány szaftos, erotikus álmon kívül nem maradt más neki. Az ostornyeles lámpák ostornyele a makulátlan kék égre mered. Meredten néz felfelé fekete fejével. A lámpa fénye vörös, de minek? Az örök Nap úgyis világít. Süt le rá. Éjjel nappal egyaránt. Óriás korongja békésen utazik keletről nyugatra. Arcán mandarin szín mosoly. A színek színe a mosolya, gondolja ekkor a fekete kandúr és ellenállhatatlan vágyat érez, hogy egy nagyváros egy kivilágított sugárútján sétáljon peckesen, szemezzen kuncogó cicájával, betérjen egy bárba egy pohár pezsgőre. Nem. Inkább valami kesernyés koktélt kívánna. Esetleg mégis csak jégbe hűtött száraz pezsgőt? Nem döntötte még el. De a lazacos pirítóshoz mégis inkább pezsgő. Mellé természetesen halk jazz. Mancsait óvatosan rakosgatva indul tovább a nedves fűben, szimatol. Gépzsír szaga csapja meg érzékeny orrát. Kimustrált dízelüzemű erőgép csontváza állja útját. Elmereng a régi idők emléke fölött, mikor a gőzmozdony után dízelgépre került. Oh az az olajszag. De szerette. És milyen tiszta, csendes volt a vezérállás a gőzös konyhájához képest. De mit tudhat erről a mai, klimatizált villanygépeken felnőtt generáció. A villanytelep kiégett, romos épülete felé veszi az irányt, útközben minden kis kavicsot megnéz. Jé, egy darázs. Ilyen hidegben mit mászkál ez itt az elfagyott fűszálak között. Finoman mancsára veszi a kis kihűlt testet, a Nap felé fordítja, meleg levegővel lehelgeti. Hiába. Ez a darázs nem száll már sehova. Biztos, ami biztos egy bogáncs tetejére teszi. Még el találja valaki, vagy valami. Taposni. Bár erre nem jár már semmi. Semmi sem. A koromtól fekete falú épület előtt érdekes mód épségben maradt hátsó autóülés. Vagy talán csak később került oda. Kellemes üléssel hívogat. Ülj le. Nem messze tőle, sréhen néhány gépzsíros bödön. Jó a szaga. Tetszik neki, óvatosan beleszagol, de egy cseppet ügyetlen, bajsza vége a fekete ragacsba ragad. Bezzeg amikor a házizsíros vindőbe nézett ő így bele, hogy nyalta utána a bajszát, vagy amikor cicájával a tejfeles csuporba. Hm. A bödönök mögött támlája vesztett vonatülés a gazban. Körülötte rég szétázott újságok megsárgult halmai. Rajta a kedves vörös cicus emléke. Határidőnaplóval mellső mancsában. Ugyanígy látta utoljára egy vonaton rendszeresített vonatülésen. Nevetve dőlt a támlának, mert ott még volt támla, zöld blézerében, apró arany fülbevalóval fülében. Mosolya is vörös volt, arca pirospozsgás, parfűmje vattacukor. Tárgyalásra igyekezett éppen, szerencsétlen véletlen, hogy pont egy bűzös kukásautó ütötte el. Könny futotta el fekete szőrrel övezett szemét, mancsa ökölbe szorult, és tehetetlenül csapott a levegőbe. Miért. Miért kell neki mind a kilenc életében mással megismerkednie. Miért kell mindig mást és mást tennie, mást és mást szeretnie. A vasútnál fűtőként kezdte, utána lett belőle vezér. Akkor ismerte meg azt a másik vöröst, a forgalmista cicust. Mindig is kedvelte a vörösöket. Ó, milyen kezes volt a kis huncut, lángoló gyufafej. Azon az szörnyűséges estén egy helytelenül kezelt jelző miatt letarolta a pici, vidéki állomást az éjszakai expressz. Annak a vöröskének az volt a kilencedik. Oh, az a sok ablakos vonat, mind siet, mert az emberek sosem érnek rá. Semmire. Csak elrohannak a muskátlival díszített ablakú kis állomásépület mellett. Az életük mellett. Idegenként néznek magukkal szembe a kupéablakon át. Aztán elég egy aprócska hiba és se a kis szabványépület, se az élet nincs sehol. Elszállt az utolsó lehelet is, az emberek is, a sok sebesült a roncsok között mind bennégett. Zaklatottan folytatja útját az elhagyatott gázgyár dudvával benőtt udvarán. Kettébetört betonoszlop állja útját, ruganyos mozdulattal felugrik rá, segít a hátulról fújó szél. Fent megijed egy pillanatra. A gazos betonon egy melegen felöltöztetett fiúcska áll, mögötte felnőtt férfi. A srác piros arca felragyog, és lelkesen kiabál: „Nézd Apácska! Cica!” Már szalad is felé. A macska minden izma megfeszül, menekülésre kész. A fiú öt éves forma, és cicának nevezte ugyan, de azért inkább legyen óvatos. Sosem lehet tudni az embereknél. Odaér hozzá, leveszi a kesztyűjét, simogatni kezdi. Keze melegsége szétárad a cicában, dorombolni kezd. Apja utána fut, bassza meg, gondolja. Ne fogdosd Istvánka, biztosan beteg. Bassza meg, gondolja a macska és eloldalog, mielőtt még oldalba rúgnák. De én szeretném haza, próbálkozik Istvánka, de hiába. Haza, mereng el a macska egy törmelékhalom mögött. Meleg tej, friss újság reggel, a gyerekek kiszaladnak játszani a kertbe, vöröske derekát átöleli ebéd közben. Megkeseredve indul az egykor volt öltözők felé. Egykedvűen rugdossa a kavicsokat, a Nap meglepően melegen melegít, egészen tavasz lett. Enyhül nyomott érzése, mégis milyen szép. Szép ez. Az időjárás no. Vagy mifene. Valahonnan szalonnaillat bújik szelíden orrába. Kíváncsian néz be a zuhanyzók közé, puha mancsain lépdelve semmi zajt nem csap. Szeme gyorsan megszokja a félhomályt. A fülkékben, a letépett függönyön szipus fiatalok ülnek, előttük kenyér, konzervek. Narkósok, angolul junkies gondolja a macska, és eszébe jutnak azok az idők, mikor hajófűtőként dolgozott. A szalonna illata csábító, már hetek óta nem eszik eleget. Az éhség és a találkozás a kedves kisfiúval kissé könnyelművé teszi. Finoman miákol egyet. A közelebb ülő, zöld kabátos srác felnéz, oldalba böki társát: Nézd, egy macsek. Macsek az jó szó, gondolja a macska, főleg egy olyan vén kandúrra, mint én. De még vár. Nézd, adok neked valamit, szól hozzá a távolabbi, furcsa, csúcsos kalapot viselő, és egy kinyitott májkrémes dobozt tesz a földre. Pillanatra még megfeszülnek az izmai, bajsza megremeg. De várni nem tud tovább, a dobozhoz szalad, beleszagol. Romlott májkrém, gondolja. Ekkor felülről egy mocskos ruhadarab repül rá, menekülne, de belegabajodik. Izzadságszagú az ing, prüszköl. Kétségbeesetten küzd, nagyon kedves neki a kilencedik élete. Nem akarja elszúrni, ahogy már az eddigieket… De szóra sem érdemes, eh. Kapálódzik, karmol, harap, de mindenhol csak textilt ér. Már alig érzi a farkát, valami elszorítja, biztosan száz kilós horgászdamil, eszébe jut sok sorstársa, de miért nem a nyakára, oda szokták. Lekerül róla az ing, dühödten néz körbe, szaladna, de valami erő visszatartja. A mocskok odakötözték, fut át a fején. Felnéz, előtte a csorba fogsorú, kalapos figura üveget nyit, jellegzetes szag csapja meg az orrát, C8H18, a fene vinné el, ilyen banális helyzetet, mindjárt megdöglik itt, ezek miatt az állatok miatt, és annak a francos löttynek nem jut eszébe a neve. A neve, a neve. A srác közeledik, ne ezen gondolkozzon már, valami egérút csak akad, eddig is mindig kitalált valamit. El-el rugaszkodik, de a damil fájdalmasan a farkába mar. Repül az üveg, alig tud kitérni előle, de mellette darabokra törik, repül a sok szilánk, fröccsen az aranyló folyadék, jut rá is bőven, sercen a gyufa, lángol a levegő, lángol a macska. Bassza meg, bassza meg, gondolja, megdöglök, ez jobban fáj minden eddiginél. Hisztérikusan rángatja testét körbe-körbe, amíg a kötél engedi, általa még nem ismert hangok hagyják el torkát, a pattanásos, kalapos jókat röhög. A láng nem kíméli a damilt sem, elég, elenged. Az égő macska az utolsó lendületével megindul, és egyenesen a zöld dzsekis mellett felhalmozott olajos rongyoknak rohan. Gyorsan lángra kap a halom, a zöld kabátos meglepve emeli ki fejét zacskójából, egy darabig nem érti, lassan kapcsol, mi is történt. Már minden lángol körülötte, mikor felugrik, égő kabátját a földre dobja, bassza meg, gondolja, és hátraugrik két métert. Körülnéz. Barátja hisztérikusan röhög, a macska utolsókat rángatózik a padlón, a maró, fekete füst, lassan mindent elborít. Ó, basszad meg, hogy bebüdösítettél ide, te állat. Most mehetünk át egy másik helyre. Üvölti ingerülten a másiknak, és a napfény színben tündöklő ajtókeret felé biceg.